Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2014. augusztus 10., vasárnap

A zárda titka



A kolostor árkádja alatt a hóba szórt magokat csipegették a madarak. Éles kiáltásra röppentek szét a téli lakomáról. A kápolna félreeső részében imákat mormoltak, minden kiáltásra mintha hangosabbá vált volna az ima, s egy-egy mondatfoszlánya behallatszott a nyitott ablakon át:.. áldott vagy te az asszonyok között… s áldott a te méhednek gyümölcse…

-          Áhhh! – Charlotte a feszületre szegezte a tekintetét, ahogy a görcsös fájdalom végigszántotta a gerincoszlopát, végiggyűrűzött a derekán, s le a hasán.  Pihegve dőlt vissza a párnákra, s levegő után kapkodott. Nem érezte a téli hideg hűvösét, ami csupasz fenekét nyaldosta, mert forró, lázas izzadtság gyöngyözte bőrét.

-          Már mindjárt megvan a kisbabája Charlotte, nyomjon erősen! – bíztatták a nővérek.

-          Az ördögbe is! – szorította össze a fogát. A nővérek sietve vetettek keresztet. – Azok az átkozott de Noirok! – szitkozódott Charlotte, ahogy újra nekiveselkedett és nyomni kezdett. A nővérek újra csak kereszteket vetettek. Charlotte megkapaszkodott a rácsos ágy hűvös szélébe és préselte, nyomta ki magából a magzatot.

-          Pedig úgy reménykedtünk, hogy karácsonyi gyermek lesz, akárcsak Jézus! – mosolyogtak össze az ágy felett a nővérek.

-          Szedje össze az erejét Charlotte! Már látom a fejét! – bíztatták az asszonyt.

-          Ó Robin! Ha tudnád, hogy gyűlöllek most ezért! – vicsorította Charlotte és fogát összeszorítva  minden erejét beleadva nyomott.

-          Ez az! Ez az! Még egy kicsit nyomjon Charlotte! – várták a csecsemőt egy tiszta lepedővel az ágy végében. Charlotte felhúzva a térdét a torkában szorító feszüléssel, küszködött, ereje fogytán volt, de mielőtt végleg kimerült, éles panaszos sírás csattant a kolostor kopár termébe. Charlotte erőtlenül rogyott vissza az ágyra, de szemével aggódón nézte a körülötte tüsténkedő nővéreket.

-          Egészséges?

-          Bizony, életerős és egészséges Charlotte! – hallatszott a megnyugtató válasz.

-          És…? Fiú vagy lány?


 Vége



Charlotte az orvosnál

Charlotte felpislantott, s le sem vette a szemét az ajtóról, amíg az be nem csukódott Robin mögött. Az orvos a magasított ágy mellett állt. Köpenyébe dugott kezekkel és Charlotte-re nézett.

-          Soha nem kaptam még különösebb levelet – jegyezte meg az orvos.

-          Értse meg doktor úr fenyegetett helyzetben vagyok – vette fel a köntösét Charlotte, hogy mégse az egyszerű hálóingben üljön.

-          Pénzt ad azért, hogy ne csináljak semmit? – nevetett rá az asszonyra.

-          A hallgatását és azt a kis hazugságot fizetem meg. EZ a férfi bármire képes lenne a gyerekéért.

-          Az látszik rajta.

-          Igen, én is ettől féltem – sóhajtotta Charlotte, ahogy kivette a táskájából a borítékot és az orvosnak adta.

-          Had találjam ki, övé a gyerek.

-          Igen.

-          De nem ő a férje.

-          Valóban. Bámulatos éleslátás doktor úr – csillant meg Charlotte szeme.

-          Abortuszra ritkán jelentkeznek házaspárok – jegyezte meg a doktor.

-          Ez igaz. Nézze, el kell hitetnem vele, hogy ez a gyerek többé nem létezik. Különben üldözne amíg csak élek. Ahogy a gyerekem se lenne biztonságban többé tőle. Tud nekem ebben segíteni?

-          Szerintem ha azt mondom minden rendben van, az végülis igaz nemde? – tette zsebre a pénzzel teli borítékot az orvos.

-          Megteszi.

-          S hol akarja megszülni a kicsit?

-          Visszamegyek, a régi kolostorba, ahol egy ideig éltem, ott jó kezekben leszünk – mosolygott Charlotte.

-          Ha mégis meggondolná magát, tudja a címem – fogott kezet az asszonnyal.

-          Köszönöm doktor úr.



2014. augusztus 9., szombat

Hold a béke záloga


Lionel a whiskysüveget bámulta maga előtt. Egyenesen beköltözött a vadászházba, hogy Robin oldalán sírja el az életét, a bánatát. Maria utálkozva nézte a de Noir iszogatást. Még dölyfösebb és még elutasítóbb lett.

-          Szívem, hozzál nekünk még egy kis bort! – kiáltotta Robin, ahogy meghallotta Maria lépteit az előcsarnokban. Maria rákapott a hallgatózásra. Asszonyi tulajdonság. Igaz nem a legjobb tulajdonság.

-          Érted te ezt Robin? A feleségem elhagyott!  Mert nem tudtam neki gyereket csinálni! Azért hagyott el!

-          Lionel, ne hajtogasd már ezt folyton! – dobott egy fenyőmagot a szájába Robin, s fáradtan megforgatta a fejét. Fejkörzés jobbra, balra. Ráöntötte a bort a whiskyre. Durva íze van, és nagyon üt együtt.

