A pizza-est

Amber

Ismét egy új nap a suliban. Régen egy órán át festettem magam, hogy kikészítsem az arcom, most körülbelül öt perc az egész. Még így is, hogy remeg a kezem. Kegyetlenül szédülök, pedig két adag  müzlit is ettem reggelire. Drew is kérdezett valami olyat, hogy miért festem magam ennyire. Egyáltalán, nem tudnék megjelenni festék nélkül emberek között. Azt hiszem olyan ez, mint a maszk, ami mögé elrejthetem a kétségbeesésem és a létem értelmetlenségét. Minél több rajtam a festék, annál magabiztosabb vagyok. Ez az álarc kellően elrejti az érzéseimet és a gondolataimat. A szemem alatti karikákat, az arcom sápadtságát és  a bőröm szépséghibáit. Az arcfestéktől érzem tökéletesnek magam. Nélküle megrendül ez a kis hajszálnyi önbizalmam is, amit csak ez adhat meg.  Most már egyenesen kényszer, hogy kifessem magam, akármennyire is rosszul vagyok, akkor is kell ez a szertartás reggelente magamra. Az egyenruhám ujját könyékig feltűrtem. A fehér blúz különösen tud sápítani. Elég pirosító van rajtam? Vagy úgy nézek ki mint egy kriptaszökevény? Vagy múmia?  A körmeim ma sötétlilára festettem és még mindig nem száradtak meg, újra bekapcsoltam a hajszárítót és  hajszárítóval szárítom meg.  Hova tettem a nyakkendőt? A szennyeskosaramban nem volt, az íróasztalom rendetlenségében sem találtam. Már az ágyamat is kiráncigáltam a helyéről, de nem esett be mögé.

• Cherry! Nem láttad a nyakkendőmet? – kiáltottam ki a zuhanyzóba.
• Feltetted a szekrény tetejére, hogy ne fesd össze! – szólt vissza.
• Ó, tényleg! – a székem tetejére álltam és nyújtózkodva leemeltem. – Megvan! – pihegtem, ahogy letornáztam magam a székről.
• A legjobb barátnőd vagyok, mondhattad volna, hogy lefeküdtél Drew de Noirral! – lépett be a szobánkba Cherry még mindig sértődötten.
• Ne tetováltassam a homlokomra véletlenül? – húztam el a szám. Kopogtattak.
• Ez Alan lesz! – ugrált az ajtóhoz Cherry és elfordította a kulcsot.
• kész vagytok, mehetünk? – állt az ajtóban válltáskáját lazán a vállán igazgatva Alan. A nyakamba csaptam a nyakkendőt és sietve kötöttem meg. Drew a koli előtt  csípőjével a korlátnak támaszkodva várt minket.
• Fagyott az éjjel! – figyelte a zúzmarát tekintetével. A fejembe nyomtam kötött mélykék sapkámat és kikerülve haladtam el mellette. Jó, hogy csak a suliban kell hordani az egyenruhát, mert a fehér nem az én színem. Drew meggyorsította a lépteit és mellém araszolt. – Még mindig semmi? – súgta halkan a kérdést. Na tessék nem is kell pirosító, elég egy kellően intim kérdés Drew de Noirtól és máris kellően vörös az arcom. Elnéztem a másik irányba, s végül csak megráztam a fejem. Ötven napja nem jött meg a vérzésem.  És ha a nyáron azt mondják, hogy én erről fogok beszélni valaha is Drew-val, hát biztos hogy az illető szemébe röhögök. Drew haját erősen fújta a szél, újabb hullámokat fésült bele, és ettől csak még vonzóbb lett. Mogyoróbarna tekintetével olyan megértőn tudott nézni, és melegen, hogy szinte késztetést éreztem, rá hogy beletúrjak kócos, hullámos hajába és beleharapjak az ajkába.
• Menni fog a fizika teszt? – kérdezte újra megpróbálva felvenni a beszélgetés fonalát.
• Leszarom! – feleltem rá közönyösen, és meggyorsítottam a lépéseimet.
