Nívódíjasok

Amikor legközelebb Settle-ben járok, éppen a babakocsit tolják ki. Stefi és Alex már indulásra készen, felöltözve, de Kathy és a gyerekek még az előszobában küzdenek az elindulásért.

• Sétálni indultunk - igazítja irányba a babakocsit Stefi.
• Elkísérlek titeket - szállok ki a jaguárból és csatlakozom hozzá a babakocsihoz.
• Menjetek csak ketten - húzódik vissza Kathy, ahogy észrevesz. Sejtem, hogy tapintatból húzta vissza a két gyereket és csapta be az ajtót, hogy kettesben hagyjon minket. Tehát Stefivel ketten maradunk a gyerekkel, összenézünk. Végül Stefi megindul a park felé a babakocsival. Hozzá igazítom a lépteimet és nagyon nehezen indul a beszélgetésünk.
• Khm… amikor megtudtad… mire gondoltál?
• Nem is tudom. azt hiszem… megijedtem. Hogy mi lesz? Hogyan tovább? Már meg sem rajzoltam azt a második rajzot épszerből, mert már tudtam, hogy nekem már tárgytalan az az egyetem. Ha akarnám se tudnám folytatni. Érted. Ráébredtem, hogy akármit rajzolnék oda a szemináriumra én akkor is ki kell, hogy lépjek a rendszerből. Szóval beadtam azt a rajzot, amit az előző félévben csináltam és amire tudtam, hogy már úgyis megvágsz miatta.
• Stefi! Azóta is azon gondolkodtam. Azért feküdtél le velem, hogy átengedjelek?
• Nem Alex. Azért feküdtem le veled, mert szerelmes voltam beléd - Stefi rámnéz és megigazítja a szemüvegét az orrán. - Egyébként… amikor másodjára sem ment az épszer akkor ott akartam hagyni. Abban az utolsó félévben már csak miattad voltam az egyetemen. Úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt mi lenne ha… sehogy máshogy nem tudtam, hogy jöhetnénk össze.
• Már… nem is érdekelt az egész szak?
• Persze, hogy nem. Tudtam, hogy nem megy, hogy nincs ott a helyem. Nem kellett hozzá a te szóbeli szembesítésed.
• Kár, hogy ezt akkor nem tudtam.
• Nem számít.
• De Stefi. Félreismertelek, a saját bizonytalanságaim miatt teljesen félreértettelek.
• Sajnálom. Nem voltam egyértelmű. Te csak azt láttad, hogy nem tanulok és nem érdekel. Nem tudhattad, hogy már feladtam. Régesrégen.
• Amikor megtudtad. Felvetődött, hogy esetleg mégsem… tartod meg?
• Persze. Sokat forogtam rajta. Ugye nem voltál itt, amikor találkoztunk, akkor meg minden eldőlt. Olyan elutasító voltál. Hideg. Csak a tanárom voltál...nem… valami több… nem tekintettelek a pasimnak vagy valami.
• Haragudtam rád, hogy nem csináltad meg tisztességesen azt a rajzot.
• Terhes voltam. Totál nem is érdekelt az a rajz. Egyébként is mondtam a tavalyit adtam le.
• Komoly?
• Aha nem csináltam újat, nem is volt rá energiám állandóan szédültem. Szarul voltam. Örültem, hogy nem hánytalak le ott az utolsó órán.
• Azt hittem az miatt vagy olyan szarul, hogy nem vizsgázhatsz. Azt mondtad segíthettem volna.
• Össze voltam zavarodva, nem tudtam hogy mondhatnám el neked. Húztam csak az időt,  miközben rajzoltam ott előtted azon agyaltam, hogy tudnám felvezetni, hogy terhes vagyok… de egyszerűen nem mertem, nem tudtam… féltem...és aztán csak… vitatkoztunk. A tanulmányomon, aztán felhúztál és nem is érdekelt az egész. Elegem lett belőled. Tényleg arra gondoltam, hogy semmiben sem vagy a segítségemre. Nekem azokban a napokban döntenem kellett, hogy vállalom a terhességet és a gyereket vagy sem. Egyszerűen teljesen más gondolatok forogtak a fejemben. Amikor azt mondtam, hogy nem segítesz, hogy nem is akarsz segíteni én már erre gondoltam, hogy nem tudok megbeszélni veled semmit, hogy magamra szakadok egy döntéssel, ami… az életemet változtatja meg. És nem az egyetemre gondoltam, hanem...
• Sajnálom.
• Ja én is.
• Miért tartottad meg?
• Mert… minden ellenére, akartam tőled ezt a gyereket. Szerelmes voltam és kellett tőled valami emlékbe, valami, ami velem marad. Ragaszkodtam hozzá. Nem akartalak elengedni.
• Én sem akartalak elengedni - leülünk a padra és nézünk magunk elé a kavicsra. A gyerek bealudt a kocsiban. Stefi a padra támaszkodik a tenyerével a combjai mellett, és elnéz a kavicsos út mentén. Mély levegőt vesz:
• Van…. van most kapcsolatod? - lesüti a szemét és nem mer rámnézni.
• Nem… nincs…
• Hát ezt nálad jó tisztázni - biccent Stefi.
• Stefi… mit gondolsz? Látsz esélyt arra, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk? - kérdezem óvatosan. Stefi kutatva néz rám végül bólint. - Vagy már örökre utálsz? Áruld el… mindent tönkretettem?- Stefi futólag elmosolyodik.

