Kim
Álmomban fázom. Erre ébredek. Aztán a tenger morajára. Aztán Alex érintésére. A karja a derekamon és békésen szuszog. Úgy aludtunk el, hogy közben áztunk, nedvesek vagyunk még mindig és fázom. hány óra lehet? keleten kel a nap. Ebben biztos vagyok, mert egyre világosabb van. Ahogy elhúzódom Alex is felébred. Vörösek a szemei és engem néz.
Fázom - jelentem ki.
A kocsiban van két takaró - áll fel Alex és rendbeszedjük magunkat, miközben a jaguár felé sietünk. Hideg a hajnal. Már megint áztunk és vizesek vagyunk és még váltás ruhám sincs. Alex dob nekem egy pólót és a pokrócot és bemászik mellém a hátsó ülésre. Egymásra borulva alszunk el újra.
Amikor legközelebb felébredek, Alex meleg levegőt fúvat a kocsiba és lágyan járatja a motort. Melegíti a kocsit. Hideg lehet a reggel. A kijelzőn látom, hogy már reggel hét óra van. Mikor kelhetett?
Szia - krákogom erőtlenül.
Szia! Hoztam reggelit! - tart felém egy papírtálcát kávéval.
Fuh, mindenre gondolsz - morgom, ahogy átveszem tőle. Kábé úgy érzem magam, mintha négy órás intenzív mosáson kifacsart ruha lennék, amit kétszer pörgettek meg a szárítóban. Semmi vasaláskönnyítés. Alex sem túl összeszedettebb, mert a haját próbálja egy irányba fésülni a visszapillantó tükörben, nem túl sok sikerrel. Össze-vissza áll a haja és olyan vele, mint egy szőke huncut manó. Irtóra tetszik nekem ez a srác. Elhozott Devonba és szeretkezett velem Devonban. Alexben minden tökéletes.
Hogyan tovább? - kérdez rá Alex várakozón.
Haza kell mennünk - kortyolok a kávéba, még meleg.
Akkor talán fel kellene hívnunk őket - jegyzi meg józanon.
Elkerülhetetlen.
Ki kezdje?
Te - passzolom le. Alex megadóan bekapcsolja a telefonját. Én is hallom, hogy csippan minden a telefonon, rengeteg üzenet, és hívás lehet. Ki sem kell mondania mi áll benne: Hol vagytok?
Akkor… kezdjük - fújtat nagyot Alex és benyomja a visszahívást.
Alex! - szinte az első csörgésre felvette az apja.
Igen. Én vagyok. Jól vagyok.
Hol vagy!? - még innen hátulról is hallom, hogy az apám közbekiabál: - Kérdezz rá, hogy Kim vele van-e?
Kim veled van? - kérdezi erősebben Alex apja.
Igen, itt van velem. Megyünk haza! - Alex kinyomja a telefont. Szóözönt fojtva ezzel az apjába. - Jobb, ha te nem kapcsolod be a telefonod - javasolja Alex és előremászok hozzá. Magamra húzom a nadrágomat, a cipőmet és a felsőmet is.
Meg fognak ölni minket otthon - jelentem ki az ítéletet előre.
Abban biztosak lehetünk - rakja sebességbe az autót Alex. A határtáblánál összenézünk. Devon vége.
A mi Devonunk! - megszorítjuk egymás kezét. - Oké, hát ez otthon nagyon kemény lesz.
Hazafelé végig rajzolgatok. Még egy portrét is készítek Alexről. Alex feszült. Nem tud nevetni sem. Az egész balhét el kell vinnünk. Mindent. Inkább maradtunk volna. De tényleg. Nem akarok belegondolni, hogy mi fog ránk otthon várni. Eszem ágában sincs magyarázkodni. Szerintem Alex is a háta közepére kívánja az egész hazautat. Délre érkezünk meg apámékhoz. Alex levezette az utat Devontól megállás nélkül. Öt órát. Miattam. Miattam mentünk Devonba. S most miattam bírja ki mindazt, ami jön. Ez az egész az én ötletem volt kezdetektől. Alex beáll apám kocsibeállójára. Rámnéz.