-          Nem te ezt nem érted! Téged senki nem hagyott csak úgy ott! Engem nézd meg! Lehet nem mondtam neki, hogy szeretem? Nem adtam meg neki mindent az a baja! Rájött, hogy rosszabb az élete velem, mint nélkülem. Gondolom az örökségéből vígan elél ez a Miss Powell! Az a szőke dög! Igen! Minden szőke nő hazug! – hadonászott részegen Lionel, majd visszaborult az asztal fölé, feje koppant az asztallapon.

-          Ugye nem fogjátok lehányni az asztalt? – lépett oda Maria, s két üveg bort tett Robin elé.

-          Heló Hercegnőcske! De csinosak vagyunk ma? – vigyorgott rá Robin, s alaposan végigmérte Maria hosszú kibontott, hullámos vörös haját. – nem támadt kedved egy kis tudod… tudodmire? – húzta fel a szemöldökét Robin s pajkosan Mariára nézett.

-          Részeg disznó vagy és undorító is!

-          Ez igen! Szerelmes szavak az ifjú kis feleségemtől! Jaj Maria hát ezért imádlak én annyira! – kapta el a lány derekát Robin, s az ölébe penderítette Mariát, annak akarata ellenére. – Figyelj, gondolkodtam. Ugye…te – bökött Maria két melle közötti völgyre érzékein Robin. – A Hold hercegnője vagy?

-          Mit akarsz Robin?

-          Hát, én azt olvastam, valahol, vagy hallottam, a legendárium szerint a Hold hercegnője, mondjuk tudna kincseket is idézni, meg varázsolni, meg ideteremteni a semmiből. Mint azok a Holdgyöngyök voltak tudod – vigyorgott fel kótyagos fejjel Robin.

-          Nem értem mit akarsz, részeg vagy, büdös és eressz el, erőszakos vagy! – húzódzkodott Maria Robin öleléséből.

-          Gondoltam, teremthetnél nekünk valami jó nagy zsákmányt, mondjuk ide az asztalra. Tudod engem az se zavar ha ezek pennyk, meg fontok. De legyen belőlük zsákszámra, nem kell mindjárt gyöngy, meg arany. Meg ékszer. Beérem egyéb földi javakkal. Felőlem egyéb értékes portékák is lehetnek, mondjuk, drága kelmék, ritka fűszerek. Tudod ilyen egyéb értékes dolgok. Na? Hercegnő? Hol a varázstehetséged? – érdeklődött pityókásan Robin.

-          Robin, hagyj békén, nem tudom miről beszélsz, de szerintem te sem.

-          Hát az lehet. De eszembe jutott Maria, ha mondjuk mint Holdhercegnő, a Holdat, tudod azt, ott fenn az égen – mutatott a feje fölé Robin. – Mondjuk azt arannyá változtatnád, és lehoznád ide nekünk, hú az az jó sok arany lenne, abból eléldegélhetnénk egészen szépen. Na mit szólsz hozzá? Mennyit nyomna? Lionel szerinted? – bökte meg az oldalán unokabátyját Robin.

-          A fene se tudja, azt hiszem bepisáltam a gatyámba – felelte Lionel.

-          Undorítóak vagytok – fintorgott Maria, s kiszabadította magát Robin öleléséből.

-          Kapard már össze magad ember.

-          Elhagyott az asszony! – motyogta a borosüveget bámulva maga előtt Lionel.

-          Az enyém meg utál! A tied legalább lefeküdt veled, amikor csak azt mondtad neki. Nézd meg az enyémet! hozzá sem nyúlhatok!

-          De a tied itt van a házban! – ordított rá nehezen forgó nyelvvel Lionel.

-          S mi hasznom belőle? -  dörzsölte meg az orrát bosszúsan Robin.

-          Neked semmi. Szerinted velem ágyba bújna?

-          Mit tudom én! Eredj kérdezd meg, hogy megvigasztalna-e a combjai közt – töltött a poharába vihogva Robin.

-          Jó, az jó lesz, egy asszonyra vágyom – bólogatott Lionel. Felbotorkált a vadászház emeletére és bedörömbölt nem túl stílusosan Maria hálószobájának ajtaján. – Maria! Megvigasztalnál?! Jó lenne szexelnem valakivel! – kiabálta be Lionel.

-          Lionel! Most pisilted össze magad! Hagyj békén! – kiáltotta ki Maria. Robin jóízűen hahotázodott az étkezőben.

-          Jó uram, hát mi sorja ennek a részegeskedésnek – rázta a fejét Francios, ahogy az üres üvegeket szedte össze egy kosárba.

-          Hozz valamit enni Francios, a többivel te ne foglalkozz – hessintette el a fejét tartva Robin.

-          Uram ez a két levél jött – tette Robin elé a papírlapokat Francios. Robin hallgatózott. Lionel még mindig Mariát húzta az emeleten, illetve próbált bejutni Maria hálószobájába. Oda ha lila unikornissá változik akkor se fog bejutni! – nevetett magába Robin, de feltépte az első borítékot.

„Julien de Montmarte fia bölcsőhalált halt.”  Sem feladó, sem címzett, semmi sem volt, Robin ki akart kiáltani, hogy ugyan kitől jött, vagy ki hozta a levelet, de végül feladta. Mit számít az neki? Hogy honnan tudja, egyre megy.

A másik borítékon Maria de Noir neve volt. Robin összehúzta a szemét, s feltépte a pecsétet. Megszédült, a szoba forgott vele. A levelet Charlotte írta.

