Vallomások

Lágy tavaszi napfény ragyogott a vizen. Armand megtörölte izzadt homlokát és újra nekiveselkedett, hogy a veranda  fakorlátját lecsiszolja.  Ritmikus csiszoló hang. Emma a verandán ült, legkisebb fia a mellét markolva kereste elő anyja mellét a ruha kivágásában és mohón vette a szájába, hogy anyatejet szívjon. Marcus beszaladt a vízbe és újabb kavicsokat hajított el.

-         Dylan ne szaladj messzire, mindjárt esni fog! – kiáltotta a fiának Armand. A lépcsőfeljárón lépések hallatszottak. Armand meglepve fordult hátra.

-         Fabian! Ti máris itthon? – fogott kezet unokaöccsével és  futólag abbahagyta a csiszolást, de ismét vissza is tért hozzá.

-         Elfogyott a pénz!

-         Máris? – kerekedett el Armand szeme.

-         Apa kicsit sokat tett fel egy lóra, és vesztett – biccentett Fabian. – Az erdőben sehol senki…

-         Mert mind itt vannak és Corinne sütijeit tömik magukba – bökött hátra a halászház belsejébe Armand.

-         Megérkeztem Londonból! – lépett be Fabian. Richard és Cody is felkapta a fejét. A sütőből tepsit kiemelve egy csinos formás fenekű fiatalasszony egyenesedett fel és az asztalra tette a süteményt.

-         Fabian! De jó hogy itt vagy! Tudtam, hogy süteményillatra érkezel – nevetett rá Corinne és a kötényét félretéve megölelte bátyját.

-         Mennyei illat! Corinne a te süteményeid hiányoznak mindig a legjobban Londonban – jelentette be Fabian és beült unokatestvérei közé a fapadra.  Körbenézett.

-         Armand! Ti újítottatok! – kiáltotta ki Fabian.

-         Bizony! – tette csípőre a kezét elégedetten Corinne. – Nézd! Ez a létra itt! – csapott a könnyű faszerkezetre Corinne. – A padlásra vezet.

-         Úgy ítéltük, hogy Dylan már nagyfiú és megérdemel egy saját szobát. Így a padláson van a kis kuckója! Egész nap fent van, ha nem a parton rohangál – szólt be Armand.

-         Ez nagyon jó ötlet volt! – ámult Fabian.

-         Augusztusban nagy ünnepséget csapunk – jelentette ki Armand. – Ezért minden unokatestvért itt kell elhelyeznünk, ezért két lócát tettünk az asztal két oldalához, praktikusabb nem? A három széken mindig váltogatnunk kellett egymást.

-         Nagy ünnepség? – gondolkodott Fabian.

-         Húsz éves lesz a kis feleségem – kacsintott Armand. – Egész szép kerek szám! – s Corinne-hoz lépve magához húzta. Corinne hessintve szabadult el tőle.

-         Ugyan, menj már! – pirult el Corinne.

-         A mi kis hugink húsz éves lesz! Ó! – szomorodtak el a fiúk. – Telnek az évek – Armand egy szamócát a szájába csúsztatott a tálból és visszament a verandára, hogy folytassa a korlát csiszolását. A szomszédasszony már bement a gyerekekkel a házba.

-         Hanyadik gyerekük már? – kérdezte Fabian Armand mellé lépve.

-         Ki tudja azt! – legyintett Armand. – Én már feladtam a számolást, mindig csetlik-botlik egy-két gyerek mögötte.

-         S nektek? – kérdezett rá Fabian, s farzsebbe csúsztatott kézzel nézte a tenger végtelenjét maga előtt.

-         Nekünk? – hördült fel Armand, s egy pillanatra felpillantott, s megállt kezében a csiszolópapír.

-         Nem terveztek másik gyereket? – kérdezte Fabian.

-         Viccelsz? Dehogy! – vágta rá Armand határozottan.

-         Házasok vagytok.

-         Már van gyerekünk.

-         Azt hittem mindig nagy családot akartatok.

