Sea within the Sea

Ace a The Horrorstól a Sea Within the Sea-t indította. Arcot és fogat is mosok, amíg az eredményt várjuk. Ace a kád szélén ül. Szerintem lepereg előtte az élete. Előttem akkor, amikor meglátom az eredményt. Szétnyílt ajkakkal csak nézem az indikátorlapkát a kezemben. Ace már a reakcióból tudja. Megerősítés sem kell.

• Basszus Liv! - suttogja Ace, s a tenyerét a sapkájára szorítja kétoldalról fogva a fejét. - Úristen!
• De...de...mikor? Mindig védekeztünk!
• Aha… kivéve a medencés bulin, amikor te annyira rám akartál mászni - csattan rám Ace. - Mondtam, hogy szállj le! De te még azért is!
• Mert most én vagyok a hibás! - csattanok rá.
• Nem tudom kinek volt féltékenységi rohama, Colleen miatt - mereszti rám a szemeit.
• Jó, hagyjuk - kivonulok a fürdőszobából, és az ágyra rogyok. Istenem…- Most mi lesz?
• Hát kurvára elkúrtuk az van Liv!
• Igen. Tudom… - nézem Ace-t ahogy gondterhelten a DJ-pultnak dől, és csak néz maga elé.  - Én...sajnálom.
• Most mi a fasz legyen? - Ace a pulton dobol.
• Gondolom… megtartjuk.
• Mi? - kapja fel a fejét Ace döbbenten. - Nekem nem kell gyerek Liv. Az én életembe kurvára nem hiányzik egy gyerek. Hogy gondolod egyáltalán?
• Hát nem tudom… kapcsolatban vagyunk nem?
• Jó, de nem akarok egy kábé egy hónapos kapcsolatra gyereket basszus már! Liv most kezdenéd az egyetemet! Belegondoltál?
• Az nem fontos.
• Mit nem fontos?
• Most már nem. Fontosabb vagy te és a gyerek.
• Liv! Nőjj már fel! Ez egy gyerek. Kurvára itt lesz mindig! -  Ace ellöki magát a pulttól és a zsebébe csúsztatja a tenyerét. - Én biztos, hogy nem vállalom - jelenti ki hidegen.
• Tessék? - ámulva nézek rá.
• Liv! Totál le vagyok égve! Egy gyerek, kábé ötezer font indulóban. Liv ezer fontot nem tudok előkaparni egy új kontrollerre! Hova gondolsz? Ide költözöl? Dylan nyakáról az enyémre? Liv, én magamat is éppen hogy fenntartom, nem, hogy most téged és egy gyereket is ide vegyek magamhoz! - nem tudom. Nem kiabál. De ideges. S minden mondata arculcsapás. Egyre jobban magamba zuhanok Ace ágyának a szélén ülve. Én nem tudom mi történik velem. De kifordult magából a világom. Egyszerre káosz lett. Egyszerre, nem tudom mit csináljak.
• Én szeretlek Ace! - ráncolom a homlokom zavartan.
• Én is szeretlek Liv! De ez kurvára nem erről szól! - csattan rám Ace.
• Akkor miről?
• Nem arról, hogy gyereket akarok veled itt és most. Értsd meg!
• De én kurvára terhes vagyok cseszd meg! - csattanok rá.
• És, most ennyire ragaszkodnunk kell ehhez a gyerekhez?!
• EZt hogy érted?
• Tudod, nagyon jól, hogy hogy értem! - sziszegi Ace. - El is vetetheted.
• Azt nem! - felállok az ágyról. - Ha már így alakult akkor megtartom.
• Szuper! De én ebben nem támogatlak, csak hogy tudd. Én nem vagyok Dylan. Én nem akarok gyereket egy kapcsolatba jelenleg. Nekem ez most nem kell.
• Hát remek. Kösz. Most legalább már értem, miért szerettem bele Dylanbe anno. Mert ő képes felelősséget vállalni azért, amiket tesz. Ellentétben veled.
• Nekem nem kell gyerek - ismételgeti Ace a fejét rázva. Hitetlenül állok vele szemközt. S csak nézem. Egyszerre hideg és elutasító. Most, hogy felcsinált, most már nem is vagyok érdekes. Most már vége? Ennyi volt?  Nem ismerem Ace-t. Igaza volt a kezdetektől. Fogalmam sincs, hogy ki ő. Beleszerettem úgy, hogy nem tudom mire mit reagál, mik a gondolatai. Semmit sem tudok róla. Még mindig a Sea within the sea megy. A hülye zene. Kezdetektől. Soha nem gyűlöltem még meg számot úgy, mint most a Sea within the Seat.
• Kapcsold már ki ezt a kurva szar számot! - ordítom el magam. Ace három másodpercig néz rám, aztán a főkapcsolót lecsapja. Nincs áram. Mély csend szakad közénk. - És vigyél haza! - mondom erőltetett nyugalommal, de remeg a hangom. Ace felkapja az asztalról a slusszkulcsát. A hajamba túrok, ahogy haladunk lefelé a lépcsőn. A Fordban ránk telepszik a hallgatás. Nincs zene.  Ace zene nélkül egy teljesen ismeretlen alak. Aki vezeti ezt a Fordot. Némán tesszük meg az utat hazáig. Kiszállok és rácsapom az ajtót.

