Teadélután

Fabian kihalászta a teasüteményt a teájából a teáskanalával. Már másodjára ejtette bele a süteményt a teába. Lehetetlenül ügyetlen ma. Remeg a keze, mert érzi, hogy Anna bámulja. Szinte sokkolta a dolog, hogy megfordultak a viszonyok. Eddig ő nézte Annát. Most meg Anna nézi őt. Mit bámul rajta a lány? Hiszen az értésére adta, hogy az Ő Williamje a világ legklasszabb Williamje. Akkor egye meg a fene őket ott ahol vannak! Talál más utat is a Montgomery vagyonhoz. Kell az az összeg! Kell, mert a de Noir vár drága. Julien pontosan közölte az összeget, hogy mennyiért hajlandó eladni neki. Kell  a vár, tehát kell a Montgomery hozomány is. Fabian tüntetőlegesen nem nézett a lány felé. Elérte, hogy itt legyenek. Mrs. Hamilton pedig csüngött Robin minden szaván. Fabian maga is meglepődött az apja eszméletlenül jó formában volt.

-         Jövőre a fiam indít egy lovat az angol derbyn – jelentette be Robin

-         Nem mondja? – ámuldozott Mrs. Hamilton.

-         Otthon neveljük a lovainkat. Holdföldén. Jó, lovak, gyorsak – Fabian magában forgatta a szemét. A Holdföldén nevelkedő lovak egyetlen tulajdonsága, hogy apja remekül tud velük rabolgatni.

-         Fabian, választott már nevet az angol derbyhez? – kérdezte Mrs. Hamilton.

-         Ó, még nem gondolkodtam ezen, lehetne…- Fabian megforgatta a teáskanalat az öt órai teában, nézte a tea aranyló színét. Olyan a színe, mint Anna hajának. Igaz, nem is borostyánszőke, hanem teaszőke mint a mézes tea. Kiáztatott mézesteaszínű. – Annaa…mármint a A na –pfényről…kellene elnevezni azt hiszem – javítgatta magát hebegve Fabian.

-         Napfény, napfény… nem rossz, csak valahogy olyan…

-         Erőtlen? – kérdezett rá gúnyosan Anna.

-         Miss Montgomerynek talán jobb ötlete van? – kérdezte Fabian egyenesen a lányra nézve. Anna égkék szeme viszonozta a pillantását.

-         Talán – felelte Anna s közben felvetve a fejét belekortyolt a teájába.

-         S megosztaná velünk? – dőlt előrébb kíváncsian Fabian ,s a teáscsészét a csészealjjal együtt az asztalkára helyezte Mrs. Hamilton finom márványdíszes szalonjában.

-         Miért nem nevezi Summertime-nak, mindenki a nyáridőt szereti a legjobban, biztos sokan fogadnának rá? – villant meg Anna szeme kékje. Fabian értette a célzást. Nyár, az az évszak, amikor ők ketten garantáltan nem találkoznak. – Én magam is szeretem a nyarat, ki nem? Anglia nyáron gyönyörű, a frisszöld fűre rásüt a napfény – nézett körbe Anna.

-         Nem, nem Miss Montgomery, szerintem a Wintertime jobb lesz. Köszönöm az ötleteit. Wintertime néven fog a lovunk a derbyn futni. Apa eldöntöttem – biccentett az apjának Fabian. Télidő. Ami mindig Londont és mindig Annát fogja jelenteni számára. Legyen csak ez a ló neve. Anna nem nagy derbys. De a londoni derbyre minden nő szeret készülni. Mert a hölgyek a ruhájukat is itt mutogatták a legszívesebben. Divatrovatba bekerülni legkönnyebben nem a bálról, hanem az angol derbyről lehetett. Egyszer még Maria de Noir-ról is írtak.

 

 

-         Maria! Képzeld benne vagy a napi újságban! – kiáltotta át a londoni villa hallját Robin.

-         Az újságban? Na de mi miatt? – rettent meg Maria és abbahagyta Corinne hajának fonását.

-         „Nem mindennapi ritkaság fogadta az angol derbyre látogatókat. A lelátókon a feltűnő vörös hajú hölgy Maria de Noir páratlanul gazdag egyedi tolldíszes ruhája minden városi hölgy érdeklődését felkeltette. A ritka madártollak úgy simultak a rafinált ruharedők közt, mint apró ecsetvonások egy tökéletesen megkomponált festményen. Új divat lesz születőben? Úgy tűnik az északi erdők vörös hajú nemesasszonyára még érdemes lesz odafigyelnünk.” – olvasta fel hangosan a cikket Robin.

-         Maria, a divatrovatban! – sápítozott Charlotte. – De miért ő? Hiszen abban az ezer éves ruhában volt, amit a vadászházban viselt valamikor karácsonykor még ezer éve! – siránkozott Charlotte.

-         Istenem! Az újságban a nevem! Ég az arcom! – tépte ki Robin kezéből az újságot Maria.

-         Pénzt vagy életet! Add meg magad! Richard király nevében lefoglaljuk értékeiteket! – robbant be Armand és Fabian a szülők közé.

-         Kisfiam, fejezd be ne idegesítsd most anyádat! – ripakodott rá Charlotte.

-         Anya az ékszerek! – nyomatékosította Armand.

-         Mi? Hagyjál most! – legyintett Charlotte. – Pedig milyen sokba került az az égkék ruha, amit most varrattam pont a derbyre. És észre sem vették! Pedig a derekánál az a karcsúsítás! Olyan egyedi! – mérgelődött Charlotte és egyszerre nézett Robinra és Mariára felváltva.

-         Térdre borulni Richard király előtt! – Richard belépett és a nyomában Cody a karján vitte a fakardot. Armand és Fabian térdre borultak, de közben anyjukról akarták az ékszereket leszedni.

-         Istenem, az újságba kerültem most mi lesz? – rémült meg Maria.

-         Ugyan már ez csak jó nekünk! Írtak rólad, ez sokat jelent! Itt vagyunk jelen vagyunk a londoni közéletben Maria! Ez annyira jó! – Robin kitépte Maria kezéből az újságot és felkapva a feleségét megpörgette a levegőben és csókot nyomott az arcára.

-         Az én kis Holdhercegnőm! Tudtam, hogy rád fognak a leghamarabb felfigyelni! Ezzel biztos, hogy megnyílnak a londoni szalonok előttünk! Ó Maria! – nyomott forró csókokat Maria arcára Robin. Corinne értetlenül nézte a szüleit. Fabian Armandra grimaszolt, hogy ezek most miért nyáladzanak ilyen undorítóan.

-         Lionel ez is miattad van – jelentette ki sértetten Charlotte. – Mert nem hagytad, hogy drágább anyagból varrassam azt a ruhát! – dühöngött Charlotte. – Kettőnk közül én vagyok a feltűnőbb. Szőke vagyok ,szebb is vagyok és csinosabb is, magasabb is.

