Elhidegülés

Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.

/Andrew Marwell: Vonakodó kedvesemhez/

A napok egyformák a várban.  Az ablakból kipillantva próbálom  elkapni Dylant. Sokat jön-megy az udvaron, tekintve, hogy a technikát minden nap kipakolja és este visszapakolja. Most nyáron minden nagyon mozgalmas. Ez főleg turisztikailag is egy frekventáltabb időszak. Ilyenkor kell pörgetni a programokat, mert télen nagyon kevesen jönnek a várba. Tehát ami az adottság, azt kihasználjuk.

A férjem átdob egy cikket, hogy fordítsam le neki. Helyette dolgozok. Mintha olyan jól élne. Megír egy-egy cikket és a tiszteletdíját kapja meg. De ezek elenyésző bevételek. Én tartom el már egy évtizede a családot. S ezt eléggé unom. Hogy Livre is, de a férjemre is én keresek.  Robert mindig azzal jön, hogy neki vannak elvei. Ő nem vállal el akármit. Alattam pedig nem fog dolgozni.

Jó, hogy neki van ilyen luxusa, hogy nem vállal el akármit. Nekem miért nem adatik meg ilyen luxus? Mert nekem készen volt egy családi örökség? A vár? Tanácstalan vagyok. Bekopogok a férjemhez. Igen nekem kopognom kell a saját lakásomban, mert férjem egyszer ezért fojtogatott, hogy én benyitottam rá kopogás nélkül. Benyitok, férjem bezárja a pornóoldalt amit nézett.

• Mond!
• Beszélnünk kellene - mondom és a konyhába megyek. Már megettem egy joghurtot, mire Robert követ.
• Mit akarsz már megint? - csattan rám utálkozva.  Nézem és egyszerűen nem értem, hogy lehettem valaha is szerelmes belé. Persze én…. őt az egyetemen ismertem meg. Kitűnő tanuló volt.  Szorgalmas, jól nevelt, jól öltözött, mindig kék bársonyzakóban járt.  Udvarias volt, kedves, érdeklődő. Idegenekkel a mai napig ilyen. De itthon… a négy fal közt. Mindennek az ellentettje. Lusta, udvariatlan, slampos, és bunkó is. Mintha nem is ő lenne.
• Azt hiszem elhidegültünk  - mondom ki egyenesen ránézve.
• Most ezzel mit akarsz?
• Azt nem tudom. De már egymáshoz sem érünk. Elbeszélünk egymás mellett. Csak élünk együtt, mint valami lakótársak. Ez nem házasság Robert. Ez még csak nem is kapcsolat. Miért?
• Mert már nem is kívánlak - fröcsögi rám Robert. - Egy bottal se piszkálnálak meg annyira nem kívánlak. Elhíztál és megöregedtél. Már nem vagy az a mai fiatal vedd észre. Meg hagyjál békén a hülye agymenéseiddel is - azzal otthagy. Lassan végigfolynak a könnyek az arcomon. Nem tudom miért romlott el a házasságunk. Bár… a házasságunk már alapvetően nem volt jó. De évek óta csak küszködünk. Próbáljuk tartani a látszatot. Nem tudok kilépni innen. Egyedül nem megy. Én… nem akarok magányos szingli lenni harminchét évesen egy gyerekkel. Fordul a szél és behordja a cigarettaszagot a lakásba. Idegesen bezárom az ablakot. Egy ideig a hajamba túrva sírok. Aztán… kimegyek a hátsó ajtón és lesétálok a külső udvarra.