Dylan már elment dolgozni. Istenem nem akarom ezt a beszélgetést, ami rám vár odabent. Anyám az öcsémmel kirakóst rak ki a dohányzóasztalnál. Becsukom a bejárati ajtót. Rámszakad minden hülyeségem, amit az elmúlt négy évben műveltem. Nem, hogy azt nem tudom kicsoda Ace, már azt sem tudom, hogy én ki vagyok. Anyám felnéz rám. Nem tartottam a világ legjobb szülőjének, de kivétel nélkül mindig tudja, hogy mi van. Talán mert az anyák ilyenek. Nem tudom. Talán ő jobban ismer, mint én magamat.  Feláll és a konyha felé indul.

• Kérsz egy teát? - kérdezi nyugodtan.
• Ühüm…. Igen - már nem az én kedvenc sütimet csinálja, hanem Chris-ét, úgyhogy oreós házi sütemény szárad az asztalon. Leemelek egyet és beleharapok. A bögrét a filterrel együtt hozza anyám. Leteszi elém, s leül velem szemközt.
• Terhes vagyok - mondom ki erőtlenül. Chris anyámhoz rohan. Anyám engem néz, de Chris hátát simogatja.
• Értem - feleli. - Hozd ide a többi részét és összerakom kicsim! - simogatja meg az öcsém fejét és Chris elszalad. - És… mit szeretnél? - kérdezi halkan.
• Jó lenne...megtartani - simogatom a bögrém szélét. Anyám a homlokából simogatja a láthatatlan hajszálait ki, mert mindig rendben van a haja.
• Ace? - kérdezi puhatolódzva. A fejemet ingatom.
• Értem… hát...egy szülés nem könnyű - fújja ki a levegőt lassan anyám. Figyelem a kissé fáradt szemhéját, ahogy oldalt néz, ahogy a telefonja után tapogat az étkező kis tálcáján. Értékelem benne, hogy nem mondja egy szóval se, hogy ő megmondta. Hogy ő figyelmeztetett. Mert anyámnak mindig van egy hatodik érzéke ezekhez a dolgokhoz. Egy percig sem nézte jó szemmel, hogy Ace-el vagyok. Nem értettem, miért nem tudta elfogadni Ace-t. Dylan barátját. Azt hiszem, most még annyira sem fogja elfogadni, mint eddig. - Kérek neked időpontot az orvosomtól - anyám már tárcsáz. Hát igen, igazgatónő volt. A vérében van, hogy mindig intézkedni kell. Hallgatom, ahogy beszélget. Az ő kellemes, nyugodt hangján. Ahogy tollat és papírt keres és felírja az időpontot. Az én anyám. Még mindig tökéletes. A cetlit elém csúsztatja, miközben elköszön az orvostól.
• Csütörtök reggel hétre tudott időpontot adni. Én nem tudlak elvinni, de… Dylan…
• Nem, majd felhívom Ace-t hogy vigyen el. Kösz - teszem zsebre a  cetlit. A bögrémmel bevonulok Chris szobájába és az ágyra vetem magam.