Sokáig nézem. Cuki lány. De nagyon sokat komolyodott. Ugyanaz a gyönyörű haj, azok a kék szemek, az a szép arc. De ő felelősséget vállalt valakiért. Eltökélte, hogy képes egyedül is felnevelni egy gyereket. Az én fiamat. Nem érdekelte, hogy milyen nehéz lesz. Hogy leányanya lesz. Hogy innentől talán nem lesz soha normális kapcsolata. Stefi mindig is ilyen volt. Ezért jött be nekem annyira. Még most is. Most még jobban is. Megérintem a haját, aztán az ajkaira hajolok. Nem tiltakozik és nem lök el. Hagyja.  Minden olyan mint régen. Stefi készségesen viszonozza a csókot, az ajkáról halk sóhaj tör fel. Tenyeremmel a combját tapintom ki és magamhoz húzom.

Angela kanapéján ülök és teázunk. Rázúdítom a bizonytalanságaimat. Angela tűri, és hallgat. Kivételesen nincs nála Michael úgyhogy kihasználom, hogy egy rokonommal dumálhatok, mert ő mégiscsak másabb, mint ha Liammal vitatnék meg dolgokat vagy  Kyle-al vagy Seannal az sem utolsó szempont, hogy Angela nő. Ráadásul tudja, mi a helyzet Stefivel. Jobban mint bárki.

• Azt mondta… hogy szerelmes volt belém. Szerinted… még most is az?
• Azt… nem tudom… de végülis szült egy gyereket, aki tőled van. Mindig is valamilyen szinten kötődni fog hozzád. Érzelmileg. Hiszen van egy közös gyereketek.
• Lehet… nem tudom, félek, hogy elvesztettem, hagytam elveszni azt a szerelmet, mert nem akartam észrevenni. Meglátni és megtartani. És… viszonozni.
• Te szereted őt?
• Nem tudom. Annyiféle érzelem kavarog bennem. Tetszett mindig is, vonzódtam hozzá,  még most is… azt tudom, hogy jelentett nekem valamit.  Lehet, hogy én is szerelmes voltam bele…. de nem hagytam magam, mert nem akartam elmélyedni ebben az egészben, annyira bizonytalan voltam abban, hogy mi is ez köztünk… most meg még inkább az vagyok.
• Most már ott van a gyerek is. Ez most már sokkal bonyolultabb dolog. De tudod mit Alex, ne add fel a reményt… szerintem az a lány még most is ugyanúgy érez irántad. Adj egy esélyt kettőtöknek.
• Jól van.
• Higgy magadban, kettőtökben.  Ha azt mondod szerelmesek voltatok, akkor ott van a bizonyítéka: a fiad. Erre gondolj! Minden nap ha ránézel van egy bizonysága annak, hogy igenis szerelmesek voltatok. S az a szerelem is megvan még, ahogy a fiad is megszületett.
• Igaz.
• Talán mindig is arra várt, hogy rájuk találj. Ne siettesd! Már nincs is hova. Van egy gyereked tőle. Hagyd, hogy lassan újra egymásra találjatok. Én hiszek bennetek.
• Kösz. Na és mi a helyzet Michael-al? - kérdezek rá, s Angela csillogó szemekkel áradozik a szomszédról. A teáról borra váltunk, aztán bealszok Angela kanapéján. Csak hajnalban ébredek fel, Angela betakart egy kötött takaróval és ő már régen a saját hálószobájában alszik, én pedig Stefire gondolok, aki ott fekszik egyedül abban a provance-stílusú franciaágyban Settle-ben.