• Mi van benne! - mutatok a pohárra.
• Munkaidőben nem iszom alkoholt. Egyébként is nekem még haza kell vezetnem - feleli.
• Mindegy - belekortyolok. Keserű a tonik mint az életem. S ettől megint megerednek a könnyeim.
• Szereted a férjed? - kérdez rá miközben elfordul, hogy ne rám fújja a füstöt.
• Én… már nem tudom… több ebben a megszokás - grimaszolok és szipogok egyet. Dylan a farzsebéből kihúz egy zsebkendőt.
• Fújd ki az orrod - adja át és az öngyújtójával játszik az asztalon. Jó, hogy nem engem néz, nem akarom, hogy egy alkalmazottam lássa, mennyire szét vagyok csúszva. S még szólnom sincs kihez. A családom ezt úgysem értené. - Nem kellene feláldoznod magad, és csak a gyerek miatt együtt maradni - jegyzi meg Dylan.
• Mit tudsz te még erről? Tizenöt év házasság hosszú idő. Már nem lehet úgy szeretni egymást, mint az elején. Szenvedéllyel.
• Én huszonöt év házasságot látok magam előtt. A szüleimet. Együtt vannak. De minek? Tudod mit mondok? Nem kell a langyos húgyban ücsörögni, ha egy kapcsolat már forróvá nem tehető... pedig te arra vágysz - villan a szeme mint a kezében a cigarettavég parazsa.
• Mit tudsz te arról - túrok a hajamba és hagyom, hogy a szél szárítsa a könnyeimet az arcomról.
• Adj egy percet és megmutatom - elnyomja a cigit és egy rágót tol a szájába. Lassan keveredik a cigaretta a mentolos illattal. Mielőtt bármit is mondhatnék letámad. Nincs rá jobb szavam. Az ajka az ajkamon, a nyelve befurakszik a fogaim közé és játékra ösztökéli az én nyelvemet. S miközben szédülök a mentolos cigarettás csókjában tenyerét a lábam közé csúsztatja. Ujjaival rutinosan húzza félre a bugyimat és csiklómon siklanak kutakodó ujjai. Jesszusom! Eszméletlenül jól csinálja. S nagyon bevállalós, hogy meg meri tenni. Velem. Érzem, hogy felnedvesedtem rá, s zavartan próbálom összezárni a combom.
• Ne.... ne szégyeld! Fantasztikus vagy! - súgja rekedten, s olyan könnyen emel meg a padról az asztalra, mintha egy köteg kábelt, vagy erősítőt pakolna odébb. Előtte ülök, és lebukik a lábaim közé. Széttolja a combjaimat, és nyelvével végigsimogatja a csiklómat, s egy ujját belém vezeti. Visszafojtott nyögés szakad fel belőlem. Istenem. Fogalmam nincs mikor ért hozzám így valaki. Még igazán a férjem sem. Hogy ennyire tudja, hogy mit akar, és hogyan érjen hozzám. S ahogy a férjem eszembe jut kijózanodom.
• Dylan… ezt nem lehet nem… nem itt... a férjem… - Dylan felnyalábol a padról és áttámolyog velem az árkád kőfalához. Ahova se a várudvarról se a hátsó kertről nem látni. Ez zárt boltíves átvezető árkádfolyosó. Hüvelykujjával a csiklómat izgatja, miközben két ujját belém vezeti és lágyan, rutinosan mozgatja az ujjait.  Ajkaival az ajkaimat keresi a hajam zuhataga közt. Ernyedten billentem hátra a fejem és hagyom, hogy rátaláljon az ajkamra. Minden nedves. Az ujjai tőlem, a nyelveink, ahogy találkoznak. Egész testemben remegek. S Dylan teljesen felhúz. S én megadom magam neki. Tudom, hogy érzi az ujjain, hogy elélvezek és nem tudok mit tenni. Nem kapkodja el. Hagyja, hogy az utolsó rezzenések is elüljenek bennem.  Kivárja az utóremegéseimet is.
• Ne értékeld le magad soha! Egy hercegnő vagy! S egy férfi bánjon is úgy veled. Ne érd be kevesebbel! - suttogja, s otthagy. Az árkád hűvös kőfalának dőlök lehunyt szemmel és nagyokat nyelek. Vége a koncertnek. Dylan még egy órán át pakolni fog, mielőtt elindulhat haza.

Újra lezuhanyzok. Összezavarodtam. Nem tudom mi volt ez. Tudom, hogy Dylan nagyon sokat sejthet a házasságomról. Sokkal többet, mint itt a várban bárki, tekintve, hogy Dylan a hátsó udvaron dohányzott már két éve, s én mit sem sejtettem ebből. Dylan hangtechnikus. Valószínűleg elég jó a hallása. Elkaphatott ezt azt. Nem tudom mennyi volt egyértelmű, és mennyit következtetett ki. Nyitott ablaknál könnyen terjed a hang tisztában vagyok vele.  De biztos, hogy Dylan éles megfigyelő. És zavarba ejtő megfogalmazásokat tesz. Olyanokat, amikkel nem kellene felborzolnia egyébként is labilis házasságomat.

Nagyon jól tudom, hogy hány éves vagyok, és hogy nézek ki. Emlékszem még én is arra az időre, amikor bármit megehettem,  és nem látszott meg rajtam. Most már alakformáló harisnya nélkül rosszul érzem magam. Ezeknek az az előnye, hogy nem csak a hasamat és a fenekemet, de a teljes lábhosszat is formálják. Karcsúbbnak tűnök benne. Robert csak így bír úgy ahogy elviselni.