„Drága Maria,

Most már messze leszek, hogy tanácsokkal lássalak el a házasság útvesztőinél, de egy tanácsot, egy utolsót had adjak még neked. Most bizonyára megvetsz, mert olyan nőnek tartasz, aki elhagyta a férjét és hogy tudd, ez nem méltó egy igazi feleséghez. Én sem vagyok büszke erre a lépésemre, de hidd el ez volt a legjobb lépés az én helyzetemben. Egy feleségnek mindig tudnia kell, hogy mikor hogyan lehet a legokosabb.  Te, Maria, Holdhercegnő vagy! Holdföldén küldetésed van. S ezt a küldetést kell mindig szem előtt tartanod! Holdföldére mindig a Holdhercegnő hozza el a békét! Neked kell a béke oly illékony állapotát megtartanod, őriznéd, védened. Emlékszel, mi a béke záloga? Hogy a Holdföldén élő családok egyesüljenek. Ez legyen a te vezérgondolatod a házasságodban. Magasabb és eszményibb cél ez, mint bárki másé a megyében. Vigyázz rá, óvd a házasságodat, mert erősebb köteléke az a békének, mint  bármi más. Kérlek hát, bocsáss meg Robinnak bármit is tesz, bármit is mond, mert ő szeret téged. Úgy szeret, ahogy arra képes, ahogy arra módja van egy férfinak. Lemondásokkal. Ezt ne felejtsd el neki. Hogy érted, s a házasságotokért Robin fizette a legmagasabb árat, amit férfi csak fizethet. Hátat fordított a gyökereinek, hogy a békét elhozzátok Holdföldére. S hogy mit tehetsz most már? Csak egyetlen dolgot: szeresd őt, és engedd magadhoz. Kívánom, hogy Holdhercegnőként belátást nyerj a feladatodban, és nagyon szép, nagyon hosszú, boldog életetek legyen Robinnal.

Sógornőd,

Charlotte de Noir

 

2014. augusztus 8., péntek

A búcsú


-          Nem tudtalak meggyőzni – állapította meg keserű mosollyal a szája körül Robin, ahogy elengedte az asszony kezét. Charlotte bátorítóan mosolygott a steril orvosi szobában.

-          Jobb lesz így Robin, meglátod – súgta rekedten Charlotte.

-          Charlotte de Noir, ön nem tud élni a helyzet adta lehetőségeivel – ingatta a fejét Robin, majd a zsebébe csúsztatta a kezét és egy csöppnyi bársonytokot vett elő, s felpattintotta a fedelét. – Zafír – mutatta Charlotte-nak a  fehér lepedőn mezítláb ült, az orvosra várva. – Jártam apámnál a várban, és a kincstárból elhoztam. Nem lopott, hanem, ősi, de Noir ékszer. Abban bíztam, hogy az első ajándékom lesz a leendő Lady de Noirnak – grimaszolt Robin. – Egy nőnek, aki tudja értékelni az ékszereket, igen, ez te vagy Charlotte! – súgta bizalmasan Robin. – Gyere ide, had tegyem a füledbe, hajolj közelebb – Robin beakasztotta az asszony fülébe a zafírfülbevalókat. Charlotte hosszú szőke haja most egyenes volt ezen a reggelen. Mint egy aranyló selyemfüggöny, a csillogó zafír díszleteként. – Kibaszottul féltelek te nő! – harapott az ajkára Robin. A magzatelhajtó fémeszközök már ott voltak alaposan megtisztítva az asztalkán. Robin riadtan nézett végig rajtuk.

-          Nem lesz baj! – szorította meg a kezét Charlotte, bár maga is sápadtan az orvosi kaparó eszközöket nézte.

-          Még elhúzhatunk innen a francba! Ígérem nem követelem a gyereket, de nem akarom, hogy az életed a lelkemen száradjon – fintorgott Robin.

-          Minden rendben lesz Robin! Menj vegyél egy Times-t aztán ülj be a szemközti kávézóba, két óra az egész és mehetünk – bíztatta Charlotte. – Köszönöm az ékszert Robin! A szíved mélyén nem is vagy te olyan szörnyeteg – simogatta meg a férfi borostáit Charlotte.

-          Kész is vagyunk! – az orvos bátorító mosollyal bemosakodva lépett a szobába. köpenye a könyökéig feltűrve. Robin viszolyogva nézett végig a műszereken az orvoson, a mezítlábas Charlotte-on. – Mr. De Noir megkérem, hogy távozzon – szólította fel az orvos és Robin egy utolsó pillantást vetett Charlotte-ra, aki kikerekedet szemekkel biccentett Robinnak, hogy menjen. Robin behúzta maga után az ajtót és két lehetőség között hezitált. Imádkozik, vagy leissza magát. Végül Charlotte utasításának engedelmeskedett. Beült egy kávéra és Times-ot olvasott. Nem tudott a sorokra figyelni. Nem is érdekelte a politika. A hajába túrt és átnézett az orvos elegáns villaszerű házára. Charlotte nem engedte, hogy Robin fizessen. Charlotte reggel egyenesen a bankba ment és jelentős összeget emelt le az örökségéből. Micsoda bonyodalmak!  Robin felnézett az ingaórára. Olyan lassan telnek itt a percek. Ha még egy kávét iszik, kiugrik a szíve a helyéről. Robin végül fizetett, s a Times-ot az asztalon hagyva lassan visszaindult az orvoshoz. A szobalány ajtót nyitott, Robin kényelmes kanapén üldögélt, a hátsó termekben ajtók csukódtak. Robin idegesen dobolt a combján. Az ujjai remegtek, ahogy a lába is. Pontosan tudta, hogy mennyire veszélyesek ezek a beavatkozások. A legjobb esetben Charlotte-nak nem lehet több gyereke. Rosszabb esetben viszont itt fog elvérezni, az orvos egyik ágyán. Robin idegesen pattant fel, ahogy kinyílt a szemközti ajtó.