-         Én… nem tudom Fabian. Most egyenesbe jöttünk. Nem mondom azt, hogy felvet minket a pénz, de végre nincs nyomorgás. Meg hát… gyűjtünk Dylan tanulmányaira. Most ez a legfontosabb. Maria hat elemit vitt végig tisztességesen. Én a reáliskolát nem fejeztem be. Szeretnénk ha a gyerekünk tisztességesen befejezné az iskoláit. Minél több gyerek, annál kevesebb pénz jut mindenre. Nem akarunk gyereket. Ezt az egyet szeretnénk jól felnevelni. Nem akarunk nyomorogni érted?

-         Igen, jól van, csak kérdeztem – rántotta meg a vállát Fabian.

-         Én is egyke vagyok. Jól megvoltam testvér nélkül. Dylan is jól meglesz – Armand elégedetten nézte  a lecsiszolt korlátot. – Kész is. Még átlakkozom és végeztem – Armand kezét törölgetve lépett be a halászházba. Corinne az elszabadult vörös tincseket fújkálta az arca elől, miközben a süteményeket tette tányérokra. Armand ujjaival kiemelte a lány zavaró vörös tincseit az arcából és a füle mögé simította.

-         Kösz – mosolygott fel rá kipirult arccal Corinne. Armand ujjai elgondolkodva időztek el a lány karcsú nyakán. – Megyek behívom Dylant, most egyen amíg meleg. Egyetek ti is! – nézett a fiúkra Corinne, s ki is siklott Armand érintése alól. Kötényébe törölgetve a kezét kilépett a tornácra.

-         Dylan! Gyere, most meleg a sütemény! – Corinne a csípőjére tett kézzel nézte Fabiant, aki a fagerendáknak dőlt a halászház oldalához.

-         Várj anya, fogtam valamit! – kiáltotta vissza Dylan még mindig a tenger hullámai közt ugrálva.

-         Alig lehet a házba rángatni – rázta a fejét Corinne és lesietett a lépcsőkön. Fabian az esernyőjét sétapálcaként használva követte.

-         Nézd,anya ez mi? – mutatta fel Corinne-nak a botszerű vékony kis valamit.

-         Vizisikló – felelte Corinne. – Hagyd békén, nem vacsora – magyarázta Corinne.

-         Nem?

-         Nem – nevetett Corinne és megsimogatta fia fejét. – Gyere köszönj!

-         Szia! – biccentett Dylan Fabiannak.

-         Szia Dylan! Megismersz még?

-         Persze, Fabian vagy a nagybátyám megismerlek – dobta a vízbe a vízi siklót Dylan. Kipróbálhatom az esernyődet? – kérdezte Dylan.

-         De vigyázz rá Dylan! – szólt rá Corinne. – Ez londoni esernyő, nagyon drágák és minőségiek! – magyarázta a fiának. – Várj segítek felhúzni jó?! – Corinne maga húzta fel az esernyőt és átadta a fiának.

-         Jó nagy! – nézte maga fölött a hatalmas fekete esernyőt Dylan. – Sétálhatok vele kicsit? – nézett fel az esernyő alól Dylan, nagy szeplői minduntalan Corinne-ra emlékeztették aki csak ránézett.

-         Persze – lebbent meg fáradtan Fabian szemhéja. A gyerek megörülve előreszaladt és esernyő alatt nézelődött a parton, bóklászott a kövek közt.

-         Bánatosan jöttél vissza Fabian – tette keresztbe a karját maga előtt Corinne.

-         Ugyan már, csak fáradt vagyok, túl friss a levegő itthon – Fabian tűrte, hogy a húga belekaroljon, és előrenoszogassa a part mentén.

-         Mesélj milyen volt London? – kérdezgette Corinne könnyed hangnemben.

-         Forgalmas, nagy, nem is tudom. Jó hogy hazajöttünk, jó hogy itt vagyunk ismét ,együtt – hirtelen jött az eső. Corinne előrekiáltott.

-         Dylan gyere! Esik, menjünk! -  a kisfiú odafutott hozzájuk és Fabian átvette tőle az esernyőt, s a takarásában mind sietve felfutottak a halászházhoz.

-         Fiúk, már megint söröztök! – ingatta a fejét Corinne. – rossz példát mutattok a gyereknek – tette be maga mögött az ajtót Corinne.