Dylant nem érdekelte, hogy van-e rajtam harisnya. Igaz, legalább sötét volt. Nem láthatta, hogy azért nem vagyok már mai fiatal. De akkor se értem, hogy miért ért hozzám. Szánalomból? Hiszen fogalmam sincs érdekelte-e egyáltalán ez az ölelkezés. Csak velem foglalkozott. Kielégített és otthagyott. Velem ilyet nem szoktak csinálni. Mármint, ha férfi hozzám ért, akkor általában magának akart jót. Sőt életem során számtalan férfi kijelentette, ha rám néznek egyáltalán nem arra gondolnak, hogy de jó lenne ezzel a nővel lefeküdni. Sokkal több minden más hamarabb eszükbe jut, mint a szex. Ezért nem is értem Dylant. Mit látott bennem? Miért tette meg?

Egy középkorú nő vagyok. Ő meg még most kezdi a fénykorát. Mit akar hát? Mit foglalkozik ő az igazagatónője szenvedéseivel? Annyira nem értem.

S magamat sem értem. Hogy hagyhattam egyáltalán, hogy hozzám érjen? Nincs bennem semmi szemérem? Komolyan ennyire ki vagyok éhezve a szexre? Ennyire… hogy bárki ezt teheti velem? Jó, Dylan nem bárki, de mégiscsak egy huszadrangú alkalmazottam. Mit képzelek én egyáltalán? Egy középkorú nő szánalmas felajánlkozása volt? Miért is jöttem le hozzá! Istenem a lányommal jobban összejöhetne mint velem! Nem vagyok normális! Én nem… művelhetek ilyesmit! Igazgatónő vagyok nem… egyszerűen nem viselkedhetek így. Hol van a tartásom? Úrrá kell lennem magamon!

Vörös, mint a portói

"Azt álmodtam éjjel, hogy testem átváltozott: szőlőtő lettem.” -
/Robert Herrick: A venyige/

Este Liv kipróbálja a szájfényét. Aztán ken az én számra is. Narancsíze van. Robert belemerült a játékba, úgyhogy egyhamar őt úgy sem lehet kirobbantani a gép mellől. Liv sorozatot néz. Gimisekről szól és egy ideig csatlakozom hozzá. Aztán. Inkább töltök egy pohár bort magamnak. Az este az nálunk szent. Általában senki nem zavar senkit. Mindenki jól elvan a maga kis világában. Szeretem az éjszakai kivilágításban nézni a várat. Úgyhogy kilépek a kőteraszra és ott kortyolgatom a bort. Ez a hátsó kertre nyílik itt nincsenek turisták.  általában ide tesszük a nem használt kellékeket. Padokat, napernyőket, molinókat. Mindig más van itt. Elállt az eső. Csak a felhők úsznak az égen. Megnyugtató ez a csend.  Mélyeket szippantok az erdei levegőből, aztán… cigarettafüst csap meg. Felém sodorja a könnyű szél. Visszagondolva, éreztem már ezt tavaly nyáron is, csak nem tudtam honnan jön. Most keresem a forrását. Tudom, hogy a technikus srác lesz az. Lepillantok és körbenézek a várudvaron. Az egyik sörpad szélénél Dylan ül és ráérősen cigarettát szív. Csak egy pillanatig habozok, aztán lelépkedek hozzá a lépcsőn.