Már több mint huszonnégy órája tudom, hogy gyereket várok. Alig aludtam. Forogtam, hogy mi legyen. Ace egyértelművé tette, a gyerekével együtt nem kellek neki. Én meg a gyerek nélkül nem tudok visszamenni hozzá. Ez már így alakult. Dylan másnap reggeli tömör velős összefoglalása szerint is: Ezt aztán elbasztátok! - ennyit mondott. Gondolom Ace közölte vele odabent. Csak egy üzenetet írok Ace-re az időponttal, és az orvos címével. Tanácstalan vagyok. Nem tudom mit tegyek. Kivel beszélhetnék? Az anyám tényleg megmondta, hogy ez lesz. Hogy előbb-utóbb Ace fog bajba sodorni. Dylan nem fog értékelhető véleményt mondani, túl mélyen érintett ebben az egészben. Látszik is rajta, hogy nem akar állást foglalni. Ace-re már nem számíthatok. Nincsenek rokonaim, akik igazán közel lennének hozzám. Nincsenek barátaim. Az apámat nem érdeklem, úgyis csak vádaskodna, ahogy anyámmal teszi. Itt vagyok magamba szakadva. Egy döntéssel. Amit nekem kell meghoznom. Mert senki más nem fogja megtenni helyettem. Nincs felnőtt felettem. Aki levenné rólam a döntés terhét. A Ford előttünk áll reggel fél hétkor. Még csak nem is köszönünk egymásnak. Mellbevág a csend Ace kocsijában. Soha, soha nem ültünk zene nélkül. De képtelen lennék elviselni számot. Ace meg nyilván úgy van vele, erre a helyzetre még soha senki nem írt számot, mert ide semmi sem való.

Anyám orvosa, egy anyámmal egy idős magas pasas. Összeszorítja a tenyerét és bólint nekünk, ahogy a váróba kinéz ránk.