-         Jaj Charlotte ez tök mindegy – legyintett rá Lionel.

-         Neked lehet! De nekem nem! Nem fognak még egyszer a de Noirokról írni és most elszalasztottam, miattad!

-         Ha nincs ízlésed én arról nem tehetek – vágta rá Lionel.

-         Mit mondtál? – sziszegte Charlotte.

-         Az ékszereket! – ordította be a két gyerek. Corinne  odabillegett a két fiú elé és a karjáról lefejtette a fagolyókból álló kis karkötőit.

-         Tessék! – nyújtotta a fiúknak Corinne mosolyogva.

-         Ez is megteszi – jelentette ki Fabian és kitépte húga kezéből a láncokat.

-         Gyerekek ne legyetek láb alatt menjetek most az emeletre játszani – hessegette el őket Maria.

-         De anyu a hajam – nyújtogatta a nyakát Corinne magasra.

-         Egy kicsit később Corinne, később – mondta Maria és bezárta a gyerekek után az ajtót.

-         Na mehetünk az emeletre. Királyom? – nézett hátra Richardra Fabian.

-         Menjünk – rántotta meg a vállát Richard.

-         De nekem nincs befonva a hajam – kezdett sírásba Corinne.

-         Ne nyávogj már! – kiáltott rá Fabian, s a gyerekek egymás után trappoltak fel az emeletre. A gardróbszekrény aljában kuporogtak.

-         Vége a játéknak – állapította meg Fabian.

-         Ok, vége – vette le a papírkoronát a fejéről Richard. – Ú pedig vagy tíz percig király voltam.

-         Én meg fegyverhordozó – sopánkodott Cody.

-         Én meg szar rablóvezér, mint apám – dünnyögte Fabian. – Csak fagolyókat szereztem. Nesze Corinne, itt van! – dobta húga ölébe a karpereceket Fabian.

-         Nekem meg nincs befonva a hajam! – hajtott egyet világfájdalommal Corinne, s közben csorogtak arcán a könnyek.

-         Nekem meg pisilnem kell – jelentette be a maga egyszerűségével Armand. Richardból kitört a nevetés. Fabian és Armand meglepődve néztek rá. Most mit nevetsz?

-         Pisilj az egyik cipőbe, vagy kalapba – mutatott körbe Richard.

-         Nem, nem jó ötlet – rázta a fejét Fabian. – Shadow  egyszer belepisilt apa  cipőjébe, olyat kapott érte, hogy vonyított egész éjszaka a kutya, meg még másnap is húzta a fenekét apa elől.

-         Huh, na olyat nem akarnék apádtól kapni az biztos. Inkább a nadrágomban tartom a fütyim – jelentette ki Armand rosszkedvűen. A fiúk rosszkedvűen lecsendesedtek. Csak Corinne vigasztalan kis macskanyávogása hallatszott a gardróbban.

-         Én ezt nem bírom tovább – fakadt ki Armand sötéten Corinne-ra nézve.

-         Én se – kontrázott Richard.

-         Én se – tette hozzá Cody.

-         Befonom én a hajad csak fogd már be – kiáltott a húgára Fabian végül. Corinne-ba egyből beleszorult a sírás.

-         Nem is tudsz hajat fonni – vágta rá azonnal Corinne.

-         Anya azt mondta olyan mint a parketta – vetette fel Fabian. – fiúk! – Richard kihúzta a gardróbajtót és kinézett a kis gardrób mintájára. – Ez parketta – jelentette ki Richard.

-         Corinne ülj ide – Corinne engedelmesen odacsúszott harisnyájában Fabian elé és várakozón nézte a fiúkat.

-         Nem lehet bonyolultabb mint csúzlinak megfelelő fát találni, menni fog – biccentett határozottan Fabian és nézte a Corinne hajában anyja által elkezdett fonatot.

-         Megyek pisilek! – állt fel Armand és otthagyta őket.

-         Na nézzük. Egy tincs ide, ez meg így – huzigatta ide oda Corinne haját Fabian.

-         De nézd így jön a parketta, egymás után jobbról és balról – mutatta Richard a parkettacsíkokat.

-         Jól van egy innen, egy onnan, oké nem nehéz – esetlen kis fiús ujjaival ide-oda tapizgatta a kis vörös tincseket. Corinne várakozásteljesen ült előtte.

-         Ne húzd a hajam! – szólt ár a bátyjára.

-         Tudod milyen, ha húzom a hajad? Ilyen! – rántotta meg Fabian húga haját.

-         Fabian! – ütött rá Corinne s a két testvér kergetőzni kezdett az emeleten. Corinne berontott az elegáns londoni mosdóba. Armand az angol wc felett állt és rájuk nézett.

-         Öt perc nyugalma sincs az embernek itt! – jelentette ki, ahogy az összes unokatestvére betódult az elegáns fürdőbe.

-         Nekem is kell pisilnem – jelentette ki Corinne.

-         Jó pisilj megnézzük – vágta rá Fabian, s karbatette a kezét.

-         De miért nem mentek ki? – tiltakozott Corinne.

-         Mert látni akarjuk a puncid. Richard és Cody nem látott még puncit és meg akarják nézni – felelte Fabian magától értetődően.

-         Ó! – Corinne elgondolkodva  szorongatta a szoknyáját. – Mh de hát én se láttam a ti fütyiteket, akkor mutatom meg a puncim, ha megmutatjátok a fütyiteket – egyezett bele Corinne az alkuba.

-         Jó, jó! – vágták rá a fiúk.  S mindegyik sietve letolta a nadrágját. Armand a fejét rázva nézte unokatestvéreit.

-         Látom mindőtöket a fejetekre ejtettek – jelentette ki. Maria nyitott be a fürdőbe.

-         Mit csináltok itt gyerekek? – nézte a letolt nadrággal álldogáló fiúkat, és Corinnet, aki felhúzott szoknyával és lehúzott bugyival állt a fürdő közepén. Fabian kusst intett a húgának és ő válaszolt.

-         Pisilni akarunk!

-         Mind? Egyszerre? – nézett egyik gyerekről a másikra Maria. – tessék kimenni a mosdóból! Egyszerre csak egy, várjátok ki a sorotokat, na kifelé innen fiúk, előbb Corinne pisil.

-         Miért ő? – csattant Fabian azonnal.

-         Mert ő a legkisebb – magyarázta Maria.

-         Tudjuk, és mert ő lány! – nyújtotta a nyelvét Corinne-ra Fabian.

 

Fabian belekortyolt a teába. Anna a fogai közt elroppantott egy száraz teasüteményt. Vajas sütemény. Hamiltonéknál mindig az unalmas száraz angol teasütemények vannak. Mindig ugyanolyan az ízük, mindig ugyanúgy néznek ki. Hol hasonlítható az Corinne gyümölcsös süteményeihez? Fabian kényszeredetten leharapott egy darabot a kekszből. Mert ez valójában keksz és nem sütemény.