-          Hogy van? – támadt az orvosra Robin.

-          Minden rendben van – mosolygott rá az orvos. – Bemehet hozzá – szorította meg Robin kezét bíztatóan az orvos. Robin belépett a belső szobák egyikébe. Charlotte az ágyon ült. Piros volt a szemhéja, kissé rózsás az arca. De élt. Egyben volt. Nem tűnt túl boldognak, de ült. Teljesen magától.

-          Hogy vagy? – kérdezte Robin Charlotte mellé ülve.

-          Menjünk, rendben? – kérdezte csendesen Charlotte. Charlotte mindenre gondolt, egy fogat állt az orvos háza előtt, ami elvitte őket a szállodáig. Robin kisegítette a fogatból és  Charlotte a szálloda étterme felé indult. – Majd elájulok az éhségtől – vette fel az étlapot az asztalról Charlotte.

-          Vérzel? – kérdezte Robin aggódón. Charlotte futólag felpillantott  a szemközt ülő férfira.

-          Igen – felelte hűvösen, s ismét az étlapot tanulmányozta.

-          Nagyon? – feszengett Robin.

-          Nem vészes – mondta közönyösen Charlotte.

-          Fáj?

-          Nem kellemes – csapta össze az étlapot Charlotte. – Beszélhetnénk valami másról?

-          Természetesen. Két jércemell lesz – adta le a rendelést Robin. – A hölgynek vizet, nekem egy üveg Pinot Noirt legyen szíves – a pincér szó nélkül biccentett és eliszkolt az asztaluktól.

-          Lehet, hogy én is bort kértem volna – emelte meg a szemöldökét Charlotte.

-          A bor vérbőséget okoz, nem tanácsos most neked – tiltakozott Robin. – Beszéljünk a továbbiakról?

-          Mint például? – fonta össze maga előtt az ujjait nyugodtan Charlotte.

-          Hogyan tovább?

-          Te hazamégy, a klánodhoz, a feleségedhez, a régi életedbe – sorolta unottan Charlotte és az utca forgalmát nézte.

-          És te?

-          Én? Én… nem megyek vissza – pislantott röviden Robin felé Charlotte.

-          Azt hittem együtt megyünk haza.

-          Nem, én… maradok – simogatta a terítő mintáit Charlotte. – Én nem vagyok felkészülve a hazatérésre. Jelenleg nem is tudom hogy akarok-e valaha is visszamenni Holdföldére. Én nem ott születtem, nekem ez semmit nem jelent tudod. Én… nem tudnék mindezek után visszamenni Lionelhez és ott folytatni, ahol abbahagytuk. Én nem tudok felállni egy abortusz után, leseperni a szoknyám és megrázni magam, ezzel lepereg minden rossz rólam és élek tovább, mintha mi sem történt volna. Robin hatalmas változás történt bennem. a fejemben, a szívemben, a testemben. Én… nekem idő kell, hogy ezt feldolgozzam – mondta Charlotte, a maga vontatott, nyugodt hangján.

-          S Lionel?

-          Mond azt, hogy megszöktem előled. Az orvoshoz bevittél, és mire visszamentél, én már nem voltam ott. Nem tudod hova lettem stb, stb, stb. Nyugodtan ködösítsd, úgy de Noir módra.

-          Charlotte! – Robin átnyúlt az asztalon és megfogta az asszony kezét.

-          Így lesz a legjobb mindenkinek Robin. Különösen neked. Valld be, nem tudnánk ezek után a szemükbe nézni. S eljátszani az ártatlanok vagyunk című színdarabot, még a kedvükért sem. Robin, menj haza, tedd rendbe a házasságod és csináljatok gyereket Mariával – Robin a fejét rázta nemlegesen.

-          Ez nem ilyen egyszerű Charlotte. Hiszen te magad mondtad. Nem csöppenhetünk vissza a múltba. A dolgok bennem is megváltoztak. Az erdő nem lesz már ugyanolyan. Nélküled Charlotte. Lionel sem lesz már ugyanaz nélküled Charlotte.

-          Nagyfiúk vagytok. Meg tudjátok oldani – bizonygatta nyugodtan Charlotte, s belekortyolt a pohár vízbe, amit a pincér elé tett.

-          Elúszott az utolsó lehetőségem is, arra, hogy üstökön ragadjam az örökségemet – vett mély levegőt Robin.

-          Elúszott talán az utolsó lehetőségem, hogy gyereket szüljek – sóhajtott Charlotte is.

-          Vajon mindketten győztesen, vagy mindketten vesztesen kerültünk ki ebből az egészből Charlotte? – billentette félre a fejét Robin.

-          Talán mindkettő, talán egyik sem – ingatta rá a fejét Charlotte. – De én egy zafír fülbevalóval gazdagabb lettem – rázta meg a fejét Charlotte, hogy a fülbevalói nekiütődjenek az arcának és érezze a kövek hűvös érintését a bőrén. Robin bánatosan mosolygott rá.