• Amber! – kiáltott utánam, de nem foglalkoztam vele. A fizika előadói szinte kihalt volt. Van valami bosszantó abban, hogy minden évben ugyanabba az osztályba jársz. Például, hogy ugyanazok az osztálytársaid. Cherry, Alan, Drew és én már ötödik éve vagyunk osztálytársak. Szeretném, ha kevésbé idegelne ez a tény, de lefeküdtem egy osztálytársammal. Ezután egyszerűen nem tudok úgy a suliban lenni, az osztályteremben, hogy ne érezném feszülten magam. A hátsó sorba sprinteltem. Egy táska koppant mellettem a padon, felnéztem Drew mogyoróbarna szemébe. Semmit nem mondott, csak helyet foglalt mellettem, a másik oldalamon Cherry, ő mellette meg Alan. Senki nem foglalkozott az ülésrendváltozással, mindenki igyekezett minél jobb helyet fogni a fizikateszt megírásához. Fizikateszt! Mi lehet ennél fejfájdítóbb dolog? Ha eddig nem szédültem és nem akartam kiájulni a padból, akkor most, hogy megláttam a tesztlapot, na most már nagyon is forgott velem a világ. Mintha kínaiul lett volna az egész. Pedig tanultam rá, még A+-os erős fizikás tanulópárommal Drew-val is. Igaz Drew tegnap este azért engedett csak el, hogy vacsorázzak és pihenjek, mert rájött reménytelen dolog velem megértetni a fizikát. És most itt ül mellettem. Négyen ültünk a padban.  Alan az asztal szélén dobolt a ceruzájával és a tollával, majd egy laza mozdulattal a kezébe vette a fizika tesztlapot és Cherry és az én hátam mögött Drew felé nyújtotta a saját tesztlapját, Drew is hátradőlt és a saját lapját viszontnyújtotta. Kimeresztett szemmel néztem Drew-ra. Alannal csoportot cseréltek, ami azt jelentette, hogy Drew és én egy csoportot írunk, ugyanúgy, ahogy Alan és Cherry is, az egymás mellett ülők. Drew csendes nyugalommal elkezdte kitölteni a tesztet. S nem is volt kérdés, hogy mit ajánlott fel. Kezdjem el másolni a tesztjét. Teljes csendben írtuk négyen a dolgozatot. Kicsengőkor Drew szedte össze a lapjainkat és adta előre. Visszanézett rám.
• Szeretem, ha kiengedve hagyod a hajad – mondta, s két ujja közé csippentett egy kis tincset.  
• Én…ööö… - A hajam még nem száradt meg, csakis ezért volt kiengedve, de most nem tudtam jó választ adni. Egyáltalán semmi nem jutott az eszembe. Olyan üres volt a fejem, mint amikor megláttam a fizikatesztemet. miért ilyen rendes velem? Hogyan viselkedjek én vele? Megbolondulok.
• Gyere, veszek neked egy csokit a büfében – intett a fejével maga után Drew.
• Nem vagyok rászorulva.
• Nem azért, mert rá vagy szorulva, hanem, mert hízhatnál egy kicsit – mért végig jelentőségteljesen Drew, majd közelebb lépett és halkan súgta: – Választhatsz, egy csoki, vagy lesmárollak az osztály előtt.
• Jöhet a csoki! – szisszentem fel, mintha a lábamra lépett volna.