-         Hallottam, hogy járt az angol derbyn. Szinte minden ismerősöm hatalmasat bukott a mai fogadáson – sopánkodott Mrs. Hamilton.

-         Ötszáz font? – legyintett Robin. – Nem probléma Mrs. Hamilton. Holdföldén a családomé a fél megye.

-         A fél megye? – hűlt el Mrs. Hamilton és alaposabban  megnézte magának a családot. Fabian tudta, hogy merő túlzás apja kijelentése, de valóban Julien de Montmarte és Benjamin Merryweather révén jelentős terület volt a család birtokában. De nem a de Noirok birtokában. Persze erről Mrs. Hamiltonnak nem kell tudnia. Robin nagyon jól beszélt. Jól beszélt Anna Montgomery füle hallatára, anélkül, hogy tudta volna. Fabian maximálisan elégedett volt ma az apjával. Úgy beszélt, mint Londonban mindig. Mintha rengeteg pénzük lenne, vagyonos nemesek lennének, akik merő kényelemből nem szereztek grófi rangot. Mert nincs rá szükségük. Nem a királynő közelében akarnak nagy szolgálatokat tenni. Ők elvannak a vidéki birtokaikon és jól élnek azok jövedelméből. Ez volt a látszat. Amit a londoni díszes társaság előtt játszottak. S Robin nagyszerűen játszott. Az ötszáz font kiesést, ami miatt annyi szemrehányást hallgatott Mariától, egyszerűen elbagatellizálta. Csekélység. Észre sem veszik a költségvetésükben. Holott már most tudják, hogy márciusban haza kell térniük, mert nincs pénzük még egy hónapot kifizetni. – A fél megye! – majszolta magába a teasüteményt Mrs. Hamilton, s élveteg szemével a lustán a kanapéján keresztbe tett lábbal üldögélő Robint nézte. Robin whiskyt ivott most is mint mindig. Ő nem fog londonivá válni. Maria kortyolgatta csak a teáját közvetlen Mrs. Hamilton mellett és Anna másik oldalán. Nem is sejtette, hogy a fiának micsoda tervei vannak az ismeretlen, kissé már házasulandó korból kieső lánnyal. Anna az ő szemében jelentéktelen volt. A fia számára túlságosan idős, elérhetetlen, és foglalt is. Így amint felhörpintette a tea utolsó kortyait felállt.

-         Köszönjük a szíves fogadását Mrs. Hamilton. Két nap múlva nálunk? – hívta vissza Maria udvariasan a vendéglátójukat.

-         Ó ezer örömmel ezer örömmel – nyalta meg cserepesedő ajkait Mrs. Hamilton és rajongó pillantását a whiskyt vedelő Robinon tartotta.

-         Miss Montgomery, Mr. Lloyd, számíthatunk önökre is szerdán délután öt órakor egy teára? – kérdezte Maria merő kötelességből. Jól tudta, hogy Mr. Lloyd és a Montgomery család is túl előkelő az ő köreikhez, így kedvesen de vissza fogják utasítani az invitálást.

-         Megtisztel a meghívásával Madame de Noir – állt fel helyéről céltudatosan Anna. Fabian majdnem nyakonöntötte saját magát  a teájával, amint ő is igyekezett sietve kiinni csészéjéből a teát. Anna elfogadta anyja meghívását! Jézusom! Miért tette? – Számíthat rám szerdán délután ötkor.

-         Ó igazán? – Maria szintén zavarba jött a pozitív választól. Rangos érdeklődőjük akadt és Maria általában nem szerette, ha túl vagyonosaknak kell megfelelniük. – Nahát ez…pompás, igazán nagyszerű – nézte meg alaposabban a lányt Maria. – Akkor a szerdai viszont látásra. Mrs. Hamilton, Miss Montgomery, Mr. Lloyd – biccentett mindenki felé búcsúzóul Maria. A fogatban azonban fújtatott. Odalett az udvarias illem.

-         Nahát? Mi a csoda ütött ezekbe? Lehet, hogy az ötszáz font kihajintása az ablakon mégis ért valamit? – mérlegelte Maria.

-         Pontosan. Ezek gazdagok. Ha elhiszik, hogy te is az vagy, egyből jobban pattognak utánad – nézett ki London utcáira Robin.

-         Ki ez az Anna egyáltalán? Mindig úgy ül mint aki karót nyelt, és azokkal a hideg szemeivel olyan kritikusan tud nézni! Kiráz tőle a hideg! – fújtatott Maria. – Vagy csak én éreztem ezt?

-         Talán nők érzik az ilyesmit, én csak azt láttam rajta, hogy elalszik ott a sarokban a teája fölött – rántotta meg a vállát unottan Robin. – Unalmas tipikus angol nő. Nem szeretnék vele két szónál többet soha az életben váltani. Elaludnék tőle én is.

-         Igen az lehet. Vagy a torkán akadt a keksz. Mrs. Hamiltonnál már megint száraz kekszek voltak. Rettegtem, hogy beletörik a fogam – értett egyet a férjével Maria.

-         Azért anya, mert ezeket a kekszeket a teába kell mártogatni, akkor oldódnak fel – felelte Fabian rosszkedvűen. Kellemetlenül érintette, hogy szülei Annát egyenesen ellenszenvesnek találják.

-         Na figyeled, hogy kikupálódott – heherészett Robin. – Nekem tök mindegy, jól csúszott rá a whisky az biztos.

-         Régen Miss Heliotrope-al számtalanszor ettünk ilyen szárazkekszeket. Ő imádta az ilyesmit, mert jót tett a gyomrának. Állandóan gyomorproblémái voltak, és azokra a keksz a legjobb – magyarázta Maria. – Persze reggeli rosszullétekre is remek terheseknél.

-         Köszönjük a bölcs tanácsaidat anyám. Mi sem terhesek sem gyomorbajosak nem szoktunk lenni, igaz apa? – bökte meg az apját Fabian.

-         Jah, csak szörnyen unatkozom Londonban – sóhajtotta Robin.

-         Na mindegy. Ez az Anna Montgomery egyébként már eléggé vénkisasszonynak számít. Hány éves lehet? Huszonnyolc- harminc? És még mindig nem vette el senki? Pedig elég gazdag hozzá! Ti mit tudtok róla? – ráncolta a homlokát Maria.

-         Ki? Még mindig arról a nőről beszélünk? Ah, nekem olyan mint Charlotte, állandóan kékben van. Kék, kék, kék. Más színt nem is ismer. Meg szőke, meg gőgös. Amúgy van valami vőlegénye vagy nem? De azóta se vette el, sejtem miért, izgalmasabb nőt keres magának – gúnyolódott Robin. Fabian feszengve nézett ki az ablakon.

-         Nem tudom miért kell most Anna Montgomeryn köszörülnötök a nyelveteket – jegyezte meg bosszúsan.

-         Annácska védelmébe keltél Fabian? Mi van, azt hittem egyetértesz velünk! – grimaszolt Robin.