-          Nem vigaszdíj! – ingatta meg rá az ujját játékos fenyegetéssel Robin.

-          Nem, ez… emlék… tőled – érintette meg a fülében a függőket Charlotte és melegen Robinra mosolygott. Kedélyesen fogyasztották el az ételt. Robin fizetett. Charlotte azonban továbbra is ülve maradt.

-          Nem akarsz fent, lepihenni? – kérdezte bizonytalanul Robin.

-          Nem – rázta a fejét megfejthetetlen mosollyal Charlotte. – Én már nem megyek fel veled a szállodai szobába Robin. Amíg étkeztünk összekészítették a holmimat. Én továbbmegyek innen. Ne keress, és ne gyere utánam – mondta nyugodtan Charlotte.

-          Mindent elrendeztél a hátam mögött igaz Charlotte? – kérdezte beismerően Robin.

-          Igen – nevetett rá Charlotte. – De ne szomorkodj! – állt fel Charlotte és megpaskolta Robin arcát.

-          Hihetetlen egy asszony vagy Charlotte de Noir! Minden mindig úgy van, ahogy te akarod igaz? Ahogy te irányítod – rázta a fejét döbbenten és beismerően Robin.

-          Valóban, de remélem nem bánkódsz miattam és a távozásom miatt. Lionelnek mond meg, hogy majd jelentkezem én, ha átgondoltam a dolgainkat – nyomta az arcát búcsúzóul Robin arcához Charlotte.

-          Hiányozni fogsz Charlotte, tudod – hajolt a nő füléhez Robin. – Bánom, hogy nem voltam idősebb. Ha ma ismernélek meg, téged vettelek volna feleségül – súgta Charlotte zafírfülbevalóira Robin.

-          Csacsi de Noirok! – legyintette meg Charlotte, majd a kezét nyújtotta. – Köszönöm a lehetőséget egy egészséges kisbabára!

-          Köszönöm a reményt, egy gazdagabb jövőre! – szorította meg az asszony kezét Robin. - Minden jót Charlotte!

-          Légy boldog Robin! – nézett még vissza utoljára Charlotte.

-          Hallunk még felőled? – kiáltott a nő után Robin, mielőtt az kilép a szálloda üvegajtaján. Charlotte hátrafordult, s Robinra kacsintott, majd kilépett a szállodából. Robin akkor látta utoljára, s félt, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom, hogy látta az asszonyt.

2014. augusztus 7., csütörtök

A döntés


Vasárnap volt, templomba mentek. Robin unottan ütötte fel az énekeskönyvét, majd riadtan csapta vissza a fedelet. Felpillantott. Maria a karzaton ülő falubelieket nézte, átintegetett Lovedaynek. Charlotte a saját énekeskönyvében lapozgatott. Lionel hátrafordulva beszélt az egyik klántaghoz. Robin visszalapozott, s az egyik lappal takarva átfutotta a sorokat. „Döntöttem. Minél hamarabb intézd úgy, hogy néhány napot távol töltünk a fenyvesektől. Lionel nélkül!” – Robin lázasan gondolkodott. Mit jelent ez? Felnézett Charlotte-ra, aki most rápillantott. A szemével nemet intett, majd lesütötte a szemhéját.  Robin nem tudott az istentiszteletre figyelni. Türelmetlenül dobolt a templompadon. Ahogy kifelé igyekeztek a templomsorból elkapta Charlotte karját.

-          Mi ez? – sziszegte az asszony fülébe.

-          Ne itt! – rázta a fejét Charlotte és körbenézett ki vette észre őket. – Gyere át mondtam!

-          Minden rendben? – kérdezte Lionel Charlotte-ot beérve.

-          Persze, menjünk Lionel, nem érzem jól magam – dőlt a férjének Charlotte és hűvös pillantással Robinra nézett. Robin elkapta a fejét és Maria után sietett. Feszült csendben kocsiztak vissza a vadászházhoz. Maria egy könyvet vett a kezébe és leült az ablakmélyedésbe. Robin a félbehagyott sakkjátszmát figyelte a sakktáblán. A fekete királynővel hosszan előrelépett.

-          Átmegyek Lionelhez – mondta Robin a sakktáblát nézve.

-          Jó menj csak – felelte Maria fel sem pillantva a könyvéből. – Ott is ebédelsz?

-          Valószínűleg – biccentett Robin távozóul. Franciost elkapta a ház előtt. – Francios a legnagyobb titokban a legészrevétlenebb módon egy-két napra csomagoljon nekem egy nyeregtáskába, Maria semmit sem tudhat. Ha elkészült vigye ki ahhoz a tölgyfához és hagyja a fa tövében elég világos? – mutatott a terebélyes tölgyes árnyékába Robin.

-          Parancsára uram – bólintott Francios. Nem kérdezett. Csak a szeme járt kutatva az urán. Robin megveregette a vállát és eltűnt az erdőben. Kifulladva ért a tengerpartra. Mélyeket lélegzett, hogy csökkentse kihagyó lélegzetét. Felemelte az öklét és bekopogott. Charlotte nyitott ajtót.

-          Lionel! Robin van itt! – kiáltotta be Charlotte, sötét összeesküvő pillantást váltott Robinnal, s előrement a  folyosón. Robin becsukta maga után az ajtót.

-          Mi az öcskös, azt hittem ebédelsz odahaza! – törölgette a kezét Lionel.

