Kétségek egy életesemény előtt

Montgomery szalonjában igazi háború dúlt. Anna ibolyakék ruhában járt kelt. Zavarta a tüll a derekánál. Feszült volt és ingerült. Ráadásul úgy érezte a feje felett intézkednek, a beleegyezése nélkül, a megkérdezése nélkül.

• Apa! Fel nem foghatom, hogy ígérhettél oda annak a de Noirnak! – csattant Anna erélyesen.
• Akkor este nem Williammal jöttél haza hanem vele! Azt hittem örülsz, ha most beavatlak a terveimbe!
• Apa! A boldogságomnak mióta lett köze a te terveidhez? – harsant Anna. – Pont a de Noir fiú! Nem is ismered őket!
• Julien de Montmarte gazdag vagyonos férfi, az unokaöccse nemkülönben!
• De szinte semmit nem tudsz róluk! Willt úgy fogadtad el, mintha a fogadat húznák.
• Az más, az Richards!
• Úgy és a de Noir fiú miben más?
• Megbízhatóbb, politikusok, régi nemesi család!
• Köznemesek! – vágott vissza Anna.
• A nagyapja Lord de Noir. A fiú egyenes ágon örökli a Lord címet! – emlékeztette Montgomery.
• Fel nem foghatom mióta lettél ennyire sznob! – hadonászott Anna. – Apa én nem hagyom, hogy rászedjenek! Érted? Nem engedem, hogy engem rászedjenek. Nem nyújtom akárkinek a kezem!
• Huszonkilenc vagy kisasszony! Szerinted könnyű ilyen korú lánynak partiképes vőlegényt találni?! Jobb lenne egy özvegy gróf? Akinek a gyerekeit is te nevelheted?
• Fabian de Noir huszonkettő sincs! Egy gyerek! Ráadásul hozományvadász! – kiáltotta Anna.
• Anna! Fékezd magad! Legalább hallgasd meg a kérését!
• Nem fogom tűrni, hogy ez a kis fiatal suhanc elém térdeljen és feleségül kérjen! Nevetséges helyzetbe hozol apám! – Julien biccentett, jobb ha nem hallgatják tovább apa és lánya veszekedését és Julien egyszerűen belökte a kétszárnyú ajtót.
• Üdvözletem a Montgomery családnak! – lépett elsőként Annához és behódoló meghajlást produkált előtte. Majd politikus riválisához lépett. – George micsoda öröm! Öröm, hogy itt lehetek a kedves invitálásodra. Az unokaöcsém már bizonyára ismered.
• Anna, a zeneszalonba átkísérnéd az urat?! Hogy négyszemközt lehessetek? – meresztgette lányára a szemeit rendre intően Montgomery. Anna hosszan teleszívva a tüdejét kapta fel tüllökkel tarkított szoknyáját és Fabian előtt elhaladva csak a fogai közt szűrte
• Monsieur, ha velem tartana! – válaszra sem várva viharzott tovább, egyik szoba a másik után. Anna dúlva lökte ki az ajtókat és csak a zeneszalon közepén torpant meg. Fabian tudta, hogy ez lesz a kijelölt hely. Hófehér aranylón festett zongora uralta a szobát. Napfényes volt, világos. Londonban mindig esik. Ma azonban ragyogó volt a napfény. Fabian betette az ajtót maga mögött. Anna borostyánszín aranyló haja egyenesen omlott a lány gömbölyű vállaira. Kipirult az arca, hűvös a kék szemek elutasítása. Anna elfordította a fejét és tüntetőlegesen a Montgomery parkra nézett. Édes vaníliaillat terjengett a szobában. Mint Corinne süteményeinek illata. Émelyítő, édes, varázslatosan kábító. Anna a ruhája tülljeivel babrált. Ott állt a szoba közepén, dús szoknyáiban, féken tartott indulatokkal, kecses fejtartással, elegánsan. A dúsgazdag Montgomery lány.
• Anna! – kezdte Fabian a tőle telhető legóvatosabb hangon.
• Gondolom boldog, elégedett, sőt önelégült! A nagy vadász elfogyaszthatja zsákmányát – fröcsögte Anna. – Nem hittem, hogy ma erre a napra ébredek.
• Szép napunk van nem igaz? Anna! – tette le a fekete bársonydobozt a zongora tetejére Fabian. – Tudja, hogy miért jöttem.
• Essünk túl rajta! Ne húzza sokáig a kínos perceket – tette egyik kezéből a másikba a ruha tülljeit Anna.
• Szeretném, ha nem érezné magát kínosan. Velem – tette hozzá Fabian.
• Maga szerint hogy érzem magam itt ebben a percben? – nézett rá fagyosan Anna. De szeme sarkában könny gyűlt. – Meg vagyok alázva. A fejem felett összejátszott ellenem. S még módomban sincs visszautasítani a kérését. Az esélyt sem adta meg nekem, hogy nemet mondjak az ajánlatára! Sarokba szorított, mint egy vadat és nézi a vergődésemet! Miért? Miért nem figyelmeztetett?
• A vadász sosem figyelmezteti a vadat, hogy aztán elmeneküljön előle – felelte futó mosollyal Fabian. – Gyűlöl? Anna, télen megmentette az életemet.
• Kérem, ne beszéljünk ezekről a dolgokról. Könnyítse meg nekem ezeket a perceket, ezeket az órákat, napokat, heteket, hogy nem kényszerít arra, hogy eljátszam mindenki előtt, hogy jól vagyok, hogy boldog vagyok, vagy bármit. Kötelességem itt lenni, kötelességem igent mondani, tegye fel azt az istenverte kérdést és hagyjon magamra! – Anna suttogott, de hangja olyan volt, mint egy halk, elfojtott sikoltás. Fabian most először gondolkodott el, hogy talán nem jó irányból kezdte az egészet, nem jól haladt az úton, hogy Annát megszerezze magának. Ahogy Anna szeméből kihullottak az első könnycseppek.
• Anna! Tudja, hogy mindent megtennék azért, hogy boldognak lássam – suttogta Fabian közelebb lépve.
• Kérem ne kínozzon! Hagyja meg nekem legalább azt hogy ne tiporja földbe az önbecsülésem. Adja meg nekem azt, hogy tartással vigyem ezt végig. Igyekezzen az istenért! – Anna ujjaival elmorzsolta a könnyeit és lehunyt szemmel mély lélegzettel lépett közelebb. – Hivatalosan, ahogy kell Monsieur de Noir. Tegye fel a kérdését! – vett mély levegőt Anna önmérséklettel a hangjában.
• Tisztelettel teszem fel a kérdést Anna Montgomery, hajlandó feleségül jönni hozzám? – emelte le a zongorafedélről a bársonydobozt Fabian.
• Igen – préselte elfojtott sírásra kész hangon Anna. Nem nézett Fabianra. Nem volt szerelmes pillantás. Nem voltak csókok. Még annyi szenvedély sem volt, mint akkor, amikor Anna William Richards menyasszonya volt. Anna egy összetört nőként állt előtte. Akitől elvették már a választás lehetőségét is. Csak a meredély szélén billegő tartása maradt meg. Rezgett, ingott, és Anna félt, hogy ezt is elveszíti, talán ebben a percben, ahogy Fabian kiemeli a gyönyörű brilliánsokkal kövezett drága eljegyzési gyűrűt a bársonytok párnái közül, és vékony, jéghideg reszkető ujjára csúsztatja. Nem ért hozzá, csak amennyire szükséges volt. Fabian megtartotta a tisztes távolságot, s azt tette, amit próbált, amióta csak ismeri ezt a nőt. Próbálta megérteni. Mennyiben választotta Anna William Richards-ot egykor? Ki tudja már azt. Anna olyan fiatal volt akkor, évekkel ezelőtt volt. Anna szerette a kényelmes életet. Nem kényszerítette William semmire. Anna talán nem is vágyott sosem többre. Nem akart táncolni, unta a londoni társalgást, William védelmet jelentett minden férfi erőszakoskodásától. Kivéve őt. Fabian de Noirt. Aki fittyet hányt arra, hogy ez a nő valaki másé. Berobbant, követelte, inzultálta, provokálta, bármit megtett, csak hogy Anna tökéletesre felépített kis életét megingassa. S most látta, hogy Anna rezzenetlen élete sziklaszirten áll, s könnyen lezuhanhat a mélybe a legkisebb lökéstől is. Annának azért tetszettek az akkori csókok is, mert valójában egy másik férfi védőszárnyai alatt kísérletezhetett, játszadozhatott, tiltakozhatott.
• Anna! – kezdte Fabian, látva, hogy a lány, még mindig lehunyt szemmel áll, mártírarcát mélyen elrejtette sápadt szoborálarca mögé.
• Kérem, menjünk vissza a társasághoz – nézett fel az ajtóra Anna acélos tekintettel. Nem nézett a gyűrűre, s nem nézett Fabianra sem.
• Ha kívánja – Fabian zsebébe csúsztatta a bársonytokot és Anna után sietett. Anna úgy vette fel arcára a megközelíthetetlenség rétegét egyik ajtótól a másikig, hogy mire kiértek, nyoma sem volt a könnyeknek. Sem érzelmeknek, sem gyötrődésnek.
• Mi a helyzet fiatalok? – kérdezte Montgomery egyikről a másikra nézve.
• Papa, had mutassam be a vőlegényemet – mosolygott lefegyverzően kedvesen Anna. Mintha nem is ő lett volna a zeneszalonba. Ez az Anna idegen volt. – S megengedjük neked, hogy te gratulálj elsőként nekünk – tolta arcát fagyosan apja elé Anna. Montgomery magához ölelte a lányát. Forgatta a márványlapon. Anna szoknyája suhogott, szinte angolkeringőt jártak néhány másodpercig. Montgomery megcsodálta a drága brilliánsokal kirakott egyedi eljegyzési gyűrűt, és el volt ragadtatva tőle.
• A te boldogságod az én boldogságom is – mondta neki az apja.
• Hát persze papa – biccentett Anna, kibontakozva az ölelésből. – Mikor lesz az esküvő? Fabian, neked már biztos számtalan ötleted van! – nézett rá Anna élénken, szinte rendre utasítóan, de a hangjában, az arckifejezésében semmi sem utalt erre.
• Szeptember drága Annám! – biccentett Fabian.
• Kitűnő választás kedvesem! Nem tél, nem nyár, átmenet. Amilyen az életünk. Minden csak átmeneti állapot – mosolygott rá Anna.
• Nem Anna drágám! Azért nem augusztus, mert arra a hónapra már van a nevedben kiküldött esküvői meghívó! – felelte hűvösen Fabian.
• Való igaz – emelte meg a fejét Anna. – Akkor sietnünk kell, össze ne keverjék a két eseményt.
• Mivel te drágám már ilyen rutinos vagy az esküvői meghívók szétküldésében, ismét lesz egy kis feladatod. Asszonynak való feladat nem igaz? – mosolygott negédesen Fabian és megragadta Anna könyökét, hogy az ablakmélyedésbe vonja.
• Elrángatott az apámtól! – sziszegte Anna.
• Igen. Ugyanis legközelebb az esküvőn találkozunk. Nem zaklatom fel, még a végén elbőgi magát nekem, és tudom, hogy irtózik minden érzéstől vagy érezelemnyilvánítástól. Csak figyelmeztetni akartam, hogy ne merészeljen abban a ruhában megjelenni az esküvőnkön, amiben William Richardsnak akart örök hűséget fogadni! Remélem világos és érthető voltam! – sziszegte Anna fülébe Fabian.
• Ne aggódjék, nem fordul elő velem, hogy összetévesztem egy úriemberrel – vágta hozzá ridegen Anna. – Új ruhát varratok, mert én megtehetem, Monsieur de Noir! – mosolygott rá hidegen Anna. Suhogó szoknyával visszatért apja és Julien közé. – Uraim, Fabian máris elbúcsúzott tőlem, úgy tűnik még rengeteg dolga akad, most az esküvői előkészületekben. Nem is tartom fel és Fabian kedvesem én megbocsátok, a sietésért, megértem, hogy már alig várja, hogy feleségeként lásson újra. Addig is a viszont látásra! – nyújtotta kezét Fabiannak sietősen Anna.
• Jó készülődést Annám! – húzta magához a lányt kezénél fogva Fabian és csókot nyomott Anna sápadt arcára. – Mr. Montgomery – szorított kezet leendő apósával Fabian. Nagybátyjával távozott.
• Nyélbe ütöttük a dolgot fiú! – csapott a tenyerébe elégedetten Julien. – Ugye nem most kezdesz keseregni?
• Nem, dehogy, csak még magam sem hiszem el – felelte bágyadtan Fabian.