-         Hagyjuk, unom, hogy mindenkit kibeszéltek ennyi – felelte Fabian és alig állt meg a kocsi kiszállt.

-         Bele se merek gondolni, hogy idejön ez az Anna és fintorogni fog a bérelt londoni villánkon. Kiráz a hideg, mert tudom, hogy ezt fogja csinálni – sopánkodott Maria.

A szerencse forgandó

A Londoni villában teljes felfordulás fogadta Fabiant, ahogy belépett. Az egyetlen dolog, amit lehetett a villában tenni, az a szobáról szobára járás volt. S ehhez Robin és Maria nagyszerűen értett. Ajtók nyitódtak és csukódtak. Egyik szobáról a másikig követték egymást. És persze az egész villa zengett.

- Hogy voltál képes ennyi pénzt feltenni arra az egy nyamvadt lóra!

- Egy telivér volt Maria, nem volt nyamvadt egyáltalán nem volt nyamvadt! De a Baltazzik mindig nyertek! Nem is értem mi történhetett most! Talán ha nem nézed a hideg szürke szemeddel olyan megrovón azt a gyönyörű lovat akkor nyer!

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes voltál ennyi pénzt kiszórni, egy lóversenyen! Robin normális vagy ilyenkor? – kiáltotta Maria. – Szia Fabian! Hol voltál? TE is! Hol kóborolsz egész nap érthetetlen! Nem is látunk, se Londonban se Holdföldén! Állandóan bóklászol!

- Mi történt anya? – sóhajtott fel Fabian és az ajtófélfának dőlt.

- Mi? Apád ötszáz fontot tett fel egy lóra és vesztett! Érted? Úszott ötszáz fontunk! Csak mert apád szerencsejátékon akar meggazdagodni!

- S ezen mit változtat, hogy ordibáltok? – kérdezte nyugodtan Fabian.

- Te ebbe ne szólj bele! Fabian ne szólj bele! Te ezt nem érted!

- De értem, de azért nem kell így kiabálnotok!

- Anyád ma havibajos! Nem lehet vele beszélni! Tudod, hogy ha lovakról van szó, az neki olyan mint a kínai – legyintett Robin.

- Apa miért nem vettél inkább egy versenylovat? Indíthatnád a derbyn – jegyezte meg Fabian futólag.

- Nem is rossz gondolat, nem is rossz – kapta a fiára a tekintetét Robin és hullámos hajába túrt. – Gyere ide te apád fia! Igen, okos vagy mint apád! – akarta Fabian haját összeborzolni. – Te aztán megnőttél – rázta a fejét Robin, mert a fia olyan magas volt, hogy nem esett kényelmesen a borzolás.

- Fabian! Te még adod apád alá a lovat? – kiáltott rá Maria dühösen. – Van fogalmatok róla mennyibe kerül egy versenyló fenntartása és gondozása? Szerintetek van nekünk erre pénzünk?

- De Fabian! Jobb ötletem van! A te nevedben indítunk az angol derbyn egy lovat! Ó micsoda fogás! – lelkesedett fel Robin. – Az ilyenekre buknak a nők! – vigyorodott el Robin. – Minden gazdag liba utánad akar tipegni majd! – kacsintott Robin. – Ó máris körbeérdeklődöm – dörzsölgette a kezét Robin és otthagyta őket.

- Jól elintézted – ingatta a fejét Maria.

- Gazdagnak akarunk tűnni nem? A derbyn  csak pénzesek indítanak lovat – érvelt Fabian.

- Minden pénzt elszórunk Fabian. Ha így haladunk, egy hónappal hamarabb kell hazamennünk – sóhajtotta Maria.

- És? – rántotta meg a vállát Fabian.

- nem is baj? Eddig nem bírtál magaddal, hogy mikor jövünk már Londonba, most meg már mennél vissza Holdföldére? – figyelte a fiát Maria. – Tán kikosarazott valaki Fabian?

- Miről beszélünk anya? – vonta fel a szemöldökét közönyösen Fabian.

- Nem tudom. Olyan furcsa vagy. Lány van a dologban?

- Jaj anya hagyj már! – rázta le az anyja kérdezősködését Fabian. S akár az apja ő is menekülőre fogta. De az anyja vérszemet kapott. Jött, és jött, egyik terem a másik után. Jézusom! Londonban tényleg ezt csinálják!

- Miért az egész küzdésünk, ha még csak szerelmes sem leszel! – ment a fia után rendületlenül Maria. – Fiatal vagy, kizárt dolog, hogy egy lány sem tetszik! Nem hiszem el! Fabian miért titkolódzol előttem? Az anyád vagyok! Miért kell megélnem azt, amit Corinne-nál? Hogy én vagyok az utolsó aki értesül róla, hogy házasodni készülsz?

- Jézusom anya! Miért kell mindent így felfújnod? Miért kell mindig ennyit kérdezgetned? – csattant az anyjára Fabian. – Értsd meg vannak dolgok, amik nem tartoznak rád! Ilyen dolog például a magánéletem is! – vágta be az ajtót Fabian. Maria utána ment.

- Nem voltál itthon éjszaka! – jegyezte meg Maria.

- Honnan veszed? -  zárkózott el még erősebben Fabian.

- Rosszul aludtam, néztem a londoni esőt és … a fogat nem volt itt. Hajnal kettő után jöttél haza. Éjszakai kocsikázások. Jézusom Fabian mit művelsz? – nézte a fiát értetlenül Maria.

- Én…? Nem  hiszem el anya, hogy kémkedsz utánam! Te jó ég! – túrt a hajába Fabian idegesen.

- Titkos éjszakai találkák? Ki az a nő? – kerülgette a fiát Maria.

- Anya! – fakadt ki Fabian.

- Miért nem válaszolsz? – zsörtölődött Maria.

- Mert nem akarom, hogy tudj ezekről a dolgaimról! – csattant Fabian indulatosan.

- Szóval mégiscsak nő van a dologban.

- Anya! – toppantott Fabian és megállt egyenesen az anyjával szemközt. – Egy francia szajhánál voltam, lefizettem azért, hogy megdugjam, ezek a dolgok nem tisztességes nőkre tartoznak, miért akarsz tudni róla? – vágta anyja szemébe nyíltan Fabian.

- S szerinted azért vagyunk Londonban, hogy kurvákra költsd a pénzt? – sziszegte Maria.

- Anya huszonkettő leszek, nem akartam szűzen meghalni ennyi – tárta szét a karját Fabian.

- Istenem, úgy beszélsz mint apád, nincs érték, nincs semmi, csak élsz a világba! – sápítozott Maria a fiát nézve. – Mi az hogy nem akartál így meghalni? Hogyhogy meghalni?

- Nem álltam messze tőle – grimaszolt Fabian.

- Mi? Ezt, ezt meg hogy értsem? Fabian! Össze-vissza beszélsz nem tudlak követni és nem mondasz semmit! – támadt rá Maria.