Kimberly! - fú kábé még soha nem hallottam tőle a teljes nevemet. Felé fordulok. - Bármi is lesz odabent és bárhogy is alakul ezek után. Azt akarom, hogy egyvalamit tudj. Szeretlek.
Ó Alex! - nézek rá, és a szájára akarom nyomni az ajkaimat, de apám kilép a bejárati ajtón.
Bejöttök még ma?! - dörren ránk. Apám idegroncs. Karikásak a szemei, a haját tépte kábé úgy néz ki. Kiszállunk. Ahogy belépek a házba elengedem Alex kezét. Mindkettőnk anyja felemelkedik a kanapéról. Sírtak. Nem kérdés. Basszus.
Várom, a fantasztikus, értelmes magyarázatotokat! - csattan rám apám. - Kezdve azzal, hogy miért van mindkettőtök telefonja kikapcsolva? Vagy hogy fájt volna-e egy üzenetet írni, legalább egy kibaszott üzenetet, hogy éltek! Hogy életben vagytok! A kurva életbe is! Így hagytatok minket belemenni egy éjszakába? Hogy lehettek ennyire hálátlanok? Hogyan? A rendőrséget akartam hívni! Mindenre gondoltam, basszus mindenre! Beszélj velük, mert én megtépem őket! - legyint apám és az irodába megy. Whiskyt tölt. Anyám sír. Stefi öleli át és a szemüvege mögül minket néz. Alex apja gondterhelten dörzsöli a homlokát. Egyikük sem aludt. Felöltözve vannak, egy repülőút után. Semmit nem aludtak. Teljesen kikészülhettek. Tényleg borzalmasan hálátlan gyerek vagyok én, nem Alex. Őt tényleg csak én rántottam magammal.
Hol voltatok? - kérdezi Alex apja tőle telhetően tényleg nyugodtan.
Devonban - szólal meg rekedten Alex.
Egész éjszaka?
Igen.
Sejtettem, hogy vízközelben vagytok, mert nem volt otthon a deszkád - biccent Alex apja. - Elvittelek volna Devonba, ha szólsz! - mondja szemrehányóan.
Nem veletek akartam menni.
Gondolom - néz rám Alex apja.
El voltunk tiltva.
Tudom - Alex apja hátranéz Stefire. - Alex… pfh… ez az éjszaka… életem legrosszabb éjszakája volt - Alex apja fáradtan túr a hajába. - Nem tudtam hol vagy. Nem tudtam mi van veled. A legszörnyűbb rémálmaim törtek fel. A SUP, a víz, és nem tudtalak elérni. Alex… az egyetlen fiam vagy… az egyetlen gyerekem… az egyetlen… - Alex apja a homlokára szorítja a tenyerét. Borzasztóan kikészültek.
Én… sajnálom… - nyögi ki Alex lehajtott fejjel.
Alex, ezt… tényleg…. Soha… soha többet ne csináld! Velünk! Nem érdekel, ha minden tiltás ellenére akármit is csinálsz, nem érdekel, ha baromságokat művelsz is, csak ne így… hogy azt sem tudom, hogy mi van. Ne ilyen hirtelenséggel! Érted? Legalább üzenj, hogy élsz. Elég ennyi is. Nem kell több. Majd beleőrültünk az aggodalomba. Mind. Mind a négyen.
Kim, nem láttad apádat… azonnal a rendőrséget akarta hívni, kerestetni akart. Azt hittük, hogy már nem is éltek - anyám zokog. Úristen. Egy napra lelépünk és itt világvége lett!
Alex
Az én szüleim messze nyugodtabbak. Persze, tudták, hogy Kim. Hogy van Kim. A héten láttak minket együtt. Nem volt meglepő számukra. Kim szülei azonban teljesen talajt vesztettek. Nem értették az egészet. Nem értették azt, hogy mi ketten együtt léptünk le. Apám beszélte le Liamot is a rendőrségről. Apám nyilván sejtette, hogy ha se Kim, se én nem vagyok elérhető, akkor együtt vagyunk. Akárhol is. De együtt. Ő inkább azon aggódott, hogy épségben vagyunk-e együtt. Szóval Liam most már garantáltan utál, egy életre.
Bűntudatomnak kellene lenni. De igazán nincs. Nincs mert Kimmel voltam. S ha Kimmel vagyok. Minden más lényegtelen lesz. Ez az igazság.