• Nem zavarom? - kérdezem csendesen.
• Dehogy. Parancsoljon főnökasszony! - húzódik beljebb a padon. Átmelegítette a padot, így előmelegített helyre ülök.
• Ne hívjon így! Ez olyan autokrata - nevetem kényszeredetten.
• Hát hogyan nevezhetem? - néz rám futólag, s a tekintete végigsiklik a köntösömön. Enyhén elpirulok, hiszen ő még fariban van és nyári pulóverben. Még munkaidőben. Én meg a drága selyemkimonómban, amit talán valamelyik házassági évfordulónkra kaptam a férjemtől.
• Marianne.
• Dylan - biccent. - Ha megkínál, akkor pertut is ihatunk - vigyorog rám. Már el is felejtettem, hogy egy vörösboros pohár van a kezemben. A talpa koppan a faasztalon és átcsúsztatom elé. Szó nélkül belekortyol, majd megnyalja az ajkát. - Portói vörös, narancsízzel? - néz vissza rám, és megszívja a cigit.
• Narancs? Jaj… a lányom szájfénye - rázom a fejem. - Borszakértő vagy?
• Dehogy. Csak láttam amikor töltötted - int a fejével a konyha felé. - Nincs behúzva a sötételő - elgondolkodom, hogy miket láthatott már. Bevallom sosem jutott eszembe, hogy a hátsó ablakainkon át lát bárki is. A vár nagy része ötkor vagy hatkor bezár. S utána van lámpaoltás. A várudvar felől mindig behúzom a függönyöket. De itt csak az erdő van. Meg… ezek szerint Dylan.
• Öreg hiba. A férjem szid is érte.
• Nem kellene hagynod.
• Mit?
• Hogy szidjon.
• Ez bonyolult történet - nézek el.
• A szerelemben semmi sem bonyolult. Szeretni és viszontszeretni. Ennyi.
• Még túl fiatal vagy - legyintek és visszahúzom a bort és belekortyolok. - Mennyi vagy?
• Huszonhárom.
• Akkor még sokat kell tanulnod.
• Az életet nem tanulni kell, hanem élni - elnyomja a cigit és rámnéz.
• Már két éve itt vagy nálunk igaz?
• Igen, az apám nyomott be, hiszen tudod - egy mentolos rágót csúsztat a szájába.
• Igen… ezek szerint nem lettél hangmérnök - állapítom meg.
• Az apám álma volt. De… mindenkinek a maga álmait kell megvalósítania - áll fel és átlép a sörpadon.Felhörpintem a boromat és csatlakozom hozzá.
• S neked mik az álmaid Dyan?
• Ma este? Válaszolok… ha előbb te válaszolsz - feleli sötéten.
• Nekem már nincsenek álmaim - rázom a fejem, s készülök fellépni a kőlépcsőre. Dylan visszatart.
• Nekem ma este te leszel az álmom - mondja és rányomja a száját az enyémre. Döbbenten állok. Nem ér össze semmi más testrészünk, csak az ajkaink. Cigaretta és mentolíze és illata van. Remegve szorítom az üveg borospoharat, mielőtt kicsúszna az ujjaim közül. - Hogy legyen miről álmodnod ma este! Jó éjt! -  átlép az árkád alatt a várudvar felé.

A portói erős bor. Szédülök, zúg a fejem, és zakatol a szívem. Eddig csak lassan csordogált a vér az ereimben, szinte készült megalvadni. De most vízesés van mindenütt. És bizsergek egész testemben. Nem létezik! Én… ezer éve nem éreztem ilyesmit. Arra sem emlékeztem már, hogy létezik ilyen. És tessék. Elég hozzá egy határozottan számhoz nyomott férfiajak és kész. Remegek.

Dylan tévedett. Mert én erről nem tudok álmodni. Képtelen vagyok elaludni. Lehunyom a szemem és reszketek.  Le sem vettem a selyemkimonómat, mert úgy éreztem fázok.  Hideglelésem van. Nem tudom mi történt velem és nem értem.

Robert már mélyen horkol mellettem, szétterülve az ágyban. Szeretném felverni, hogy szeretkezzünk és elfeledtesse velem ezt az egészet. De legutóbb mikor ezt meg mertem tenni, akkor egész éjszakás veszekedés, küzdés és fojtogatás volt, hogy én fel mertem ébreszteni. Ezért… inkább csak kitapogatózom a konyhába és töltök még egy pohár portóit. Az majd elaltat.  Átmegyek a könyvtárszobába és olvasok. Igen, az majd jót tesz. Megiszom a bort. Ülök a kanapén. De… Nem tudok elaludni. Dylan szájára gondolok, és arra hogy nem csak a számat érinti vele. Lehunyom a szemem, és folyton csak azt látom, ahogy hozzám hajol, és a szája az én számra talál.

Hajnalban nyom el az álom és a reggel ugyanaz. Mindenkinek teát és kakaót készítek. Roberttel kávézunk. Liv a városba készül. Robert vissza a dolgozószobába.  Ő szinte ki se teszi a lábát a lakásból. Franciapirítóst eszünk, én viszem be Livet a városba, mert fodrászhoz megyek. Mire visszaérek már felgyűlt a papír az asztalomon. Most is sok az olvasnivaló. Bekapcsolom a gépem és a szövegszerkesztőt. Még mindig nem írtam meg a konferencia előszavát, most már nem halogathatom.  Ma többen megfordulnak az irodában, mert a fizetési kimutatásért jönnek.

Még mindig Dylan tettén vekengek. S egyrészt felhúzom magam rajta. Mármint én velem áll szerződésben. Közvetve. Mert a várnak dolgozik. Valahol én vagyok a főnöke. Hogy lehetett ennyire vakmerő? Egyáltalán nem félt, hogy ezért ki is rúghatom?

Másrészt. Képtelen vagyok kiverni a fejemből. Mert nem volt ellenemre a dolog. S ezen nem tudok felülemelkedni. Nem tudok átlépni. Csak forgatom magam. S nem értem. Nem kellene túlgondolkodnom. Dylan biztos, hogy nem gondolkodja túl.