-          Lenne egy kis mulatságunk, most hallottam a faluban – felelte Robin. – Eredj gyűjtsd össze a többieket! – sóhajtotta Robin.

-          Átutazóban? Gazdagok?

-          Nem lesz rossz fogás  - bólintott Robin.

-          Rendben, hol találkozzunk? – nézett rá Lionel.

-          Az ötszáz éves tölgynél – nézett ki a tengerre feszülten Robin.

-          Sietünk – Lionel kihúzott egy selyemkendőt a ládából, s már sietve a szemére kötötte. Becsapta az ajtót.

-          Egy óránk van – mondta Robin pattogósan. – Hallgatlak.

-          Elvetetem a kicsit – mondta erőtlenül Charlotte. – Írtam a héten a városba az orvosnak. Fogad, amikor oda érek. Összepakoltam egy nyeregtáskába. Thunder a ház oldalában van. Az örökségemből fizetem az egészet. Nem akartam egyedül végigcsinálni, ha megérted.

-          Veled megyek – biccentett Robin, de látszott állának erős ívén, hogy erősen szorítja össze a fogsorát. – És én fizetek.

-          Ezen ne vesszünk össze – felelte Charlotte, s sietve utiköpenyt tekert magára.  Robin néhány sort kanyarított a papírra. – mi lesz a fedősztorink?

-          Nincs fedősztori. Vérezni kezdtél, elvittelek az orvoshoz. Ez a valóság. Nem kell hazudnunk, ezt még meg is értik. Megírom Lionelnek, hogy veled maradok és hazahozlak.

-          Keresni fog – bizonytalankodott Charlotte.

-          Ha rendben leszel messzebb mehetünk, majd meglátjuk – Robin felvette a nyeregtáskát, amibe Charlotte holmijai voltak és az asszonyt megkerülve kilépett a tengerparti szélbe. – Biztos ezt akarod Charlotte?

-          Igen – bólintott határozottan Charlotte. Robin felült Thunder hátára, s Charlottért lenyúlt, s maga elé emelte a nyeregbe.

-          Bírni fogod a lovaglást? – kérdezte aggódva Robin.

-          Nem lesz baj, menjünk -  bólintott Charlotte. Csak az út elején kavarodott fel a gyomra. Míg Robin felpakolta a lóra a saját holmiját Charlotte kiöklendezte magát az egyik fa tövében. Továbbhaladtak. Robin erős hátának dőlt Charlotte, s időnként el is bóbiskolt a nyeregben. – Ne haragudj Robin! Tudom milyen sokat jelentett volna ez a gyerek neked. De minden megváltozott! – dőlt Robinnak erőtlenül Charlotte. Robin nem válaszolt. Csak a város határában fékezte lépésre a lovat. Az erdő szélén megpaskolta Thundert és visszaeresztette az erdőbe Robin és Charlotte szótlanul léptek a szálloda elegáns márványcsarnokába. Robin intézte a foglalást. előre fizetett, s aláírta a vendégkönyvet. Az első emeleten beillesztette a finom míves szobakulcsot a zárba és kinyitotta az ajtót. Tágas franciaágyas lakosztály volt. Egy kisebb szalonból nyílt a fürdőszoba és a hálószoba. Királykék színek domináltak a szobába. Királyi kényelemmel. Vezetékes vízzel és angol WC-vel, a modern luxus tárháza. Robin egy vagyont fizethetett ezért a szobáért.

-          Rendeltem vacsorát a szobánkba – mondta Robin, ahogy kalapját a komódra dobta.

-          Megmosakszom – felelte rá Charlotte, s a hálószobán keresztül a fürdőbe lépett.  Amikor Charlotte frissen mosott, nedves hajjal, és a szállodai köntöst domborodó hasa fölött megkötve kilépett a fürdőszobából Robin már a vacsorára készített szendvicseket tömte a szájába. Futólag felpillantott a nőre. Charlotte az asztal másik oldalán helyet foglalt és elvett egy szendvicset a tálcáról.

-          Én is megfürdök – állt fel az utolsó falatot rágva a szájában Robin, s otthagyta a vacsorázó Charlotte-ot.  A hálószobában kedves kis lámpások égtek. Illatos olaj lehetett bennük, mert kellemes levendula és rózsaillat volt a hálószobában.  Charlotte köntösében az ágyra ült, és nézte a fürdőből kilépő nedvesen is göndörödő hajú Robint. A férfi tekintete ráesett az ágyon ülő asszonyra. Charlotte szeme kékje elmélyült.

-          Öltözz fel, elviszlek táncolni – vetette oda foghegyről Robin, s visszafordult a fürdőszobába, hogy megborotválkozzon. Charlotte utána akart szólni, de végül feladta. Az egyetlen alkalmibb ruháját, egy mell alatt húzott opálkék ruhát vett magára, s zavartan megállt a fürdőszobaajtóban. Robin a tükörben nézte.

-          Hova akarsz vinni?

-          Nem számít, bárhol, ahol táncolhatunk – húzta le a szappanhabot az arcáról Robin.

-          Robin, én már döntöttem – döntötte a fejét az ajtófélfának Charlotte.

-          Elviszem táncolni a sógornőmet – mosolygott rá Robin.

-          Holnap orvoshoz megyünk.

-          Aki mellesleg a gyerekem anyja – tette hozzá Robin.

-          Még ma – felelte Charlotte.