Két hét a Grand Hotelben és ismét itthon. Van, amit egy nyár alatt kevés lesz feldolgozni. Ez pont az a fordulat volt az életében. Pedig már mennyi előkészületet igényelt. Julien de Montmarte fizette a méretre szabott vőlegényi ruháját. Fabian hazautazott és képtelen volt közölni a szüleivel, hogy házasodni fog. Csak így. Hogy lehet ezt közölni? Egyáltalán mit mondjon? Hogy összejátszott Julien de Montmarte-al? Hogy Julien tető alá hozott neki egy házasságot? Azzal a nővel, akit Fabian választott? Ha az apja ezt megtudja, szóba sem áll vele. De nincs ötlete. Hetek óta nincs ötlete. Armanddal köveket dobáltak a tengerbe. Olyan megnyugtató tud lenni a parton a kődobálás. Talán ezért olyan idilli és békés minden a húgáéknál? Mert a parton vannak, mert tengerzúgást hallgatnak minden nap?

• Most mihez kezdjek? – szólalt meg újra Fabian.
• A nyakadon a menyegző, most már elő kéne hozakodnod vele otthon, mert apád irtó pipa lesz rád is! – hajította el a követ Armand.
• Szép dobás! – figyelte a kő ívét Fabian. – Tudom én csak, valahogy szóval érted ez elég fura helyzet. Azt hiszik, hogy a hátuk mögött csináltam. Mint ti.
• Ez nem ugyanaz.
• Hát nem, de majdnem – ingatta a fejét Fabian. – Ráadásul tudom, hogy mit fognak mondani! Túl fiatal vagyok a házassághoz!
• Igazuk van, ráadásul túl lökött is vagy hozzá. Hogy bír ez az Anna?
• Sehogy. Ki nem állhat!
• Mh üdítő házasságod lesz Fabian. Ezt akartad? Biztos, hogy ezt akartad?
• Már magam sem tudom. A de Noir várat akarom, egy szűz lányt, egy gazdag lányt. Ezt akartam, ezek teljesülni fognak még idén. Hát ennyi – rántotta meg a vállát Fabian.
• Őszintén válaszolj: szereted? – nézett rá kutatva Armand.
• Fogalmam sincs. Talán szeretem. De ő nem szeret viszont – hangolódott le Fabian. – Armand, úgy érzem, szörnyű hibát követtem el. Félek, hogy… szóval nem tudom mi lesz, mire számítsak Annától érted? Most már a feleségem lesz és… nem is ismerem, ráadásul nem is szeret. Mit művelek én? érted? Mennyivel egyszerűbb lett volna valakivel csak összefeküdni és aztán megházasodni, mint ahogy ti csináltátok. Tudtátok mire számíthattok egymástól. Rokonok is vagytok. Ismeritek is egymást. Nekem is ezt kellett volna tennem. Anna vadidegen, ráadásul szerintem utálja a vidéket. Jézusom elveszek egy nőt, aki irtózik mindattól, ami én vagyok! – rogyott le a köves partra Fabian.
• Fabian úgy viselkedsz mint egy gyerek. Hamarosan családfő leszel, férj! Ne bizonytalanodj el állandóan! Tarts ki az elhatározásaid mellett! Légy már egy kicsit tökösebb! – rázta a fejét Armand.
• Ha ez csak ennyin múlna. Azt hiszem… félek Annától. Ez komoly – préselte össze az ajkait Fabian.
• Fabian szerintem ne ronts a helyzeteden, amin lehet próbálj inkább javítani – nézte a magába zuhant fiút Armand. – Vagy hagyd a francba az egészet!
• Nem hagyhatom Annát az oltárnál! Sosem bocsátaná meg! Szerintem belehalna, komolyan – mormolta Fabian.
• Jó, csak amióta visszajöttél Londonból, nem vagy önmagad Fabian. Magadba fordultál, bizonytalan vagy, gyötrődsz, kétségbeesel. Jesszusom nem tesz rád jó hatást az a nő én ezt érzem! Érted?
• Jól van, megyek haza, mert apám megint nem érti, hol lopom a napot – állt fel Fabian s leporolta a nadrágját.