- Anya, hagyjuk túlreagálod, felidegesedsz, engem is felidegesítesz – hunyta le a szemét feszülten Fabian. – Délután teázunk a Hamilton házba próbáljatok meg értelmesen viselkedni.

- Nem tudom ki az aki képtelen viselkedni – húzta fel az orrát Maria. – Szeretném, ha tudnád, hogy az ilyen viselkedésedre nem tudok büszke lenni és bíztam benne, hogy a fiam normálisabb mint…

- Anya, hagyd békében Corinne-ékat jó? – szólt rá Fabian dühösen és a fejét rázta, ahogy anyja elvonult a szobából.

 

Fabian jobb karja be volt kötve. Leesett a fáról. Mert bohóckodott. Fejjel lefelé lógást gyakorolt az ágról, ami hirtelen reccsenéssel egyszerűen letört alatta. Nem volt ideje kapaszkodni sem. Lehullott a fáról mint egy falevél.  Azóta most a nyakába akasztott karral bóklászott az erdőben. Shadow  izgatottan csóválta a farkát és felnézett Fabianra.

-         Na? Mi van? Ezt akarod? Ezt? – Fabian lóbálgatta a bal karjában a botot, majd elküldte  jó messzire. Nézte ahogy Shadow nekiiramodik.

-         Fáj még a karod? – kérdezte Armand, aki mellette bandukolt.

-         Inkább viszket, add ide a kaparófát – Armand átadta a vékonyabb botot és Fabian lelkesen a kötés alá dugta a botot és vakargatta a bőrét. – Le kellene venni ezt a kötést – méregette Fabian a már koszosodó gézt.

-         Szerintem inkább hagyd – jegyezte meg Armand.

-         Azt mondod? – nézett fel rá Fabian bizonytalanul. Corinne furcsán felcsuklott a közelben. A két fiú odanézett. Corinne riadtan nézte a két fiút.

-         Mi az? – nézett rá Fabian.

-         Azt hiszem…lenyeltem egy bogarat – tette a szája elé a kezét Corinne.

-         Mi vagy te béka? – rázta a fejét Fabian.

-         Most mi lesz? – kérdezte megszeppenve Corinne.

-         Hát körözni fog a hasadban mint egy pöcegödör felett – felelte Fabian nevetve.

-         Tényleg? – ráncolta össze rémülten a homlokát Corinne.

-         Persze nézd így! – nevetett Armand. – Zzz… zzz… - elkapta Corinne derekát és csiklandozni kezdte a lányt. Corinne visítva kacagott a kezében. Armand végigcsiklandozta Corinne hasát. – Itt repül a kisbogár! Zzz…

-         Ne! Ne! Armand hagyd abba! Ez csikiz! – visongatott Corinne és sietve elszaladt, ahogy kiszabadult Armand kezei közül. Váltórendszerben Shadow érkezett, ügetve hozta a botot. Fabian kirántotta a botot a kutya pofájából.

-         Te Armand átkozottul rafkós vagy!

-         Miért? – lepődött meg Armand.

-         Leszerelted Corinnet! Tudod, hogy ebből mekkora sírás-rívás lett volna?! Hogy ő lenyelt egy bogarat? ÉS te megelőzted! Ha nem én nyígatom meg akkor nem olyan vicces a dolog – jelentette ki Fabian.

-         Akkor jó, sírásveszély elhárítva – szalutált Armand.

-         Innen jó lesz a kilátás! Eredj Shadow! Hozd vissza! – dobta el nagy ívben a botot Fabian. – Távcső! – nyújtotta a bal kezét Armand elé Fabian.

-         Amióta eltört a karod hordárnak érzem magam melletted – állapította meg Armand, de átnyújtotta a magával hozott távcsövet. Fabian a szeme elé emelte a távcsövet és egy kézzel élesítette.

-         Az én váram! – mormolta áhítatosan Fabian.

-         Julien de Montmarte tulajdona – pontosította Armand.

-         Akkor is az én váram lesz – dühöngte Fabian, s elemelte a szeme elől a távcsövet. – Gyönyörű nem igaz? – suttogta, s átnyújtotta Armandnak, hogy ő is megnézze. Armand is belenézett. A lakótorony és a várfal egy része is valóban jól látszott innen.

-         Egynek megteszi – biccentett Armand.

-          A legszebb vár az egész megyében! – húzta ki magát Fabian büszkén.

-         Vár, hol van vár? – hallotta meg a feléjük ugráló Corinne.

-         Ott ni előtted, kiböki a szemed és nem látod? – morogta neki Fabian. – Ja persze, ha én is ilyen kis manó lennék én se látnám – gonoszkodott Fabian.

-         Nem is vagyok manó! – nézett fel bátyjára durcásan Corinne. – hol az a vár! – rángatta továbbra is a fiúk nadrágját felváltva Corinne.

-         Ott, nézd! – Armand a nyakába emelte Corinne-t és átadta a távcsövet.

-         Ó, az tényleg egy vár! Vajon van benne egy királynő? – sóhajtozta Corinne.

-         Nem, a királynő palotában él, Londonban – felelte Fabian. – Még ezt sem tudod?

-         De hercegnők élnek benne? – kérdezősködött tovább Corinne.

-         Nem – forgatta a szemét Fabian.

-         Akkor lehetek én a hercegnő abban a várban? – kérdezte izgatottan Corinne.

-         Az a vár most nem a miénk – morogta Fabian rosszkedvűen.

-         Na jó, de ha a miénk lesz, akkor lehetek benne a hercegnő? – akadékoskodott Corinne.

-         Akkor megengedjük, hogy hercegnő legyél benne – felelte Fabian vállrántva.

-         Ó de jó, és mikor lehetek hercegnő? – kérdezte tovább Corinne.

-         Ahhoz herceget is találnod kell te lüke – rázta a fejét Fabian.

-         Tényleg? Na jó – gondolkodott tovább Corinne.  – S hol találok herceget? – ötlött fel az újabb probléma corinne-ban.

-         Mit tudom én! De rohadt idegesítő tudsz lenni Corinne – fújtatott Fabian és elszedte Shadowtól a botot.

-         Fabian te nem vagy herceg? – kérdezte Corinne, és leseperte a szoknyáját, ahogy Armand talpraállította.

-         Dehogy vagyok az – mérgelődött Fabian és elküldte a csudába a botot.

-         S te Armand? Te herceg vagy?

-         Nem – rázta a fejét Armand.

-         Corinne, a családban senki sem herceg, eredj szaladj előre, lehet ott lovagol az erdei tisztáson keresztül a herceged! – szólt rá Fabian.

-         Komolyan? Ott lovagol?! Láttad? Juj, akkor sietek! – iramodott neki Corinne.

-         Mindent megzabál. Látod? Tisztára dilinyós – rázta a fejét Fabian, ahogy húga előreszaladt hercegnézőbe.

-          Aham, volna kedved horgászni a parton? – kérdezte Armand.

