Kamu nélkül

"Amikor ezt az életnek hívott játékot játszod, emlékezz arra, hogy senki nem mondta, hogy igazságos lesz.”

/Axl Rose/

Tehát a kanapén alszom. Mint egy kivert kutya. Aztán becuccolok Chris szobájába. A Livnek fenntartott kanapéra. Nem akarom teledohányozni Chris szobáját, szóval nyitott ablaknál szívom a cigit és az ablakba könyökölök. Napok óta ez megy. Látom, hogy Marianne a gyereket az utcán babakocsiba rakja és elmennek sétálni. Chris egy ideig még veri magát a babakocsiban, de aztán jobban érdekli, hogy mi zajlik az utcán, így elcsendesedik és nézelődik. Egymás mellett élünk. Rohadtul nem akarom ezt. Marianne élt így. Éveket. Tudom, hogy képes  rá újra. Tudom. Mert ebben nagy rutinja van. De én nem vagyok Robert Somerhalder. S nem elégszem meg ezzel az élettel. Meg kell oldanom. Csak fogalmam sincs hogyan. A szálat a számba veszem és meggyújtom a cigit, miközben kilépek a lépcsőházból és a kocsimba ülök. Marianne visszaér a sétából. Hatékonyan kiemeli Christ, és összecsukja a könnyűszerkezetes babakocsit. Rám sem néz. Ráadom a gyújtást.

Nem szeretem a kamu dolgokat. A kamu kapcsolatokat sem. A kamu zenét sem.  Egy zenekaron mindig levágni, ha nincs összhangban velük a szöveg, amit mondanak. Olyan, mint amikor szar az akusztika. Egyszerűen kisüt belőlük, hogy szar az egész. A mai fellépés is ilyen trágya. Énekel, de nem is ért egyet azzal amit énekel. Az egész zenekar tötyög.  legszívesebben lelépnék ilyenkor. Mert bánjta a fülem az ilyen koncert. De dolgozom, szóval. Nem léphetek le. Most amióta Marianne-nal “szétmentünk” padlón vagyok. Fuh életemben nem csináltam ennyire életuntan és rutinosan a munkámat. De most rohadtul nem is érdekel. Nem tudok még csak odakoncentrálni sem. Egyik nap a másik után. Egyik buli a másik után. De eléggé unom már ezeket a bulizókat is. A fülkénkben a korlátnak dőlve bámulom őket. Liv és a hülye akciója!

• A kicseszett kanapén alszom! Bassza meg! - szitkozódom.
• Mondtam, hogy legyetek őszinték. SE szabály!
• Szakadj már most ezzel le. Te kamuzol álkapcsolatokat.
• Nem kamuzok amúgy.  Egyenesen megmondom, hogy nem, mert nem - mondja Ace.
• Mi a faszt csináljak? - nézek Ace-re oldalt.
• Beszélj vele!
• Marianne beszélni sem akar velem - rázom a fejem.
• Akkor is! Ez nem maradhat így Dylan. Vagy beszélsz vele vagy nem fogod tudni megoldani. Próbáld elérni, hogy mégis hajlandó legyen beszélni veled - kedvetlenül vágom be magam a kocsiba munka után. Ahogy hajtok a belváros felé, már tudom hogy merre visz az utam. Reggel van. A kocsit leállítom a szüleim háza előtt és a saját kulcsommal nyitom az ajtót. Beülök az étkezőasztalhoz. Elszívok egy-két szállal, mire felébrednek a szüleim.

Miután elköltözöl a szülői házból, oda visszatérni mindig olyan fura. Egyszerre ismerős és idegen.  Akár folytathatnám itt is az életem. De már nem lennék ugyanaz, aki elköltözött innen. Na meg hát ott van Chris.  A gyerek miatt is jó lenne megoldani az egészet. S most tényleg nem arra gondolok, hogy a gyerek miatt maradjunk együtt szöveggel, hanem mert Marianne-t akarom visszakapni.

Apám meglepődve megáll a  boltíves átjáróban, ahogy meglátja, hogy ott ülök az asztalnál.  Látom rajta, hogy tudja, ha itt vagyok náluk kora reggel, egyedül, akkor gáz van. S apám fel tudja mérni, hogy elég nagy.