-         Fabian! A hazaérkezésedre! – töltött tele egy fapoharat barnasörrel Armand és Fabian elé tolta.

-         Corinne, segítsek? – állt fel Armand és az asszonyt nézte, ahogy az aprócska konyhában jött-ment.

-         Igen. Megterítek, hozod az asztalra a tálat? – nézett rá hátra Corinne és sietve rakta fel a tányérokat, az evőeszközöket. – Fabian miért nem ülsz be a lócára? Dylan csüccs te is! – Richard és Cody mellett még hárman ültek. Döbbenet volt hogy abban a pirinyó konyhában mennyien beszuszakolódtak. Armand betette középre az ételt és Corinne sietve kezdett szedni mindenkinek.

-         Fabian a tányérod! – intette magához türelmetlen kézlegyintéssel Corinne a tányérját. – El vagy bambulva! Alszol?

-         Ti mind sört isztok? – nézett körbe Dylan a felnőtteken.

-         Kérsz te is? – kérdezték vissza.

-         Nem, Dylan nem sörözik! – szólt rájuk Corinne.

-         Na egy nyeletet? – emelte Armand a söröspoharát a fia elé.

-         Armand! – suhintotta meg Corinne a férfit és visszatette a szedőkanalat a tálba.

-         Dugd bele a nyelved – kacsintott a fiára Armand. Dylan bizonytalanul huncut szemekkel kukucskált fel az apjára végül beletolta kis nyelvét. De azonnal el is fintorodott.

-         Mh, nem finom, keserű! – jelentette ki Dylan. Armand elvette tőle a poharat és nevetve simogatta fia kis buksiját.

-         Dylan neked csinálok meggyszörpöt jó lesz? – kavarta be gyorsan a vízzel a szörpöt Corinne és a gyerek elé tette. – Armand te meg ne itasd le a gyereket! – huppant le a lóca legvégére Corinne is kifáradva.

-         Mióta zsörtölődnek a tündérek? – kérdezte Armand és futó puszit nyomott Corinne arcára. – Igyunk a hazatérő de Noirokra! – emelte poharát Armand és a fiúk összekoccintották a poharaikat. Fabian csendben figyelte a családot. Corinne szürke szeme rá-rátévedt a testvérére, tündérkuncogást hallatott, Armand az asztalra könyökölve vitte a szót, Cody csak kanalazta magába az ételt, mindig olyan kiéhezetten tudott enni, talán azért, mert Corinne-nál esznek mindig a legjobban. Corinne állandóan a konyhában volt. Szinte mindig készült valami. A tűzhely állandóan meleget ontott a szobára. Nyáron nyitva volt az ajtó-ablak és csak áramlottak ki az illatok. Corinne nagyon jól főzött. Amióta csak ették Corinne főztjét azóta szerették, még ott a vadászházban is.

-         Szóval Robin egy csomó pénzt bukott a lóversenyen? – csapta meg Armand, mert Fabian megint elkalandozott.

-         Jah, aham. Bukott egy hónapi bérleti díj – húzta el a száját Fabian.

-         Egy hónapi! Gondolom anya szidta mint kocsis a lovát! – kacarászott Corinne. – Anya mindig úgy őrködött a pénzen. Jaj fiúk emlékeztek még? A londoni évek legszebb emléke volt nekem! – Armand futólag Corinne-ra nézett és összemosolyogtak.

-         A bonbon – bólogatott Armand nosztalgikusan.

 

Armand cigarettát szívva járta a hűvös Londont. Didergett. Miközben azon gondolkodott, hogy miért nem márciustól augusztusig tartózkodnak a városban, amikor igazán nagy a társasági élet a városban. Persze magának is megadta rá a választ. Mert ők iskolába jártak. A téli hónapok alatt tették le a vizsgáikat, ráadásul télen a Londoni villa melegebb volt, könnyebben fűtötték. Viszont nem volt úgy fa, mint ami a fenyvesekben rendelkezésükre állt volna. De Robinék logikájában a farsangi szezon volt a lényeg. Maria szerint a lányokat farsangidényben kérik meg, és az a lány aki nem megy el egy farsang alatt az várhatja a következő évet. Tehát téli londonra rendezkedtek be. Reszkettek az ujjai a hidegben, de szívta a cigarettát rendületlenül. Fabian és Corinne az ajtóban ültek mindketten teljesen lehangoltan. Armand a két gyerekre nézett.

