Szentivánéj a klánnal

A felnőttek a forrásnál ütöttek tábort, így a fiatalok az erőd előtti tisztást választották a mulatságra. Amíg a felnőtteknél a feleségek sürgölődhettek. Corinne egyedül volt a sok fiúra, akik az utóbbi években elkényelmesedtek. Corinne-ra hárítottak minden épkézláb feladatot.


- Fiúk! Lusta disznók vagytok! Gyertek segíteni! – kiáltott rájuk Corinne, miközben a rablóhúst állította össze.

- Tavaly is jól megcsináltad, idén is menni fog. Mi meg megsütjük, csak szurkáld fel a nyársra – szólt hátra Cody, aki a tüzet próbálta bepöccinteni.

- Nekem adsz egy hapit? – sündörgött Corinne körül Richard.

- Várd ki a végét!

- A férjed volnék! – tiltakozott Richard nevetve és szemezgetett az asztalra halmozott ételek közt.

- Muszáj erre mindig emlékeztetned? – kacagott Corinne.

- teljesen hiteles és Istennek tetsző dolog volt – emlékezett nosztalgikusan Richard, ahogy ráharapott egy nyers sárgarépára, amit Corinne a vadászház kertjéből hozott és már megtisztított.

- HA jól emlékszem az első hitvesi csókunkba beledördült az ég is és villámok sújtották a fenyveseket. Igazad van vadromantikus jelenet volt – nevetett Corinne.

- Na és a szenteltvizes eset? – lépett oda Fabian és újabb tűzben tisztított nyársakat hozott az asztalhoz.

- Az a szentelt víz ha nem tévedek a forrásvízzel kevert pisid volt Fabian. Undorító voltál és bűzlöttünk a pisidtől – kuncogott Corinne, s közben elkezdte aprítani a húst.

- Nyugtass meg, hogy nem akartál minket tényleg megitatni vele – kacsintott Richard Fabianra.

- Ebben nem vagyok biztos, de lássátok be szuper pap lennék! – tárta szét a karját Fabian.

- Isten mentsen minket attól – szólt oda Cody, aki végre meggyújtotta a második tüzet.

- Kakaskukorékolás! Armand jön – szólt Fabian.

- Armand? Miért nem szóltál? – tette le a kést sietve Corinne, s az erődbe sietett, hogy előkerítsen egy fátylat, amit magára terít.

- Végszóra érkeztél bátyus! – szorította meg a kezét Richard az érkezőnek.

- És mi a végszó? – lépett az asztalhoz Armand.

- Hát hogy megcsókolhatja a menyasszonyt! – vigyorgott bele Cody a vödörbe, amit Armand hozott.

- S ki a boldog ara? – kérdezte Armand, mintha több nő is lenne a közelben Corinne-on kívül.

- hát én! Ki más? Üdv! Mit hoztál nekünk? – kukucskált Corinne is a vödörbe, miután sietve maga köré tekerte a magával hozott fátylat.

- Fúj! Armand ugye nem mondod, hogy halat hoztál. Büdösek – távolodott el menekülve Cody, és összekoccant a feje Corinne-al.

- Au! Te keményfejű! – dörzsölte a homlokát Corinne, s újra felvette a konyhakést, hogy folytassa az aprítást. – Ah! De Armand, ezek még élnek – nézett fel a fiúra sopánkodva Corinne. A halak pánikszerűen ficánkoltak a vödörnyi vízben. Közel voltak egy kiadós szívrohamhoz.

- Csak egy ütés és már megdöglenek. Nézd! – Armand kiemelt egyet és kivette Corinne kezéből a kést, s egy határozott ütéssel levágta a fejet a testtől.

- Brutális gyilkos vagy! – jegyezte meg Corinne elszörnyedve.

- Köszönöm a dicséretet. Ilyen szépet még sosem mondtak nekem. Lesz eladó a menyasszony csókja? Van egy kölcsönpennym – kacsintott rá Armand.

- Benne vagyunk! – kapta fel a fejét Cody.

- Fiúk! Richard mint férj jogán megtiltahatod, ugye megtiltod? – nézett rá esdeklőn Corinne.

- Nem, hozz csak pénzt a házhoz asszony! – röhögött Richard.

- Na kösz, jó szemét vagy! Miért is hozzád mentem? – nézett körbe a fiúkon Corinne. Fabian megkongatta az egyik füles ónüstöt és odacsődítette az unokatestvéreket.

- Fiúk, eladó a menyasszony csókja! Egy penny egy csók! – kiáltotta piaci kofaként Fabian. – Ja várjunk. Én kezdek – tette le a kanalat és az üstöt Fabian.

- Nincs is nálad pennys – nézett a bátyjára nevetve Corinne.

- Tévedés, mert van – mutatta fel diadalmasan Fabian a magasba a pennyt és beledobta az üstbe. – Kérem a csókom!

- Fabian, ez most nem vicces, sose leszünk kész – tiltakozott corinne, ahogy Fabian derékon ragadta és cuppanósat nyomott a szájára. – Hugi te vagy az egyetlen nőnemű lény, persze hogy muszáj kifejeznünk mély szeretetünket irántad! – pörgette át Fabian a következő unokatesónak.

- Na jó de ezt miért ilyen formában kell? – nyüsszentette Corinne és tűrte, hogy Richard után Cody is lekapja egy-egy testvérien szűzies csókra. Armand következett.

- Ezt te ötölted most ki! Miért?

- Nem is tudom. Régi emlékek, kíváncsiság és van egy fölös pennym – sorolta Armand. – Tedd le a konyhakést! Amíg a kezedben van félek tőled – intett a szemével a konyhakésre, amit Corinne még mindig szorongatott.

- Konyhakés nélkül is tud harapni, én már csak tudom, szerintem egyszer kiharapott egy darabot a nyelvemből!

- Mert nem kellett volna a nyelvedet a számba tolnod – morogta Corinne, a háta mögött kitapogatta az asztalt és letette rá a konyhakést. Armand csörrenve dobta a pennyst az üstbe és tenyerét Corinne derekára helyezte. Évek óta most látta újra Corinne-t az erdőben és szorította magához. És a lány nem hazudott. Megindult a nőiség útján. Dekoltázsában már domborodott a melle, a dereka karcsúságát a csípője szélesedése adta. Évek teltek el, hogy a lány a karjában volt, és most mintha nem is ugyanazt a kicsi Corinne-t karolta volna. Mert ez a Corinne már nem a kicsi Corinne volt.

- Armand, ezzel tönkreteszed a barátságunkat – motyogta Corinne egy pillanatra még elkapva száját a csók elől.

- Újkeletű barátságunk még igazán el sem kezdődött – felelte bazsalyogva Armand, s rászorította ajkát Corinne szájára. Mintha vízbe csobbantak volna. Egy pillanatra elmerültek, nem hallatszottak a hangok, csak az a lebegés, bizsergető lebegés. Armand nyelve végigsimította Corinne eperízű ajkait. Corinne az asztalba kapaszkodott nehogy összeessen. Szaporábban vert a pulzusa, reszketett, borzongott, és szédült, ugyanúgy mint régen. Ugyanúgy mint gyerekként. S ezt az érzést most is Armand váltotta ki belőle. Armand csípője az asztalszélre szorította, Corinne derekába vágott az asztal éle. Belenyögött a csókba.

- Elég már én jövök! – csattant a sorban Armand után álló unokatestvér. Armand tért magához elsőként. Eleresztette a lányt és zihálva húzódott el. Corinne még magához sem tért, újabb csók következett. De egyik sem volt olyan megrázó, mint Armandé. Lehet a fiú érzései megváltoztak. De hogy Corinné nem az biztos. Még akkor is remegett a keze, amikor visszafordult az asztalhoz és nekilátott az aprításnak.

- Nem eszünk halat – tiltakozott Fabian.

- Nekem már fel sem tűnik, ha halat eszek, olyan mintha vizet innék – rántotta meg a vállát Armand.

- Mert az íze olyan is, semmitmondó – felelte rá Fabian.

- Befűszerezem rendesen – nyugtatta Corinne.

- Jól van hugi! Ha jó lesz a kaja megengedem, hogy elháljátok Richarddal a nászt – vigyorgott rá Fabian.