-          Pontosan – Robin szája széle felfelé rándult, ahogy gyengéden megfogta az asszony kezét. – Jó lesz, ne félj! – kacsintott rá futólag Robin, s maga után vonta az asszonyt. Az éjszakai lámpások fénye csak a főutcát világította be. Robin annyit mondott a kocsisnak vigye őket akárhova, ahol táncolhatnak. Egy nyitott pavilonokkal teli tágas parkrésznél tette ki őket a kocsis. Bágyadt lampionok világították meg a sötét bokrokkal teli rendezett parkot. Itt már nem az etikett szerinti hivatalos táncrend volt. A kocsis értette a dolgát, aki éjszaka indul táncolni, az nem bálozni akar. Robin a kaviccsal felhintett bokrok közti kis ösvényen megforgatta maga előtt Charlotte-ot és fellépkedett vele az egyik pavilon deszkapallójára. A park több pontjáról húzták ugyanazokat a rigmusokat a hegedűsök. Robin átölelte az asszony derekát és magához vonta.

-          Robin, ne csináld ezt! – suttogta Charlotte megadón,ahogy tenyerét Robin karjára helyezte.

-          Ez az éjszaka az utolsó esélyem Charlotte. Komolyan ne tegyek még csak egy próbát se? – nézett Charlotte szemeibe sötéten Robin. Nedvesek voltak a göndör tincsek, Robin markáns arcán most nem ütközött ki a borosta. Vörös kendője lelógott a nyakából, az ingjét sem húzta szorosan a nyakához, laza éjszakai viselet volt, meztelen bőre visszaverte a lámpások naplementeszínét, alig volt magasabb Charlotte-nál Robin, de most még ez sem zavarta.

-          Tényleg annyira rémes lenne ez velem Charlotte? – kérdezte búgón Robin, ahogy a vonósok dallamára csípőjével ringatta Charlotte-ot. Szorosan magához húzva, birtoklóan és bizalmasan tartva a karjai közt.

-          Nem, nem lenne borzasztó… egy másik életben – mosolygott fel rá Charlotte.

-          Beszéljünk komolyan Charlotte, miért nem akarod? – ringatta tovább könnyedén a nőt Robin.

-          Őszintén? Megrémisztettél Robin! Az elszántságod, a mindenkin átgázoló vad akaratod. A fiadhoz való görcsös ragaszkodásod, aki miatt senkit nem veszel már figyelembe. Robin, megfojtasz! Hát nem érzed? Nem így akartam. De te jöttél és lehengereltél a jövőbeli terveiddel, ha fiút szülök neked, akkor te bármire képes lennél Robin. De ezt nem pozitívan értem. Ijesztő vagy! Őszintén megijedtem tőled. Nem tudom, hogy akarnám-e azt az életet.

-          Ha Angliában bármely nőt megkérdezném, akarna-e Lady de Noir lenni, szerinted ezt válaszolnák? Charlotte! Ne légy érzelgős, az nem a te világod! Gondolj bele, várúrnő lehetnél, estélyeket adhatnál, ahogy Anglia-szerte szívesen fogadnának minden előkelő körben, szívélyesen, kedélyesen, szeretettel. Az a vagyon és pozíció, amit kínálni tudok semmit sem jelent?

-          Persze hogy igen Robin. Tudod hogy szédítesz! Tudod, hogy erre nincs nő, aki nemet mondana. S mégis! nézz ránk Robin! Ennek nem így kellene lejátszódnia. Akkoriban bárkihez hozzámentem volna Robin. Te is jól tudod. Az hogy éppen Lionel volt a leggyorsabb. Valljuk be, ez inkább Lionel szerencséje – nézett el sajnálkozva Charlotte. – Te is ott voltál!

-          Én is megkérhettelek volna, akkor is! – forgatta meg Robin.

-          De nem tetted.

-          Kiskorú voltam. Jogilag mindenképpen. Nem házasodhattam – préselte össze az ajkait Robin. – Szerelmes sem voltam. És elég sokáig meggyőződésem volt, hogy házasságot kötni csak úgy érdemes.

-          S most?

-          Ez a meggyőződésem erősen megingott, miután apám a szemembe mondta, van más kiút is. Például, hogy oda az örökségem. Nem igazán kecsegtet engem ez a jövőkép. Én egy Lord fiaként nőttem fel Charlotte. Abban a hiszemben és tudatban, hogy egykor az ő gazdagságával szabadon rendelkezhetek, örökségéből élhetek. Nem tudnám beérni ennél kevesebbel.

-          Nőül vettél volna valaha is Robin, igazán? – kérdezte bágyadtan Charlotte.

-          Nem tudom Charlotte. Ezt utólag hogyan is mondhatnám meg. De most ez a helyzet velünk. Ne vetesd el a kicsit! – szorította meg az asszony kezét Robin. – S mindent megadok neked! Mindent!

-          Nem vagy a férjem Robin, ebbe nincs beleszólásod! – sziszegte neki Charlotte.

-          A fenébe is! Valóban, nem vagyok a férjed, de ha az volnék a lovam mögé kötnélek és hazáig vonszolnálak, amiért eszedbe jutott ez, hogy megszabadulj a gyerekemtől! Charlotte! – rántotta vissza Robin a nőt, aki menekülve próbált kiszabadulni a karjaiból.

-          Robin! Vasakarattal kötnéd belém ezt a gyereket! Felrúgnál mindent magad körül ezért a magzatért! Hát ezért , éppen ezért nem akarom! Nem akarok bonyodalmakat!