• Fabian! Ez meg mi! – harsant Robin hangja a vadászházban, ahogy Fabian betette a lábát a házba.
• Apa! Mivel nyaggatsz már megint! – dörzsölte meg a tarkóját Fabian.
• Mivel? Te mivel nem zaklatsz? Ez valami tréfa? Egy esküvői meghívó érkezett, amin a te neved áll édes fiam, az van! – tolta Fabian elé a díszes kártyalapot Robin. Fabian meghökkenve vette át. Anna nem tétlenkedett, és kitett magáért. A meghívókártya gyönyörű volt. Elegáns, rokokó stílusban aranynyomattal vésett minták és a két név: Anna Montgomery és Fabian de Noir esküvője. A Westminster apátságban. Szeptemberben. Fuh! Fabian felnézett a szüleire akik kérdőn néztek rá vissza.
• Öhm… hát ez…izé… - vakargatta a tarkóját kínosan feszengve Fabian.
• Ez most komoly? – támadt Fabiannak Maria. – Ez az az Anna Montgomery aki a délutáni teánkon megjegyezte, hogy szerinte a szűk folyosók alkalmatlanok minden házban és olyan házban sosem lakna, ahol nincs tisztességes nagyméretű folyosó?! Egy folyosó?! Fabian! Annak a lánynak, még a folyosóméret sem mindegy! – borzadt el Maria és kitépte Robin kezéből a kártyalapot és hitetlenkedve nézte a meghívó szöveget.
• Jól van tudom! Nem kell mindjárt leharapnotok a fejem! – vakargatta a feje tetejét Fabian. – Szerettelek volna titeket még ráhangolni erre a dologra, meg úgy előkészíteni a hangulatot erre, a fene se gondolta, hogy Anna ilyen gyorsan szétküldi a meghívókat – húzta be a nyakát Fabian, ahogy szüleire nézett.
• Azt hittük vőlegénye van! De azt nem tudtuk, hogy te vagy a vőlegénye! – csattant Robin.
• Hát, mert izé… akkor még nem is én voltam a vőlegénye – húzta össze magát Fabian.
• De…de hát mi miért nem tudtunk erről az egészről? Miért kell ezt titkolni? Hiszen alig találkoztatok néhányszor! Ez igazán semmi! Egyáltalán mikor kérted meg a kezét? – zúdította a kérdéseit a fiára Maria.
• Hagyd csak! – legyintette le Robin. – Én már tudom mikor kérte meg a kezét. Most, amikor a Grand Hotel Imperiálban kirándult a fiacskánk. Igaz Fabian? – nézett a fiára mindent tudón Robin.
• Hát igen. Tényleg akkor kértem meg a kezét – harapott a szája szélére Fabian.
• Akkor sikeres kiruccanás volt. Remek. Mondhattad volna, hogy lánykérőbe mégy, akkor nem adom olyan foghúzva azt a pénzt. Meg miután hazajöttél kinyöghetted volna, hogy sikeres volt az utad, nem csak begubózol és az áruló testvéred szoknyája után futkosol az erdőben! Gondolom őket is meghívtad, ott lesz azzal a kis fattyúval is, azzal a házasságon kívül fogant kis ördöggel jönnek! – szitkozódott Robin.
• Robin! – szólt rá Maria. Majd fia felé fordult. – De édes kisfiam miért titkolóztál előttünk? Miért nem segíthettünk a terveidben? Miért nem mondtad, hogy szerelmes vagy? – nézett a fiára tanácstalanul Maria.
• Anya, nem akartam elmondani, mert ha kudarc, akkor tudom, hogy hogy reagáltok. S nem volt kedvem a morgolódásaitokat hallgatni. Aztán amikor kiderült, hogy mégiscsak lesz esküvő, akkor meg már féltem, hogy mondhatnám ezt el úgy, hogy ne érezzétek úgy, hogy kihagytalak belőle titeket. Tudtam ,hogy utáljátok Annát. Tudtam, hogy ki nem állhatjátok az egész Montgomery-társaságkört és mennyire feszélyezve érzitek magatokat velük. És nem akartam senkit sem kitenni ennek a kínos kényszeredett találkozássorozatnak.
• Pont Anna Montgomeryt? Azt a hideg, érzéketlen nőt kellett megkérned? Aki mindenen fanyalog? Semmi sem tetszik neki? Mindennel elégedetlen? Kibírhatatlan a nő érted? Hogy is mondhatott neked igent én ezt sem értem – rázta a fejét Robin.
• Apa! Anna a választottam, hamarosan pedig a feleségem lesz. Légy szíves és próbáld meg ezt elfogadni – szólt rá erélyesebben az apjára Fabian.
• Robin, ebben Fabiannak igaza van. Bármi is a véleményünk a lányról, most már de Noir lesz.
• Jézusom! – fújtatott Robin és legyintette a levegőbe. – Megyek, leiszom magam inkább!

Maria kettesben maradt a fiával. Fabian kedvetlenül pillantott fel az anyjára. Nincs ellenvetésük az egyértelmű volt. Csak nem értik. Sem a választást, sem a titkolódzást, semmit. Még Fabian sem érti a saját esküvőjét. Hogyan érthetné meg ez a két ember. Maria fejével a konyha felé intett. Fabian kedvetlenül követte az anyját.

• Nem tűnsz boldognak – jegyezte meg Maria, miközben a növényeket kötözte.
• Boldognak? Anya kérlek… - túrt a hajába idegesen Fabian.
• Miért érzem úgy, hogy ez az egész házasság valami kényszerű egyezség része? Miért érzem azt, hogy célod van de vágyad nincs? Miért érzem azt, hogy amióta hazajöttél inkább szomorú vagy?
• Anya…! – szólt rá Fabian.
• Én nem az apád vagyok. Ki vele? Miért Anna?
• Mert gazdag – adta meg a választ Fabian.
• S a cél?
• Megveszem a de Noir várat – felelte Fabian komoran.
• Ennyi? – nézett a fiára kutakodva Maria.
• Többé-kevésbé.
• Érzel is Anna iránt valamit?
• Fuh. Fogalmam sincs. Most nem tudom. Most inkább haragot, dacot, elégedetlenséget, idegességet, félelmet. Fejest ugrok egy házasságba és már alig tudom, hogy miért. Elkapkodtam az egészet, ezt érzem. De most már nincs visszaút – sóhajtotta Fabian.
• Fabian mindig van visszaút, ha nem vagy biztos benne, akkor hagyd a fenébe – rázta a fejét Maria.
• Anya! Ez nem így megy! Nem ugrálhatok ki-be egy esküvőbe, egy házasságba, miközben kötve a kezem, miközben ígéreteket tettem, üzleteket, terveket szőttem. Anya ez ennél sokkal bonyolultabb. Kell nekem a de Noir vár. Megesküdtem rá, hogy visszaszerzem. Gyerekkori vágyam az a vár anya, s ha ehhez Anna Montgomeryt kell elvennem akkor megteszem.
• Bár megértenélek Fabian. De ebben a percben azt hiszem Corinne-t jobban megértettem mint téged. Azt hiszed olyan fontos az a vár?
• Anya! Nekem fontos az a vár! Én de Noir vagyok! Nekem fontos!
• Jól van, jól van. Én csak azt akarom, hogy jó életed legyen! – nézte a fiát tanácstalanul Maria. – Egyedül nem tudtad volna megkérni a kezét. Volt segítőd Londonban igaz? Kicsoda?
• Julien. Julien de Montmarte…
• TE jó ég! Ha ezt apád megtudná…
• Hagyjuk anya! – lökte ki a konyhaajtót Fabian, s otthagyta szüleit.

A meghívó megérkezése óta az egész klánban nagy mozgolódás történt. Mert természetesen mindenki megkapta a meghívót. Az egész család. Kivétel nélkül. Maria Londonból hozattatott ruhaanyagot, amit majd Ezüstharmaton varrat. Robint is próbálta lebeszélni a nevetséges tollakról. Fabian tehetetlenül nézett ki a fenyvesekre. Anyjáék vitatkozva ültek az asztalnál.

- Tehát szeptemberre lefoglaljuk a villát. Hány hintóra lesz szükségünk. Egyáltalán Fabian te külön kocsival mégy? – nézett a fiára Maria.

- Igen Armanddal érkezünk az esküvőre, egy fogaton Anna a Montgomery villából jön és terv szerint egyszerre érkezünk a templomhoz – dobolt az ujjaival türelmetlenül Fabian.

- Az egész család ott lesz! Istenem – sóhajtotta Maria. – Túl nagy a család! – sopánkodott.

- Az én családom egyáltalán nem túl nagy – vágta rá sértetten Robin.

- Szerintem nem kellene ezt így felfújnotok – jegyezte meg Fabian.

- Túl hamar jött ez az esküvő, nem vagyunk rá felkészülve – morogta Robin. – Ráadásul egy ekkora esküvőre! Fabian! Te tisztára megőrültél! Fél Londont meghívtátok! – dühöngte.

- Tudod apa, én meguntam a sunyi, titokban köttetett esküvőket, amik a családunkban voltak jellemzőek az utóbbi években. Ha én házasodok, arról tudjon fél Anglia! pontosan! – csattant az apjára Fabian.

- Ne veszekedjetek! Istenem csak ne kezdjetek el veszekedni – szólt rájuk Maria.

- Látod, hogy beszél velünk? Látod? – mutatott a fiára Robin.

- Apa, tudod én nem fiatalkorút veszek el, hogy Gretna Greenbe kelljen vele az első kápolnáig rohannom – vágta az apjához Fabian.

- Valóban, mert egy harminc éves aggszüzet veszel el, csodás, vagy nem is szűz? Felcsináltad? A családunkban úgyis így szokás mostanság házasodni! – dörrent rá haragosan Robin.

- Nem. Egyáltalán nem erről van szó, mert én mint említettem nem követem a ti példátokat. Anna érintetlen és ártatlan. Minden tekintetben.

- Mindjárt gondoltam. Amilyen unalmas, kinek lett volna kedve hozzányúlni!

- Apa fejezd ezt be!

- Ti fejezzétek be, ez a beszélgetés nem vezet sehová! – szólt rájuk erélyesen Maria.

- Van fogalmad róla mennyi pénzbe kerül egy ekkora esküvő? – vágta még a fiához Robin.

- Akkor mi a faszért csináltuk ezt az egész londoni felhajtást, ha nem ezért!? Hogy egy gazdag nőt vegyek el!? Hah? Akkor mire volt jó az egész kibaszott családot szétkúrnotok! Mert a ti művetek minden! Armand! Corinne! Én! Remélem elégedettek vagytok végre! – ordította rájuk Fabian és kirohant.