Az asztalom mögött a fénymásolóhoz lépek és le-fel járkálok az ablakom előtt. Innen is a belső várudvarra látok. Dylan a színpadon sürgőlődik. A mikrofonokat állítja, egy délelőtti koncert lesz. Mikrofonállványokat hoz.  A zenekar tagjai még a színpad előtt kávéznak. Süt a nap és sütkéreznek a napon. Dylan leugrik a színpadról és cigire gyújt. A zenekartagokkal beszélget. Csak félig jut a szál elszívásával, amikor a zenekar felmegy a színpadra és elkezdik a beállást. Csak a várlátogató egy-két lézengő hallja, ahogy Dylan beállítja a hangzást. Ez általában egy fél óra ilyen fura hangoskodás. Itt az irodában ezt utáljuk a legjobban. Néha az őrületbe kerget.

• Már megint nyári időszak! - jegyzi meg a pénzügyesünk, miközben a fizetési papírokat hajtja és összetűzi.
• A hétre napsütést jósolnak - mondja bíztatóan a titkárnőm.
• Én szeretem a nyarat. A vár is népszerűbb nyáron - ellépek az ablaktól és visszaereszkedem a forgószékemre. Beállítom a szerkesztőn a megfelelő méretet és betűtípust és gépelni kezdek. A semmiből robban a dobhang. Megakadok a gépelésben. Mit is akartam leírni? Oldalt nézek, hogy gondolkodni tudjak. A semmiből egy gitár vinnyog fel.  Hátradőlök.
• Most lehetetlenség gondolkodni - rázom a fejem és szólok a pénzügyesnek. - Add csak az éttermi dolgozók kimutatását, leviszem nekik! - Egy lapot leválasztok a jegyzettömbről és Robert Herrick verséből a következőt írom rá: “Azt álmodtam éjjel, hogy testem átváltozott: szőlőtő lettem.” -
• A hangtechnikusét is tedd hozzá, úgyis itt zajong az ablakunk alatt - az éttermi dolgozókétól külön megkapom Dylanét is. Ahogy lefelé haladok a lépcsőn Dylan összetűzött fizetési lapjába csúsztatom a jegyzetlapot. Ahogy elhaladok a keverőpult mellett leteszem rá a fizetési kimutatást. Továbbmegyek az étterem felé. A szoknyám a térdemnél lobog a szélben. Könnyű anyagú nyári szoknya. Lelépkedek a pincerészbe.
• Fizetési kimutatások - teszem a pultra az italos bárrészen.
• Szép időnk van ma. Mit adhatok? - néz rám a pultos.
• Egy epres limonádét - bólintok.  Mire megkapom a jeges limonádémat Dylan is csatlakozik. Ő egy tonikot iszik. Egy olasz férfi lép a bárhoz és ő is rendel.
• Te érted mit mond igaz? - kérdezi Dylan.
• Egy szénsavmentes ásványvizet kér - biccentek. A pultos rámnéz és kivesz a hűtőből egy palackos vizet.
• Honnan tudsz olaszul?
• A művészettöri miatt. Voltam egy fél évet Firenzében is, még az egyetemről. - a pultos srác és Dylan összenéznek és mosolyogva rázzák a fejüket.
• Mi az? - nézem őket.
• Túl művelt vagy - feleli a pultos.
• Nem tudtam, hogy ez hátrány -  kavargatom az eper és mentadarabkákat a limonádémban.
• Nem hátrány, csak érted… húha! - a pultos átmegy a raktárba. Ketten maradunk a pultnál ülve Dylannel. Az udvaron elkezdődik a gyerekkoncert.
• Minden kész?
• Ha hang van akkor minden rendben - biccent. Levegőt veszek és kimondom:
• Én férjnél vagyok Dylan.
• Ühüm, tudom - kifürkészhetetlen a tekintete.
• Harminchét éves - nézek rá kutatva. Dylan csak nyugodtan kortyolgatja a tonikját.
• Jó.
• És… most vissza kell mennem dolgozni -  lecsúszok a bárszékről és otthagyom Dylant a tonikkal.

Aznap éjjel kiharcolom, hogy Robert szeretkezzen velem. Nem volt rossz, bár különösebben jó se. Átlagos volt. De ez Roberttel már a jobb kategóriába tartozik.   

