Entrée

Vízgyöngyök

1. Entrée

Itt jön ő. Lia Edmondson. A vállán egy szürke-rózsaszín sporttáska. A léptei könnyedek, szinte légiesek. A testkultúra magasiskolája. Senkit nem láttam, aki ennyire tudatában lenne a mozgásának, mégis ennyire harmóniában legyen önmagával. Az ő mozdulataiban semmi darabosság, és semmi erőltetettség nincs. Mindene olyan, mint egy csendes örökmozgó ide-oda ringása, halk, könnyed, észrevétlen. A léptei is. Az egész lány olyan, mint egy látomás. Egy hajnali könnyű álom. A haja mindig kontyban van. Az iskolába is így megy. Balettkonty.

Liát az első percben kiszúrtam. Amikor ideköltöztek a fenyvesek alá, a szemközti sorház legszélső házába. Pontosan emlékszem rá. Pillangókat kergetett, a fák alatt. Ott a házuk szélénél. Anyám hiába kiabált utánam. Átszaladtam hozzá. Rohantam a fák közt, az úttesten, és ott voltam, az útszéli vadvirágok és pillangók közt. Lia fürtös szőke haja az ujjaim tapintása alatt. Meleg, puha, kisbabahaja volt. A smaragdzöld szemek óvatosan néztek rám, de nyugodtan állt, csendben, meghökkenten. Kezem a fején, s lágyan megsimogattam. Az anyukája mellettünk állt, és kérdőn engem nézett.

• Mark! Gyere, megyünk be! - anyám kiáltott utánam. Talán félt, hogy bántani fogom, az új szomszéd gyerekét.
• Marknak hívnak? - kérdezte Lia anyukája. Lehajtott fejjel Liát néztem és bólintottam.
• Mark de Noir vagyok - sarkon fordultam, és visszafutottam a házunkhoz. Anyámék után. Akkor négy éves voltam.

Liát alig láttam. Nekünk folyton programjaink voltak, hoztak-vittek, a szüleim elfoglalt emberek. Lia bizonyára kint bóklászott ott a városszéli házuk oldalában, cseperedett. Aztán egy nap. Emlékszem, a nyári iskola előtti hétvégén. Újra láttam. Akkor tudtam meg, hogy balettozik. Rózsaszín balett fátyolszoknyában volt, rózsaszín harisnyában és tornadresszben ugrált. Záróelőadás után voltak. S nem tudtam megállítani a lábaimat. Hozzá szaladtam.

• Szia! - csak ennyit mondtam, megfogtam a kezét, és a számat a homlokára szorítottam. Hintőporillata volt. Párás meleg volt aznap. Lia keze puha és meleg volt. És szerettem. A puha kezét, a fehér bőr balettcipőjét, a kérdő zöld szemét, a szép, szoros kontyos haját. Liát. Ő négy volt, én hat. De a mai napig emlékszem, minden másodpercre.

Azóta eltelt tizenhárom év. De a Lia iránti gondolataim semmit nem változtak. Tudtam, hogy ott él, az úttest másik oldalán. Tudtam, hogy heti háromszor itt halad el a balettiskola felé a két ház közt az úttesten a fák alatt. Tudtam, hogy csak otthon hordja kiengedve a haját, és szép egyenesszálú szőke haja van. Mindent tudtam róla… és semmit.

Magamról fele ennyit se tudok. Tudom, hogy valamiért foglalkoztat ez a lány. Már tizenöt éve. Valamiért soha nem felejtettem el. Az agyamban egy kis zug fenn van tartva Lia számára. Talán nem csak a fejemben. Talán… a szívemben is. Tudom, hogy tetszik nekem. Csak azt nem tudom, mit kezdjek ezzel a nagy tudással.

Tudom, hogy Lia miatt kezdtem el cigizni is. Apám kocsijában jöttünk haza. Péntek este volt, és a balettiskola előtt lépésben haladtunk a sok kocsi miatti torlódásban. A kivilágított üvegteremben ilyenkor fény van. Az utcáról pedig be lehetett látni. S megláttam. Liát. Először igazi előadási nagy tütüben, spiccen. Olyan szép volt, mint egy menyasszony. Térd alattig érő sűrű ekrü tüllszoknyában. Tizennégy éves volt. És gyönyörű. Hetekig azon rágtam magam, hogyan érhetném el. Aztán beugrott. Egyetlen ponton találkozhatnánk. Itt a két ház közt, amikor ő hazafelé tart balettről. Onnantól már csak a terv járt az agyamban. Hosszas előkészítő munka volt. Ki az, aki a ház előtt a legváratlanabb időpontokban is csak úgy… ácsoroghat? Aki éppen elszív egy cigit. Kész. Ennyi. Időzítés kell és megvan minden. Nem vagyok egyáltalán nagy dohányos. Akár ebben az órában letehetném a cigit, mert nem szoktam rá. A cigi nekem csak eszköz. Liához.