Házasodni minden áron

James Prescott gyújtott cigarettára a Grand Hotel kávézójában és egy meghívót dobott a márványlapra. Fabian letette a kávéscsészéjét és rápillantott a meghívó kártyára. Mrs. Greenwater estéjére szólt a meghívó. Fabian futólag felpillantott a szemközt ülőre. A hölgy elvált volt. Ritka dolog és nem túl kedvelt Angliában sem. Ami még rosszabb fényben tüntette fel a hölgyet, különösen az estélyeit. A mulatságokon a nemesi társadalom szélsőségei mulathattak együtt. Gazdag nők, vagyontalan nemesifjakkal szórakozhattak, és dúsgazdag lordok vagyontalan, de gyönyörű nőkkel tölthették idejüket. Mrs. Greenwaternél pezsgő volt a legtöbb és bohókás színpadi  előképeket és bemutatókat tartott házi színpadán. A műsor szigorúan éjfélkor kezdődött és itt nem voltak rangok, nem voltak elérhetetlen távolságok. Mrs. Greenwaternél könnyen lehetett  az imádott közelébe férkőzni. James kedvelt helye. Jobban szerette, bármelyik bálnál. Főleg azért mert bókolás, udvarlás, tánc és egyéb fáradtságos előkészület nélkül is belecsókolhatott a szépasszonyok dekoltázsába.

-         Mi ez? – lökte vissza a márványlapra Fabian.

-         Ott lesz! – mutatott a kártyalapra James.

-         Ki?

-         Ki?! Hát a Montgomery lány!

-         Anna? Kizárt! – dőlt hátra Fabian.

-         Mindenki inkognitóban van. Ő is jön, én mondom, a saját fülemmel hallottam a varrószalonban – felelte James.

-         Anna nem jár ilyen helyekre, Ahhoz túl prűd – legyintett Fabian.

-         Nem is ő jön annyira, William rángatja magával, állítólag gondjai akadtak – magyarázta James.

-         Gondjai? – pislantott fel gyanakvóan Fabian.

-         Igen. Azt rebesgetik, hogy egy üzlete csődbe ment váratlanul érthetetlenül és kellemetlenül. Mr. Montgomery megrendült a Richards vagyon bizalmában. A társaság nagy része erről suttog. S a legkínosabb, hogy a menyegzőkre a  meghívók már kimentek… állítólag – vihogta James.

-         Honnan tudod ezt? – ráncolta a homlokát Fabian.

-         Nekem Anna francia társalkodónője mondta – rántotta meg a vállát James.

-         Te találkoztál vele azóta?! – döbbent le Fabian.

-         Mondtam, hogy nagyon csinos – kacsintott James.

-         Jesszus! Te azt mondod Anna ott lesz ezen az estélyen? – túrt a hajába Fabian.

-         Igen – biccentett nevetve James. – Na jössz te is?

-         Persze hogy igen – vágta rá azonnal Fabian.

 

Mrs. Greenwater nem sokat kérdezősködött. Az ő estélyein az volt a lényeg, hogy a titkos vágyak felszínre törhessenek, hogy mindenki könnyebben megtalálja az utat vágyaihoz. Ha két fiatalember ezért jött, hát jöjjenek. Az estélyeket természetesen a bőkezű adományozó vagyonos férfiak tartották fenn, akik elégedettek voltak az estély szolgáltatásaival. Vagyis a szerelmi afférok létrejöttek. James és Fabian a bárnál foglaltak helyet és egy-egy pezsgőspoharat választottak. 

-         Teszek egy könnyed kört, nézz Annád után! – kacsintott James és magára hagyta Fabiant. Fabian habozva nézett körbe. William Richards pontosan illett ebbe a környezetbe. A diszkréten elhelyezett buja növényzet takarta a kis zegzugokat a villa különböző pontjain. Fabian pezsgőspohárral a kezében járt körbe az oszlopok mentén.

-         Mr. Richards értse meg ez túl sok pénz, ennyit nem adhatok kölcsönbe – hallatszott egy mentegetődző hang a tapétafal másik oldalán.

-         Kezeskedem érte, hogy amint a frigyet nyélbe ütöttem a pénzt visszaszolgáltatom. Erről szól a kölcsön nem igaz?

-         Ez akkor is túl sok, ennyit nem is tudnék kölcsönadni. Még a felét se tudom most e hónapban biztosítani – hallatszott a magyarázkodás.

-         Nekem kell az az összeg – hallatszott az erőszakos hang.

-         Will! Mit csinálsz itt a szalonban? – hallatszott Anna hűvös megrovó hangja. A férfiakat megzavarta a nő megjelenése.

-         Csak üzleti ügyekben cseverésztem. Mit akarsz Anna, máris meguntad a pezsgőt?

-         Mrs. Greenwater konyakot is kevert a pezsgőmbe, hasogat tőle a fejem – jött közelebb a lány hangja, majd egy éles csörömpölés hallatszott.

-         Én nem is zavarom tovább a szerelmeseket – iszkolt el a férfi és William Annával maradt.

-         Megszédültél Anna!

-         Nem vagyok jól, mit kevert még az a nő az italomba? – ruganyosan rezzent a pamlag.

-         Végre kettesben az apád nélkül lehetünk Anna. Gardedám nélkül, hát nem csodálatos? – hallatszott William behízelgőnek szánt hangja.

-         Nem tudom, valahogy szédülök itt. Ne Will, ne nyálazz össze!

-         Itt Anna, az enyém lehetnél. Hamarosan úgyis összeházasodunk, az a pár hét igazán nem számít már. A feleségem leszel úgyis.

-         Nem én, még ezt nem akarom!

-         Anna! Olyan csodás az illatod, add nekem magad – mormolta William.

-         Will! Engedj el! Tönkreteszed a ruhámat! – csattant Anna erélytelenül.

-         Te is érzed ezt Anna?!

-         Fáj a fejem Will, haza akarok menni – hallatszott Anna tiltakozása.

-         Ó, Anna…Anna…

-         Will, ha nem eresztesz el, esküszöm, hogy lelőlek, ne érj hozzám! – sziszegte Anna bágyadtan.

-         Ugyan, szerelmem, a férjed leszek, ne viccelj, egy kis örömöt sem akarsz nekem okozni?!

-         Will, ezt már megbeszéltük, én most nem akarom ezt. Szállj le rólam és engedj el! Vedd el a kezed a mellemről! – csattant Anna erélytelenül. Fabian tehetetlenül próbált bejutni a terembe. Hol a csudába van a bejárat. Hogy lehet, hogy hallja őket, de mégsem tud bejutni? Fabian végigtapogatta a falat és döbbenten érezte, hogy egy tapétaajtó van a falban, puhán lökte be és belépett rajta az intim kis félreeső szobácskába. Anna ruhavállját William már sikerrel kioldozta és a fűzőjét egyszerűen széthúzta. A könnyű blúzból Anna mellei szinte kibuktak a fűző nélkül, természetes tartásukban.

-         Hé kislány mit művelsz? – hátrált William összecsukló lábakkal. Anna pezsgőszín ruhája előtt egy nehéz  pisztolyt tartott. Fabian elhűlve látta, hogy az még az a pisztoly, amit a nő tőle vett el akkor éjszaka a parkban. Anna azóta sem szolgáltatta vissza apja pisztolyát. – Mi ez nálad?! – rémült meg William.

-         Megmondtam, hogy ne érj hozzám! – rezgett meg Anna kezében a pisztoly. Két kézzel fogta a nehéz fegyvert, aminek a súlyához nem volt hozzászokva a keze, s felemelkedett a pamlagról, de ingott ő maga is. Homályosan próbálta becélozni a férfit.

-         Én nem vagyok a cafkád én velem nem bánhatsz így! Haza akarok menni és hozzám ne merészelj érni!

-         Mr. Richards, azt hiszem a hölgy kívánsága egyérelmű volt – szólalt meg fagyosan Fabian. Mindketten feléjük kapták a tekintetüket. Anna a pisztolycsövet is.

-         Te… te ezzel az alakkal akartál itt találkozni? – hördült William. – Tehát jól hallottam, hogy nem hallottam semmit az öngyilkosságáról – mérte végig gúnyosan William.

-         Will! Te fogd be! Mindenkit eltüntetnél  a föld színéről, csak hogy neked jobb legyen. Nem bánhatsz így az emberekkel! Velem sem! Tudom, hogy fekete üzleteket akarsz kötni, mert az apám előtt már nem tudod titkolni, hogy adósságot termeltél. Julien de Montmarte már egy hete elárulta nekem, hogy átvizsgálták a számláidat, a váltókat mindent. Teljesen veszteséges üzleteid vannak igaz? Apám ezért nem sürgette az esküvőt igaz?

-         Pontosan. Már csak egy lehetőségem van, hogy teherbe ejtselek és akkor az enyém lesz a Montgomery vagyon!

-         Tűnj innen! – sikoltozta Anna. A hangjára néhány inas tódult be.

-         Kísérjék ki az urat, felzaklatta a hölgyet – szólt nyugodtan Fabian. Az inasok figyelték Anna zilált ruházatát, a pisztolyt Anna kezében és sietve megragadták  Williamat.

-         Hogy képzelik, én a vőlegénye vagyok! Vegyék le rólam a kezüket!

-         Takarodj előlem látni sem bírlak! – sziszegte Anna remegő kézzel a pisztolyt tartva. – Nehogy azt hidd, hogy nem tudnám használni! – sikoltozta. Az inasok sietve vezették el Williamet. Nem szerette Mrs. Greenwater a botrányt. Ha itt valakit lelőnek az kínos ügy lenne az estélyei fényét tekintve. Próbáltak mindig diszkréten ügyeket kezelni.