• Helyes – vigyorgott rám és a büfé felé fordultunk a teremből kilépve. Gyümölcsös mogyorós Cadbury-t választottam. S Drew a kezembe nyomta a táblát, s  magának is vett egy kekszeset. Fanyalogva tördeltem a kockákat és a szünetben elmajszoltam az egész táblával, Drew-val csendes egyetértésben. Angol irodalomóra következett. Szerettem az irodalomtermet, mert mindig meleg volt és puha párnázottak a székek, ha jól helyezkedtem akár aludhattam is pár percet órán. Mivel most már érettségi évben voltunk szinte mindenből ismételtünk. Szerettem a hátsó padokban ülni, mert itt mindig lehet órán mást is csinálni. Az irodalomteremben a hátsó padnál amerikai irodalom volt az alsó polcokon. Leemeltem az egyik Greene regényt és fellapoztam. Irodalomból nem zaklathatnak, már van egy csomó jegyem.  Hogy mi történt a tanári asztalnál lényegtelen volt. Csak akkor tűnt fel, amikor egy jól ismert rekedtesen búgó fiúhang kezdte szavalni a Shakespeare szonetteket. A hanggal egy időben a padsorok közt halk sóhaj tört fel. Felkaptam a fejem. Az osztálytársaim mind Drew ajkain csüngtek. Drew jó kis előadóművész volt, énekelni is tudott, sőt kellő átéléssel szonetteket mondani. Az irodalomtanárnő talán egyetlen apró öröme lehet, hogy az ötödéves franciás osztály fiútagjait felelteti szerelmes szonettekből. Látványosan élvezi. szemüvegét levette az orráról és drapp térdig érő szoknyája meglebbent ahogy keresztbe tett lábakkal Drewt vizslatta. Drew tekintete a terem levegőjét átszelve rám szegeződött:
• „Én azt hiszem, nem a szememmel imádlak, Az tudja, hogy hibád mily rengeteg; Szívemnek jó, mit néma társa megvet, A látvány ellenére az szeret.”
• Istenem! Szerintem, rám nézett közben – hápogta az előttem ülő Sue magát legyezve és olvadozott. Én zavartan lesütöttem a szemem és a pad alatt a bőrkarkötőimet babráltam. Ki akartam zárni a fülemből Drew hangját, a szavait. Nem akarom látni, hogy milyen a nyaka íve, ahogy enyhén lehajtja a fejét és megdörzsöli a tarkóját. Nem akarom az ujjait sem nézni, amelyek majdnem olyan formájúak mint az enyémek, csak az enyém vékony lányos ujj, az övé meg szélesebb fiús ujj. Nem akarok a szemébe sem nézni, miközben angol szonetteket szaval éppen Shakespeare-től az angol irodalomóránkon feleletként.  Drew-ba mindenki szerelmes tud lenni, csak én nem? Vagy talán összetévesztem a rajongást a szerelemmel? Shakespeare-t kellene kikérdeznem a dologról, ő talán jobban tudja mi az, annyit írt róla!
• Egy szép nagy A  Drew, rendben van… a következő órán…
• Inkább egy szép nagy Ó minden csajtól, akik nedvesre  izgultak a felelete alatt – rajzolt a füzete margójára két meggyet, összekapaszkodó szárakkal Cherry.
• Egyetértek, miért kell pont ebbe az osztályba járnunk? Hány éve alakult ez a „zenekar”?
• Kettő – színezte ki szép piros tollal a meggyeket Cherry.
• Már két éve! Ez megy, Drew megjelenik a táblánál és jó napja van minden lánynak. Minden égés nélkül bámulhatják Drewt legalább tíz percig. Ha Drew felel az minden lánynak jó az osztályban. Szeretnék inkább elsüllyedni az osztálytársaim helyett – vettem a kezembe egy satírozót és lelkesen árnyékot rajzoltam Cherry meggyei köré.
• ez szép lett! – bólintott rá elégedetten Cherry. Kicsengettek. Megváltás. Drew krikettedzésre megy. És oda sem én sem a lányok nem követik, csak távolról szemlélhetik. Alan odaszökkent Cherry mellé a padhoz.
• Figyelj, este, pizzázunk! Fent a negyediken a klubszobában, csatlakoztok? – kérdezte Alan Cherrytől, aki máris rábólintott. Én csak vállat rántottam, de ahogy elfordítottam a fejem, láttam, hogy Drew a háttérből az én válaszomat és reakciómat figyelte. Drew szemmel tartja, a megfelelő kalóriabevitelemet? Na ne már! Mióta csapott fel szociális ápolónak!
• Menjünk Cherry! – szóltam hűvösen a barátnőmhöz.