• Jó reggelt!
• Neked is - biccentek és az ujjaim közt forgatom a telefonom és a cigis dobozt. Kop-kop-kop. Egymás mellett forog a kezeim közt rövidebb, hosszabb, oldal, az éleken átgördülve és aztán talpra állítom.
• Kirúgott otthonról? - érdeklődik apám.
• Azt hiszi lefeküdtem a lányával - veszek mély levegőt.
• És megtetted? - teszi fel a kávét főzni apám. Olyan szárazon kérdezi. Értékelem benne. Tényleg. Mintha csak azon menne a vita, hogy nem hajtottam fel az ülőkét.
• Nem - felelem rá rosszkedvűen.
• Akkor tiszta vagy. Bizonyítsd az ártatlanságodat - mondja apám.
• De… hogyan?
• Dylan ennél jobb a logikád - int meg apám. Hát igen, ő mindig sokat várt tőlem. Mindig többet és többet. - Nem vagy hülye gyerek.
• Lefagytam. Teljesen kiütött ez az egész - a hajamba túrok és lüktet a fejem. Lehajtva tartom a fejem, de így sem jobb.
• Mik a tények? - kérdezi apám, ahogy felém fordul.
• Hát… volt egy csók. A klubban. A bulifotós pont elkapta. Marianne látta a képet. A lánya telefonjára le van mentve. Aztán a csaj küldött néhány üzenetet a telefonomról magának és ezeket is látta Marianne.
• Tehát egy kép, és néhány üzenet. Az egész telefonról. Mi a lány elmondása?
• Nem tudom, arról nem beszélt.
• A lánya egyáltalán tudja? - na most lefagytam. Mármint. Marianne azt mondta beszélt vele. De… mi van, ha nem is erről? Kezdek összezavarodni... hát ezért apám a regionális vezetője egy kulturális kormányhivatalnak.
• Ezt… nem tudom… - végre megállok a telefon és cigisdoboz élekre fordításával, amit eddig műveltem az asztalon. - Lehet, hogy nem is tudja?
• Figyelj talán le kellene ülnöd és beszélned a lányával. Csak ő tudja tisztázni. S neki Marianne talán hisz is. Ellentétben veled - jegyzi meg apám.
• Nem rossz tipp. Kösz - állok fel.
• Átjöhetnétek néha. Marianne és a kicsi is - jegyzi meg futólag apám.
• Jó, hát majd talán… ha ez már rendeződött - biccentek, s ahogy kilépek cigire gyújtok.

Livre csak egy üzenetet írok.

“Itthon áll a bál. Tudsz róla?”

“ Áll a bál? Na de mi miatt?”

“miattad.”

“Miattam? De hát  hogyan? Nem értem.”

“Ma tudunk beszélni? Személyesen?”

“ötig még ideérsz?”

“ott leszek.”

Szóval úgy alakult, hogy mégiscsak beültem kettesben Livvel egy pubba. Mivel velem van, ezért senki nem kérdez rá, hogy kiskorú-e. Liv almatöltelékes vaniliaöntetes palacsintát kér vízzel. Én meg  klubszendviccsel egy alkoholmentes sört iszom.