-         Anna, nyugodjon meg, elmentek – lépett közelebb Fabian.

-         Ne merjen a közelembe jönni! – meresztette rá égkék szemeit Anna s remegő ujjai közt meglebbent a pisztoly Fabian felé.

-         Ahhoz, hogy lőni tudjon ki kellene biztosítania. A kakas! – magyarázta Fabian.

-         Engem ne okítson! Nem vagyok ostoba gyerek! Forduljon el, szeretném rendbehozni a ruházatomat! – szólt rá erélyesen Anna.

-         Tudja, hogy az apám pisztolyával a kezében fenyeget? – fordult tisztelettudóan háttal a nőnek Fabian.

-         Nálam maradt, még a télről…

-         Azóta is magánál hordja? – lepődött meg Fabian.

-         Igen. Ez az egyetlen emlékem magáról – vallotta be spiccesen Anna. – És mint kiderült jó hasznát is tudom venni – kuncogott fel. A lány részeg. Ez nem kérdés. Fabian csendben lehajtott fejjel várakozott. – A csudába is nem tudom összekapcsolni ezeket. Megkérhetném…ha segítene? – Fabian megfordult. Anna esetlenül engedte le maga mellé a karjait és álmos kis bágyadt tekintettel nézte a kebleit. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz ezeket begombolni – magyarázta Anna. Fabian közelebb lépett.

-         Biztos, hogy szabad? Nem harap a kézfejembe, ha a mellei felett matatok az ujjaimmal? – kérdezte futó mosollyal Fabian.

-         A kézfejébe harapni? Na de honnan veszi ezt? – nézett fel rá kérdőn Anna.

-         Hát a húgom rendszeresen így védekezett, vagy támadt, amit éppen a helyzet diktált – magyarázta mosolyogva Fabian.

-         Hány éves a húga? – suttogta Anna.

-         Hát most már húsz. De akkor amikor harapdált…hát akkor még elég kicsi volt – Fabian határozottan húzta meg a fűző finom selyemzsinórjait és Anna telt mellei felett elkezdte meghúzni a vékony masnikat. Megkötni, eligazgatni. A lány puha melle minduntalan a kézfejének dörgölődzött. Fabian emberfeletti erővel mély levegőt vett, lehunyta a szemét és sietve igazgatta meg a lány ruháját.

-         Miért nem nézi amit csinál? – kérdezte Anna meglepetten.

-         Éppen elég érinteni – mormolta Fabian elfúló hangon.

-         Ennyire csúnya – nézett le saját melleire Anna.

-         Ellenkezőleg, annyira szépek – súgta rekedten Fabian. A ruhaváll kapcsait is visszarendezte és sietve elhúzta a kezét. – Parancsára hölgyem, a ruházata ismét szalonképes.

-         Visszaadom a pisztolyát. Az apjáé azt mondta. Biztos hiányolja – tartotta Fabian elé a pisztolyt Anna.

-         Tartsa csak meg, úgy látom szüksége van rá – mosolygott Fabian.

-         Ó, hát pisztolyt sem sok férfi adományozott nekem – tartotta a kezében a pisztolyt Anna elgondolkodva és felnézett Fabianra.

-         Anna, ne nézzen így rám!

-         Miért ne?

-         Mert meg kívánom csókolni – nézte a lány hosszú leomló szőke haját Fabian.

-         S az baj lenne?

-         A pisztolyom magánál van, jobb ha tartok most már magától – lépett közelebb Fabian, s lassan lehajtotta a fejét. Hajlott nyaka szirtjére simította Anna a kézfejét. Fabian pedig mohón Anna rózsaszín ajkaira csapott. Tenyerét a selyem pezsgőszín ruhára helyezte Anna mellei fölé, ami az imént még szabadon volt, pőrén, lágyan remegve. Most a feszes fűzésben is ingerlő volt. Fabian az oszlopnak döntötte a lányt és tenyerével bejárta a lány csípőjét, derekát és húzta, szorította magához a lány vékony, remegő testét. Anna szájának pezsgő és konyakíze volt, bódító, finom alkoholíze. Anna az oszlopnak dőlve rogyadozott, s kiejtette kezéből a pisztolyt, Fabian lábfejére esett.

-         Hazakísérem – mormolta Fabian ellépve. Anna csak némán bólintott, s összepréselte ajkait.

 

A Montgomery villa gyönyörű impozáns épület volt London dúsgazdag negyedében. Kellemes, andalító nyáreste volt. Anna nem fázott, az alkohol miatt még melege is volt. Egyetlen gondja az egyenes járás volt. Fabian kapta el az alkarját, ha éppen készült a lány megbillenni.  A Montgomery villa kertje gyönyörű angolkert volt. Ápolt rendezett, hátul kis teapavilonnal, szökőkutakkal. Nem volt mérhető a de Noir villa szerény utcára nyíló villájával. De Fabian tudta, az ő családjának az is komoly gondot okoz, hogy azt a villát fenntartsák. Persze Annáék szüntelen a fővárosban tartózkodnak. Apja politikai pályája kívánja, hogy mindig elérhető legyen. Pedig Walesben is nagy birtokuk van, sőt Anglia több pontján is vannak vidéki kastélyaik. Nem véletlen esett Fabian választása a Montgomery vár örökösére: Annára. Kell a vár, kellenek a birtokok a vagyon és mindaz a társadalmi pozíció, amit ez a házasság hozhat a számára. De Anna az év legnagyobb részét itt tölti Londonban, az apjával.

- Gyalog jöttünk, engem Will hozott, hát magát?

- Én a barátom, Mr. Prescott kocsiján jöttem. Tudja, nyáron nem tartózkodunk a városban – emlékeztette Fabian.

- Ó milyen igaz! – bólintott kábultan Anna.

- Nem tartunk fenn kocsit, ha nem vagyunk tartósan a városban.

- Igen takarékos dolog – bólogatott Anna. – Az apám még ébren van. Megtenné, hogy bekísér? Apa sosem tolerálta ha kísérő nélkül jártam a várost – támaszkodott Fabian karjára Anna.

- Ahogy parancsolja Anna – indult meg a fényesen megvilágított kövezeten a villabejáratig Fabian. Kopogni sem kellett. Annát várták idehaza. A komornyik ajtót nyitott. Montgomery a szivarszobából jött ki és meghökkenten nézte a pezsgőszín ruhában imbolygó lányát.

- Anna, egyetlen gyermekem. Egy férfival távozol, egy másikkal érkezel? Hát micsoda dolog ez? Nem úrilányhoz méltó remélem tudod! – jött közelebb vastag szivarját húsos ujjai közt tartva Montgomery. Anna gyámoltalanul állt az apja előtt. – Be sem mutatod az ifjú kísérődet? George Montgomery, ennek a komisz lánynak az apja vagyok, köszönöm, hogy hazakísérte a lányomat.

- Fabian de Noir, és szerintem a lánya egyáltalán nem komisz. még a tavaszi napéjegyenlőség előtt találkoztunk, volt nálunk délutáni teán – fogott kezet a pocakos férfival Fabian. Montomgery megdermedt a mozdulatban, s miközben a fiatal férfi kezét szorította, alaposabban megnézte azt.

- Papa… - szólt fáradt, kábult hangján Anna.

- Leányom, épp ideje lepihenned ma éjszakára nem gondolod? – kérdezte Montgomery, egyértelműen jelezve lányának, hogy ne zavarja.

- De igen, jó éjszakát papa, Monsieur de Noir – biccentett Anna, s sietve az emeletre indult felkapott szoknyájával. Fabian a szeme sarkából még látta Anna krémszín bőrcipőjét és a lány karcsú bokáját is, ahogy a selyemruhát feltartva sietett felfelé a lépcsőn a lány.

- Mr de Noir. Francia, akárcsak a nagybátyja Julien de Montmarte – szorította présbe az ajkait Montgomery. – Jól sejtem, hogy nem is olyan véletlen, hogy éppen maga kíséri haza a lányomat?

- A parlamenti ülésszakról bizonyára jól ismeri a nagybátyámat – biccentett futó mosollyal Fabian.

- Még ha csak onnan ismerném – Montgomery visszaindult a szivarszalonba s magától értetődőnek vette, hogy Fabian köteles őt követni. Egy tárcát nyújtott elé, drága csillogó arany volt, Montgomery címeres karcolattal. Fabian nézte a sötét dohányt. Nincs mit tenni, venni kell.

- Köszönöm uram – vette el a szivart Fabian és kedvetlenül rágyújtott.