- Elég volt mára a mocskos játékaitokból – csattant rá Corinne.

- Oké, nem kell engem megvacsoráznod. Jó kutyus, jó kutya! – simogatta meg Corinne fejét Fabian.

- Barom! – tolt egy nyársat a bátyja felé Corinne. Armand elővette a saját kését és beállt Corinne mellé aprítani. Corinne meglepődve nézett fel rá, de nem szólt semmit. Soha senki nem segített neki. Igaz soha nem is ünnepeltek Armanddal. Csendesen aprítottak egymás mellett. Készítették a nyársakat. Armand figyelte a lány mozdulatait. Corinne hosszú ujjai ügyesen jártak. Rutinosan. Látszott, hogy nem először csinálja. S időnként felnézett a tűz körül üldögélő srácokra. Határozott volt, magabiztos és erős.

- Furcsa nem? – nézett Armandra Corinne.

- Micsoda?

- Hogy ebben a csapatban csak mi ketten voltunk széthúzó elem – hajtotta le a fejét Corinne és egy kis mézet kanalazott ki az ujjával és a szájába dugta.

- Széthúzás? – nézte Armand megbabonázva, ahogy Corinne megszívja az ujját. – Az nem széthúzás volt – jegyezte meg Armand furcsa mellékzöngével. Corinne elfelejtette, hogy mit is akart, csak állt Armand mellett ledermedve és nem mert ránézni. Nem mert levegőt venni sem. Armand mondatában több volt, sokkal több. Igen, akkor az, nem széthúzás volt. Bármi más is volt, de nem lehetett széthúzásnak nevezni. Corinne még emlékezett arra az érzésre, ott az avarban, egész testében remegett, kitágult szemekkel nézett fel ugyanerre a fiúra. Armand semmit sem változott. Csak még jóképűbb lett. Arcán jobban férfiasodtak a vonások.

Armand lapos oldaltekintete végigsiklott a lányon. Corinne sokat nőtt. Nem az a kislány volt, aki a hasába fúrta az arcát, ha félt valamitől. Corinne most is hátra kellett hogy billentse a fejét, ha a szemébe akart nézni, de most már a magassága elérte végső határát. Pedig ismerte a lány minden pocikáját. Corinne emlékszik-e még rá, hogy hogyan könyörgött neki, hogy cirógassa? Ha igen, az még kellemetlenebb lenne. Neki is. Corinne-nak is. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy szorongatta a lány bokáját, ahogy szívta a lány vérét a talpáról. De ez a Corinne már nem a gyermektestű lány. A lány azt kérte tőle, hogy barátok legyenek. S Armand érezte a saját bizonytalanságát ebben az alkuban. Képes lesz ő valaha is Corinne-ra barátként nézni?

- De a lényeg, hogy most már ismét egy klán lettünk – mosolygott rá Corinne. – Hiányoztak a beszélgetéseink Armand.

- Nekem is – mosolygott rá a lányra.

- Akkor miért nem beszéltünk mi azóta?

- Mert minden beszélgetésünk valami másba torkollott – vallotta be Armand.

- És most már nem fog másba torkollni? – sandított fel rá pajkosan Corinne.

- Nem tudom, még csak most kezdtünk beszélgetni – nevetett Armand.

- Csak Fabian ne hagyjon kettesben minket igaz? – kacsintott rá Corinne és a tálcát a fiúk közé vitte. Ringott a szoknya a csípőjén, ahogy távozott. Armand hosszan nézett utána.



Rájuk sötétedett. Az év legrövidebb éjszakája. Ma nem alszanak, ma a tűz mellett kell végigbeszélgetni az estét, ébren lenni, együtt. A tűz körül kipirult az arcuk. Corinne haja olyan vörös volt, mintha lángra kapott volna. A tűzfénynél különös árnyalatot nyert. S Corinne most itt tényleg mosolygott. Széles mosolyán csillogott a gyertyafény. Ragyogott a szeme és Richarddal egymást etették. Csak sejteni lehetett, hogy ezt a játékot már többször eljátszhatták, mert rutinosak voltak. Corinne mindig tudta, hogy Richard melyik jelzése volt a köszönöm elég volt. És Corinne várakozó tekintetén is Richard mindig tudta, hogy a lány várja a falatot. Jól eljátszottak. Abszolút mintapárt alkottak. Talán ezért is kiáltották ki őket az ifjú párnak a klántagok. Richard vagy négy évvel volt idősebb Corinne-nál tehát most tizenhat tizenhét. Élénk volt és imádta Corinne-t ez látszott rajta.

- Meséljünk rémtörténeteket. Az olyan jó! – dobta fel a témát Fabian.

- Jaj Fabian elég volt a rémségekből! – legyintette le Corinne.

- Na jó akkor csak az erdőbeli legborzalmasabb élményünket – engedett Fabian.

- Majd kezdem én! – intett rá Richard, hogy legyen.

- Halljuk! – fordultak felé.

- Azt hiszem a legborzalmasabb élményem olyan tíz éves korom körül lehetett. Éjszaka volt természetesen. És fogalmam sincs mit akartam kint, de valami miatt kiszaladtam a házból. A lényeg, hogy akármi konkrét célom is volt, nem jutottam el odáig. Anyám szerint tizenegy percen át megállás nélkül sikítottam. Fogalmam sincs hogy csinálhattam, hiszen levegőt csak kellett vennem. De ordítottam, hogy még a farkasok is megirigyeltek volna. Megijedtem – magyarázta Richard.

- Na de mi volt az amin ennyire megijedtél? – nézett rá aggódva Corinne, s megérintette a fiú karját.

- Hát ez már a nevetségesebb része – vigyorgott fel Richard. – Anyám kitette a száradó ruhákat gondolom sötétedés előtt. Mi már lefeküdtünk aludni. Amikor éjszaka kimentem akkor meg ott lebegtek azok a világos árnyak és hát a zsineget nem láttam, amire ki volt kötve. Tehát a fekete semmibe láb nélkül lebegtek azok a rémséges patyolatingek. Azt hittem szellemek, vagy valami idegen lények, akik csak jöttek és elözönlötték az erdőt, meg a házunkat. Halálra rémültem. Abszolút életem legborzalmasabb élménye volt. Anyáék órákig nyugtattak és fáklyákat is hoztak ki, hogy itt van tessék, nyugodjak meg, csak a száradó ruhák.

- De hogy hogy tudta pont így csíptetni őket? Tényleg valóságosak voltak? – ingatta a fejét Corinne. S egy apró gombafalatot mártott a zöldfenyőkivonatba, s a szájába csúsztatta.

- Esküszöm ijesztő volt. Rémségesen az. Gyerekként főleg. Na és neked Corinne? – fordult a mellette ülő lányhoz Richard. Corinne még mindig a zöldfenyőkivonatos cserépedényen babrált. Állát a térdére hajtotta, hullámos haja a tűz fényében bronzvörösnek tetszett, s néhány tincs az arca elé borult. Szép ívű szemöldöke finoman emelkedett a homlokán, s sűrű pillái alól nem nézett fel.

- Hahó! Corinne! A legborzalmasabb élményeidre vagyunk kíváncsiak – lökte meg Fabian a húgát. – Igyekezz már , utánad én mesélhetek!

- Nem is tudom – Corinne felpillantott az unokatestvéreire.

- Tudjuk, te lány vagy mindent rémségesnek találsz, de mi lehet egy lány számára a legrémesebb. Mi fiúk máshogy látjuk az erdőt – nézett rá kíváncsian Cody.

- Elég sok rémes élményem van, amiket általában Fabian idézett elő – sandított bátyjára Corinne.

- De biztos volt legalább egy olyan élmény, ami kiemelkedik a többi közül – próbálkozott Fabian. Corinne megnyalta a száját és akaratlanul is Armandra pillantott. A fiú őt nézte. Sötét, megfejthetetlen tekintettel. Corinne nyelt egyet és elkapta a tekintetét.

- Van egy emlékem. De arról… nem szeretnék beszélni – hajtotta vissza a fejét a térdére Corinne.

- Annyira borzalmas volt? - szörnyülködött el Cody.