Annyira feszült a hangulat az irodában, és annyira kimerültünk mindannyian, hogy apám dönt úgy, hogy mi menjünk Kendalba. Két jaguár egymás mögött. Apám vezet elöl, én őket követem. Ahogy kiszállunk a tóparti házunk előtt apám a tenyerét tartja felém. Kérdőn nézek rá.
A kocsikulcsot - int sürgetőn.
Tessék? - szerintem még mindig a fű utóhatása, alig értem mit akar.
Vége, nincs kocsi. Majd, ha kiérdemelted. Leléptél, szó nélkül. Mert kocsi van a segged alatt. Elég volt. Tanulj belőle! - Bakker! Rosszkedvűen beleejtem a slusszkulcsot apám tenyerébe. Apám zsebre teszi és sarkon is fordul. Tudom, hogy lassan és csendesen fog büntetni. Ő nem Liam. Nem az a végigordibálom a házat idegből. Apám csendesen gyilkol ki. Anyámék egyenesen a hálószobába mennek. Szerintem aludni próbálnak. Én is a szobámba megyek. Kimre írok.
“Boldogabb reggelre ébredtél?”
Emlékszem, Kim Devon előtt ezt mondta. Ezt várta Devontól. Megkapta? Vajon elértem? Szinte azonnal érkezik a válasz. Csupa nagy betűk.
“IGEN!!!”
Minden rossz ellenére elmosolyodom. Kimmel vagyok. Három pont úszik újra és újra. Kim gépel. Aztán leáll. Vagy nagyon hosszút ír, vagy nagyon habozik leírni. Elküldeni. Nézem a pontokat. Egy, kettő, három. Mit akar írni? Miért nem küldi már el? Megint eltűnik a három pont. Már épp letenném a telefont, hogy talán csak beragadt az egész, amikor felvillan az üzenet Kimtől.
“És Te? Az Igazival csináltad először?”
Hirtelen kiszárad a szám. A számra harapok és elvigyorodom. A válaszom ugyanaz, mint Kimé.
“IGEN!!!”
Tehát Kim is emlékezett még rá. Azt mondtam neki: Talán, csak az igazira várok. Megtaláltam. Nem kérdés. Kim az. Legyen akármi is a tervezőiroda sorsa. Kim az igazi.
Egy devoni éjszaka után. Esélytelen bármi értelmeset csinálni. Nem megy. Semmi másra nem tudok gondolni. Csak Kimre. Ezerszer csinálnám vele. Újra. Nem tudom ő mit gondol, elképzelésem sincs, de vele akarok lenni. Alig dereng, hogy vasárnap van, és holnap suli. Kiestem a hétköznapok rutinjából. Mindenből. Megszűnt minden más körülöttem. Csak Devon és Kim létezik. Már értem Kim miért rajzol folyton. Hogy teljesebben megélje az élményt, és a pillanatot.
Zuhany után úgy döntök, muszáj átmennem Reese-hez. Még ha gyalog is kell mennem. Nincs kocsim. Amióta megvan a jogsim kábé folyamatosan vezettem. Nagyon fura lesz ismét gyalog járni. Ahogy felveszem a lakáskulcsom a tálból Apám kiszól a nappaliból.
Sötétedésre legyél itthon! - ez vajon mit jelent? Legkésőbb kilencre?
Oké!
Út közben írok Reesere.
“Otthon vagy?”
“Szerencsédre igen.”
Reese házit csinál. A gépén filmet néz a Filmtörténet órájára. Ő felvette ezt a tárgyat. De nekem nem sok kedvem volt hozzá. Tudtam, hogy ezer éves dög unalmas filmeket kellene nézni, és ehhez semmi kedvem nem volt. Reese is csak azért csinálja, mert potyajegy. Szinte az összes hobbiórát felvette, csak hogy lazán vegye a középiskolát. Ahogy feljutok a szobájába, le is löki a fejéről a fejhallgatóját a nyakába.
Na? - néz rám kérdőn. Csak a tarkómat vakarom és belülről a számra harapok.
Tyűha! - vigyorog Reese. Lerogyok Reese babzsákfoteljébe. Az ágyára sosem ülök, mert nem tudom mikor volt itt a csaja és nem akarok utánuk az ágyra ülni.