• Igen, hát ez egy nehéz eset - invitál be minket. Ace a müanyag széken ül, amíg a vizsgálat tart. Nyitva van az ablak? Majd meg fagyok. Istenem. Remegnek a lábaim. Az orvos ügyesen irányít. Csupa diszkréció. Kicsit hűvös minden itt nála. Kényelmetlen minden itt. Egy kis monitoron nézelődik.
• Itt is van - egy kis lüktető fekete-fehér pontocska. Ace gyereke, és az enyém. Itt növekszik bennem. - Szeretné megnézni? - fordul Ace felé, de a Ace csak a fejét rázza. Összepréselem az ajkaimat és szárazon nyelek. Nedvesedik a szemem. Az ujjaimmal törlöm le a szemem sarkából a könnycseppet. Ace csak várja a vizsgálat végét. - Tehát, hogyan tovább? - fordul felém az orvos. - Jöhet hozzám a kórházba, vagy a szociális tanácsadóba kell irányítanom. Megtartják a babát? - kérdezi tőlem. Szürke a szeme. Nagyon ritka szemtípus. Biztos látott már pár drámát. Nem ez lesz az első. De Ace reakciójából tudom, hogy ennek itt vége. Nekem meg egyetemre kell mennem. Ha valaha is normálisan akarok élni, és végre nem valaki nyakán lenni, akkor nincs más út. Mi értelme lenne magamra maradnom egy gyerekkel? Hova tegyek egy kisbabát? Az egyetemi szekrényembe? Vigyem magammal az előadóterembe? Ace ki fog vonulni a gyereknevelés alól, anyám meg épp elég gyereket nevel már, nem kell neki még több. Szóval már tudom, mi az a döntés, ami meghozta számomra a felnőtté válást. Nem az érettségivel lesz senki felnőtt. Hanem azzal, hogy döntéseket kell hoznia. Ami megváltoztat mindent. Hát… ezt akartam. Felnőttem.
• Rendben, akkor felírom a tanácsadó címét - az orvos lusta ronda betűkkel felvési a címet és Ace fizet. Kiléptünk. Manchesterben ma megint kellemetlen az idő. Fúj a szél és borongós minden. A pohártartóba dobom a címet és Ace áthajt az épület elé. A váróban marad itt is. Egy középkorú nő ül egy leharcolt íróasztal mögött. A folyosón megtört arcú lányok ülnek. Akárcsak én. Ez a nő már annyi ilyen papírt kitölthetett, és hányszor elmondhatta ugyanezeket a dolgokat.
• Nagyon jó szociális rendszerünk van. Az egyedül álló anyák is kapnak támogatást. Lakhatást.  Milyen kapcsolatban van az apával?
• Semilyenben - felelem lehangoltan. Hát igen. Nem vagyunk házasok. Nem tartozik nekem semmivel Ace. Ez nem kapcsolat. Az, hogy rajtam is van egy bőrszalag, meg Ace-en is. Ez jogilag semmit sem jelent. Kitöltjük a papírokat. Ahogy átnyújtja még megkérdezi.
• Mit gondol, megmarad a kapcsolatuk?
• Nem hiszem - felelem rá feszülten.  Visszamegyünk anyám orvosához a papírral. Az orvos a kórházba telefonál és időpontot egyeztet. Vasárnap a saját ügyeletében megoldja. Három nap. Még ennyi maradt. A közös gyerekünknek. Három napig leszünk még együtt. Én és a baba. Tompa a fejem és elered a könnyem. Alig várom, hogy hazaérjek, s a könnyeimben fulldokolva csapom Ace-re a kocsiajtót. Ez a hétvége életem legsötétebb hétvégéje. Ismét itt vagyok én. És a kanapé. Ez a jó öreg szürke kis kanapé. Ó sose kellett volna róla felállnom. Egész nyáron jól meglettem volna itt a kanapé és a könyvtár között ingázva. Álomba sírom magam, aztán zokogva riadok fel. Vasárnapra már félhalott vagyok. Csak egy kis csomaggal vonulok a kórházba.  Az orvos szerint három óra az egész és kint leszek. Ace jön értem. Megint egy csomó papírozás. Szív és vérnyomáskérdések sora. A mélyaltatáshoz. Aztán van egy személyesebb rész is. Kitöltöm a fejlapot: Olivia Somerhalder. Meg kell adni, hogy kivel érkeztem a kórházba és hogy kit lehet értesíteni, ha történik velem valami. A pontozott vonalat nézem. Úristen! Fogalmam sincs még arról sem, hogy mi Ace vezetékneve! Érzem, hogy nedvesedik a szemem. Hát nem sírtam még eleget?
• A te adataidat is meg kell adnom - szólok erőtlenül.  Ace a farzsebébe nyúl és kiveszi a tárcáját. Egy személyazonosító igazolványt tesz az asztalra. Döbbenten nézem a nevet: BRIAN NORTON. Most nézek először Ace-re azót a nap óta.
• Mert mit gondoltál? Hogy Ace az anyakönyvezett nevem? Művésznév. A DJ-k kilencven százaléka művésznevet használ - mondja komoran Ace. Fogalmam sincs ki ez az alak. És a gyerekével vagyok várandós. Istenem! Én tényleg nagyon naiv kislány vagyok.
• Olivia Somerhalder? - egy nővér jön a mappájával és kérdez be a kórterembe.
• Igen, én vagyok  - fordulok meg.
• Ezt vegye fel és jöhet is a műtőhöz a folyosó végére - Egy kórházi hálóinget kapok. Remegnek az ujjaim, csak reszkető ujjakkal van időm aláírni az orvosi műhibákat soroló három oldalas tűzött lapokat, és már viszik is el. Minden kész. Felhúzom a papucsomat magamra kapom a köntösömet és az egyetlen ékszerhez nyúlok, ami rajtam van. Ace horgonykarkötője. Leveszem a karomról és Ace kezébe nyomom. Szinte futok a folyosón, mert félek, hogy elsírom magam. Márpedig most erősnek kell lennem.