-         Mi van? Kizártak titeket? – nézte őket Armand meglepve.

-         Nem. De nem megyünk be! – jelentették be durcásan mindketten.

-         Miért nem? – nézte egyiket a másik után Armand.

-         Fabian kezdte!

-         Nem Corinne kezdte!

-         Mit kezdtetek? – kérdezte tőlük Armand türelmesen.

-         Az édességbolt előtt sétáltunk el és ott voltak azok a gyönyörű bonbonok a kirakatban! – sóhajtotta Corinne.

-         Lecövekeltem a kirakatüveg előtt és kijelentettem, hogy haza nem jövök amíg nem kapok egy mogyorósbonbont – bólogatott Fabian öntudatosan.

-         Igen – biccentett hozzá Corinne is pisze orrát feltartva a hidegben. Mindkettejük orra vörös volt már, dideregtek, és kis kesztyűs kezeikre huhogtak. – S ott voltak azok a szív alakú marcipánok és csak egyetlen egy szives marcipánbonbont szerettem volna! Csak egyet! – prüszkölte Corinne.

-         De anya azt mondta, a bonbon drága és majd otthon süt nekünk Francios! – vágta rá mérgesen Fabian.

-         Erre Fabian elkezdte rúgdosni a kirakatüveget, hogy de neki akkor is kell. Anya rángatta el és hiába mondtuk, hogy csak egy darab kellene nem több és Fabian kijelentette, hogy ő nem megy be míg nincs bonbon, és erre… én is azt mondtam! Hapci! – Corinne hatalmasat tüsszentett.

-         Mióta vagytok kint? – nézte felváltva a két testvért Armand.

-         Egy ideje, nem is tudom. Anya már kétszer kiszólt, hogy még mindig makacskodunk-e – rántotta meg a vállát Fabian és kesztyűjébe törölgette az orrát.

-         Miért ilyen kegyetlenek a szülők? – nézett fel fancsalin Armandra Corinne.

-         Jó kérdés. Nem tudom – sóhajtotta Armand. – Van zsebpénzem, tankönyvre kaptam, de majd kikölcsönzöm a könyvtárból a könyvet. Na mit szóltok hozzá? Veszek nektek egy-egy bonbont!

-         Komolyan? – hűlt el Fabian.

-         Ó! – pislogott rá nagyokat Corinne. A két gyerek reménykedve nézett fel rá, megmentőjük akadt.

-         De pszt! Erről anyuéknak egy szót se! – intette maga után a két gyereket Armand. Corinne újat tüsszentett. – Fáztok?

-         Hm – a két testvér összenézett.

-         Akkor fogócska az édességboltig, aki hamarabb odaér két bonbont kap – tette meg a tétet Armand. A két testvérnek több sem kellett egymást kielőzve rohantak az utcán előre. Armand a fejét csóválva futott utánuk.  Persze veszekedés volt a győzelem felett. Armand nem is foglalkozott velük, két bonbont kapott a két gyerek. Még ott az üzletben a melegben leültek és megették a bonbonjaikat. Fabian az elsőt azon nyomban a szájába nyomta és élvezettel majszolgatta a drága mogyorós bonbont. Corinne az elsőt elmajszolgatta, a másodiknál azonban Armandra nézett. Apró tenyerén Armand elé tartotta a marcipánszívet és fitos kis orrával, nagy szürkéskék szemeivel és Armandra mosolygott.

-         Kéred a felét? – kérdezte a magas fiút.

-         Megfelezed velem? – mosolygott Corinne-ra Armand.

-         Ühüm – bólogatott hevesen Corinne.

-         Köszönöm – Armand leharapta a felét és visszaadta Corinne-nak aki mosolyogva csúsztatta a szájába a fél szívet.

 

Armand fejét ingatva dőlt hátra a lócán és belekortyolt a habzó italba. Corinne félrebillentett fejjel nézett rá és ajka körül futó mosoly játszott.

-         Marcipánszívet vettél nekem! – nevetett rá Corinne.