A legtöbb este Livvel sorozatot nézünk. Nyitott ablaknál. Hallgatom az éjszakai hangokat, Liv a sorozaton nevet vagy éppen izgalmában felül az ágyban. A szél lebegteti a sötételőfüggönyt. Cigarettaszag csap meg. Dylanra gondolok, meg a szájára. Be akarom zárni az ablakot, de végül csak fekszem Liv ágyában, és nézem az éjszakai árnyakat. Dylan cigarettájának füstjét szagolom itt a lányom szobájában. Késztetést érzek, hogy lemenjek a technikushoz. Minden este, mikor érzem a cigarettafüstjét, erre gondolok. Hogy le kellene mennem hozzá. Nem tudom hová vezetne, ha lemennék, de már nem is érdekelne a következménye. Nagyon szeretnék lemenni hozzá. Hívogat a cigarettafüst.

Tudom, ha újra lemegyek, akkor elindultam egy úton. Nem tudom milyen út lesz az, de érzem… hogy előbb vagy utóbb meg fogom tenni. Le fogok menni azon a lépcsőn. Mert nem tudok gátat szabni ennek a vágynak. Talán csak gyűjtöm az erőmet, hogy rá merjek lépni arra az útra. És hogy utána mi lesz…? Azt csak akkor tudom meg, ha ismét lent leszek, Dylannal. Ma este sokáig dolgozik.

Minden sötét éjszaka után...

"Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség..."

/Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől/

Reggel kinyitom a szemem és arra gondolok már megint egy pocsék nap. Minek is ébredek fel minden reggel? Miért is kelek ki az ágyból? Mi lesz ma másabb? Semmi. Úgyhogy még egy negyed órát csak fekszem a paplan alatt és nézem a mennyezetet magam felett. Nincs kedvem kijutni a konyháig. Nem akarom megismételni azt, amit napok, hetek, hónapok és évek óta. Minden ugyanolyan, ugyanaz a haldokló házasság, az életunt férjemmel, akinek már egy kedves szava sincs hozzám. Végül megadom magam a sorsnak és felkelek.  Robert már a konyhaasztalnál ül.

• Főzöl le kávét? - kérdezi és fel sem néz. Egy tableten pötyög. Megőrülök.
• Persze! - megcsinálom a kávét és beízesítem. Odateszem elé is.
• Csináltam pirítóst!
• Szuper - megkenem a ropogós háromszöget és némán esszük végig a reggelit. Robert elmélyed a képernyőben, mintha itt sem lennék. Nincsenek közös étkezéseink. Valójában a férjem a nap nagy részében rám sem néz. Mindig valamit néz, lefelé, könyvet, telefont, tabletet, mindegy mit. Néz valamerre, másfelé, valamit, ami érdekesebb mint én. Régebben próbáltam kiharcolni, hogy legalább az étkezések alatt próbáljunk meg beszélgetni, egymásra figyelni, de aztán… néhány év küzdés és veszekedés után feladtam. Az üres poharamat a mosogatóba teszem a tányérral. Erre megszólal a férjem:
• Ma megyek Livért - jelenti be Robert.
• Tudom - mosolygok rá futólag. - Jó utat nektek! - Ahogy kilépek az ajtón érzem, hogy ma nagyon bántó a szél. Visszalépek egy kendőért és a vállamra dobom. Itt a magaslaton sokkal jobban érezni a szelet.  A fák sem fogják fel, hiszen minden környező pontnál magasabban van a vár.

Az irodában a szokásos menet van. Néhány egyetemista nyári gyakorlatra jön. Aláírom a papírjukat. Jön az új konferenciáról is a kötetszerkesztő.  Meg kellene írnom az előszót. Majd talán este. Nap közben ilyesmire nincs időm. Ma este egy komolyzenei koncert lesz. Gondolkodom, hogy megnézzük.  Lesétálok az irodából az étterembe. Theo, az étteremvezető-helyettes jön ki hozzám, általában vele szoktam értekezni mindenről, ami felvetődik az étteremmel kapcsolatban.