- Soha olyan borzalmat nem szeretnék még egyszer átélni. Féltem, reszkettem egész testemben és… azt hiszem abban a rémületben bármire képes lettem volna. Csak az a fekete, sötét üresség a lelkemben, a gondolataimban, az a félelem sötétsége… a tehetetlenség és a felfoghatatlanság mélysége… - Corinne zavartan megrázta magát és felmosolygott a fiúkra. – Egyszóval olyan rémes, hogy túl sem élnétek. Jobb ha nem is halljátok. Lehet tömeges halálra rémítést okoznék – nevetett Corinne. Fabian részletes ecsetelésére sem corinne, sem a Fabian másik oldalán ülő Armand nem figyelt. Csak akkor ébredt rá Armand, hogy a mellette ülő befejezte a beszélgetést, amikor minden szempár rá szegeződött. S köztük Corinne tengermély tekintete.

- Az én legrosszabb élményem? – Armand habozott, s közben nem vette el a tekintetét Corinne-ról. – Nem kell keresgélnem, mert pontosan tudom, mi volt a legborzalmasabb, a legijesztőbb. De rájöttem, hogy saját magamtól ijedtem meg. Így a dolog tárgytalan. Önmagunktól félni a legrosszabb. Attól, hogy ráébredünk, nem is ismerjük saját magunkat. Hogyan is ismerhetnénk meg akkor mást? A legborzalmasabb élményem tehát ez: ráébredni, hogy saját magamtól félek. Attól, ami történhet velünk, attól, amit rajtunk kívül álló erők irányítanak, de mégis velünk történik meg. S nincs módunkban befolyásolni, irányítani, vagy csak tenni ellene valamit. Talán ez is ugyanaz a tehetetlenség és érthetetlen felfoghatatlanság…

- Te most valami halálfélelemről beszélsz? – morfondírozott Fabian. – Nagyon fura, és ködös…semmi konkrét. Én a konkrét történeteket szeretem – nézett rá morcosan Fabian az unokabátyjára.

- Miért, Corinne sem mondott konkrétat! – vágta rá Cody.

- Igen az igaz – nézett ellenségesen húgára Fabian. Corinne a tűzbe bámult maga elé. Nagyon hosszú ideig nem nézett a Fabian mellett ülő fiúra, csak akkor, amikor már biztonságosnak érezte. Armand bort kortyolgatott egy ezüstkupából, de ahogy a lány felé fordult viszonozta a tekintetét. Fabian lelkesen dőlt előre-hátra, ahogy a történeteken nevettek. De mintha nem is lett volna a látóterükben. Corinne vizenyős szemmel, Armand a szembogarán játszó tűzfénnyel, de egymást nézték. Ugyanaz az élmény volt. Amiről beszéltek és ezt mindketten tudták. A legborzalmasabb élményük az erdőben az a nap volt. Az a különös, megrázó jelenet ott az avarban. Amikor Armand úgy döntött, hogy távolságot kell teremteniük egymás közt, mert megijedt attól, hogy mi történhet idejekorán. Belevésődött az a délután nem csak a tölgyfa törzsébe, de az ő lelkükbe is.



Corinne megigazgatta a fátylát, ahogy felállt. Milyen rejtelmesek a fátylak! Corinne-nak még a válla sem villant elő. Nem Fabian felé indult körbe. Hanem Richard irányába, megkerülgette az egész tábortűz körét, s összeszedte a nyársakat. Armandhoz ért utoljára. A fiú látta, hogy Corinne mivel foglalatoskodik, így a közelében lévő nyársakat maga szedte össze. Corinne már csak az összegyűjtötteket vehette át tőle.

- Jó döntés volt Armand. Te mindig jó döntéseket hozol. Irigyellek érte – szólalt meg Corinne, ahogy átvette a nyársakat a fiútól.

- Sajnálom, hogy az volt életed legborzalmasabb élménye. Nem ezt akartam – Armand fájdalmas mosollyal kísérve kivette az összes nyársat Corinne kezéből. – Hagyd, majd viszem én.

- Ugyan, gyerek voltam, féltem és nem tudtam mi történik körülöttem.

- S most?

- Már nem vagyok gyerek, nem félek és tudom mi történik – mosolygott bátorítón Corinne.

- Félned kellene – jegyezte meg Armand, ahogy tisztogatni kezdte a nyársakat Corinne mellett.

- Tőled? – billentette félre a fejét Corinne. Armand átnézett Corinne feje felett a tűz körül serénykedő unokatestvéreikre. Távol voltak, már rég nem érdekelte őket az ételek körüli tevékenység. Jóllaktak és számukra csak ennyi volt a lényeg. Corinne várta a választ. De Armand csak makacs tisztogatását folytatta.

- Tehát tőled – jelentette ki eltökélten Corinne, s a törlőruha csücskével maga is tisztogatni kezdte a nyársakat. – S szabad tudnom, hogy miért? – lebbentette a konyharuhát feljebb Corinne. Armand védekezőn lépett oldalt távolabb egyet, ahogy a lány karja súrolta a csípőjét. – Barátok vagyunk nem?

- Férfi és nő között nincs barátság Corinne – eresztette el a kendőt Armand. Corinne sietve kapott utána, mielőtt a földre esik.

- Ezt hogy érted?

- Tudod, hogy hogy értem.

- Rokonok vagyunk Armand.

- Igen persze – bólintott Armand. Corinne az asztalra dobta a kendőt és őt nézte. Armand farzsebébe dugta a tenyerét és felfújt tüdővel nézett a lányra. Corinne. Ismét itt áll előtte. Az erdő sötét. A fiúk a tűz körül bohóckodnak. Csak a Hold meg az Orion ragyog valahol a fejük fölött. Corinne sosem volt kihívó. Ma sem. Kényelmes, bő szoknyában volt, igazi játszóruha. Erdőben ideális. Talán szakadt is valahol. Az nem ritka itt az erdőben. Sűrű redőzésű selyemfátyol. A föld szín árnyalatából. Corinne csak könyöktől lefelé volt meztelen. Egyetlen provokáló testrész sem domborodik, sehol semmi nem látszik. Mégis itt az erdő közepén majd megőrül érte. Legszívesebben a legközelebbi fához nyomná és addig csókolná, amíg a lány el nem ájul az oxigénhiánytól. De hát Corinne mindig is ezt a hatást váltotta ki belőle. Úgy kívánja a lányt, hogy az valójában semmi fizikai módon nem csábítja. Szeretné tudni mi lehet a lány titka, hogy védekezni tudjon ellene. Mégis képtelen volt rá. Csak nézte, és próbálta nem úgy nézni, mint ahogy egy férfi akkor néz, ha kíván egy nőt.

- Szerencsés vagyok, hogy az erdei tündér rokona lehetek – mosolygott fújtatva Armand, s Corinne feje búbjára nyomta ajkait. – Álmodj meseszépeket Corinne!

- Nem maradsz? – nézett fel rá csalódottan Corinne.

- Holnap reggel halászat – rántotta meg a vállát Armand.

- Értem, sok a dolgod – vette fel a kendőt Corinne és az asztalkán kezdett rendet tenni. – Nincs kedved holnap inkább mókusvadászatra indulni? A fiúk mókushúsra vágynak.

- Kihagyom a mókusokat. Túl kedvesek ahhoz, hogy megegyem őket. A fenyvesek tündérét sem szeretném magamra haragítani – simította át Corinne állát Armand.

- Jól van. Hát akkor…

- Corinne, nem szoktam sűrűn az erdőt járni – vágott közbe Armand.

- Miattam? Nem akartalak elkergetni az erdőből, szóval ha miattam van ünnepélyesen kijelentem, hogy sosem csetlek-botlok a sarkadban, ígérem.

- Nem kell ígérned, egyszerűen nem ez az életem ennyi – szólt erélyesebben Armand.

- Akkor mi az életed? De Noir vagy, vagy nem?

- De igen! És te is az vagy Corinne! Felfogtad már?

- Te akarod elfelejteni, hogy de Noir vagy, a klánhoz tartozol velünk kellene vadásznod és az erdőt járnod!

- Corinne, nem akarok veled veszekedni ezen.

- Csak egyet kérdezek Armand. Voltál azóta annál a fánál? Én minden héten kimegyek hozzá.