Drew

Amber csillagugrása után csak reménykedni tudtam benne, hogy tényleg eljönnek a pizza-esténkre. Ma játszik meccset a Chelsea és a Chelsea meccseket Alannal mindig nézzük.  Persze taktikai fogásként nem tájékoztattuk a lányokat, hogy focimeccset fogunk nézni a pizzázás közben. Ez részletkérdés. Alan összeköti a kellemeset a hasznossal. De vajon mennyire köt le egy csajt egy szelet pizza? Szerintem nem fogják kibírni a meccset. Daisy tudom, hogy gyűlölte, ha meccset nézek. De Alan szerint jó ötlet volt, én meg szemmel akarom tartani Amber étkezését. Azt mondta nincs étvágya, és ha egy csupa cseresznye lenne mellettem a nap huszonnégy órájában lehet, hogy nekem se lenne étvágyam. Társaságban jobban megy az evés nem? Három óriáspizzát rendeltünk Alannel felesben és kisajátítottuk a negyedik emeleti klubszobát, a nagyképernyős tévén már a sportközvetítést megelőző stúdióbeszélgetések zajlottak. Alan Cherry Coke-ot és én pedig Dr. Pepper italokból vettem original ízűt.  Próbáltam győzködni magam, hogy azért vagyunk négyesben, mert Alan úgyis Cherryvel lenne egyfolytában, Amber meg mégiscsak Cherry barátnője és ne hagyjuk már ki a buliból, de nem éreztem elég erősnek az érvelésem. Nem tudtam, nem-e akarom már én magam is ugyanannyira, hogy Amber is jöjjön, mint Alan, vagy még jobban.  Alan magához ragadta a távkapcsolót és az öles fotelek egyikére dobta, majd a tévé elé tologatta. egymás mellé egy vonalba rendezte őket , kettő-kettő közé húztam az asztalt és a fotelek elé is oldalt fordítva egy-egy fotelt toltam lábtartónak.

• Kész vagyunk? – nézett végig a berendezett  klubtermi tévésarkon Alan.
• Aham, meddig tart a meccs?
• Tizenegyre vége – legyintett Alan, s felkapta a fejét, ahogy Cherry csupa göndör vörös hulláma beruggózott az ajtón. Háromnegyedes tunika volt rajta, gyümölcsmintákkal, olyan volt mint valami joghurtreklám. Már csak a kiskanál hiányzott a kezéből,  mögötte Amber magasodott és egy bontatlan üveges kecsapot rázogatott a kezében.
• A pizzákon sosincs elég – rántott vállat, s az asztalra tette. Nem mertem hamarabb leülni, mint Amber, ezért a nagy faltól-falig ablakokhoz léptem és sietve elforgattam a szalagfüggönyöket, hogy ne lehessen belátni. Alan a villanyokat oltotta le, s a színes tévé fénye meg a nagy zöld füves pálya világított be mindent.
• Meccset nézünk? – ráncolta a homlokát Cherry nem túl lelkesen. – Alan ezt nem mondtad.
• Jó lesz, ígérem! – kacsintott Alan és maga mellé rántotta Cherryt. Cherry nevetve huppant le mellé, az ajtó felé eső legszélső fotelba, s lerúgva papucsát feltette a lábát a fotelra. Amber megkerülte a foteleket és az ablak felőli szélső széket választotta. Alan felvette a hangerőt, olyan hangosra, hogy ne kelljen hallanunk a cuppogásaikat.
• Kihűl a pizza – szóltam rájuk, s az egyik dobozt az ölembe emeltem és felnyitottam a tetejét.
• Nem is tudtam, hogy nagy focidrukker vagy – jegyezte meg Amber ahogy elvett egy szeletet és alaposan megöntözte a kecsappal, majd az üveget a kezembe nyomta.
• Viccelsz? Apám a VB-k alatt a nagy piros keresztes zászlót lógatja ki a de Noir vár tornyán – néztem rá ahogy beleharaptam a pizzába. A sajt szétfolyt a számba és  egészen a torkomig csúszott.
• Ezt nem tudom elhinni, az műemlék nem?
• Magántulajdon – feleltem rá vigyorogva. – Az ablakokból is csüngetjük a zászlókat, minden emeleti ablakból lóg!