• Add a telefonod! - nyújtom a kezem.
• Mi? Nem! - csattan Liv védekezően.
• Liv! Ideadod, vagy elveszem tök mindegy! - Liv látja rajtam, hogy nem szarakodom. Elvörösödve a farzsebébe nyúl és kiemeli az iPhonet és az asztalra teszi közénk. Ahogy felveszem és belenézek, látom, hogy tényleg nincs adatbiztonság a telefonján, tehát igen, én is látom a háttérképet, amin ketten vagyunk és az üzeneteket kikeresve még mindig benne van az a telefonomról küldözgetett üzenetsor is.  Ott hagyom nyitva a képet és Liv elé teszem.
• Hallgatlak! - hátradőlök és figyelem, ahogy Liv arcán játszanak a színek, először lesápad aztán elvörösödik, aztán megint lesápad.
• Ez...ez nem az aminek látszik. Tudom, hogy megbeszéltük. Tudom. Én... Tényleg igyekszem nem rád hajtani - nyögi.
• Miközben ez a kép a háttérképed?! - most már kiabálok. Bakker. Idegesen gyújtok egy szál cigit.  Liv megkövülten nézi, ahogy szívom a szálat.
• Anya megtudta? - Liv leejti a villát a tányérra és elsírja magát.
• Elárulnád mi ez? Mit mondtam neked? rémlik? Hogy felejtsd el! Felejts el kettőnket! Mert nem lesz ilyen, hogy te meg én. Érted? Kurvára nem lesz ilyen. Mit nem értesz ezen? Azért mert az anyáddal vagyok attól még te nem vagy az esetem érted? Nem fogok összejönni veled. Szóval mi ez? Mi a faszom ez? - gyorsabban szívom a cigit, mert érzem, hogy kezdek felidegesedni.
• Én…. én… csak… - Liv hüppögve sír.
• Tudod mekkora kibaszott nagy szart kavartál? Van fogalmad róla? Oké hogy engem leszarsz. Nem is engem izgat. De anyád nem szenvedett már eleget? Hogy ezt teszed vele? Miért szaggatod az anyád lelkét ilyen szarságokkal? Mond miért? Hogy lehetsz ennyire hálátlan?
• Nem értem. Én… én nem mutattam neki - Liv nyávogva sírja. - Én nem tudtam, hogy tudja! - Egy ideig szívom a cigit és a füstőn át nézem, ahogy Liv összetörten bőg előttem. Mintha csak az anyját látnám. Liv néha tényleg emlékeztet Marianne-ra, most például egészen hasonlítanak.
• Ezt most én nem értem. Te mutogattad anyádnak, hogy együtt voltunk, meg hülyítetted és ferdítettél neki mindent össze-vissza kettőnkről!
• Én nem anyámnak mutogattam. Csak… - Liv könnyes szemmel felnéz a gipszkartonos álmennyezetre és nagyot sóhajt, miközben néhány könny lepereg az arcán. - ... az osztálytársaim állandóan cikiztek, hogy egyedül nekem nincs barátom az osztályból és… - Liv szipogva megrántja a vállát és a könnyein át rámnéz. -  gondoltam, ennyivel talán lenyugszanak. És békén hagynak a cikizéssel. Ezek mind hülye lányok. Nekik az a szempont, hogy jársz-e valakivel, vagy sem. Teljesen rámszálltak! Úgy sajnálom - Liv a tenyerébe temeti az arcát és csak sír és sír. Fuh, oltári nagy gubanc van itt! A hajamba túrok. S közben gondolkodom. Nézem Livet, aki már megint csak sír. Teljesen össze van törve. A szülei elváltak. El kellett költöznie onnan, ahol felnőtt. S igazán senki sem szereti. Valószínűleg szenved az egész lányiskolában is, ahol ő lehet a kis nyomi. A kis szüzike. Akinek még barátja sincs. A kortárs lányok igazi rohadékok. A lányok ezerszer rosszabbak, mint a fiúk. Mert a lányok lelkileg terrorizálnak. Liv meg nyilván próbált beilleszkedni a közösségbe. Ahol az a mérce, hogy jár-e valakivel. Romokban a családja, de a saját élete is. Tehát nem is Liv a hunyó.
• Akkor honnan tudhatja anyád?
• Azt nem tudom. Az alapítványi est után,  szülői munkaközösségi gyűlés és szülői értekezlet után feljött hozzám. Nem tudom. Szerintem ellenőrizget. Nem tudom. Nem láttam, hogy belenézett-e a telefonomba, de azt tudom, hogy úgy köszönt el, hogy van-e valami, amit el akarok neki mondani. És erre azt mondtam, hogy nem. Aztán elment. De olyan fura volt. Az tény. Én azt hittem a szülőin volt valami, hogy kiközösítenek, hogy rámszálltak, hogy romlott az átlagom mit tudom én. Kész stressz ha szülői van. Utána anyám mindig olyan, mintha kétszer jobban utálna, mint amennyire általában. -  Liv bosszúsan kifújja az orrát és körmeivel átkarcolja a fejbőrét, ahogy a hajába túr, hogy átfésülje. Bedugult orral folytatja. - Tudod milyen gyökerek a szülőin az anyukák. Lehet mondták, hogy tudja-e anyám, hogy egy idősebb pasassal járok, anyám meg kutakodott, amíg zuhanyoztam. Nem tudom… gondolom beleültették a bogarat a fülébe.
• Mi lett volna, ha inkább elmondod, hogy cikiznek a suliban? - szívom a szálat.  - Simán elintéztem volna neked néhány képet, van egy-két haverom, akik letojnák, hogy mi van. És akkor nincs ez, hogy anyád azt hiszi, hogy én rádnyomultam. - Beismerem az egész storyban én is hibás vagyok. Mert Livet három lépés távolból is igyekeztem kerülni. Egyrészt Liv valami volt Marianne múltjából. Meg hát mégiscsak csaj. Akivel nem vagyok vérségi kapcsolatban. Nem akartam ebből bonyodalmakat otthon. Nem tekintettem magam a mostohaapjának. Mondjuk legalább megpróbálhattam volna “barátian” kezelni. Akkor talán hamarabb fény derül erre az egészre. Lehet én is elég elutasító voltam Livvel. Nem is érezte magát családban nálunk.
• Tudom… sajnálom. Csak nem mertem ilyesmiről beszélni sem. Meg hát… ugye te voltál akibe… - Liv idegesen elnéz és lesüti a szemét. Bosszúsan elszívom a szálat. Egy ideig mérlegelem, hogy legyen.
• Jól van. A héten összeszeded a gondolataidat. A hétvégén hazajössz és tisztázod anyáddal a helyzetet. Nem miattam, nem magad miatt, anyád miatt. Mert nem érdemli ezt - morgom.
• Jól van - Liv megadóan eltolja a tányért és rámnéz. Nem ellenkezik. Valahol mégiscsak van gerince ennek a Livnek. Sokkal rosszabbnak tartottam, mint amilyen. De csak egy összezavarodott tini. Aki körül széthullott az élet. Már tényleg szinte sajnálom a csajt. Meg sem szólal, amíg mellettem ül a kocsiban, ahogy visszaviszem a kolihoz. Hangtalanul száll ki és bemegy az épületbe. Tudom, hogy Mariannet nagyon nehéz lesz visszaszerezni. Még így is. Marianne egy büszke nő. Mint mindenki aki onnan származik a de Noiroktól.  és Holdföldéről.