-         Mert már akkor is szerettelek – biccentett rá Armand.

-         S már akkor is tankönyv helyett hülyeségekre szórtad a pénzt. Innen is látszik, hogy sosem szerettél tanulni – terelte a kedélyeket Richard a beszólásával.

-         Hagytam volna, hogy megfázzanak? – fordult az asztal felé Armand.

-         Inkább tankönyvet vettél volna Armand – dorgálta meg Corinne is.

-         Én tudtam, mi a fontosabb, te voltál a fontosabb. Csöpögött az orrod a hidegben, a kis szeplőid eltűntek ahogy kicsípte a hideg pirosra az orrodat, úgyhogy javítanom kellett a helyzeten – felelte Armand.

-         Igen az édességboltban pedig meleg volt – fűzte hozzá Fabian.

-         Pontosan. Na Dylan nyomás fürödni – állt fel az asztaltól Corinne és Armand is felállt, hogy kiengedje a fiát.

-         Ó anyu ne! Még itt van Fabian! – állt fel lelógó orral Dylan.

-         Nem baj, holnap is itt lesz és egész nyáron. Fürdés, lefekvés – Corinne forró vizet hozott a tűzhelyről és keverni kezdte a melegvizet. Corinne eligazgatta a spanyolfalat, a férfiak csak a csobogó vizet hallották, a mosdatás hangjait.

-         Te Fabian! – bökte meg Armand az unokaöccsét.

-         Armand?

-         Van ismerősöd Londonban, aki tudna rendelni egy doboz marcipánszívet és elpostázni neked?

-         Éppen akad – biccentett Fabian.

-         Akkor rendelek egy dobozzal, Corinne születésnapjára – bólintott Armand.

-         Oké – mosolygott Fabian a fejét rázva.  Corinne hálóruhát húzott a gyerekre, s kiléptek a spanyolfal mögül.

-         Dylan, megmutatod a szobádat Fabiannak? – fogta kézen a gyereket Corinne.

-         Igen! – csillant meg a gyerek szeme. – Jössz?

-         Kíváncsi vagyok nagyon is – kászálódott ki Fabian a lócáról és a kisfiú után mászott a létrán fel a padlásszobára. A világítótorony vörös fénye bevilágított a kis szoba ablakán. Corinne gyújtott egy lámpást és a gyerek ágya melletti asztalkára helyezte. Az egész szoba pici volt és nagyon kuckós. Corinne puha, meleg ágytakarót varrt a fiának, Dylan felkucorgott az ágyra és izgatottan nézte a két felnőttet. Fabian hallgatta a húga lágy altató hangját. Corinne esti mesét talált ki a gyereknek. Tengeri történet volt. Egy sellőről, aki a vízben egy tengericsigával beszélgetett. Kellően elvesztette Fabian is a fonalat. A gyerek meg belealudt a történetbe. Corinne már percek óta, csak simogatta a fia haját. Nézte ahogy alszik. Fabian meg a húgát nézte.

-         Órákig tudnám nézni ilyenkor – rázta a fejét mosolyogva Corinne. – Nap közben alig látom, mindig lent van a parton.

-         Olyan szerencsések vagytok Corinne – dörzsölte át az arcát fáradtan Fabian. Egy kényelmes karosszékben ült, ami a gyerek ágya mellé volt húzva. – Átkozottul szerencsések vagytok – rázta a fejét. – Irigyellek titeket.

-         Ugyan miért? – nézett rá Corinne a fia ágyán ülve.

-         Mert egymásra találtatok. Armanddal és itt van nektek ez a gyerek. Olyan boldognak tűntök, olyan nagyon tudtok hiányozni Londonban. Szeretnék a gyereketek lenni azt hiszem. Így a családotok része.

-         A családunk része vagy Fabian, a testvérem vagy – mosolygott rá Corinne.

-         Persze, de… nem élek veletek, nem vagyunk együtt minden nap, ha itthon vagyok feltöltődöm veletek, de az olyan kevés. Jó nálatok lenni – sóhajtotta Fabian.