Jah! - még helyezkedem a fotelben.
Milyen volt?
Állat, komolyan… állati jó volt! - nagyon bamba vigyorom lehet.
Minden?
Minden. Kim, Devon… minden.
Az igen. És? Mi lesz?
Passz.
Nem az a járós típus - bólogat mindent értőn Reese.
Hát… nem - túrok a hajamba és hanyattdőlök a babzsákon.
Nem beszéltetek?
Amióta hazajöttünk egyelőre túl kell élnünk a szüleink gyilkos pillantásait. Ja, apám elvette a kocsit. Mert hogy megszöktem vele - húzom el a számat. Reese csak hallgat. Én meg csak Kimre gondolok. - Újra akarom. Vele.
Rákaptál az ízére mi? - vihogja Reese és visszafordul a gépéhez.
Kimmel lenni. Rajzolni is elég, mindegy… csak… vele lenni. Érted?
Simán. Mit írjak erről? Filmkritikát kell írnom, de egy értelmes gondolatom sincs róla! - mutat a gépén zajló jelenetsorra. Felnézek. Fekete-fehér brit film, az ötvenes évekből.
Hümmm. Hát írd azt, hogy fekete-fehér, és unalmas. Vontatott és szar - összegzem.
Kösz. Nagy segítség vagy - röhögi Reese. - Ezt nélküled is tudtam.
Hogy fogunk így találkozni? Nincs kocsim. Apámék nincsenek jóban Kim szüleivel.
Ott a szombat, az előkészítő nem? Arra együtt jártok.
Ja, de az majdnem egy hét! - sóhajtok fel.
A devoni hétvégét szívom egész héten a suliban. Nem tudtam készülni, szét vagyok csúszva. Óra helyett is Kimmel üzengetnék. De az igazán nagy pofára esés éppen a nagyon várt szombaton ér. Reggel felöltözöm, készen várom, hogy induljunk Manchesterbe. Helyette apám az étkezőasztalnál kényelmesen teázik. Még tulajdonképpen hálóruhában. Lemaradtam valamiről?
Elmarad az előkészítő? - kérdezem ahogy leülök az étkezőasztalhoz. Már anyám szemüvegigazgatásából rájöhetnék mi van.
Nem tudok róla. De te tavaly úgyis megcsináltad. Nem kell rá bejárnod - néz fel rám röviden apám. - Kinéztem neked egy új pályázatot, inkább csináld helyette azt! - és apámmal farkasszemet nézek. Nem hiszem el. Szándékos. Mert Kim is ott lenne. Nincs kocsim. Nem támogatja azt sem, hogy elbuszozzak Manchesterig. Be se érnék már.
De most miért?
Koncentrálj a feladataidra Alex! Az érettségire, a felvételire. Mindkettő itt van. Nagyon közel! - bólint hozzá megerősítésként. Hát ez… kész! - érzem, hogy a telefonom rezzen a zsebemben. Csak egy pohár gyümölcslevet iszok és visszamegyek a szobámba. Megnézem a telefonom. Tudom ki írt. Kim.
“Nem visznek el az előkészítőre!”
“Ha ez megvigasztal engem se.”
“Összebeszéltek! Devon miatt! Utálom őket. Büntetnek, mint egy gyereket. Minek is jöttünk vissza?”
“Nincs kocsim. Apám elvette a slusszkulcsot.”
“Sírok. Komolyan sírok. Egész héten ezt vártam.”
“Komolyan?”
“Igen.”
“...öhm… miattam?”
“Persze, hogy miattad!”
“Megoldjuk.”
“De hogyan?”
“Még nem tudom. De kitalálom. Rendben?”
“Jó.”
“Ne feküdj össze addig senki mással!”
Igen. Ettől rettegek. Kim gyorsan vált. Nagyon gyorsan. Nem tudom Kim gondolatait. Érzéseit. Semmit. Nagyon gyorsan ki kell találnom valamit.
“ Alex! Eszembe sem volt. Gyere át! Ott a diófa.”
“Kábé, mintha a világ másik vége lenne most így hirtelen. Jár arra egyáltalán busz innen?”
“Kétlem…”