- Gondolom stílusosan, vasárnap jártál ki templom után és családi vacsora előtt – jegyezte meg gúnyosan Armand.

- Miért sértesz meg? Nekem fontos az a fa, még ha neked nem is!

- Corinne! Nőjj már fel az istenért!

- Én felnőttem! És rád várok, hogy ezt felfogd!

- Azt az egészet a fával együtt meg felejtsd el!

- Az a dolog igaz volt Armand. Te is tudod!

- Corinne, azt hittem menni fog ez a dolog, tévedtem.

- Te jöttél ide ma is – felelte hűvösen Corinne.

- Látod, mégsem hozok mindig jó döntéseket – tárta szét a karját Armand, s beleolvadt a sötétségbe. Távozott, s Corinne sokáig nézett utána.

Egy penny foglaló

Négy nyár elteltével


A kétlaki életmód folytatódott. Legalábbis Robinék életében. Lionel családja nem vett részt tovább a londoni villaéletben. Armand otthon maradt és a halászat felé fordult teljes figyelmével. Befejezte a középiskolát és ezzel lezárta tanulmányait. Lionel megnyugodhatott. Fia a halhálókat kötözte, most már helyette. Lionel átengedte a halászati kereskedelem bonyolítását Armandnak, aki kevés örömet talált ebben, de szüleinek nagy megnyugvást adott. Kevesebb idő maradt az erdőben bóklászni, Armandot a tengerhez kötötte minden ideje. Csak nyaranta döbbent rá, hogy az unokatestvérei is iskolába járnak. Minden hétvégén összeült a család. Lionel és Robin hetente váltogatta a vacsoraadást. Corinne bárhogy is ügyeskedte ki a szüleinél, de elérte, hogy csak a vadászházban tett vacsorákon kellett jelen lennie. Valószínűleg arra foghatta, hogy tanul. Zavartan nézett el, ha összeakadt egyszer-egyszer a pillantásuk és elsőként távozott a vacsoraasztaltól is. Corinne tejfogai lassan mind kiperegtek és helyüket gyöngyházfény szép fogai váltották fel. Évekig nem szeretett mosolyogni a foghíjas mosolyával, s ahogy teljes lett ismét a fogsora valahogy megmaradt ez a rossz szokása is, hogy kevesebbet mosolygott. Fabian olyan ügyesen rendezte az erődtalálkozókat, hogy Corinne és Armand sosem találkoztak ott. Armand mégis tudta, hogy az unokatestvéreivel Corinne rendszeresen összefut nyaranta, mert kinek jutna eszébe mécseseket vinni egy erődbe? Gyerekként a puszta fagerendát is élvezték, de Corinne hímzésgyakorlatain ülhettek most már, mert párnákról is a lány gondoskodott az erőd kibélelésénél. Nevetséges, de többször is megkísérelte, hogy összefusson a lánnyal. Tudta, hogy Corinne szeret hosszú sétákat tenni. S kétszer majdnem találkoztak is. Shadow ugatása jelezte, hogy merre járhat a lány, de Armand mire már odaért, a lány a vadászház felé vette az irányt és hazatért. Még egy hely volt, ahol összefutottak. Ezüstharmat templomában. Corinne azonban a két hetenkénti egyszeri vacsorán és a templomban is magába mélyedt, mintha mély vallásossága vakbuzgóvá tette volna az életben is.

Corinne erdei sétájának végpontja egyetlen fa volt. Úgy járt az erdőben erre a helyre mintha zarándokhely lenne. S számára az is volt. Átsimította ujjaival az évekkel korábbi vésetet. Armand élte a felnőttek életét. A halászatban dolgozott, mindig gondterheltnek és fáradtnak tűnt. Keveset beszélt, azt is a bevételekről. Az asztalnál olyan lett, mint az apjuk. Corinne mérhetetlenül unta ezeket a végeláthatatlan szövegeléseket, amit a három férfi vitt az asztalnál. Armand szemrebbenés nélkül beszélt mindig, mintha el is felejtette volna, hogy Corinne is jelen van az asztalnál. Mintha a személye jelentéktelenné vált volna számára. Corinne leguggolt, s Shadow puha meleg szőrébe fúrta az arcát. Magához ölelte a kutyát és szorongatta egy ideig. Már elmúlt a feszélyezettség. Már csak türelmes unalom maradt. Corinne egyenesen fárasztónak találta a családi vacsorákat, ahol mindig ugyanaz a téma. Pénz, pénz és pénz. Semmi kedve nem volt visszamenni egy újabb ilyen vacsorát végighallgatni. Elege volt abból, hogy a férfiak beszélgetését kell hallgatni. S nem értette, miért nem szólalhatnak meg ők. Régen mindig belekotyogott apja beszédébe, általában felidegesítette és az apja utána garantáltan részegre itta magát. De mára már elmúlt a dac. Armand rendre intése óta már tudta, hogy hol a helye. Nem tartozik rá semmi. Az ő szintje és az ő világa nem egyenlő a felnőttekével. S ezt tudomásul kell vennie. Ahogy belépett a vadászházba már tudta, hogy megérkeztek a vendégek. Hangzavar volt, férfias hőbörgés.

- Késtél kisasszony! – rázta a fejét rosszallóan Robin.

- Bocsánat a késésért. Shadow elcsatangolt a forrás felé – lépett a kézmosóhoz Corinne. Nem is nézett a társaságra. Minek. Évek óta ugyanaz az ülésrend, ugyanaz minden. Armand közönye is. Corinne elhelyezkedett apja és anyja közt és összepréselt ajkakkal látta, hogy már megint előre felszeletelték neki a húst. Corinne hátradőlt a széken. Egy sötét pillantást küldött Armand felé. Persze, hogy nem néz még csak felé sem. Ugyan mi nyűgözheti le Charlotte-ban, hiszen minden vacsoráját vele költi el, de inkább az anyját nézi, olyan merőn, hogy szinte odaragadt a tekintete Charlotte gyöngyharmatos homlokára.

- Meleg van ma Corinne, vedd le ezt a nevetséges fátyladat! – szólt rá a lányára Maria. Maria minden hétvégi vacsorán eljátszotta ezt a különösen forró nyári napokon. S nem értette lánya hóbortjait. Corinne háromnegyedes ruhaujjakkal, hátára és mellkasára tekert fátyolanyagban ült. Elegáns volt, de semmi esetre sem praktikus a hőségben. Corinne a tizedik születésnapján jelent meg először ilyen kendőben, mert akkor azt kapta születésnapjára. Azóta ragaszkodott az efféle kendőkhöz. Ma is tüllös fátyolanyag lengte körül és nyaktól derékig lengett körülötte.

- Te nevelted ilyenné! Hercegnőnek érzi magát – öblögette Robin a bort a szájában.

- Majd kinövi! – legyintett Charlotte. Fabian felnézett a húgára. Egyedül ő tudta, hogy Corinne miért visel a családi vacsorákon ilyen kelmeáradatot. Corinne egy este bevallotta neki. S csakis azért, mert Fabian védte meg Corinnet. Maria veszekedett a lányával, hogy nevetséges abban a melegben és el akarta rángatni Corinne-ról a fátyolkendőket, s Corinne olyan hisztit levágott, amit még soha nem látott a család. Fabian akkor sejtette meg, hogy Corinne elhatározása mélyebb, mint azt bárki gondolná. Közbelépett és bejelentette, hogy ha nem hagyják békén Corinnet következő héten ő is fátyolt teker maga köré. A felnőttek annyira meghökkentek a két testvér bolondériáján, hogy végül rájuk hagyták. Aztán este Fabian átment Corinne szobájába, s kifaggatta mi az oka a különös ragaszkodásnak a fátylakhoz. S Corinne akkor árulta el, hogy szégyelli, hogy még mindig csak gyerek és ezért rejti el magát a sűrű fátylak mögé. Azon a nyáron értette meg Fabian, hogy Armand megjegyzése volt mögötte. S Corinne csakis Armand jelenlétében viselt fátylakat. Londonban és hétköznap sosem. Hogy nem tűnt ez fel a szüleiknek? Fabian most ismét felismerte a dacot Corinne szemében. Ha kiájul a melegtől sem érdekli, de csak azért is így jelenik meg Armand előtt.

