Balancé

Új naplót nyitottam. Valószínűleg el fogunk költözni. Persze még nem biztos. De a szüleim folyton ezt beszélik. Már hónapok, de talán évek óta. Az apám lelkész. Már többször volt áthelyezve. Mindig egyik helyről, a másikra. Amikor ide költöztünk a nyugati határhoz, akkor éppen két éves voltam. Anyám azt mondta: intézd úgy, hogy maradjunk! Szóval maradtunk. Bár apámat hat év után újra áthelyezték, és rá következő hat évre újra. Tizennégy voltam, amikor Manchester külvárosában vállalt lelkészi szolgálatot. Apám sokat ingázott így. De most… most egy London közeli egyházközséget bíztak rá. Messze van innen. Nagyon.

Már várom a kérdéssorokat. Mi legyen Liával? Váltson iskolát? Maradjon velünk, vagy legyen kollégista? Ki akarták volna várni, amíg befejezem a középiskolát. De elvicceltem azzal, hogy legalább jelentkezhetek a Királyi Balettintézetbe.  A költözéseken csak anyám drámázott. Ő szeret megállapodni. Egy helyben maradni. Stabil életet élni. Persze mindig velem magyarázta ezeket a ragaszkodásokat a házhoz, az iskolához, a lakáshoz, a barátokhoz. Vele ellentétben én könnyen vettem volna egy költözést. Új hely, új város. Nem szabad beleragadni élethelyzetekbe. Az élet olyan, mint a balett. Könnyedén kell csinálni. A mozdulaton nem érződhet fáradtság. A balett jó tartásra tanít. Életvezetésben is sokat tanított. Fegyelmezettséget. De a balettet sem szabad túl komolyan venni. Egyensúly kell. Én azért csinálom, mert szeretem. Apám mindig azt mondta, ha valami teher, akkor engedd el. Mottónk is volt: jöhet a következő!

A lexikonok lapjai közt vadvirágokat préselek. Gyűjtőkartonjaim is vannak. Ez a balett mellett a másik hobbim. Én mindig préselt virágokkal díszítek mindent, a naplómat is. Van egy préselt növénygyűjteményem, s minden évben pótlom a hiányokat. Ha új helyre költöznénk, talán új növényfajták is lennének arrafelé. Izgalmas lenne a növénygyűjteményemet bővíteni. A balettiskolából hazavezető utamon borostyán nő. Időnként hozok haza egy levelet. Már egész sorozatom van a borostyán levélváltozásaiból.

Nehéz virágokból tökéletes példányt préselni. Sokszor maga a préselési eljárás közben lesz hiányos az eredmény. Márpedig igazi szépsége a hibátlan préselt virágnak van. Az új naplóm első lapjára is ragasztok egyet.

Mindig érdekelt, hogy hogyan lehet egy hobbyra találni. Én emlékszem, hogy találtam rá a virágpréselésre. A balett nem kérdés, a szüleim beirattak. Nekem meg tetszett. Ennyi volt. A préselés viszont az én választásom volt. Akkor apám még itt volt, a helyi parókián, és elmentem hozzá. A hivatalban a polcon régi poros kötetek álltak, sűrű fekete bőrkötéses könyvek. Olyan használatlanok voltak. Megsajnáltam őket és megkérdeztem, leporolhatom-e. Elkezdtem leporolni őket. S bele is lapoztam mindegyikbe, hogy kirázzam belőlük a port. Az egyik kötet azonnal egy helyen nyílt ki. Egy préselt vörös rózsa volt benne. Elámultam. Egy préselt rózsa! Vajon kié volt? Kitől kaphatta? A szerelmétől? Egy udvarlójától? Egyből romantikus történetek ezrei rohanták meg a gondolataimat. Elkalandoztam, és apám így talált rám, a nyitott kötettel az ölemben és a préselt vörös rózsával.