- Járt nálam a nagybátyja amúgy privátumban. S ezt hagyta itt – Montgomery egy ládikából vékony drágaköves jegygyűrűt vett elő. – A lányom kezét kérte meg, a maga nevében. Mire én? De hát mégis ki az a Fabian de Noir. Nem is ismerem az urat. Mire ő: Ó de meg fogja ismerni, az unokaöcsém, ki segítő jobbot nyújt a bajba jutottakon. Kész elvenni egy lányt, aki a nevét, a rangját és vagyonát és becsületét védi egy félresiklott eljegyzésből. A vőm csúnya üzleteket kötött. A politika nem kedvez az ilyesmiknek. Lebukott, és ez kínos az én politikai pályámra is. Nem beszélve leányom jó híréről, aki majdnem ezeknek az újgazdag Richardsoknak az árkába zuhant bele s én két kézzel löktem volna bele. Kínos az egész ügy. Annyira kínos. Rám nézve a lányomra nézve. S ezek a Richardsok nem is értik, hogy mi történt, azt vallják valaki be akarta őket feketíteni, aljas módon, de mire kiderül, az több hónap, s az én lányom még a nyáron házasságra lépett volna velük. Jaj hát milyen lehetetlen egy helyzet. Soha apának ilyet. Anna a szemem fénye, anyja halála után az egyetlen értelme életemnek, és mégsem tudok rá kellően vigyázni – Fabian csendesen dohogott az erős szivartól, s hallgatta Montgomery sopánkodását. Az ősz férfi, dörzsölgette gondoktól felhős homlokát. Zúdította Fabianra a gondjait és Fabian csak annyit szűrt le belőle, hogy valószínűleg Julien de Montmarte keze van a dologban. Sejti micsoda elégtétellel vigyorgott sanda rókatekintetével Montgomery arcába, hogy keresztülhúzta a gazdag vagyonos ősi nemes számításait. S most vagy elfogadja egy szerény köznemes jól csengő nevét, vagy a lánya végleg zárdába vonulhat. Huszonkilenc felé közeledve mit várhatna Anna, különösen egy ilyen kellemetlen módon fuccsba ment esküvői előkészület után. Az öreg Montgomery belelendült a beszédbe, jó politikus volt annyi tény. Fabian csak bámulta a talpa alatt a gyönyörű, értékes perzsa szőnyeget, az arany gyertyatartókat, a velencei csempéket, a márványokat, a Montgomery családról voltak elképzelései, hogy mennyire gazdagok, de szemkápráztató volt, már csak a villa megjelenése is. Ha Anna kevésbé lenne szemrevaló mint amilyen, már akkor is hajlandó lenne elvenni.

- Botrány érti Monsieur. Ebből botrány lesz. S én nem akarok botrányt, sem a lányomnak, sem a politikámnak, én irtózom a feltűnösködéstől, nem szeretem ha valaki kitűnik a tömegből! Az nem jó! Sosem jó! Én Annának is megmondtam, csak meghúzódni, csak csendben tündökölni. Hogy ezt is hogyan simítsam el! Azt is a szívem bánja csak. De hát nem leszek már én sem fiatalabb. Annának férfi kell, aki támogatja, aki mellette van, de hogyan bízhatnám oda egy ilyen Richardsra. Az egyetlen lányom… Hajlandó valóban kezét nyújtani, így ismeretlenül is? Julien de Montmarte gazdag vagyonos ember, az unokaöccse legfőbb támogatójaként lépett fel, készen segítő jobbját nyújtani, nem szeretek politikai ellenfeleim jóakaratára szorulni, de ezzel talán a politikai nézeteltéréseink is véget érnének. Hogy miért nem gondoltam hamarabb egy ilyen házasságra? Megbékéltetni az ellenfeleket házassággal is milyen jól lehet. Ó! Későn gondolkodik már az ember… kész kezét adni? Kész még az idén nőül venni lányom?

- Mr. Montgomery a legnagyobb örömmel, szóhoz sem jutok és még fel sem fogom, elsőként nagybátyámmal szeretnék szót érteni – fújta ki a dohányfüstöt Fabian és csak ült, mint akit fejbe vertek. Semmit sem értett. Csak azt, hogy a feje felett minden elintézett lett. Minden. Érthetetlen.

- Hát persze, hogyne. Máris lerohantam egy házassággal és maga nem ért semmit belőle. De csak annyit mondjon számíthatok diszkréciójára és arra, hogy lányomnak komoly kérője.

- Természetesen. Napokon belül tiszteletem teszem leánya előtt is, hogy személyesen kérjem meg a kezét, ha ön már beleegyezését adta frigyünkre – hebegte Fabian teljes sokk alatt.

- Jó, ó jól van. Ezekkel a Richardsokkal meg majd én beszélek. Nem is tartom fel tovább, olyan késő van, hogy szinte az már korán, ideje nekem is nyugovóra térnem.

- Minden jót, Mr. Montgomery – nyomta el a dohányt a hamustálcán Fabian, s sietve távozott. Korán van, vagy késő? Mindegy. Ma nincs idő visszamenni a Grand Hotelba, egyenest Julien de Montmarte-hoz kell mennie.

 

Az unokabátyját álmából verte fel. De nem érdekelte, tudnia kell mindent. Egyáltalán miért nem írt már? Miért nem jelezte, hogy intézkedik az ügyben. Miért hagyta kétségek közt? Miért a Montgomery-családtól kell mindent megtudnia?

-         Mi történt, hogy éjnek évadján törsz rám? – botorkált le hálóköntösben Julien de Montmarte.

-         Most jövök a Montgomery-villából. És csak hűlök belé, hogy mi történik körülöttem. Egy hete sem vagyok Londonban és legalább értesített volna az istenért, hát azt sem tudom mi történik és ha nem vagyok Londonban? – támadt neki Fabian.

-         Na! Nonono! Hát jár az ilyen egy jótevőnek? Hogy itt kukorékolsz nekem hajnal négy van Fabian, a csudába is ez még családtagok közt is korai látogatás! – Julien a szalonba vezette. – No ülj le! Ne kakaskodj itt ilyen harciasan! Kezdjük az elején. Azért nem értesítettelek, mert ezek még csak az első hullámok, nem akartalak csak akkor értesíteni, ha van miről, ha érdemes, ha nem csak reményt táplálok benned.

-         A Richardsokkkal mit művelt?

-         Egyszerű bűvésztrükk a politika részéről. Megnéztem pontosan hol vannak befektetéseik a Richardsoknak és úgy intéztem, hogy politikai labilitás miatt a részvények árai nagymértékben essenek. Richardsék vagyona így jelentősen csökkent. Persze a legtöbb nagytőkés ilyenkor igyekszik kimenteni a vagyont és Richardsék is próbálták eladni a részvényeiket, hát innentől már felgyorsultak az események, addig csűrtem csavartam a dolgot, amíg végleg veszteséggel nem hoztam ki őket az egész kavarásból. Ehhez persze nem ártott néhány bankkal és a tőzsdével is megvitatni, az egyik emberemet egyenesen a Wallstreetre küldtem. Néhány hét alatt lezavartam. A többi már nem rajtam múlik.

-         Felkereste Montgomeryt! – támadt rá Fabian.

-         Ja igen. Hát mivel említetted a dolgot, kötelességemnek éreztem, hogy a legnagyobb válságpontban felkeressem politikai vetélytársamat és jószándékomról a bajban biztosítsam, és menekülőutakat javasoljak neki a kilátástalanságból. Azt hiszem hamarosan össze fogjuk hangolni a politikánkat Montgomeryvel – vigyorogta Julien dörzsölt kézzel.

-         Maga végletekig dörzsölt egy gazember!

-         Az igaz, de neked a lány kellett nekem, meg egy kis bosszú – mosolygott szélesen Julien és két whiskyspohárba is skót whiskyt töltött. – Igyunk a sikeres ügyleteinkre! – nyomott egy pohár italt Fabian kezébe.

-         S mit tud rólam Montgomery? – kérdezte Fabian miközben a whiskyt kortyolgatta.

-         Persze szépítenem kellett a dolgokat valamelyest. Például az éves jövedelmedről. De hát egy-két nullával több vagy kevesebb a számsorok mögött, ilyen ügyletekben részletkérdés. Majd elintézed később azzal, hogy nincsenek olyan sikeres évek most. Kész. Természetesen úgy tüntettem fel, hogy a de Noir vár a te birtokodban van, és hogy a halászati jövedelem is téged illet. Apád elégedjen meg azzal, hogy lő néhány vadat a te vadasparkodban – kacsintott rá Julien. – Persze kérem a részarányomat az egészből, ahogy megegyeztünk az erdő és a vár után Anna hozományából.

-         Megkapja – biccentett Fabian.

-         Montgomery már nekem is arról beszélt, hogy a Richardsokkal azonnal felbontja a megállapodást, és lefújja az esküvőt. Ami azt jelenti, hogy mielőtt tisztáznák magukat a Richardsok és mielőtt Montgomerynek lenne kellő ideje utánad kutakodni nyélbe kell ütnünk a ti nászotokat. Tehát első utunk az ékszerüzlet. Választasz egy hivatalos, tisztességes és csillogó-villogó drága eljegyzési gyűrűt a lánynak, amivel elkápráztatjuk Montgomeryt, eloszlatjuk a papa kételyeit, egyben meg is nyugtatjuk esetleges gyanakvásait irányodba. Most két kézzel kell szórni a pénzt Fabian, hogy Mongomery had higgye, hogy ezt meg is teheted.

-         Na jó, de miből? – hajtotta fel az italt Fabian.

-         Megelőlegezem neked, majd kamatostul visszaadod. Na induljunk! Ékszernézőbe – Julien visszarobogott az emeletre öltözködni. Néhány perc múlva reggeli tisztes élvasalt nadrágban jelent meg.

-         Az üzletek még nem nyitottak – tiltakozott Fabian.