- Jól vagyok így anya, és kellemesen érzem magam – felelte Corinne és kortyolt a poharából.

- Nem eszel semmit, mi bajod? – nézett rá Maria.

- Semmi.

- Teleetted magad eperrel az erdőben? – rázta a fejét rosszallóan Robin. – Az epertől is meg lehet csömörleni – Corinne a nyelvére harapott és Fabianra nézett. Fabian megforgatta a szemét. Corinne végül felállt. Érezte, hogy lüktet az ér a halántékán. A nyakába feldobogott a szíve. De nem érdekelte.

- Tudod apa, ettől lehet megcsömörleni, ami itt megy évek óta – felelte Corinne és megkerülte az asztalt. Közvetlenül Armand mellett állt meg, ezzel teljesen hátat fordítva apjának. Az asztalnál annyira ledöbbentek, hogy senki mukkanni sem tudott. Corinne előhúzta szoknyája zsebéből az összehajtott keszkenőt.

- Armand de Noir! Egy penny foglaló: a gondolataiért – tartotta szinte Armand tányérjába a négyszögletesre hajtott kendőt. Armand hátrahúzott nyakkal meghökkenten nézett rá. Corinne első mondata hozzá évek óta. Azóta az ominózus erdei jelenet óta. Corinne arca jellegtelen volt. Semmit sem árult el, csak hűvösen nézett le rá, hideg tengerkék szemekkel. Armand zavartan körbenézett az asztalnál ülőkön és elvette a lánytól a kendőt. Corinne egy tapodtat sem várt, faképnél hagyta a vacsorázókat, és felsietett a szobájába.

- Szemtelen lett. Az új nevelőnő lehet az oka – motyogta Robin.

- Mi az, mit adott? – kérdezett rá Charlotte kíváncsian és közelebb hajolt az asztalnál. Armand széthajtotta a hímzéses kendőt. Valóban a közepén egy pennys volt. S ahogy kivette látszott, hogy egy apró vörös pecsétviasz foltot takar. Armand sietve összezárta a markát, s felnézett.

- Nem tudom, magam sem értem, talán csak ajándékozós kedvében volt – felelte kitérően Armand. Szeme összeakadt Fabian gyanakvó pillantásával. Armand zsebre tette a pennyst és a kendőt is és folytatta a vacsorát, mintha mi sem történt volna. A vacsora végén Armand kihagyta a whiskyivást az apjáékkal. Fabian a lépcső aljában várta.

- Hova sietsz? – tette karba a kezét Fabian.

- Felnézek Corinne-hoz – rántotta meg a vállát Armand.

- Itt ugyan fel nem mégy cseszd meg!

- Miért nem, Corinne az unokatestvérem!

- Corinne lány, te meg egy húsz éves férfi vagy, és a húgom nem fogad férfiakat a szobájában értve vagyok? – nézett rá Fabian.

- Eredj már! – legyintette le Armand és ki akarta kerülni, de Fabian megállította.

- Mondtam valamit! Tönkre vágtad a húgom önbizalmát egy életre te rohadt szemétláda! Nem mondtam, mert a barátomnak tartottalak, de közlöm, hogy miattad szégyenli a testét a húgom és remélem van fogalmad róla, hogy belegázoltál a lelkébe egy életre és fogalmam sincs, hogy valaha is kigyógyul-e ebből a szarból!

- Tessék?

- Jól hallod te süket barom! Ez a lány rajtad csüngött és majd meghalt érted, amit te mondtál neki az szent írás volt számára és nem tűnt fel? Nem tűnt fel, hogy lehettél volna minimálisan is emberségesebb vele? Belegázoltál egy gyerek lelkivilágába és összetörted a gyerekkorát csak azért, mert a terhedre volt és nem volt megfelelő neked így ez a rokonság? Nem a te ágyadban sírta tele a párnákat éjszaka, nem te vigasztaltad és öntötted bele a lelket hanem én. Szóval éppen elég jogom van hozzá, hogy tudjam a húgom csak gyerek volt. És az nem bűn. De te szinte rásütötted ezt a bélyeget, hogy ő gyerek. Hozzád akart felnőni mindenben!

- Fabian ebbe ne ártsd bele magad! – szólalt meg erélyesen a lépcsőfordulóban Corinne. – ne itt veszekedjetek az egész család hallja és kínos! – kerülte ki a bátyját.

- De igen Corinne, engedd, hogy beleártsam magam és megmondjam neki! Amit régen meg kellett volna – szólt utána Fabian.

- Négyszemközt szeretnénk beszélni – torpant meg Corinne.

- Eddig azt hittem tilos kettesben hagynom titeket – nézett egyikről a másikra Fabian.

- Kérlek. Ígérem itt leszünk az udvaron, az ablakból nézhetsz – felelte Corinne.

- Jól van. Rajtad tartom a szemem – engedte el Fabian sötét tekintettel Armandra nézve.

- Jó testvér vagy – paskolta meg a kezét Corinne, s kiviharzott a hátsó kertbe. Armand lassan követte a lányt.

- Megfizettem érte – felelte Corinne és ránézett a fiúra. Armand magas volt, napszítta bőrű, és látszott, hogy teljesen megzavarodott. –a gondolataid.

- Nem…nem tudom mit mondhatnék. Corinne az évekkel ezelőtt volt – túrt a hajába Armand.

- Igen, azt én is tudom. Nem is erre vagyok kíváncsi – fonta keresztbe a karját maga előtt Corinne.

- Hanem?

- Titkolódzol? – húzta fanyar mosolyra a száját Corinne. – A te módszered.

- Nézd Corinne, csak dereng, hogy miket mondtam neked akkor, és ha megbántottalak sajnálom, én nem…nem úgy gondoltam.

- Az egyezség volt és nem több. Tartottam magam hozzá. Nem voltam ostoba csak gyerek. Képes voltam felfogni, hogy mit mondasz. Még ha akkor nem is értettem a tartalmát. Hát tessék, erre mit mondasz – intett Corinne. Armand előhúzta a kendőt, s maga elé tartotta.

- Ez igaz? – kérdezte Armand feszengve. A hófehér patyolatot úgy fújta a szél, hogy a vörös kis folt éppen látszott rajta.

- Igen.

- Mióta?

- A télen, még Londonban – felelte tömören Corinne.

- Tehát közel fél éve, nagy lány lettél – gyűrte össze a kendőt Armand.

- Nem Armand. Nő lettem – felelte rá Corinne fagyos nyugalommal.

- Azt hittem nővé csak egy férfi tehet.

- Legfeljebb anyává Armand. Hallgatlak – szólította fel keményen a lány.

- Nézd Corinne… ez nem változtat semmin – túrt a hajába ingerülten Armand. Kavarogtak fejében a gondolatok, hirtelen azt sem tudta mit kezdjen ezzel az egész fura dologgal, amibe belekeveredett. Corinne ismét Corinne lett. Nem az a lány, aki négy éve csendben meghúzódott a sarokban. Olyan volt mint egy pillangó, aki bebábozódott évekre és most egyszerre kinyílt és itt repked a vadászház hátsó kertjében.

- Köszönöm, most legalább őszinte voltál – bólintott Corinne, és lengő szoknyával elhaladt mellette. Ahogy csípőjük egy vonalba került Corinne megállt. – Akkoriban, egyszer azt mondtad, hogy szeretnél úgy csókolni, ahogy férfi csókol egy nőt. Te férfi vagy, most már én is nő. Meg akarsz-e most is úgy csókolni, ahogy csak egy férfi csókol egy nőt? – kérdezte Corinne, s felnézett Armandra.

- Corinne… - Armand felnézett a vadászház ablakaira.