• Nem, nem veszem be – rázta a fejét Amber. – Az öcsém szokta az ablakából lelógatni ezeket a méteres angol zászlókat a nagy bajnokságok alatt, de hát ő még csak tizennégy, tőle nem lehet értelmet várni.
• Amber, minden ízig-vérig angol ablakából kötelező zászlót lobogtatni. Az angol foci az eredet, a foci atyjai vagyunk!
• Drew! – grimaszolt a pizzaszeletbe Amber.
• Hagyjuk, te lány vagy, ezt nem érted! – legyintettem rá.
• De értem – felelte rá, a száját törölgetve a papírszalvétába Amber.
• Most már kuss legyen, nem hallom a mérkőzést! – szólt ránk Alan. Persze, ha nem nézi, akkor nehéz képben lennie a közelgő helyzetekről, mert úgy tűnt túlságosan lefoglalja Cherry kecsapos szája széle.  A képernyőre néztünk, én is feltettem a lábam a fotelra és némán gyűrtem be a pizzaszeleteket. Gyorsan hűlt. Az utolsó hármat, kábé hat falatra lenyomtam.
• Kipukkadok! – dőlt hátra elégedetten Amber, és az ujjait törölgette a szalvétájába. Az üres pizzásdobozokat a földre dobáltuk Alan és köztem szép rakás gyűlt. Felbontottam a Dr. Peppert, s egyet Ambernek nyújtottam, egyet pedig én kortyolgattam. Félidőnél pislantottam csak Amberre, aki dideregve húzta össze magát a fotelban.
• Fázol? – kérdeztem közelebb hajolva hozzá, hogy lássam az arcát.
• Aham, lehet lemegyek egy pulcsiért – tette le a lábát a fotelről Amber.
• Hagyd, kihozom az ágyterítőm – álltam fel. Összehajtottam az aranylóbarna szövött ágytakarót és a hónom alá csapva tértem vissza. Ambert a hatalmas ablakok felől nyilván jobban érte a kinti hideg. Még  a második félidő kezdése előtt visszaértem a klubszobába, s  széthajtottam a takarót, s Amber és az én lábamra terítettem.  Amber  előrébb dőlt s átpislantott Cherry és Alan kettősére.
• Jól elvannak – jegyezte meg.
• Jah – kortyoltam az üdítőmből és  a meccs felé néztem. Amber letette maga mellé az üres üdítős dobozát. A mozdulattól összeért a combunk a takaró alatt. Futólag Amber felé sandítottam. Elhúzta a lábát, de utánatoltam az enyémet, nagyobb terpeszbe nyitva. Amber lassú mozdulattal felém fordult. A szemében figyelmeztető fény gyúlt, de nem törődtem vele. Mély levegőt vett, mielőtt megszólalhatott volna a tarkójánál a hajába túrtam az ujjaim, s rányomtam a számat az övére. Már nem is emlékeztem milyen Amber csókja. Most mandulaízű volt, olyan, mint az én szám. a Dr. Pepper íze köszönt vissza a szájáról,  Amber ajka bizonytalanul nyílt szét és azonnal behatoltam az ajkai közé. Nehezen lehetett rábírni a nyelvjátékra. Vonakodva viszonozta a csókot, de kezemet lecsúsztattam a tarkójáról a haja selymét követve a mellére. A csipke finom anyaga selymesen birizgálta a bőrömet. Baromi izgató volt, egy takaró alatt lenni Amberrel, és tapogatni őt. Sokkal jobb, mint amit el tudtam képzelni. Apró mellének bimbója szinte átszúrta az anyagot, hüvelykujjammal végigköröztem rajta, mire Amber felhúzva a térdét próbált eltolni magától, ajkát elszakítva a csókból.
• Drew! Állj le! – zihálta reszketve.
• Miért?
• Mert én ezt nem akarom – tolta a tenyerét a mellkasomnak. Vonakodva húzódtam el tőle. A mandulaíze még mindig a számban volt, állam nedves volt a csókunktól. Amber ellökte a melléről a kezemet.