-         Neked fiacskám! – vigyorgott Julien. – De akinek ismerőse van, annak minden nyitva áll mindig minden körülmények közt. - Fabian a Montmarte-fogaton ült és robogott nagybátyjával a Covent Garden felé. – Beszéljünk a terveidről. Hol tervezed az esküvőt. Ne feledd, egy Montgomeryt veszel el! Meg se álmodd, hogy Holdföldén azon az eldugott helyen kellően reprezentálhattok.

-         Nem is Ezüstharmat templomára gondoltam. Az esküvőm a londoni Westminster apátságban terveztem.

-         Jó választás fiú – vigyorgott Julien. – Mi sem lehet jobb és fényesebb esküvő egy Westminster apátsági szertartásnál, ahol királyok koronázási és temetkezési helye is van. Páratlan választás. Látom szeretsz nagyban álmodni! – nézte elégedetten Fabiant.

-         Valóban de az élet megtanított rá, hogy ésszel kell álmodni – felelte rá komoran Fabian.

-         Nem ütsz sem apádra sem anyádra – biccentett Julien. – A nagyapád vére ütött ki rajtad, ő volt ennyire dörzsölt mint te. Ennyire törekvő és céltudatos. Aki sosem bocsátja meg, hogy a fia a szerelemért cserben hagyta. Anna Montgomery jó választás. Tetszene a nagyapádnak is.

-         Miért segít nekem? Tényleg csak a bosszú? – pislantott futólag a nagybátyjára Fabian.

-         Részben. Másrészt nagyapád a lelkemre kötötte, hogy tartsalak azért szemmel – mosolygott talányosan Julien a fiúra.

-         A nagyapám? – csodálkozott el Fabian.

-         A halálos ágyán minden öregember elérzékenyül, majd biztos én is – nevetett gunyorosan Julien.

-         Hogy fogom én ezt otthon előtálalni! – sopánkodott Fabian.

-         Az már rajtad áll, ha én odamennék garantáltan párbaj lenne belőle apáddal – dőlt előre Julien, s kivágta az ajtót. – Megérkeztünk.

Szerelem a szerelem?

Ropogott a tűz az éjszakába. Csendes csillagos éjszakán hevertek a fiúkkal a tűz körül. Fabian egy platánfa ágán ült, onnan nézte a klánt. Armand a tűz fölé tartotta a nyársat, a válla felett hátranézett Fabianra.

-         Meddig gubbasztasz még ott?

-         Hűvös van – tépett le egy falevelet a platánfáról Fabian.

-         Gyere a tűz köré, itt jó meleg van – vette el a nyársat a tűzből Armand és a húsokat letolta róla. Fabian leugrott a faágról az avarba, s füttyentett, kedves trillázó rigófüttyével, s Shadow csörtetett elő az erdőből.

-         Gyere, gyere te lomha jószág – vakargatta meg a kutya fültövét Fabian. Shadow izgatottan lihegett, fészkelődött, s hanyatt vágta magát Fabian előtt. Fabian cipőtalpával dörzsölgette a kutya hasát. Shadow teljesen megadva magát heverészett az avarban. Fabian elhúzta a lábát és végignyúlt a kutya mellett a fűben.

-         Armand, te voltál már szerelmes? – kérdezte Fabian.

-         Heh? – a fiú felnézett rá és értetlenül kutatta Fabian arcát. – Neked meg mi bajod?

-         Megcsókoltam egy lányt, Londonban – felelte Fabian, s elgondolkodva megpörgette ujjai közt a platánfa levelét.

-         Komolyan? – Armand abbahagyta a hússütögetést és a tűzbe bámult.

-         Igen. Egyik este, bál után, megvártam, amíg egyedül marad, és a sötétben, egyszerűen megcsókoltam – forgatta a platánlevelet Fabian.

-         S úgy gondolod szerelmes vagy belé? – kérdezte Armand.

-         Nem tudom. Ezért akartalak téged megkérdezni, te idősebb vagy, biztos jobban tudod, milyen a szerelem.

-         A szerelem?

-         Azt mondtad voltál már nővel.

-         Hát igen, de ahhoz nem kell szerelem.

-         Nem?

-         Hát…nem.

-         Nem volt rossz az a csók, de nem is tudom, valahogy nem találtam különösnek. Minden nővel ilyen a csók? – kérdezte Fabian a plantánlevelet nézegetve.

-         Nem. Nincs két egyforma csók – rázta a fejét Armand. – Mindenkivel más a csók – biccentett hozzá Armand.

-         Na jól van, legközelebb a nővérét csókolom meg, hátha az jobb lesz. De szóval érted, egy fiatalabbat akartam először, mert ő még biztos nem tudja milyen az. Jól meglepődött. Utána már én is – vallotta be komoran Fabian. – Azt hiszem nem is olyan jó ez az egész.

-         Ha nem lenne jó nem csinálnák – nevetett fel Armand.

-         Lehet nem voltam eléggé tökös hozzá – dobta el a platánlevelet Fabian és magához húzta a kutyát.

-         Shadow, gyere, fázom itt kint, te olyan jó meleg vagy, szeretem a kis bundádat – szorította magához Fabian.

-         Mi van Fabian meg is baszod? – kiáltotta Richard, ahogy a fiúkkal visszatértek a tűzhöz.

-         Persze, megkefélem a kutyám – kacagott Fabian, s Shadowt megcsúszkáltatta felhúzott lábai közt. Shadow mindent tűrt. Csak felnézett gazdájára, hogy most miért nem szunyókálnak már?

-         Hülye barom, Shadow kankutya! – nevették a fiúk.

-         Szuka vagy kan nekem már mindegy – lökte felfelé a csípőjén néhányszor Shadowt, a kutya mormogott néhányat.

-         Egész jó a mozgásod rá – röhögte Richard.

-         Te azt honnan tudod? – ült fel Fabian, s félredobta a kutyát az öléből.

-         Hát Richardnak volt egy kalandja a falu határában – vigyorogta Cody.

-         Nem!

-         De – rántotta meg a vállát Richard. – Abbey nem volt túl lelkes, de a templomban mindig ott rázta a fenekét, és amikor megfogtam csak rácsapott a kezemre.

-         De később istentisztelet után, ahogy hazafelé lovagoltunk ott állt a falu határában – árulkodott Cody. – Richard meg azt mondta, menjek előre, ő meg leszállt a lováról. Meghágni!

-         Komolyan!? – hűlt el Fabian. – hogy nekem miért nem áll meg senki a falu határában! – sopánkodott Fabian nekiszontyolodva.

-         Hát mert mindig apádékkal jössz és mindig hintóban – vigyorogta önelégülten Richard.

-         Na és? Milyen volt? – pislogott át Richardra elcsigázottan.

-         Az arca ocsmány, de hátulról jó formás a feneke, azt néztem – rántotta meg a vállát Richard.

-         Mh, fúj! – grimaszolt Fabian.

-         Egyáltalán nem volt fúj – vetette ellen Richard.

-         S ha megesett? – bökte oldalba Cody.

-         Akkor úgy járt – legyintett Richard.

-         Szépek vagytok mondhatom – rázta a fejét Armand végre megszólalva.

-         Most miért?

-         Mert legalább használhatnátok valamit.

-         Miért te mit szoktál használni?

-         Állati beleket, átfőzve – magyarázta Armand.

-         Komolyan? – néztek össze a fiúk a titkon.

-         Hát persze, vagy gondoljátok, hogy bírnám itt a nők üldözését, akik azzal támadnának, hogy gyerekük lesz tőlem? – nézett a srácokon körbe Armand. – Ennyi eszetek magatoktól is lehetne. Na együnk! – intette a fiúkat.

-         Igazad van Armand – gondolkodott el komoran Fabian, s elvette Armandtól a sült húst.

 

Fabian fejét ingatva rázta meg. Armand akkor még nem is sejthette, hogy később igenis minden elővigyázatossága ellenére, akaratlanul ejt teherbe egy lányt. Az unokahúgát.

-         Vezeklésnek tartod? – kérdezte Fabian, miközben az erdőt járták Armanddal. A de Noir vár üresen áll. Tulajdonosa Bristolban tölti a parlamenti szünetet. Jobb sorsot érdemelne ez a gyönyörű vár.

-         Micsodát? – dobott egy málnát a szájába Armand. Fabian csak előreintett a fejével. Dylan szaladgált előttük a bokrok közt. Szlalomozott a fák közt.

-         A fiam nem vezeklés – rázta a fejét Armand. – Honnan veszel ilyen sületlenségeket? – mordult Fabianra mérgesen Armand. – Londonban elmebajos is lettél? – mérte végig Armand.

-         Nem tudom, csak ez az egész, keményen dolgozol, szerényen éltek… a családdal felemás a helyzetetek. Eléggé elszigetelten éltek…

-         Corinne-t szerintem előbb-utóbb úgyis…feleségül vettem volna. Szerelemből házasodni pedig nem vezeklés – nyomatékosította Armand.

-         S szerelem nélkül?

-         Azt nem tudom, olyanban nem volt részem – vigyorgott Armand. De hirtelen elkomorodva Fabianra kapta a tekintetét. – Házasodni készülsz?

-         Talán – biccentett Fabian.

-         Dylan, vigyázz, ott kőtörmelékek is vannak! – szólt előre a fiára Armand.

-         Jó, látom – kiáltotta vissza a fiú és továbbszaladgált.