- Értem – biccentett Corinne. Olyan volt, mint az üzletkötők a halászfaluban. Armand meglepődve nézett rá. Lehetetlen, hogy Corinne ilyen legyen. Tizenkét éves! De fejben mindig is koravén volt. Ezért volt állandóan érzékcsalódása, ha Corinne-nal volt. Most is ezt érezte. Teljes érzékcsalódás. – Ha már szeretők nem lehetünk azért a barátságunkat most már visszakapjuk? – billentette félre a fejét Corinne. Armand képtelen volt szóhoz jutni. Ez a lány tizenkét éves és lekörözte. Nem kertel, nem ámít, nyíltan és egyenesen, pirulás nélkül beszélt. – Már csak azért mert rokonoknak eddig is rokonok voltunk – tette hozzá Corinne, miután a fiú még mindig nem válaszolt. Armand csak tátott szájjal bámult rá. – Fabiannak is hiányzik a régi klánélet. Elég kellemetlen, hogy ketten sosem lehettünk jelen egy eseményen az erdőben. Tehát? Mi a válaszod a felajánlott barátságomra, elfogadod-e újból? – nyújtotta a kezét Corinne. Férfias mozdulat volt, egy férfias világból. Corinne fiúk közt nőtt fel.

- Igen, hát persze. Miért is ne? – mosolygott teljes zavarában Armand.

- Akkor köszöntöm a baráti körömben, Armand de Noir…újra – szorította meg a kezét Corinne barátságos mosollyal. Armand kábán követte a lányt vissza a vadászházba. Fabian a küszöbön várta őket. Kutató szemmel.

- Nem öltük meg egymást látod? – vetette oda Fabiannak foghegyről Corinne. Corinne után Armand is belépett a hűvösbe.

- Mi volt? – támadt neki Fabian.

- Semmi. Beszélgettünk. Az erdőben találkozunk. Együtt, az egész klán – biccentett Armand, jelezve, hogy idén ő is részt vesz a teljes klán táboránál.

- Aha, az jó hír – nyögte Fabian a páros után nézve, akik kétfelé indultak. Corinne az emeletre, Armand vissza a szalonba.

- Kutya legyek ha értem őket – vakarta meg a tarkóját Fabian.

Betartott ígéretek

A világítótoronyba voltak hivatalosak. Corinne szemlesütve járkált egész nap a vadászházban. Hallgatta a kakukkosóra ütéseit. Most mit csináljon? Egyik ablaktól a másikig sétált. Mindjárt indulniuk kell. Corinne felrugaszkodott a polcra és kinyitotta a kakukkosóra ajtaját. Megnézte, hogy a mókus még mindig ott van-e. Itt volt. Mancsai közt fogta a mogyorót. Ujjbegyével megsimogatta az állatot.


- Corinne! Le fog szakadni a polc, nem vagy már olyan pehelysúlyú! – jegyezte meg Robin. S végigmérte lányát. – Mi bajod?

- Semmi apa! Nem érzem jól magam! Nagy baj lenne, ha ma nem mennék? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Corinne, s leugrott a polcról. Robin figyelte lánya sertepertélését.

- Corinne! Ilyen se volt, hogy Lionelhez neked nincs kedved jönni – jegyezte meg Robin, s lánya homlokára tette a tenyerét. – Kutya bajod! Nem vagy lázas. Szóval jössz!

- Ne már apa! – dobbantott lábával Corinne.

- Francios ma este kimenőt kapott. Nem lesz itthon vacsora , szóval jössz, mert Lionelnél vacsorázunk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Robin.

- Eszek lekváros croissant vacsorára – próbálkozott még egy kört futni Corinne.

- Azt mondtam szedd a lábad és öltözz kisasszony! – tolta az emelet felé lányát Robin. Corinne dühöngve masírozott fel az emeletre. Fabian a szobaajtóban várta.

- Mi bajod? – nézett rá Fabian. – Eddig majd meghaltál, hogy lásd Armand-ot.

- Szűnj meg! – sziszegte rá Corinne. Be akarta csapni maga mögött a szobája ajtaját, de Fabian bedugta a lábfejét és máris vonult húga után. Bezárta az ajtót.

- Szóval? Mi volt a múltkor az erdőben?

- Mi lett volna, semmi! – nyitotta ki a ruhásszekrénye ajtaját Corinne. – Amúgy meg Armand nem megmondta, hogy ne hagyj kettesben minket? – nézett mérgesen Fabianra is.

- A te bóklászásaidat nem lehet követni. Jössz-mész mint egy holdkóros – felelte rá Fabian.

- Én is úgy érzem hogy kórságban vagyok – sóhajtotta Corinne.

- Ó a szerelem betegei! De sajnállak! – nevetett Fabian. Corinne ágya szélén ült és nézte, ahogy Corinne harisnya után keresgél.

- Nem vagyunk szerelmesek fogd már fel! – csattant rá Corinne és harisnyájával a kezében leült Fabian mellé. – Megígértem neki, hogy kerülöm. Most mit csináljak?

- Menj oda és puszilkodjatok! Mint ahogy anyáék szoktak! – vigyorgott rá Fabian. – Olyanok lennétek mint két bodobács összetapadva, de kis cukik lennétek – vihogta Fabian.

- Fabian ez nem vicces! Kérlek komolyan kérdezlek? – nézett maga elé világfájdalommal Corinne.

- Amúgy megcsókolt már? – szemtelenkedett tovább Fabian. Corinne hozzávágta a párnáját.

- Fabian!

- Lenyomta a nyelvét a torkodon? – kíváncsiskodott Fabian.

- Fúj! Undi vagy! – szorította rémülten a torkára a tenyerét Corinne. A nyelvét a torkán? Jesszus!

- Én nem tudom, de a fiúk mondták. Gondoltam hátha Armand téged is bevezetett a titkokba – rántotta meg a vállát Fabian.

- A titkokba – ismételte utána elmélázva Corinne.

- Húzd a harisnyád! Ha apa rángatja rád, akkor mindig elszakad – figyelmeztette Fabian. Corinne sietve kezdte lábaira görgetni a harisnyáját. Fehéret választott. Finom selyemharisnyát.

- Na nyáladztatok vagy sem? – kíváncsiskodott újra Fabian.

- Nem! Fogd fel! – kapta ki egyik zöld kockás ruháját Corinne. – Gyere segíts begombolni! – hívta bátyját. Fabian elkezdte gombolgatni a ruhát.

- Tudom a te titkaid a titkos naplódban a titkos rekeszedben vannak eltitkolva. Akkor tartsd meg magadnak, kis majom!

- Fabian, fárasztó vagy! – jelentette ki Corinne.

- Én vagyok fárasztó? Nem engem koptatott le Armand! Hanem téged! – felelte rá Fabian. – Ha megmutatod a puncid megmutatom a fütyim! – váltott témát hirtelen.

- Már láttam a fütyid és fúj!

- Én is láttam a puncid!

- Akkor nincs mit megmutatnom – vette ki az ékszeres lakkozott ládából a karkötőt Corinne és a csuklójára igazgatta.

- Na kipróbáljuk? – állította meg a húgát Fabian mielőtt kiléptek a folyosóra.

- Micsodát?

- Tudod!

- Nem Fabian! Nem akarom hogy ledugd a nyelved a torkomon! Várj ettél valamit? – torpant meg Corinne.

- Csak azt a mogyoróscsokit, amit Armand hagyott itt – rázta a fejét Fabian.

- Na jó, akkor legyen – nyalta meg a szája szélét Corinne és várakozón feltartotta a fejét. Fabian lecsapott és lelkes nyelvlóbálást gyakorolt.

- Milyen?

- Hát mintha egy csiga mászna a számba. Rémes puha és nyálkás az egész. Ez jó? – ráncolta a homlokát Corinne. – Viszont mogyoróscsoki ízed van – vigyorgott bátyjára.

- Mh igen, olyan volt mintha a számba maradt volna egy élő kagyló és éppen küzdenék a lenyelésével. Nekem se tetszett. És nyúlalomízed van – követte húgát a folyosón Fabian.

- miért te kóstoltál már nyúlalmot? – fintorgott Corinne.

- Nem, de szagoltam, mitől ilyen a szád?

- Hát petrezselymet rágcsáltam – vallotta be Corinne.

- Aha, soha többet ne csinálj ilyet ha nyálaskodni akarsz!

- Jó majd megjegyzem. Félek Armandtól! – jegyezte meg Corinne, ahogy kiléptek a vadászházból.

- Ha meg akarna verni, megvédelek, oké? – mászott be a hintóba Fabian.

- Ez is valami – bólintott rá Corinne.

- Ki akarja Corinne-t megverni? – kérdezte Maria s a gyerekeire nézett.