A fiam a kiságyában alszik. Stefivel a szőnyegen ülve beszélgetünk, halkan, hogy inkább csak altassuk vele a gyereket és ne felébresszük. Stefi egy kék szalagot fon a tincsei közé és hozza előre a fonatot az egyik vállánál.  Figyelem az ujjait.

• Stefi!
• Igen?
• Mondhatok valamit?
• Mond.
• Nem kell, hogy a statisztikákat növeld.
• Mármint…?
• Hogy te is egy legyél a leányanyák közül.
• Ezt hogy érted? - kérdezi megütközve.
• Úgy értem, hogy...ha úgy érzed… és akarnád...én elvennélek… feleségül.
• Alex… hidd el ha csak azért tartom meg a gyereket, mert ezt akarom tőled kicsikarni, akkor közlöm veled ott, Manchesterben, az előadóteremben, hogy terhes vagyok.
• Persze tudom.
• Nem Alex. Nem érted. Nem akarok egy ilyen lánykérést, hogy azért vegyél el, mert muszáj. Mert kényszer. Mert… így érzed helyesnek. Érted?
• Igen értem. Stefi… te sokkal jobb vagy, mint hittem - nézek rá komolyan.
• Kösz - otthagy a szőnyegen, és tovább pakolja a gyerek holmijait.  Aztán tovább vasalja a babaruhákat. Figyelem a mozdulatait. Én tettem ezzé az anyává. Elvettem a fiatalságát, és a gondtalan éveit, és ettől a gondolattól megint rohadtul szar alaknak tartom magam. Mert ez a lány annyira más, mint bárki, akit ismertem. Például eszembe se jut… Vanessa. És ez egy nagyon jó érzés, ha Stefivel vagyok.
• Szeretnélek elvinni a céghez.
• Hahó Alex ébredj, én nem fejeztem be a sulit.
• Ami hiba, erről még beszélünk. De most úgy értettem, hogy bemutatnálak a kollégámnak.
• Miért, dicsekedni akarsz velünk? - néz rám Stefi kutatva.
• Ők… a barátaim. Nem nagyon tudom, hogyan kellene nekik megmondanom, hogy van egy gyerekem. Gondoltam segíthetnél. A húgom is szeretné megismerni Alexet.
• Még meggondolom.
• Köszönöm - Stefi lelkiismeretesen vasal tovább. De azért látszik rajta, hogy nagyon fáradt.  Próbál önállósodni, de a nővére nélkül nagyon nem boldogulna. S most nem is anyagi téren, hanem egyszerűen a mindennapokban. Most passzos nadrág van rajta. Még a fölöslegeivel is tetszik ez a lány. Mindig is volt benne valami. Kezdetben csak irritált, valójában azért, mert szerintem már akkor is vonzott, aztán amikor az enyém lett… nem tudtam betelni vele. Fájt az a szakítás, rohadtul fájt. S most itt van, s még csak hozzá sem merek érni. Utálom ezt a helyzetet.  - Stefi...én…. nagyon szeretnék lefeküdni veled.
• Szerintem ne akard, hogy felidézzem, te mit mondtál nekem, amikor ezt én mondtam neked - néz fel rám Stefi és kihúzza a vasalót a konnektorból. A komódba pakolja a tiszta ruhákat.
• Olyan hülye barom voltam. Veled. Nagyon sajnálom - segítek neki elpakolni a vasalóállványt.  Aztán a tenyerem a csípőjére csúsztatom.  Stefi megakad a levegővételben. Most igazán úgy érek hozzá, ahogy egy férfi egy nőhöz, akit nagyon akar. Stefi is megérzi a vágyamat. Ajkammal a vállára hajolok, és tenyeremmel átsimítom domború hasát és a melleit. Stefi felborult légzéssel nekem dől, és tenyerét a tarkómra csúsztatja. Tompa nyögéssel fogadja, ahogy a fenekének nyomom a csípőmet és megérzi a férfiasságomat. Lehunyom a szemem, és ujjaimmal Stefi derekát cirógatom. Csak annyira húzódom el, hogy magam felé fordítsam és lecsapok az ajkaira. Alig forr egybe az ajkunk, a fiam felébred. Stefi kiszabadítja magát, s a tarkómat dörzsölve nézek utána, ahogy lehajol a kiságyba.