-         Nem tudom. Tudok én horgászni? – bizonytalankodott Fabian.

Rokon a sugárúton

Fabian megbújt a hóban. Shadow izgatottan szimatolt mellette. Belefúrta orrát a hóba. Majd prüszkölt mert belélegezte a havat.  Fabian az ajka elé tette a kezét, hogy jelezze a kutyának most csendben kell lenniük. A de Noir vár alatt voltak a falak magasak, a kapu őrizve. Corinne piszmogva nyomkodta ujjait a hóba. Rajzolt. Hóba rajzolás. Fabian egy egyszerű lábrúgással el tudta tüntetni a hórajzot, ami bámulatosan jó volt Corinne-ból a sírás kicsikarására. Maga sem értette miért olyan jó móka megríkatni a húgát. De öröm volt nézni, amikor Corinne elsírja magát. Mert akkor olyan volt mint egy kismacska. Mint egy ázott kis sikátormacska. Vékony kis hangján vinnyogott, összehúzódott és csak nyávogott és nyávogott. Corinne ellenálhatatlanul aranyosan tudott sírni. S utána olyan könnyen meg lehetett vigasztalni. De ma véletlen sem akarta, hogy sírjon, nem ma Corinne-nak is csendben kell lennie. Armand unottan rágta a mogyorót a szájában. Egy fatörzsnek dőlt és nézte a két testvér próbálkozását.

-         Úgysem fog sikerülni! – szólalt meg Armand már tucadjára.

-         Ne károgj itt felettem mint egy vészmadár! Igenis menni fog – sziszegte vissza Fabian és közelebb bújt a kutyához. Shadow lihegve nézelődött, tűrte, hogy Fabian ránehezedik.

-         Fabian, egy várfoglaláshoz legalább ötven-hatvan ember kell. Minimum! Érted? – nyomatékosította Armand.

-         Mi is vagyunk vagy tizennégyen. Az nem elég?

-         Te most Corinne-t komoly haderőnek tekinted? – nézte ahogy Corinne dúdolgatva nyomogat a kis ujjaival pöttyöket a hóba. – Hát kizárt! – fröcsögte Armand és a szájába dobott egy mogyorót, s élvezettel rágcsálta.

-         Figyelj Corinne elbőgi magát, tuti, hogy mindenki elmenekül, mert a nyávogását hallgatni sem lehet – bólogatott Fabian.

-         Fabian fogd fel, hogy azok ott bent, kiképzett katonák, mi meg erdei suhancok vagyunk. Semmi értelme ennek az egésznek – ismételgette Armand.

-         Ez a vár az enyém! – csattant fel Fabian. – Jogos örökségem! Az én tulajdonom. Igenis visszaszerzem! – dühöngött felpattanva Fabian és harciasan bökögette a mellét.

-         Oké! Nem hátráltatlak – tárta szét a karjait Armand. Fabian füttyentett. A távolból kukorékolás hallatszott.

-         Készen állnak! Támadás! – Fabian éles füttyel adta meg a jelet és nekirontott a várfalnak. A várat több pontról mászták meg a de Noir unokatestvérek. Fabian felért a várfal tetejére és végigszökkent a köveken.

-         Miért ilyen csökönyös szamár? – tápászkodott fel Armand a hóból. – Corinne maradj itt, és a közelben bújj el! Jó?

-         Bújócskázunk? – szökkent fel izgatottan Corinne és máris szoknyáját gyűrögetve kémlelte az erdőt, hogy hova is bújjon.

-         Aha! Na eredj, számolok! Egy- kettő!

-         Juj de jó! – csipogta a magasba ugorva Corinne és elszaladt az erdő felé. Armand nekiveselkedett a falnak és maga is felrugaszkodott. Jobb, ha az unokaöccsei után néz, mielőtt hülyeségeket csinálnak. Fabian már a belső udvar felé szaladt. Kezében fáklyával, nyomában Shadow lihegett.

-         Ez itt egy várfoglalás! Gyújtsátok fiúk! – ordította el magát Fabian és nekiiramodott.

-         Hé! Ti kölykök! Mi az ördögöt műveltek itt! Fiúk fogjátok meg őket! – hallatszott egy öblös hang. Döngő, csörtető lépések követték.

-         Behatolók a várban! Elfogni őket! – kiáltozták mindenfelé. A fiúk felgyújtogatták a szalmát, a gabonazsákokat, és amit csak értek a váron belül kiáltoztak, de a vár védelmében itt állomásozó katonák azonnal a nyomukba eredtek.

-         Mit műveltek ti csirkefogók! Na megálljatok adok én nektek! -  Armand a kavarodásban Fabiant kereste.

-         Gyere csak ide fiacskám! – Julien de Montmartre állt a várfalon. Kíváncsian méregette a fiút. A katonája erősen tartotta Fabiant. Egyértelmű volt. Fabiant sarokba szorították. Fabian gyűlölködve nézte a vár urát. Itt van ez a férfi. Az övé most a vár! Az ő vára. A de Noir vár. A de Noir várból sosem lesz de Montmartre vár! Ez a férfi pöffeszkedik az ő örökségén! Bárcsak jól megrúghatná, vagy megharaphatná! Shadow ugatva rátámadt a férfira, s elkapta a katona bokáját s vicsorogva  húzta el Fabian közeléből.

-         Á! Lőjétek le ezt a dögöt!

-         Kösz Shadow! – zihálta Fabian és sietve felmászott a legközelebbi falhosszra. – Visszavonulás! Fiúk! Visszavonulás! – Fabian élesen trillázó füttye kísérte a szavait. Armand a várfalon futásnak eredt.

-         Fabian! A másik irányba a másikba! Arra meredek a várfal! – kiáltotta Armand. Fabian legörnyedve iszkolt a várfalon. Alájuk pörköltek puskákkal a várból.

-         A francba – kapkodta a lábát Armand, ahogy  érezte, hajszálon múlt, hogy el nem találták. Fabian felbotlott a várfalhoz állított szakállas puskában, és hátrabukfencezve nagy csörömpöléssel döntve mindent zuhant ki a puska melletti résen.

-         Fabian! – ordította Armand. Fabian végigcsúszott a várfal lőrésén és zuhant lefelé a várfalon kívülre.  Shadow ugatva érkezett a külső várfal másik oldaláról. Armand átszökkent a  várfalnak támaszkodó fa ágaira és leügyeskedte magát a hóba. Fabian a hóban szétterülve feküdt, körülötte a hóban élénkpiros vércseppek. – Basszus-basszus! – rohant oda hozzá Armand. – Fabian! – Armand letérdelt a fiú mellé.

-         Egyben vagyok! – jelentette ki Fabian s felállt a hóból, de előredöntötte a fejét, mert ömlött belőle a vér.

-         Jézusom hogy vérzel! – nyomta a tenyerét Armand az unokaöccse fejére. Pillanatok alatt le kellett ,hogy rázza a tenyeréről a vért.