Armand meg is könnyebbült, hogy Corinne nem csinált semmi butaságot, ugyanakkor feszült is lett. Corinne itt van. Bár tartották magukat mindketten a megállapodásukhoz. Corinne okos lány. Kerülte a pillantást is és véletlen sem bóklászott a közelében. Viszont karján ott csörgött az erdei termésből összeállított karkötő. Corinnet először látta földet söprő ruhában. Idén még lábszárközépig, vagy maximum bokát villantó szoknyákban volt, mint a kislányok. S most? Fabian ült Armand mellé. Corinne az anyjához húzódott és végig vele is maradt.

Corinne felpislantott. Armand nem nézett rá. Az egész testtartása és arckifejezése elutasító volt. De itt van. Nem utazott el, nem ment sehova. Armand a fenyvesek fenyőillatát lélegzi be minden este, akárcsak ő. Alig néhány mérföldnyire tőlük. A szülőknek ma kivételesen jó volt a hangulatuk. Eredményes halászatról zajlott a vacsora felett a beszélgetés. Csak a gyerekek ettek hangtalanul. Maria átnyúlt lánya tányérjába és elkezdte felszeletelni a húst. Corinne nem szólt, hogy nem annyira kicsi, hogy nem tud késsel felvágni egy húst és ne csinálja már ezt az anyja Armand előtt, de inkább hallgatott. Robin lenyesett egy kis sajtdarabot a késével a lányának és átnyújtotta neki. Corinne a máskor olyan természetes mozdulatokat most olyan kellemetlennek és gyerekesnek tartotta. S különösen azért, mert elvörösödött attól, hogy ezt csak neki csinálják már az asztalnál. Máskor soha nem botránkozott meg, ha az anyja felszeletelt neki bármit is a tányéron. Corinne zavartan turkálta a villájával az ételt a tányérjában. Szégyellte magát.

- Ha befejeztétek , mehettek játszani! – mondta Maria a gyerekeknek. Armand azonnal hátratolta a székét és felállt. Fabian csatlakozott hozzá.

- Corinne te nem mégy? – lepődött meg Robin.

- Nem, ma inkább itt maradnék – sütötte le a szemét Corinne, s csak érzékeivel sejtette, hogy Armand elhagyta az étkezőt.

- Máskor mindig a nagyobb fiúkon lógsz, mi bajod? – nézett rá Maria.

- Mielőtt indultunk mondta hogy nincs jól – jegyezte meg Robin.

- Beteg? Miért nem mondtad? Látod milyen vagy, most lehet rosszul van! – ripakodott rá Maria, s sietve vizsgálgatta a lányát. Corinne ettől még inkább gyereknek érezte magát, ahogy próbáltak rájönni, mi baja lehet.

- Megyek. Sétálok egyet! – állt fel inkább Corinne, mert nem bírta elviselni most az anyai gondoskodást.

- Jól van, ha attól jobban érzed magad – felelte Maria aggódón nézve a lányát. Corinne kilépett a világítótorony kis házából és beleszippantott a levegőbe. Friss és üdítő volt. A köveken lépkedve indult le a tengerpart felé. A szél a szoknyájába kapott. Lobogtatta mint egy zöld kis zászlót. Corinne a kavicsos parton lépkedett. Úgy haladt, hogy lehetőleg a szoknyája ne érjen a vízbe. Legszívesebben kihányta volna az egész vacsorát ide a tengerbe. Hogy lehet ilyen rosszul lenni egy kis kellemetlenségtől? S hogy lehet Armand jelenlétében nyugodtan étkezni, úgy, hogy nem is szólnak egymáshoz?



Armand a szeme sarkából követte a tengerparton járkáló zöld ruhás lányt. Corinne mindig is kicsit magányos játékos volt közöttük. Mint a kapus a fociban. A csapattal van, de mégis határozott a mozgásköre. Na hát most Armand jól lehatárolta megint szerencsétlen lányt. Igaz mindig is ő volt, aki igyekezett kirekeszteni Corinnet. Gyerekként a játékból, most…most az életéből. Vajon amióta csak megszületett a lány, mindig benne volt ez a mágnesesség? Ez a vonzó-taszító hatás? Minden mozdulatára csörrent a karkötő. S jelezte a lány jelenlétét a vacsoránál. Feszítő és ingerlő zaj.

- Valami női nyavalyája van – kapta rajta Armandot Fabian, hogy az a húgát nézi.

- Tessék? – fordult felé Armand.

- Mármint nem vérzik, csak hisztizik valamiért – vakarta meg a fejét Fabian.

- Vagy úgy – húzódott el az ablaktól Armand. Ha ott marad akkor képtelen levenni a szemét a lányról.

- Mi bajotok van egymással? – húzta résnyire a szemét Fabian.

- Honnan veszed, hogy bármi bajunk lenne? – tiltakozott Armand.

- Nekem ne kamuzz! Látom rajtatok. Furcsák vagytok – figyelte unokabátyját Fabian.

- Ha valami feltűnt az csak az lehet, hogy Corinne-nak megmondtam, hogy játsszon a homokozóban a saját korosztályával engem meg hagyjon békén – vágta le magát a bőrfotelba Armand.

- A szöveg eredményes volt, hamarabb is megtehetted volna és akkor nem kell a babáit minden nap felcipelnem az erődbe – jegyezte meg Fabian.

- Korábban nekem se jutott eszembe, hogy csak ennyi kellene – húzta maga elé a sakk-készletét Armand. – Van kedved sakkozni?

- Legyen – bólintott Fabian és elhelyezkedett Armanddal szemközt. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy egymásba zúgtatok. De akkor tévedtem – jegyezte még meg mellékesen Fabian. Armand önkéntelenül is megfeszült a megjegyzést hallva, s sietve kilépett a gyaloggal.

Fába vésett szív

A templompadok üres sorai közt szaladgált Corinne. Egy kosárnyi fehér rezgő virágot gyűjtött az erdőben és most ezeket tette a padsorok közé. Karján kosarával a keresztelőmedencénél állt lábujjhegyen és a márványlapot díszítgette, mikor szeme sarkából észrevette a sötét közeledő alakot. Armand az egyik pillér oszlopának dőlt és onnan figyelte Corinne ténykedését. Corinne csintalanul belemártotta a virágot a szenteltvízbe és a virágot megrázva magára permetezte a szenteltvizet, mint ahogy anyja szokta a parfümöt magára hinteni. Armand a fejét ingatta a gyerekcsínyen. Kellemesen hűvös volt a templombelső a nyári melegben. Senki sem sietett hazafelé. A gyerekeket még hagyták játszani a templomkertben. Corinne és az unokatestvérei azonban visszasettenkedtek a templomba.


- A többiek? – kérdezte Armand, s hangja enyhén visszhangzott a templomban. Corinne kiválasztott egy szép virágot és Armandhoz lépve a fiú ingjének gomblyukába csúsztatta.

- A fiúk hátul vannak, az apszisban – suttogta Corinne.

- S mit akarnak ott? – kérdezte Armand.

- Elcsennek egy keveset Fontenelle atya ostyáiból és tömjénéből – részletezte Corinne a tervet. A fekete kis ördögök valóban az oltár körül bujkáltak, rejtőzködtek, osontak.

- Tehát lopnak.

- Tudod mit szeretek a templomban? – ült az első padba Corinne s az oltárra nézett.

- Mit?

- Az orgona hangját, a harang zúgását, az énekeket – sorolta Corinne. – Te mit szeretsz a templomban?

- Hogy én? – Armand körbenézett, mintha valami kézzel fogható után kutatna, amit szeret a templomban. – Azt hiszem a legjobban a csendet szeretem. Azt a nyugalmat, hogy még a csendben sem érzed azt, hogy egyedül vagy. Nem tudom, hogy érted-e – túrt a hajába bizonytalanul Armand.

- Igen, azt hiszem értem – bólintott lassan Corinne. Fabian vidám kis feje bukkant elő az oltártól és elégedett arcot vágott.

- Siker? – nézett rá morcosan Corinne.