A jaguáromban ülünk. Hárman. Nagyon furcsa érzés. Mintha egy család lennénk. Stefi mellettem ül. Nagyon szótlan és ideges. Settle-ből indultunk. A fiam hátul a gyerekülésben Kendal után bealudt. Próbálok nyugisan vezetni, bár nagyon kemény önkontroll kell hozzá. Az a technikám, hogy eggyel visszább veszem a sebváltót, hogy tudjam a motorzajból, hogy gyorsítok. Stefi vörösre lakkozott körmeit kocogtatja egymáshoz. A tenyerét időnként a nadrágjába törli.

• Nyugi! - megszorítom a kezét. Stefi hátrapillant a gyerekre. - Alszik - én a visszapillantót igazítottam úgy, hogy rálássak a kicsire. - Ők csak Liam és Vanessa nem fognak megenni.
• De tudom mit gondolnak majd.
• Nem, nem tudod - Stefi elcsendesedik és mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Stefit sosem hoztam erre. Még én is ideges vagyok. Ahogy az erdőbe érünk, már közel vagyunk. Stefi érdeklődve figyeli a loft-penthouse házat az erdő mélyén. Kiszállok és előbb bekukkantok az irodába.
• Hahó!  Még egyben vagytok? - Vanessa az  íróasztalánál ül, diétás kekszet rágcsál és túlméretezett hasán pihenteti a kezét. A lábát egy dobozon tartja, mert már extrém feldagadt a bokája.
• Még egyben - ingatja a  fejét Vanessa.
• Hoztam meglepit - kacsintok rá.
• Meglepetés? - Vanessa szeme felcsillan. Visszafordulok, hogy segítek nekik kiszállni, de Stefi hatékonyan megoldotta. Alexszel a karján áll a kocsim mellett. A távvezérléssel lezárom a jaguárt és magamhoz intem.
• Aham. Bemutatom nektek a fiamat - kacsintok Stefire, aki mellém ér, és Vanessa szeme átvillan rólam a kicsire. Vanessa becsületére legyen mondva nem tátja a száját, még csak nem is döbben le. Felméri Stefit és Alexet, aki álmosan dörzsölgeti a szemét, és Stefi karjáról kukucskál körbe. Vanessa fellöki magát a székből.
• Gyertek beljebb! - Vanessa tökéletes fogadást mutat be, mintha egy ügyfelünk érkezett volna, talán csak az iroda hatása. Itt ő  irodavezető. - Vanessa de Noir. Még egy pár napig én vagyok itt az irodavezető - mutat a háta mögé.
• Stephanie Brooks - néz rá komolyan Stefi és kezet fognak.  - Mikorra vagy kiírva?
• Már túlhordom - sóhajt Vanessa.
• Akkor már értem miért siettette a dolgot ennyire Alex - néz rám vissza Stefi futó mosollyal.
• Nagyon szép kisbaba - mosolyog a kicsire Vanessa.
• A Stefié és… az enyém - vigyorgok rá.
• Nívódíjas kisfiú - mosolyog Vanessa.
• Kösz - nézem a két nőt egymás mellett. Vanessa, akibe annyira szerelmes voltam évekig és Stefi… Már értem miért nem tudtam sose Vanessához hasonlítani Stefit. Egyszerűen esély sincs rá. Stefi az Stefi. Nem hasonlítható senkihez. Hozzá persze lehet hasonlítani másokat. De nem Vanessát.
• Liam, gyere már ki! Alex hozott egy építészpalántát a céghez!
• Mi van? Mondtam, hogy nekem újoncokat ne hozzon! Akármilyen nyertes srác is az illető! Mit nem ért ezen az a… - Liam kilép és félbehagyja a mondatot. Stefire néz, tudom, hogy felismerte az egyetemi honlapról. Aztán a gyerekre néz. Aztán rám. Elég gyorsan összerakta a képet. Elég jó a logikája tudom.
• Üdv a DeNoir Tervezőirodánál. Liam de Noir - fog kezet Stefivel és látom, hogy kétszer is megnézi magának a lányt. - Öhm… hosszú utatok volt? Vanessa kínáld már meg őket valamivel! Kávét? Teát? - Liam rámnéz és a tekintetében egy még beszélünk figyelmeztetés van.
• Hagyd Vani, majd én! - állítom meg Vanessát és én lépek a konyhába. - Stefi egy tea?
• Jó lesz - biccent.
• Gyertek a nappaliba, ott kényelmesebb - invitálja őket Vanessa és előreindul.  Rezzen a telefon a zsebemben.