• De én igen! Kívánlak Amber! – sziszegtem neki.
• Nem hiszem! – megfogtam a kezét és egy rántással nadrágom duzzadó halmára nyomtam.
• Ez elég bizonyíték? – néztem rá sötéten. Amber enyhén szétnyílt szájjal bámult rám. Döbbent volt és riadt. Visszahúzta a kezét és nyelt egyet.
• Miért? – pihegte értetlenül.
• Emlékszel… az idézetre? A szonettből…én nem a szememmel imádlak, az tudja, hogy hibád mily rengeteg – beletúrtam a hajamba és felálltam. Képtelen lettem volna tovább a klubszobában maradni, ahol Alan és Cherry szinte közösültek a kanapén. miközben Amber menekül az érintésemtől. Nem tudom hová tenni az egészet. Főleg azért, mert minden lányt megkaphatok tényleg. És értelmetlen, hogy az, aki iránt érzek is valamit, az meg nem akarja. Velem. Illetve nem tudom mit akar. Hiszen lefeküdtünk, aznap háromszor is! És akarta! S most? Mitől ilyen szeszélyesek a csajok? Miért nem értem! – Én, visszamegyek a szobámba, jó éjt Amber! – néztem rá vissza. Amber nem szólt semmit. Nem jött utánam, nem reagált, csak nézett, értetlenül, zavarodottan, … közönyösen? A francba!

A gitáromon játszadoztam, halkan futottak a dallamok az éjszakába. Figyeltem a hangzást.  Az ágyon ülve egyik lábam lógattam. Fogat mostam, lezuhanyoztam, már csak elalvás előtti gitározás volt. Szinte altatóként. Alan, elégedett bágyadt vigyorral az arcán lépett a szobába, bekulcsolta maga után a szobaajtót és rámnézett.

• Settenkedsz?
• Azt hittem itt vagytok – vakarta a nyakát értetlenül Alan. – Eljöttetek.
• Valószínűleg külön-külön szobába, amint látod – feleltem visszafordulva a gitár húrjai felé.
• Mit fárasztod magad vele? Minden ujjadra akad egy lány, akivel még ma este dughatsz! – belecsaptam a húrokba, disszonáns volt a húrok fájdalmas jajdulása.
• Nem ez a lényeg!
• Viccelsz? Még cicije sincs, olyan lapos mint az alföld. Mi tetszik rajta, most komolyan? – ült le Alan az ágyára. Félretettem a gitárt.
• Mit tudom én! – húztam fel a térdeim a mellkasomhoz. – Én is látom nem vagyok vak, ha most ezt akarod itt közölni velem.
• Hát igen ezt, olyan állat csajok sikítoznak utánad, te meg rájuk se nézel, nem neked ez a zizzent csaj kell, aki még csak jól sem néz ki! – rántotta le a pólóját Alan.
• Cherry barátnője!
• Azért még nem kell járnod vele, nem kell szexelned vele és nem kell foglalkoznod se vele – sorolta Alan, lerúgva magáról a nadrágját. – Se melle, se feneke, még csak nem is szép. Egy nagy átlag a csaj. Bár amilyen csontos inkább átlagon aluli.
• Szép a haja – próbáltam egy gyenge érveléssel.
• Csak mert be van mosva. Ahogy egy rakat festék van rajta, ha meglátnád festék nélkül…
• Már láttam festék nélkül, ha elfelejtenéd együtt aludtunk – morogtam rá rosszkedvűen. – Mit akarsz mit mondjak Alan? Muszáj mindenképpen megindokolnom, hogy miért bukom rá? – kínlódtam, a legjobb haveromnak is magyaráznom kell, hogy mi van? Ő sem érti meg? Jó lenne ha valaki megértene, mert én sem értem magam. Miért pont Amber?
• Hát legalább ha kedves lenne, vagy mondjuk… okos … na akkor érteném. De Drew! Egy ász vagy a csajoknak és te egy ilyen középkategóriát akarsz, ne már! -  vonult be a fürdőszobába Alan. Ahogy megindult a zuhanyvíz a monoton hangra elnyomott az álom.