-         Fabian. Miért nem mondod el mi bánt? Azért érzel most mindent ilyennek, mert te nem vagy elégedett és boldog. Nekünk is megvannak a magunk gondjai. Nem olyan egyszerű egész nap dolgozni és gyereket nevelni. Hidd el, hogy mi is fáradtak vagyunk minden egyes nap. Tehát?

-         Nincsen semmi Corinne, csak jó itthon ennyi – nézett körbe a kis tetőtérben Fabian.

-         A húgod vagyok! Beszéljünk! Mint régen. Mint két testvér. Dylan már alszik mint a bunda. Nekem elmondhatod ha van valami. A pénz a baj? Nincs elég? – suttogta Corinne és közelebb fordult, elkapta bátyja kezét és kényszerítette, hogy Fabian a szemébe nézzen.

-         Meghallgatlak, tudod, mint régen is – Corinne várakozón szürke szemeivel nézte a bátyját, kutatott. Fabian mogyoróbarna szemei a húga szemébe kapcsolódtak. Nem akart semmit sem mondani. Corinne csak nézte a bátyja beesett sápadt arcát. London színe volt. Városi, nyúzott arca.

-         Fabian. Olyan fakó az arcod.

-         Fakó? – kérdezte csendesen Fabian. Corinne olyan hosszan nézte, mintha a tekintetéből akarna jövendőt mondani. Fabian szeméből akarná kiolvasni lelke titkait.

-         Amiket mondtál, irigyelsz engem és Armandot. Miért is? Ez mind azt sugallják, hogy…Fabian – Corinne arcán mosoly terült szét. – Te szerelmes vagy! – lehelte Corinne.

-         Nem – húzta el a kezét sietve Fabian és elkapta a tekintetét, s menekülve kerülte a szemkontaktust.

-         Istenem Fabian! – suttogta izgatottan Corinne. – Mesélj ki az a lány! S miért nem viszonozza az én nagyszerű bátyám érzéseit? – kulcsolta át a térdeit kíváncsian Corinne.

-         Corinne! – sóhajtott Fabian és hátradőlt a széken.

-         Ne akarj becsapni, ne akard terelni a szót. Ki vele! Öntsd ki a szíved! Tudom, hogy apáéknak úgysem teszed meg. Tehát? Hogy hívják? – csillogott Corinne szeme a halvány fényben. – Csak a keresztnevét! – súgta kérlelőn Corinne. – Ki az a lány, aki elcsavarta a fejed? Csak egy icipici nevet kérek – mutatta a hüvelyk és a mutatóujja közti kis távot Corinne. – Hümmm?

-         Na jól van, ha annyira tudni akarod… Anna.

-         Anna. Milyen szép, egyszerű és nemes név. S szerelmes vagy belé?

-         Nem tudom, talán.

-         Akarsz róla beszélni?

-         Nem tudom, Corinne, ne nyagass, megfájdul tőled a fejem – dörzsölte át a homlokát Fabian.

-         Szép lány?

-         Nekem tetszik – biccentett Fabian.

-         Istenem! Végre megtetszett neked egy lány! Sosem hallottalak még lányokról beszélni – suttogta izgatottan Corinne, és az arcát hűtötte izgalmában a tenyerével. Fabian kevésbé volt lelkes a faggatás alatt. – Milyen színű a haja?

-         Szőke. Borostyánszőke.

-         S nemes lány?

-         Igen. Egy nagyon gazdag családból.

-         Tehát főnemes.

-         Igen.

-         Máris tudom miért vagy gondterhelt – dőlt hátra Corinne.

-         Idősebb nálam. Jóval idősebb.

-         Ó!

-         Idén nyáron házasodik.

-         Óóóó!

-         És nem szeret viszont – fújtatott Fabian, s átsimított az ajkait elmélázva.

-         S mit akarsz tenni?

-         El akarom felejteni – felelte rá magától értetődően Fabian. Corinne nem válaszolt. Fabian elzárkózó arccal dőlt hátra. Nem viszonozta húga tekintetét. Valóban Anna az első lány, akiről beszél Corinne-nak. Nem érezte úgy, hogy a húgára tartozna megosztani mindezt vele. Lányügyeket  a fiúkkal osztottak meg egymás közt. Egyedül Anna volt más. Róla mesélt a húgának. Maga sem értette, hogy miért épp Annáról.