Kellett egy indok, hogy ma este itt álljak, kint a házunk előtt, az egyetlen ponton, ahol Liával esély lehet összefutni. Minden kész volt az előadáshoz. Az entreé-hez, a mi kettősünk nyitányához. Tehát

Lia feltűnik a sarkon. Szinte óramű pontossággal. Én rágyújtok, mint az elmúlt időszak minden keddjén, pontban negyed nyolckor. Tökéletes időzítés. Lia hangtalan léptekkel halad a fák különös fényei alatt. Ezerszer elbaltáztam a pillanatot. A házunk sarkához érve kanyarodik le az ő házuk felé, tehát tíz métert át kell hatolnia a hangomnak. Ezerszer elterveztem. Mindig a bátorságomon, vagy egy kis hajszálon múlt. Már minden ki van centizve. A helyem itt, az összesepert avar mellett, nem a lámpafényben, de nem is az árnyékban. A levegővételeim száma, és hossza. Nézem Lia közeledő alakját. Beszívom a füstöt, majd lassan kiengedem. Lia lépéseinek szöge lassan parabolapályára áll, a tőlem elkanyarodó íven.

• Helo! - köszönök rá, kicsit rekedtes a hangom. Megtettem! Talán kicsit belepirultam, de a sötét jótékonyan eltakarja a buzgó igyekvésem vörös foltjait. Lia felém fordítja a fejét. Arcán futó meghökkenés. A smaragd szemek most egészen sötétek.
• Szia! - köszön vissza egy könnyű mosollyal,  majd lesüti a szemét, s már halad is tovább. Talán kicsit szaporábban veszi a lépteit. Talán zavarba hoztam. Nem tudom. De azt igen, hogy most a szobájába megy. Innen is látom az emeleti ablaknál. Az ablak mellett áll a fésülködőasztala, mert a felkattintott asztali lámpánál kezdi leengedni a haját, s már el is húzta a sötételőfüggönyt. Elpöccintem a cigit, amire csak eddig volt szükségem, s visszamegyek a házba.

Az anyám festő. Itt a környékben elég híres. Ha fizető megrendelő volnék, akkor egy festményt kérnék anyámtól, ami Liát ábrázolja, balettruhában. De nem vagyok fizető megrendelő. Csak a fia. Idén már elhangzott a szokásos kérdéskör az étkezőasztalnál. Mit kérünk karácsonyra? A válaszom az volt: egy festményt kérek, a szemközti szomszéd lányról. Anyám kék szemében a nemtetszés metsző fénye villant. Pedig esküszöm nem aktra gondoltam. Hanem egy igazi balettruhás képre. Olyan Edgar Degas féle balett festményre. Én tényleg megértem a pasast. Ha festő lennék, Lia lenne a múzsám. Őt festeném, újra és újra. Degas igazán ismerte, és értette a balett világát. Én… csak Liát akarom megismerni, és megérteni.

Beteszem magam mögött az ajtót. A bátyám, Wave csak futólag pillant fel rám, kékes fény vetül rá a monitorról. Visszazökkenek mellé a forgószékbe. Nem egy szobában alszunk, még csak az kellene, de van egy közös szobánk. A szüleink nagyon szeretnék tanulószobának, de legalábbis társalgónak nevezni, de valójában ez egy játszószoba lett. Mindkettőnknek, gamer széke, egere, és gépe van. Sokat játszunk, egy csapatban.

• Elszívtad? - kérdezi, ahogy vége a játékmenetnek.
• El - az asztalomon a kémiakönyvet lapozgatom. Azt se tudom, hol járunk. Végzős vagyok a suliban. Pech, de nem egy középiskolába járok Liával. Ezerszer könnyebb lenne összejönni vele. Mert hiába szépítek, már úgyis lesír rólam, hogy ezt akarom.
• És? - Wave már tucatszor feltette ezt a kérdéssort. Amióta kábé elkapta a fonalat, hogy mire készülök.
• Entreé! -  mutatok be egy parádés karmozgást, ami inkább színpadi humornak felel meg, s rávigyorgok.
• Azta! Az öcsém ráköszönt egy lányra, mindjárt pezsgőt bontok, és házibulit tartok a megünneplésére! - Wave fikázó stílusa. Utálom érte. Kár, hogy nem én lettem az idősebb. Így folyton én vagyok az ő kisöccse. Kettőnk közül nekem jut a nyomi szerep. Még külsőre is. Wave izmosabb és erősebb is nálam. Én inkább vékony vagyok, és alacsonyabb is. Mintha minden szépet ő kapott volna a de Noir vérből, én meg minden lírikus Moon vonást.
• Kösz.
• Legalább visszaköszönt? - sandít rám Wave.
• Persze.
• Na, hát akkor még tíz év, és csak lesz belőle valami. Kikérdezzem a leckét? - vigyorog Wave.
• Húzz a faszba! - morgok rá, és a fejébe húzom a kémiakönyvem, ahogy elhaladok mögötte. A saját szobámban az ágyamra rogyok, és felkattintom az olvasólámpát. Wave csak vizsgaidőszakban tanul, mert ő már egyetemista, én meg az utolsó évet gyűröm a középsuliban, és már nagyon unok középsulis lenni. Ugyanakkor… egészen biztos, hogy véletlen se fogok egy egyetemre járni Liával, sőt onnantól már egy városban se fogunk élni, ami eléggé elveszi a kedvem attól, hogy egyáltalán valaha is megcsináljam az érettségim. Vajon meddig vagyok képes elmenni Liáért? Mondjuk megbukni az érettségin? Remélem azért eddig nem kell elmennem. A szüleim tutira kinyírnának, ha ezt megteszem. A telefonomban a naptárfunkcióra megyek, és az ujjaimmal tologatom a hónapokat előre-hátra. Végülis… még van pár hét és hónap ebből a tanévből… csak kihozok belőle valamit. Végre ráköszöntem, és ő visszaköszönt. Azt hiszem ezzel elindítottam valamit.