• Ebéd?
• Igen.
• Jöhet egy menü? - mosolyog rám és máris intézkedik, az asztalom mindig szabad. A sarokban szoktam ülni és mindig itt ebédelek, általában a napi menüt. Roberttel vagy nélküle. Nem igazán számít.
• Persze, s közben megbeszélnénk az esti feladatokat. A koncert alatt itt lesznek a lenti oldalteremben a zenészek. Harminc fő. Legyen 4-5 termosznyi kávé bekészítve. Fejenként egy-egy kisüveges ásványvíz és milyen idénygyümölcs van most a konyhán? - sorolom. Theo ott ül velem és jegyzetel. Theoban ezt szeretem nagyon. Feledékeny amúgy, de mindenhol cetliket tart, a zsebei tele vannak cetlikkel.
• Szerintem maradjunk a zöldalmáknál - javasolja Theo.
• Rendben, hát legyen az is egy pár, úgy szépen kosarakban elrendezve - biccentek, a levest már elém teszik és lassan kanalazom. Lassan gyűlnek az ebédre az étterembe. A desszert egy linzer, amit szalvétába csomagolok és felállok. Akkor látom, hogy Andrew-ék érkeznek.
• Sziasztok! Nem is említetted, hogy jöttök! - végigpuszilom őket. A két srác egyre nagyobb. Körberohangálják az éttermet.
• Fiúk! Viselkedni! - dörren rájuk Andrew. Mindkettőnek én vagyok a keresztanyja. Amber összefogott hajjal van, mint szinte mindig.  Andrew kihúzza a  széket nekik és Amber lehúzza a pulóvert a gyerekekről. - Ma családi napot tartunk. Bábszínházba voltunk. Nem ismered a saját programodat?
• Jaj Andrew! Több helyszínen több program van, minden nap. Én se tarthatom mindet fejben - legyintek rá. - Érezzétek jól magatokat!
• Kösz - Andrew a fiúk felé szól és betolja őket az asztalhoz, hogy ne rendetlenkedjenek. Kilépek és újra megcsap az a hideg szél. Megigazítom a kendőmet.  Robert beparkol  és Liv kiszáll.
• Anya! De jó itthon lenni! - megpuszil és rámnéz. Ugyanaz a barna szem. Talán az enyém már megfakult kissé. Az övé még lelkes és fiatalos. Tele van programokkal a nyárra.
• Ma este lesz egy koncert lejöjjünk rá? - kérdezem. Bár vonakodik Robert és a lányom is, csak megnézzük együtt. Robert kicsit elbóbiskol rajta. Liv időnként a telefonján irogat. Csak én merengek magam elé a koncert alatt. El akarom hinni, hogy minden olyan mint régen. Robertet ráveszem és még az este meg is próbáljuk felcsiholni azt a szenvedélyt, mint ami régen volt. De végül feladjuk és inkább alszunk.  Fáradt vagyok. A szokásos. Nincs kedvünk se egymáshoz. Nem tudom elfelejteni neki, amiket tett. Őt meg nem érdeklem.

Késztetést érzek, hogy az irodai parafa táblámra kitűzzek egy zsebnaptárat. Régebben, még az egyetem alatt mindig volt a határidőnaplómban egy kis zsebnaptár is. Nem csak a ciklusomat követtem rajta, de minden napot este áthúztam. Aztán a szobatársam azt monda. Kellene egyszer egy ilyen szoba. Ami tele lenne ilyen naptárakkal. Egy naptárral, amiben rendszeresen áthúzzák a napokat. Aztán egy napon már nem húzzák át.  S az az utolsó év lenne kint a falakon.

Megborzongtam. Nos azóta nem húzom át a napokat. Nem csinálok visszaszámlálást az életemből. Bár néha késztetést érzek rá. Tényleg. Harminchét éves vagyok. Mit várok? Már semmit nem várok. Az én életemben minden történés lezárult. Esküvő, gyerekszületés. Minden. Most már csak a szürke hétköznapok maradtak. Nincs értelme változtatni bármin is.

Ahogy kezdetben még tenni akarós éveimben megjegyezte valaki. Mit akarok még? Házas vagyok. Most már üljek meg a fenekemen. Ne várjak mást. Hiszen… van még értelme?

Az irodában én igazgatónő vagyok. Valamiért úgy gondolják, hogy jobb tőlem tartani. Nem tudom miért. De kialakult ez, hogy nem annyira könnyed az irodai hangvétel. Tényleg nem értem miért. Ritkán szidok meg valakit. S soha senkit sem mások előtt. Nem akarok megszégyeníteni senkit sem. De mégis érzem, hogy feszélyezettek a közelemben.

Ebédszünetre megyek és megnézem, Liv itt van-e még a lakásban. Még mindketten itthon vannak.