Arra gondoltam. Hogy vajon hány éves lehet most az, aki kapta. Vajon házas-e? Vajon azzal-e akitől a rózsát kapta? Hazahoztam a rózsát és egy képkeretbe raktam. Ma is itt van, az íróasztalom felső fiókjában. Időnként előveszem, és az üvegen keresztül átsimítom a rózsa vonalát. Akkor eldöntöttem. Nem préselek rózsát mindaddig, amíg azt nem egy fiútól kapom. Egy fiútól, aki szeret. S akit én is szeretek. A rózsát csakis akkor kezdem gyűjteménybe sorolni, ha azt fiútól kapom. A szerelem szimbólumaként.

Erről jut eszembe.... Ma rámköszönt a szemközti srác. A lámpafényben olyan különös volt. A nézése. Olyan… titokzatos volt.

Az ablakból sokszor láttam. Ki-be szállt a bátyjával az apja kocsijába. Este mindig későn jöttek haza, csak hat-hét óra felé, és hamar oltották a lámpákat. Láttam, amikor a félretolt hótömbökbe ugrált térddel, amikor a fákat körberohangálta. A nevét is ismerem, annyiszor visszhangzott tőle az erdő, amikor a szülei utána szólongattak: Mark! Mark! MARK!

Szerintem a szülei tipikus rendetlen fiúnak tartották, pedig csak bohókás volt, mint egy játékos kölyökkutya, aki beugrál a hóba. Aztán egy idő után, már nem ugrált a hóba. Már nem kisfiú. Sokszor hallottam az esti csendben, ahogy betette az ajtót, lesétált a ház elé és rágyújtott. Nem tetszik, hogy dohányzik. Többször láttam a függöny mögül, hogy közben a házunk felé néz. Hova nézne? Mi lakunk vele szemben.  Sokszor mentem el ott, éveken át. Most egyszer csak rámköszönt.

Igazán sosem tudtam miért nem vagyunk jóban a családjukkal. Ők kicsit magasabban laknak mint mi, egy emelkedőn. Néhány sor fa van a két ház közt és az út. Ők végülis már az erdőben laknak. Csak ők. Egy hatalmas ház az a szemközti épület. Tudom, hogy nagyon gazdagok. És ezért kicsit különcök is. Ők nem szálltak ki sosem a kocsiból. Mindig csak annyira, hogy bemenjenek a házba. Nem barátkoztak a környékkel. A fiúkat pedig nagyon féltették. A házba voltak parancsolva szinte mindig. Sőt mindig úgy voltak irányítva, hogy minket is elkerüljenek. Emlékszem sokat voltam itt a két ház közt. De amíg nem jöttem be, ők nem jöttek ki. Ez talán valami közös területhasználati megegyezés volt itt. Mert mindig mindenki megvárta, hogy a másik bemenjen a házba. Ha véletlen egy időben voltunk kint, akkor ők mentek be.

Az első emlékem Markról itt a rét közepén volt, fekete nadrágban szaladt hozzám,  és áfonyaillata volt, mint a gabonapehelybe szórt cukrozott áfonyának. Lehet reggelire ő is cukrozott áfonyát evett, de engem kifejezetten erre emlékeztetett. Megfogta a kezem, a szüleim felidézése szerint még homlokon is csókolt. Én csak arra emlékszem, hogy kerestem, adott-e áfonyát, s a kezemet szagolgattam. Kíváncsi lennék vajon most is áfonyaillata van-e.

Nem is értem mi lelte, hogy most egyszerre rám köszönt. Eddig sose köszönt. Persze nem is nagyon volt lehetősége. Nem keresztezik az útjaink egymást. De most köszönt. A családból még senki nem köszönt nekünk. Csak most ő, nekem. Ez fura. Nem gondoltam volna, hogy a családjukból ő a leginkább barátkozós típus, de végülis szomszéd.  

Ezt az eseményt mindenképpen fel kell jegyeznem a naplómba. Talán később még fontos lesz. Tehát zárómondatként a mai napra talán elég is lesz ennyi:

A szomszéd srác, ma először, köszönt nekem.