-         Nem tűnsz elégedettnek – jegyezte meg Armand.

-         Nem is vagyok az. Nehéz olyan nőt elvenni, aki maga sem akarja, a családja se, és a körülmények se.

-         Hát az tényleg elég nehéz, ugyanis az anyakönyvet neki kell aláírnia – bólintott komoran Armand.

-         Ha mégis sor kerülne rá, leszel-e a tanúm Armand? Mint régen én neked – billent oldalra Fabian feje.

-         Ez nem is kérdés, ott leszek – bólintott Armand.

-         Szép ez a vár igaz? – járták körbe már harmadjára a várat.

-         Ez valami zarándoklat Fabian? – mosolygott Armand.

-         A mi várunk – szippantgatott mélyeket Fabian.

-         Ebből a gyerekbetegségből látom nem nőttél ki – rázta a fejét Armand. – Dylan, mit szólnál egy kis sárkányrepülő eregetéshez?

-         Jó! – futott vissza apjához Dylan. Armand kezét fia vállára tette és tolta maga előtt tovább az erdőbe. – Fabian te miket játszol Londonba?

-         Hajtóvadászatot – sóhajtotta Fabian.

-         Mi után vadászol? – kíváncsiskodott Dylan.

-         Nők után – felelte Fabian.

-         Nem kell komolyan venned, Fabian csak tréfál – simogatta meg fia fejét Armand.

-         Mi anyával sárkányt eregetünk kint a parton – magyarázta Dylan.

-         Az milyen jó játék lehet – biccentett rá Fabian.

-         Igen az. Anya azt mondta Londonban sok mindent lehet csinálni. Te mit csinálsz a hajtóvadászaton kívül?

-         Hát többnyire unatkozom – felelte rá Fabian.

-         Aham, hát mi olyat nem szoktunk – nézett rá elgondolkodva Dylan. – Anya! Hazajöttünk sárkányt akarok eregetni! – kiáltozta Dylan és felfutott a verandához.

-         Várj Dylan ne szaladj itt vagyok! – intett Corinne Emmáék teraszáról. Sietve búcsúzott a szomszédasszonytól, letette öléből a gyereket és sietett lefelé a lépcsőkön.

-         Lehet tényleg kellene neki még egy gyerek, állandóan szomszédol – jegyezte meg Armand.

-         Sziasztok! – ért hozzájuk lihegve Corinne. – Képzeld a kis Marcus épp most tette meg az első lépéseket, láttam, olyan édes volt.

-         Mit keresel náluk állandóan? – grimaszolt Armand.

-         Vittem nekik a halászléből egy keveset – törölgette a kötényét zavartan Corinne. – Meg persze gesztenyés pitét is – csipogta hozzá csendesen Corinne.

-         Tiszta átjáróház a lakásunk, gondolom Codyt itt eszi a fene megint – lépett fel a lépcsőkön Armand. – Szia Cody! – szólt be, mielőtt még egyáltalán tudta volna, hogy bent van.

-         Szia bátyóka! Képzeld szereztünk egy kacsát a faluból. Corinne épp azt süti – kiáltotta ki Cody.

-         Megnézem, hogy szépen barnul-e – akart belépni Corinne, de Armand visszatartotta és a korlátnak nyomta.

-         Zavard el valahova, Fabian kimegy sárkányt eregetni Dylannal – mormolta Corinne vörös tincseibe Armand.

-         De Armand! – nevetett elvörösödve Corinne, s próbált kicsúszni a kezei közül.

-         Nem akarod? – lehelte Armand Corinne fülcimpájára.

-         Vendégeink vannak! – nézett rá kényszeredetten Corinne.

-         Te meg a feleségem vagy. ÉS kívánlak! – csókolta arcon Corinne-t Armand vad vággyal.

-         Hahó! Én is megjöttem! – harsant fel Richard kiáltása, a sarkában két újabb de Noir unokatestvérrel érkezett.

-         Basszus! Nem hiszem el, hogy szombat délután nem tudok hetek óta dugni a feleségemmel, mert állandóan ránk törtök! – fakadt ki ingerülten Armand.

-         Akkor baszd meg szólj, hogy lépjünk le! – mordult Richard.

-         Fiúk! Nincs baj, Armand, a fiúk hoztak kacsát, el kellett volna küldenem őket? – Corinne pipacsvörösen állt a férfiak gyűrűjében. Zavartan gyűrögette a kötényét. Armand a fiúk képébe komolyan azt mondta, hogy szexelni akarnak? Jesszus!

-         Nem, menj Corinne nézd meg azt a kacsát! – szólt neki Armand elengedve, de nem őt nézte. Hanem a fiúkat. Corinne engedelmesen belépett a halászházba, s Armand bevágta utána az ajtót. Richard, Fabian és a többiek kint maradtak.

-         Mi bajod? – mordult Richard.

-         Tegnap este közöltem, hogy húzzatok és felejtsetek el minket mára, mert kurvára baszni akarok már! – csattant Armand. - Erre itt vagytok a nyakunkon! Hogy basznátok meg!

-         Miért neked az éjszaka nem elég? – gúnyolódott kakaskodva Richard. – Amúgy nem jelentetted be, hogy dugni akartok!

-         Hát mégsem akartam ezt így Corinne előtt közölni veletek, de jeleztem, hogy elfoglaltak leszünk és ne zavarjatok, ti ennyire gyökerek vagytok, hogy ebből sem értetek? – nézett egyikről a másikra Armand.

-         Figyelj, mi nem londoni dámák vagyunk, szóval dörgöld az orrunk alá, ha valami szar van! – vágta rá harciasan Richard.

-         Akkor közlöm a csökött agyatokkal, hogy kurvára le akarok feküdni a feleségemmel. És ha nem jutott volna el a fületekig éjszakai halászaton vagyok egész nyáron, ami azt jelenti, hogy éjszaka nem baszunk. Felfogtátok? Nappal vagyok itthon, épp elég Dylant átzavarni egy órára Emmáékhoz, nem akarom még nektek is elmagyarázni, hogy mit szokott egy férj és egy feleség csinálni kettesben. És  hogy ti nem kelletek hozzá asszisztálni, szóval hagyhatnátok egy kis magánéletet, ha az ember jelzi is nektek!

-         Jó, azért nem kell leordítanod a fejünket! A kacsa meg most friss és nem akartunk vele várni míg megrohad. Miből tudtuk volna, hogy nektek mi a kínotok? Cseszd meg!

-         Baszódjatok meg! – lökte félre őket szitkozódva az útból Armand és lerobogott a verandáról a partra. Ahogy távolodott kinyílt az ajtó.

-         Nyugi nem maradtunk le semmiről, mindent hallottunk – vigyorgott rájuk Cody. – Corinne épp a padláson magyarázza Dylannak, hogy miért nem szabad szitkozódni és káromkodni – heherészett jókedvűen. – Azt nem részletezte, hogy miért van kiakadva az apja.

-         Fáradt most – mászott le a padlásról Corinne. – Mármint Armand. Egész éjszaka kint vannak a tengeren. Nem neki való az este hattól reggel hatig halászás, csak abból jobb a bevétel – harapott a szája szélére Corinne. – Ingerültebb ilyenkor, keveset alszik. Idegesebb. Nézzétek el neki.

-         Nem kell magyarázkodnotok – szólalt meg Fabian. – Senkinek sem hiányzik, hogy állandóan legyen valaki nála. Erre mi is gondolhattunk volna. Csak… nem tudunk átlépni még a klánösszejövetekelek hangulatán.

-         De ez jó is Fabian! – mosolygott rá Corinne. – Csak ha utalunk rá, akkor hagyjatok minket egy kicsit magunkra ennyi. Armand mire visszajön már kutya baja sem lesz. Majd lenyugszik a parton. Gyertek kész a kacsa – hívta őket az asztalhoz Corinne. Fabian visszamaradt és a veranda korlátjára támaszkodott. Corinne észrevette bátyja távolmaradását az asztaltól, s kilépett hozzá.

-         Anya! Levihetem a sárkányrepülőt apához? Megígérte, hogy eregetünk! – tartotta a kezében a sárkányrepülőjét Dylan.

-         Persze, menj csak! – biccentett Corinne, s szemével követte a fiát, ahogy az apja után szalad. Armand leguggolt a gyerekhez és szakértelemmel kezdte magyarázni a sárkányeregetés titkát. Ahogy a magasba kezdett emelkedni, átadta Dylannek a favezetéket, amire rögzítve volt.

-         Vissza kell mennem Londonba – sóhajtotta Fabian.

-         Most? Nyár közepén? – hűlt el Corinne és értetlenül nézett bátyjára.

-         Ha még tehetek valamit azt most kell tennem – felelte Fabian elszántan.

-         Na jó-jó, de hol szállsz meg?

-         A Grand Hotel Imperialban – felelte Fabian.

-         Ó, hát az drága hely – nyögte Corinne, s szárazon nyeldekelt. A Grand Hotel! Micsoda kristálycsillárok voltak ott. Milyen gyönyörű velencei tükrök verték vissza a fényeket. Corinne csak kívülről látta régen azt az épületet, s anyja akkor is elmagyarázta, hogy itt egyetlen éjszaka is méregdrága.

-         Tudom, csak ha később megyek, akkor már lehet, hogy késő lesz – sóhajtotta Fabian.