-         Menjünk haza! – morogta Fabian.

-         Nem, egyenesen Ezüstharmatra megyünk! Fiúk szaladjatok előre, hívjátok az orvost! – kiáltotta Armand. A kezét szorította Fabian fejére, hogy megpróbálja elállítani a vérzést. De a vér csak patakokban ömlött az ujjai közt. Fabian a saját lábán jutott le Ezüstharmatra. Az orvos ellátta a sebet, összevarrta Fabian feje tetejét.

-         Mit műveltél te lökött?

-         Fabian contra vár – jelentette ki Fabian. – A vár győzött – nézett Armandra vigyorogva Fabian.

-         Ez nem vicces. Rosszabbul is járhattál volna.

-         Csak bevertem a fejem a várfalba!  - tiltakozott Fabian. – Azt hittem elég erős a fejem, hogy betörjem. De csak az én fejem tört be. Sebaj! Legközelebb valami jó erős faltörőt viszek – bólogatott Fabian. Nézte a fiúkat ,ahogy libasorban ott ülnek előtte, miközben az orvos beköti a fejét. – Te Armand… Corinne-t hol hagytátok?

-         Úúú! Corinne! – csapott a homlokára Armand. – Siessünk, szegény biztos még mindig bújócskát játszik.

-         Vagy bömböl, hogy otthagytuk – ingatta a fejét Fabian. – Au! Ez fáj! – nyomkodta meg fájós fejét.

-         Fájni is fog egy darabig fiatalúr! – rázta a fejét az orvos.

-         Menjünk Corinne-ért! – állt fel Fabian, s az unokatestvérekkel előreszaladtak.

-         Corinne! Corinne! Hol vagy? – a fiúk kiáltozásaitól volt hangos az erdő. Corinne egy odvas fatörzsből bújt elő.

-         Itt vagyok fiúk! Ilyen jól elbújtam, hogy nem találtatok meg? – egyenesedett fel és nézte a fiúkat. – Fabian, neked meg mi lett a fejeddel?

-         Behavaztak nálam – nyomta a fehér kötésre a kezét Fabian.

-         Hűűű! Ilyen hó is van? – álmélkodott Corinne. – Megfoghatom?

-         Ne, inkább ne nyúlj hozzá! – rántotta el a fejét Fabian, mielőtt Corinne megtapogatja, amúgy is fájós fejét.

-         De miért ne? – görbült le Corinne szája széle.

-         Mert elolvad. Tudod, hó! – felelte Fabian.

-         Az igaz – méregette Corinne a bátyja fején a jókora kötést. A választ kielégítőnek és logikusnak találta. A fiúk egymás feje felett összenéztek és vigyorogtak. – Milyen jó vagyok bújócskában! Nem találtatok meg! De jó! Én nyertem! – ugrándozott előre Corinne. A fiúk fejüket ingatva ballagtak utána.

-         Mindent meg lehet etetni vele – röhögte Fabian. – Na ezért nagyon király dolog egy kisebb tesó. Főleg ha lány! Azok jó buták!

-         De, ez végülis hazugság volt – felelte Armand.

-         Nem hazugság, az igazság elhallgatása – válaszolta Fabian. – Ezt a mondást apától tanultam. Ő mondja, hogy nőkkel így kell bánni. Tudod nálunk sok a nő.  Kettő is van. Na nem árt ha ismered ezt a mondást.

-         Hát ha egy olyan bölcs és okos vadász mondja mint az apád, akkor biztos igaz – biccentett Armand. – De ezt hogy adagoljuk be apádéknak?

-         Hááát…? – nézett rá fancsalin Fabian. – Még nem tudom…

 

 

Hétfő délelőtt van. Fabian még mindig az ágyban heverészett. Minek is keljen fel? Anna az értésére adta, hogy szálljon le róla. Mennyire unalmas London az unokatestvérek nélkül! És Anna nélkül! Anna nélkül nincs is igazán értelme az ittlétnek. Fabian kinézett a zuhogó esőbe. Ujjaival a széles ágy fejtámláján dobolt. Nincs gond. Anna felől nem ment a közeledés. Ez egyértelmű. Bukta. Teljes vereség. Nem erőltetheti magát a lányra. De nem Fabian de Noir lenne, ha nincs más terve. Csak a másik terv kevésbé jó. Ezért nem akart ma felkelni. Mert tudta, hogy sietnie kellene. Anna utalt rá, hogy tervezik az esküvőt. Hamarosan lemarad Anna Montgomery-ről és annak teljes hozományáról, ha nem siet, ha nem kap észhez még idejében. William Richards is a pénzt akarja.  Fabian meghúzta a feje felett a csengőt.

-         John! John? Hol van már? – kiáltotta ásítozva Fabian.

-         Jövök már fiatalúr! Nem akartam felébreszteni, olyan jól aludt – lépett a szobába a reggelivel John.

-         A szüleim?

-         Az úr az angol derbyre indult, állítólag lovat akar kinézni magának – Fabian összevonta a szemöldökét. Istenem! Remélem apa nem akar fényes nappal egy versenylovat lopni! – Asszonyom is vele tartott – tette hozzá John megnyugtatásként mintha kitalálta volna Fabian gondolatait.

-         Meddig tart a lóverseny?

-         Talán ebédidőre már biztos vége.

-         Jó, nagyon jó – dörzsölgette a tenyerét Fabian. – Írjon apám nevében egy kártyát a Hamilton Hallba és köszönje meg nevében a csodálatos vacsorát és miközben átadja a kártyát érje el, hogy Mrs. Hamilton meghívjon minket délutáni teára. Utaljon rá, hogy szívesen vennénk Mr. Lloyd és Mr. Montgomery családjának társaságát is! Mrs. Hamilton olyan nyájas tud lenni…

-         De fiatalúr!

-         Csinálja! Maga a legügyesebb az ilyesmiben – Fabian kiugrott az ágyból és  a lágytojást egy könnyed ütéssel az ablakpárkányhoz ütötte, a repedt héjat a tálcára dobta és ahogy felhúzta az ablakot már öntötte is a szájába a folyékony langyos tojást. Éles füttyel jelezte az állandó kocsisuknak, hogy nézzen fel.

-         Tíz perc és indulunk!

-         Igenis uram! – Fabian el is lépett az ablaktól és sietve öltözködni kezdett.

-         De ifiúr! Máris indul? Még fel sem kelt – kapkodta a fejét John.

-         Tudja John a mondás, hogy ki korán kel aranyat lel csak apámra érvényes. Szerintem a későn kelők sokkal nagyobb aranyakat lelnek – vigyorgott rá vissza Fabian és két kézzel integetve kilépett a londoni esőbe.

-         Hova lesz a menet uram? – kérdezte a kocsis.

-         A Montmarte villához legyen szíves – csapta be a kocsi ajtaját Fabian.