A kórházi személyzet végzi a napi rutinját. Hárman is körbe kapnak és mire észhez térek, már a műtőasztalra feküdve a fejem felett a műtőasztal feletti fényeket nézem. A lábaim előtt

Egy lefolyó. A bal karomat nyújtják ki, az orvos még sehol, s nézem, ahogy a vénámba belecseppen az altatófolyadék. Nem tudom mikor érkezik rám a sötétség.

Csodás békéből ébredek. Sötétből érkeznek a kórházi folyosó hangjai. Nem is akarok felkelni. Vissza akarok zuhanni abba a mély nyugalomba. De már fent vagyok. Lassan rebben a szempillám. A kórházi ágyban fekszem és egy müanyag széken Ace ül az ágyam mellett. Lehajtva a feje. Azt hiszem alszik. De ahogy megmoccanok felnéz rám.

• Fel akarsz kelni?
• Nem.
• Azt mondta az orvos, ha úgy érzed, indulhatunk, már a zárójelentést írják. - Nem kérdezem meg, hogy minden rendben volt-e. Nem akarom tudni. A hasam tompán sajog. Kicsit szédülök. Vajon sok vért vesztettem? Már nincs gyerekem. Már nincs semmim Ace-től. Vagyis… nem is Ace. Hanem Brian. Lehunyom a szemem és érzem, hogy kicsorog a könny a szememből. Le a halántékomon, és a hajamat áztatja. Elfordulok és fáradt álomba merülök.   Mire legközelebb ébredek, már eltökéltem. Ideje felállni és elhagyni ezt a kórházat. Sietősen akarok készülődni, de nagyon furcsa érzésem van belül. Úgyhogy végülis csak erőtlen öltözködés lesz. Ace-Brian minden bepakol és utánam, jön, ahogy a zárójelentésért indulok. A nővérszoba ajtajában állok és a kezembe adják a zárómat. Lifttel megyek le és szédülök. Meg kell állnom a falba kapaszkodva, mert elsötétedik előttem a világ.  

Újra itt vagyok. A szürke kanapén fekszem és bámulom a tévét magam előtt. Fáj a hasam. Pihenek. Egy takaró alatt fekszem, de közben a telefonomat nézem. Rákeresek  DJ Ace instagramjára. Még rajta vannak a régi képeink. A közös fotóink. Végignézem az összes tényleg igazi bulizós fotómat. A bulis sminkemmel. DJ Ace-el. Tényleg nem voltunk gáz páros. Most utólag, egészen úgy tűnik voltam olyan, mint Colleen. Vagy lehettem volna jobb is. Annyira boldognak tűnünk a képeken. Hüppögve felsírok. És csak erednek a könnyeim megállás nélkül. A könnyeimen át nem látok semmit, csak megérzem, hogy egy meleg férfikéz határozottan megfogja a kezemet és kiveszi a telefonomat az ujjaim közül.

• Ennek semmi értelme Liv. Add ide ezt a telefont. Csak beforgatod magad! - Dylanre nézek a könnyeimet törölgetve. Dylan  csinált nekem is egy kakaót, mint az öcsémnek. Ma csináltam meg a beiratkozást az egyetemre, felvettem a tárgyaimat. De igazán azt sem tudom mit csinálok. Csak fekszem a kanapén és kortyolgatom a kakaót a bögréből. Siratom a meg sem született gyerekemet. Siratom a szerelmet, amit megöltünk. Kifújom az orrom és megtörlöm az arcomat.
• Aludj Liv! - szól rám Dylan, ahogy lekapcsolja a lámpát. A tévé fényei villognak aztán kikapcsolom. Nem tudok elaludni. Csak forgok magamban. Mindenre gondolok, de főleg arra, hogy hagytam ezt a gyereket elvenni tőlem. Mert fiatal vagyok, mert nincs rá pénzem, mert nem akarok nyomorogni DJ Ace gyerekével szociális segélyeken. Mert nem voltam elég erős, hogy ezt egyedül végigcsináljam. De azt hiszem most meg is erősödtem. Már tudom, hogy nekem kell egyedül megoldanom mindent. Mert senkire sem számíthatok. Mert nincs támaszom. Lábra kell állnom valahogy. Figyelnem a jeleket és tudnom, hogy minden az én felelősségem. DJ Ace mindig is mondta. Colleen-nal egy hosszú kapcsolatba se vállalt volna gyereket. Engem alig ismert. Szinte éppen hogy elkezdtünk együtt valamit. Félreismertem  ezt a DJ Ace-t és nem figyeltem a jeleket. De ez igazi lecke volt az élettől. Megtanultam mindent a felnőtté válásról.