• Mit szólnátok egy bevásárláshoz? - kérdezem őket. A konyhában vannak és mindketten a telefonjaikon pötyörésznek. Nem is szólnak egymáshoz.
• Van pénzed? - kérdezi Robert. Annyi gúny fröcsög belőle, fogalmam sincs, hogy tudott ennyi utálatot felhalmozni magában. - Nekem is veszel valamit? - Mintha két gyerekem lenne: a lányom, meg a férjem. Hogy tudjak így felnézni rá? Hogy lássam benne a férfit? Nincs munkája, nem tud eltartani minket. Régen az ilyen férfiak nem is házasodhattak. Aki nem tudta eltartani a feleségét, az nem házasodott és nem lett családja. Agglegényként élte le az életét.
• Liv egy új szájfény? - kacsintok a lányomra, és Liv lelkesen felugrik. Nem igazán hagyom, hogy fesse magát, de szerintem egy áttetsző szájfény belefér.  Valami gyerekzenekar lép fel koradélután a várnál, arra gyűlnek a kisgyerekesek a várba. Robert kedvetlenül és a száját huzogatva szedelődzködik. Ő jól elvolt otthon a szobájában.
• Jól van, akkor menjünk baszd meg, ha ennyire nem bírsz megülni a seggeden. Mert neked mindig menned kell valahova. Az én kocsimmal megyünk - mondja.
• Figyelj, ha nincs kedved ne gyere. Csak egy ötlet volt. Nincs kedvem nézni a fancsali pofádat egész bevásárlás alatt. Akkor Livval ketten megyünk.
• Elviszlek titeket. Húzzad lefelé a segged! - lök ki az ajtón és bezárja a lakást.
• Hagyd menj vissza, majd vezetek én - legyintek. S ahogy villan a szeme már tudom, hogy nem kellett volna semmit sem felvetnem ma. Megkezdődik a huzavona. A várudvaron megmarkolja az ujjaimat és megszorítja őket. Újra egy ujjtörési kísérlet.
• Ez fáj! Engedd el! - rángatom a kezem.
• Ne rendezz itt jelenetet! Jössz és kész!
• Nem! Engedj el! Nincs kedvem veled menni, amikor ilyen a hangulatod!
• Befelé a kocsiba!
• Csak visszamegyek a kabátomért az irodába! - kiáltok fel és próbálom kiszabadítani az ujjaimat.
• Egy percet kapsz, de ha nem jössz nagyon megkapod a magadét! - fröcsögi és taszít rajtam egyet. Ahogy elfordulok, már hullanak a könnyeim. Istenem! Harminchét éves vagyok, várigazgatónő és éppen a férjemtől kell ezt elviselnem. Aki elméletileg meg kellene hogy védjen még a széltől is. A könnyeimen át nem is látok, szóval a folyosón nekimegyek valakinek az irodám felé sietve.
• Jaj… elnézést! - szipogom és gyorsan megtörlöm a szemeim.
• Óvatosan főnökasszony! - tart meg a srác. Nem magas, és fűzős cipője van. A hangtechnikus srác az.  - A kabátja! - akasztja le a szövetkabátomat és a karomra hajtja. - Szép napot! - biccent és lerobog a lépcsőn. Az irodámban kifújom az orrom. Mielőtt még elkezdene szemerkélni és mielőtt Robert végleg bedühödik lesietek és beülök hátra Liv mellé. Liv fülhallgatóval és csukott szemmel dobol. Valami zenét hallgat. Rober hátranyúl és megszorítja a bokámat.
• Mondtam valamit! - ordítja. - Azt mondtam siess! Nem várok rád! - úgy vezet, hogy össze-vissza dobál minket a kocsi. Meg kell kapaszkodnom az első ülésekben. Érzem, hogy fáj a bokám. Már megint véraláfutásos lesz.

A drogériában hárman három féle sorban vagyunk. Én a papírírószereknél nézelődök. Valami új tollat keresek, és forma és virágmintás postiteket. Liv a kézimunka és a sminkrészlegnél időzik. A férjem a könyvek az arcszeszek és a  chipsek között válogat.  Végül a pénztár felé közelítünk. A kosárba már mindenfélét dobáltunk. Tusfürdők, samponok,  egy csomag új fogkefe, vattakorongok, toll, chips, kekszek, szájfény, arcszesz, egy új borotvacsomag, Liv hajgumiszettje, papírzsebkendős csomag. Én fizetek amíg a kártyámat várom, Liv és Robert már előremennek bepakolni a csomagtartóba.

Ahogy kilépek a drogériából friss szél csap arcba, némi esőpermettel, és meglebbenti a kabátomat. A kabátzsebembe dugom a kézfejem és az ujjaim egy papírfecnit tapintanak. Biztos egy régi blokk. Kihúzom és széthajtom. “Minden sötét éjszaka után jön egy fényesebb nap.”

Nem olyan szépírás, egyértelműen férfi kéz írása. A hajamat az arcomba löki a szél és megállok egy pillanatra. Nézem, ahogy Liv és Robert pakolnak. Mindketten elvannak a maguk kis világában. Elsimítom a hajamat az arcomból. Tudom ki írta. Aki átadta a kabátomat. Dylan Night. A hangtechnikus. Tehát megint elkapta azt a kínos incidenst ott a várudvaron.  A kabátzsebembe gyűröm a papírt és beszállok Liv mellé a kocsiba.