-          Azon az éjszakán könyörögtél nekem, hogy ejtselek teherbe Charlotte! – szűrte a fogai közt indulattal Robin. – Most hogy sikerült, már mégsem tetszik a dolog?

-          Akartam ezt a babát Robin! Szerinted nekem nem fáj? Ez az egész! Mindenem odaadtam volna ezért a gyerekért! Hogy végre kihordhassak egy terhességet! Hogy gyereket szülhessek, és már az sem érdekelt hogy kinek a gyereke! Csak szüljek! De… de nem így! Nézz ránk Robin! Mit tett velünk ez a gyerek? Akartam a babát de minden furcsa hozadéka nélkül. Azt mondtad nem fogja megtudni senki sem! Azt mondtad örökre a mi titkunk marad! S erre mit akarsz! Holdfölde-szerte világgá kürtölni, hogy gyereked született! Ha fiú! Körbemutatod a falvakban és büszkén hirdeted fiad született!!! Robin?! Én ezt nem akartam, hát nem érted? Nem akartam széthúzást, nem akartam ezt az akaratos, ismeretlen Robint, aki követelődzik és a gyerekemet akarja! – Charlotte letörölte a könnyeit és értetlenül és zavarodottan állt Robin előtt. – Félek tőled és attól, amit tennél Robin, velem, a gyerekért! Ezért nem akarom már ezt a babát. Mert kifordított téged is önmagadból, ahogy engem is. Elvesztettem a bizonyosságot. Nem tudom, mit akarok, de nem ezt, nem így. Robin értsd meg képtelen vagyok ezt végigcsinálni! Meg fog változni az életünk! Ha holnap nem teszem meg, amit meg kell tennem, akkor minden meg fog változni, ezt te is tudod!

-          Charlotte, a holnapi naptól minden meg fog változni akár akarjuk akár nem. A házasságom már úgyis romokban! – kiáltotta a nő után kínlódva Robin.

-          Mert szerinted az enyém nem?! – fordult sarkon Charlotte, s  a kavicsok görögtek a talpa alatt, ahogy a parkban  az egyik ösvényen elindult. Robin megragadta az asszony karját és visszarántotta.

-          Szeretlek Charlotte! – zihálta a nő ajkaira Robin.

-          Ugyan, hagyd ezt Robin – nézett fel rá Charlotte és a férfi mellkasára nyomta a tenyerét, hogy eltolja magától. – Menjünk vissza a szállodába, holnap reggel elmegyünk az orvoshoz, és elintézzük.

-          Elintézzük? A gyerekemről beszélsz Charlotte! Akitől meg akarsz szabadulni.

-          Az én testem, és az én házasságom lesz romokban!

-          Nem számít, ha velem maradsz! – futott utána Robin.

-          Nem akarok erről beszélni, a téma lezárva Robin – felelte Charlotte, ahogy a lábait kapkodta a macskakövön.

-          Várj! S ha titokban maradna? Mondjuk mégsem vetélsz el, hazamegyünk, és marad minden a régiben…

-          S te bármelyik bokornál előhúzhatod az adu ászt?! Ez az én gyerekem? Nem Robin ekkora hatalmat sosem adnék a kezedbe ellenem, s a házasságom ellen, s ne haragudj de Lionel ellen sem! Nem Robin! te választottál! Mariát választottad! Ez a te döntésed volt! Ha jól emlékszem senki sem díjazta annyira a klánból! Történetesen én sem! Maria fiatal és ártatlan! Városi és nem találja fel magát itt vidéken! Nem is értem miért vetted el, bevallom sosem értettelek! Robin egyáltalán benned én semmit sem értek!

-          Nem is kell, hogy megérts!- mordult rá Robin.

-          A gyerekkérdés meg az én döntésem. S én már döntöttem. Nem vállalom ezzel a csomaggal, amit te hozzáadtál! Nem akarom, hogy befolyásold az életem Robin! Nem akarom, hogy hatással legyél az életemre! Én nem egy olyan férjet akartam, aki rámül és terpeszkedik az életemen! ÉN NEM VAGYOK MARIA! Fogd fel Robin! Én azért mentem Lionelhez, mert alkut kötöttünk. Önálló maradhatok, független, saját akarattal, saját vagyonnal, Lionelnek semmi köze se az örökségemhez, se az életemhez! Csak a jogot teremtette meg, hogy végre használhassam a saját pénzemet.

-          Plusz az egyezség szerint neked fiút kell szülnöd neki! – emlékeztette Robin kegyetlenül az asszonyt, ahogy szinte rohantak végig a szálloda felé egymás mellett.

-          Valóban. Látom jól tájékozott vagy a házasságom szóbeli megállapodásait illetően – nézett sötéten a férfira Charlotte.

-          Ne feledd Lionel a legeslegjobb unokatestvérem, mindent megbeszél velem. Mindent tudtam rólad Charlotte eddig is.

-          Csodás! Azt is közölted a legeslegjobb unokatestvéreddel, hogy felcsináltad a feleségét? – kérdezte gúnyos mosollyal Charlotte.

-          Elég Charlotte! – Robin visszarántotta, s megcsókolta a nőt. Charlotte levegő után kapkodva próbálta kiszabadítani magát, de végül elhagyta az ereje. Kiszállt minden gondolat a fejéből. Robin maga után húzta az emeletre, lehámozta róla a ruhákat, s erős ujjai már a combja között kutakodtak. S a szétnyíló forróságba hatoltak. Charlotte reszketve sóhajtott fel, ahogy Robin ránehezedett.