Az egyik este, zokogva riadok fel. Rémálmaim vannak az abortuszom óta. Dylan a fürdőszobában beszél. Először azt hiszem, hogy anyámmal. Aztán. Meghallom, hogy nem.

• Ace! Fejezd ezt be!... Menj haza! Részeg vagy!...Szállj le Marianne lányáról! Érted? Hagyd végre, hogy helyrejöjjön.... Jól van, igen… Nem, ne merészeld felhívni, ne zaklasd fel. Ace totál részeg vagy! Józanon sose csinálnád te is tudod! És hagyj végre békén minket! - Dylan még beszél egy ideig, aztán kilép a mosdóból. A könnyeimet törölgetem az arcomról. Ace… részeg? Az az Ace akit én ismertem, sosem ivott egy korty alkoholt sem. Straight edge szabály. Nincs alkohol, nincs drog, nincs egyéjszakás kaland.
• Már megint részegen hívott - morogja Dylan, ahogy bemászik az ágyba anyám mellé.
• Szerintem estére kapcsold ki a telefonod - feleli anyám.
• Aha, az lesz - lekapcsolják a villanyt. A kis üvegasztalhoz nyúlok a telefonomért. Rákeresek Ace instagramjára. Egy kép van rajta. Egy friss tetoválás, még vörös a széle. Eléggé ismerem Ace testét ahhoz, hogy tudjam, hova varratta. Az alkarján van, ott ahol a három X volt egymástól tisztes távolban. Most egy törött horgony művészi képe kapcsolja össze őket. Jól át lett dolgozva. A törött horgony, ami azt jelenti, hogy egy törés volt az életében. S már tudom mit jelent, hogy az X-eket dolgoztatta át vele. Feladta az elveit. Ace már nem straight edges.

Reggel Dylan ébreszt a kávéfőző hangjával. Felkelek és átülök hozzá az étkezőasztalhoz.

• Tudsz valamit Ace-ről? - kérdezem. Nem akarom említeni, hogy hallottam az éjszakai telefonhívást.
• Nem. Miért kellene róla bármit is tudnom? - kérdez vissza Dylan. Mindig is ilyen volt, sosem mondott semmit Ace-ről.
• Hát… gondoltam kollégák vagytok, csak találkoztok.
• Liv… Ace kilépett a klubból. Már nem dolgozik ott - döbbenten nézek Dylanra. Ő meg ajakbiggyesztve kavargatja a kávéját.
• Ó - alig tudom kipréselni magamból ezt az egyszerű meglepődés hangját. Megszűnt az utolsó kapocs. Megszűnt minden ami volt. Elmúlt örökre. Nem ismertem meg Ace-t. S amit ismertem belőle, már az is a múlt. Számomra ő örökre egy titok maradt. Kimegyek a mosdóba és a fürdőszobai tükörnél hátrafogom a hajam. Elgondolkodom egy pillanatra, aztán… ránézek Ace instagramjára. Egy link irányít át a mixcloudjára. Ace legújabb mixe. A Scratch Massive Last Dance-re. Eleve egy lassú szám volt. De amit Ace csinált belőle, az… egy memento. Végighallgatom a számot, miközben rendbehozom magam. Ahogy belenézek a tükörbe arra gondolok, már nincs szükségem festékre. Liv Somerhalder vagyok. Az egyetemista. Új életet kezdhetek. Ace mementójában egyetlen kérdés fogalmazódik meg: MEGÉRTE?