LIAM: MI A FASZ???

ÉN: A fiam.

LIAM: Az építészhallgató Stephanie? Akit kúrtál?

ÉN: IGEN!

LIAM: Azt a kurva! Mondtam hogy több az mint dugás! Mióta tudod?

ÉN: Pár hete.

LIAM: Miért nem mondtad te hülye?

ÉN: Nem igazán tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Annyira lázban voltatok Kim miatt, meg minden.

LIAM: Szóval neked már van egy gyereked. Ráadásul fiú! Leköröztél cseszd meg!

ÉN: Na ki a jobb?

LIAM: Egy fasz vagy!

Vigyorgok Liamra aki a nappali szélén állva néz rám.

• Mit pötyögtök ott, gyertek már! - szól ránk Vanessa. Aztán visszafordul Stefihez. - Őszintén mond meg. Fáj?  A szülés.
• Igen.
• Nagyon?
• A vége… az nagyon - bólint Stefi és a kicsit lerakja a szőnyegre.
• Hogy tudtad végigcsinálni?
• Nem tudom… az egy más tudatállapot. Csak arra gondolsz, hogy túl akarsz lenni rajta. És neked kell túllenned rajta.
• Arra fogok gondolni, hogy baromira sok csokit fogok enni utána - bíztatja magát Vanessa.
• Hidd el, akkor semmire se tudsz gondolni. Semmire - nevet Stefi.  - Majd megtapasztalod.
• Jó neked, hogy már túl vagy rajta. Már én is nagyon szeretnék túllenni rajta - Liam odajön hozzám és csinál magának egy kávét. A konyhapultnak dőlve engem figyel.
• S most mi lesz? - kérdezi halkan, miközben Vanessa tovább faggatja Stefit.
• Még… nem tudom.
• Akarod őket?
• Persze.
• Mennyire?
• Annyira.
• Mondtad neki?
• Céloztam rá.
• És?
• Mondjuk úgy Stefi… tudja értékelni magát. Jobban mint bárki, akit eddig ismertem. Csodálom ezt a csajt komolyan.  
• Akkor nagyon kemény harc lesz megnyerned magadnak. Fel vagy rá készülve?
• Azt hiszem megéri ezt a harcot - nézek át a nappaliba Stefire és a fiamra. Az a fiatal lány ott, a hosszú hajával a fekete szemüvegkeretével és az a pufók formás tökéletes kisfiú, aki az enyém. Tényleg akarom őket. Mindkettejüket.