 

A Montmarte villa a londoni Buckingham palota felé vezető hosszú sugárúton emelkedett. Impozáns és elegáns épület volt, tornyokkal, neogótikus motívumokkal. Fabian bejelentkezett a ház urához. Tudta jól a parlamenti ülés tizenegyig tartott. Fölösleges lett volna korán kelni. Julien de Montmartre bizonyára még csak most ért vissza a Westminsterből és újságokat olvas mielőtt ebédhez ülne.

- Az úr fogadja önt – nyitotta ki a dolgozószoba ajtaját az inas. Fabian biccentett és belépett a helyiségbe. Julien de Montmarte dolgozószobája sötétzöld drapériákkal volt tele. Az íróasztal felett Viktória királynő képmása. Az íróasztalon egy gyorsfénykép Corinne-ról és Mariáról. Még a londoni időkből.  Fabian emlékezett arra a délutánra.  Charlotte hóbortja volt az új divat. Fényképkészítés. Fekete-fehér gyorsnyomatokat készíttettek.  Charlotte jelmezekben, a kor divatja szerint. Romantikus, antik beállítással. Készült egy felvétel a két fiúról is. Armandról és Fabianról, ahogy egymás vállát átkarolva vigyorognak a kamerába. A kép valahol a világítótoronyban volt. Talán Lionel dolgozószobájában? Ki tudja, Fabian ritkán járt már ott. A legkedvesebb kép azonban ez volt. Maria és Corinne. Corinne mint egy kiscica bújt az anyjához, kedveskedőn, vidáman, kis tejfogaival belemosolyogva a fényképezőgép letakart dobozának lencséjébe.  Maria egy széken ült oldalbeállításban, hosszú uszályos ruhában és enyhén a lánya fejére billentett fejjel karolja magához Corinnet. Mindketten hullámos hajjal kis kedves tekintettel. Kalandos útja volt a fényképnek, hogy itt kötött ki. Julien de Montmartre asztalán. Aki Mariát mindig távolról imádta.

- Anyád adta nekem – bökött rá Julien a képre. – Jó pénzt adtam érte, nem loptam – tárta szét a karját Julien.

- Igen tudom. Ez az egy felvétel készült tudja? – kérdezett vissza Fabian.

- Foglalj helyet. Nem nem tudtam. Valóban? – Fabian leült a dolgozóasztal köré rendezett fotelek egyikébe.

- Charlotte néném giccses romantikájába illett, hogy minden negatívról egyetlen képet készíttetett, utána pedig összetörte őket. Az örökkévalóságra így egyetlen kép maradhat csupán – rázta a fejét talányosan Fabian.

- A nőknek vannak hóbortjaik. Cigarettát? – nyújtott Fabian felé egy ezüst cigarettatárcát Julien.

- Ha nem fogadom el? – nézett pajkosan Julienre Fabian.

- Londonban? A felsőbb körökben? Fabian. Az új világ szenzációja a dohány! A cigarettázás divat. Érted? Nagy üzleteket csakis  közös békepipázással lehet kötni, te pedig ezért jöttél nem igaz?

- A gondolataimba is belelát? – nevetett Fabian, miközben elvett egy szál cigarettát, s nézte, ahogy Julien segít neki meggyújtani.

- Fabian! Én politikus vagyok. A politika pedig üzlet. Végtelen üzlet. Érted? Pontosan tudom, hogy egy fiatalember, akivel nem éppen kedvező a rokoni kapcsolatunk, nem ok nélkül jön ide. Egy huszonegy éves fiatalember ráadásul házasodni akar. Én ezt is tudom. Azt is, hogy Robin jól akar házasítani. Ez pedig hozományszerzést jelent.  Én jobban értem a londoni viszonyokat Fabian mint gondolnád. Ki a kiszemelt? – szippantott mélyet a cigarettából Julien és a füstön keresztül Fabiant nézte. Fabian futólag szívta meg a cigarettát.

- Anna Montgomery – fújta ki a füstöt Fabian.

- Hah! Nagy vadra vadászol London vadasparkjában öcsi! – nevetett Julien. – De értem már miért vagy itt!

- Tudom, hogy Montgomeryvel politikailag ellentétes nézeteket képviselnek, azt is, hogy Montgomery személyesen fúrta meg a miniszterségen többször is a beadványait. Többszörösen is kész rá, hogy bosszút álljon rajta nem igaz? Miért ne állhatna rajta bosszút egy olyan módon, amit az öreg Montgomery nem is vár!

- Ravasz, nagyon ravasz. És jól tájékozott. Úgy látom olvasod a napilapokat fiam – kacagott Julien. – Mi pontosan az üzlet feltétele?

- Tudja jól mi a vágyam.

- A régi nóta igaz? A de Noir vár.

- Figyeltettem a várat, nem tartózkodik ott nyáron sem – tartotta el a cigarettát türelmetlenül Fabian.

- Holdfölde, hogy is mondjam, nekem kicsit unalmas. A nagy halak Bristolban vannak és Cardiffban nyáron inkább azokat a partokat választom… nem állítom, hogy nem kezd fölöslegessé válni számomra a de Noir vár… már húsz éve van a birtokomban és az igazság, hogy akkoriban bármit megtettem volna azért, hogy megszerezzem, de most már elvesztette a varázsát. A vár addig izgatott, amíg nem lehetett az enyém. Ahogy megszereztem kielégültem. Ez ugyanolyan mint a nőkkel. Érted gondolom? – nevetett hasból Julien.

- Igen értem. Köthetnénk-e úgy az egyezséget, hogy segít nekem megszerezni Anna Montgomery kezét, amint a frigy létrejött megvásárolom magától a teljes áron a de Noir várat Montgomery pénzén. Dupla haszon magának! Bosszút állhat Montomgeryn, a lánya révén és családban marad a vár, mégis… teljes árat kap érte, ami szintén a Montgomeryk pénze – nézett fel a férfira Fabian várakozón. Julien a széke karfáján könyökölve szívta a  cigarettáját. Mérlegelt. Szeme lázasan kutatta Fabian arcát.

- Ismerem a családot. Montgomery azért akarta a lányát hozzáerőltetni ehhez a Richards-hoz mert nagyon jó tőkebefektetéseik vannak, persze főleg az új világban, bankokban, de ezek értékpapírok, tőzsdeügyletek. Richards az ősi angol családokba akar beházasodni ezért választotta Annát.  Két út van, vagy Richards oldalról rontjuk meg az egyezséget, vagy Montgomery részről. Úgy kell ellehetetleníteni a jegyességet, hogy közben már kínáljuk is a másikat.  És utána minél hamarabb egybe kell kelni.

- Tehát segít nekem? – kérdezte Fabian sürgetőn.

- Meglátom mit tehetek az ügyben – nyomta el a cigarettacsikket a hamuzóban Julien. Fabian követte a példát. Kezdetnek ez is megteszi. Juliennek tetszett az ötlet. Látszott ravasz szemének sötét, hideg villanásán. Julien keresztbe akar tenni politikai ellenfelének. Ha máshogy nem, akkor így.