- Igen! Zsákmányunk van! Add a kosaradat! – vette el a már kiürült kosarat Fabian és belepakolták kincseiket. Fabian gondosan betakargatta Corinne kendőjével. – Na tessék fogd! – nyomta vissza húga karjára Fabian. – Mehetünk – a de Noir fiúk besorakoztak Corinne mögé, mintha testőrei lennének. Fontenelle atya a kertben beszélgetett.

- Sikerült feldíszítened a templomot Corinne? – kérdezte az atya melegen.

- Igen, olyan mintha mennyei virágokkal hintették volna be. Isten virágoskertjéből szedtem mindet! – áradozott Corinne vidáman.

- Jól van jól – simogatta meg Corinne fejét az atya, de Fabian már rángatta is el húgát.



Fabian a hóna alatt cipelte a szőttest, amit Corinne készített. Besorakoztak a de Noir fiúk az erődbe és felavatták a szőnyeget. Most mind ott kuporogtak a szőnyegen meglehetősen szűkösen. Lehetetlen volt elférni rajta.

- Vidd a kezed a lábam közül! – csapott Cody kezére Corinne.

- Akkor ne tapisgáld a mogyoróimat! – vágott vissza Cody.

- Nálad is van mogyoró?

- Nem, az csak Armand-nál van.

- Több szőnyeg kell igazam van? – állapította meg Corinne, ahogy a szőnyegen fecergett. Máskor körbeültek a fal mentén, de most a szoba közepén a kis szőnyegen igyekeztek elférni, volt, akinek már csak a rojtok maradtak.

- Igazad van puhább lett itt az ülés – állapította meg Fabian. – Gyárts még vagy tizet!

- Még tizet! – hápogott Corinne. Armand lépett be az erődbe, kissé megkésve.

- Hol voltál? – kérdezte Corinne, ugyanis Armand már nem fért rá a szőnyegre.

- Pisiltem – vágta rá Armand unottan.

- Melyik fát tisztelted meg Armand? – vigyorogtak a fiúk.

- Undik vagytok! – taszigálta a fiúkat Corinne.

- Te vagy undi, mert szinte mindig lepisiled magad az erdőben – felelte rá Fabian.

- Nem tudom ki az aki az erőd ablakán át pisil a természetre – jegyezte meg rosszallón Corinne.

- Az csak egyszer volt – vigyorgott Fabian.

- Akkor is sikerült éppen apa fejére vizelned te hülye! – kacagott Corinne. – Nagyon kikaptál érte?

- Nem annyira! De apa azt mondta levágja a fütykösöm ha még egyszer ilyet csinálok. A fütyim kell, úgyhogy nincs ablakon pisilés, pedig jó volt – emlékezett vissza nosztalgikusan Fabian.

- Jaj, meddig lesz ma kijárási tilalmunk? – térdelt fel Corinne és a fényeket nézte.

- Apa azt mondta csaknem napnyugtáig vadásznak ma. Miért nem mehettünk velük?! – elégedetlenkedett Fabian.

- Mert akkor sokkal lassabbak, rátok is vigyázniuk kell és most főleg puskával akarnak vadászni – magyarázta Armand.

- Na jó, mit játszunk addig? – kérdezte Fabian.

- Legyen találóskérdés! – húzódtak el a szőnyegről a fiúk. Armand sarkon fordult és a verandára ment. Corinne azonnal észrevette a távozását. Egy ideig próbált becsatlakozni a találgatásba, de végül feladta és Armand után ment. A fiú a fatörzset támasztotta, s cigarettázott. A veranda korlátjára könyökölve nézte a fák tetejét. Corinne hangtalanul járt, mert nem hordott cipőt, ha az erődben voltak. Most is mezítláb érkezett. Armand a mozgásra figyelt fel, s nézte a közeledő lányt. A szája elé emelte a cigarettát, s megszívta. Corinne a korlátnak dőlt, háttal a fenyveseknek és Armandot nézte. S viszont, Armand a cigarettafüstön keresztül Corinne-t. Csak a cigaretta sercegett a csendben. A madarak csiripeltek a fák ágai közt. Sokáig álltak így. Némán, csendesen.

- Hogy is szokás mondani? – szólalt meg végül Corinne, s félrebillentette a fejét. – Egy pennyt a gondolatodért – mosolygott Armandra. A fiú nem válaszolt, csak a korlátra tette a kezét és megpöccintette a cigarettát, hogy a hamu aláhulljon a levegőbe. – Nincs nálam penny, és tudom, hogy úgysem árulnád el – rázta a fejét Corinne szemével követve a fekete kis pernyéket. Armand újra megszívta a cigarettát, lassan, hosszan ráérősen. – Nincs kedved beszélni velem, vagy rá gondolsz?

- Kire? – ingerelte szóra a kérdés Armandot.

- Jane-re – ejtette ki lassan, szomorúan a nevet Corinne.

- Miből gondolod, hogy rá gondolok? – kérdezett rá Armand.

- Nem is tudom. Cigarettázol és ettől nekem mindig Jane jut eszembe – préselte össze az ajkait Corinne.

- Furcsa, de nekem is – nevetett fel erőtlenül Armand.

- Jane-től csak rossz dolgokat kaptál – jegyezte meg elutasító hangon Corinne.

- Például?

- Azt a borzalmas hajójegyet is! – nézett rá sötéten Corinne. Armand nem felelt rögtön, helyette komótosan szívta a cigarettát, időnként hüvelykujjával meg-megpöccintette a végét, hogy lehulljon a hamu.

- Kicsi Corinne! Nem mondták még neked, hogy ne üsd az orrod a felnőttek dolgába? – kérdezte Armand erősebben fújva ki tüdejéből a füstöt.

- Ne hívj így! – fordult meg Corinne, hogy háttal legyen a fatörzsnek döntött háttal álló Armandnak, s a korlátra könyökölt. – Furcsa, de csak a te szádból tud olyan gyűlöletes lenni ez a becézés!

- Miért?

- Miért? Hát mert ilyenkor azt érzem, olyan messze vagyok tőled, mint a csillagok ide. Mint a Nap, vagy csak az égbolt. Mindegy. Ezzel mindig arra az áthidalhatatlan korkülönbségre célzol, ami közöttünk van.

- Ez tény. De főleg magamat kell emlékeztetnem erre – biccentett Armand. – Muszáj távolságot tartani…

- Tőlem? – fordult felé Corinne és hangja mélységes csalódottságot fejezett ki.

- Igen.

- Miért?

- Csak.

- Csak! – háborodott fel Corinne. – nem szeretem tőled ezt a szót. Nem szeretem, mert tudom, hogy sokkal több mindent takar. A te titkaidat! – Armand öblösen nevetett. Mélyről, férfiasan.

- Okos kislány! – nyomta el a cigarettát Armand és átlibbentette a korláton. Valahol az avarban ért földet. Corinne ajakbiggyesztve, durcásan nézte a fiút. Armand megérintette Corinne karját, s maga után húzta. – Gyere velem! – indult meg. Lábával lerúgta a felhúzott létrafeljárót, s elkezdett lefelé mászni.

- Kijárási tilalom van! – vetette ellen bizonytalanul Corinne.

- Képes vagyok felismerni egy vadászhelyzetet Corinne, ne aggódj! – húzta el a száját Armand.

- Abban nem is kételkedtem – mászott utána Corinne. Nem kérdezte, hogy hová mennek. Nem szólt semmit. De egész úton azon tanakodott vajon hova vágtázik ilyen iramban Armand. Talán az ő titkainak a helyére?

- Mezítláb vagyok – csipogta Corinne kerülgetve a bokrokat. – Megszúrta valami a talpam – panaszkodott, s fél lábon ugrált tovább.

- Akkor megérkeztünk – torpant meg Armand, s az avarba lökte Corinnet. – Csüccs! – Corinne tágra nyílt szemekkel nézett rá, ahogy Armand leguggol és megemeli az ő lábát és megvizsgálgatja a talpát. – Csak egy icipici tüske és milyen érzékeny a bőröd – morogta fejét rázva Armand. Egészen apró ponton vérzett Corinne talpa. Armand lehajolt rá, s nyelvével átsimítva megszívta az aprócska sebet. Corinne a fogai közt szívta a levegőt, s markolta a tölgyfa gyökerét maga alatt, s kikerekedett szemekkel Armandot nézte. Armand nyelvének érintésére valami mélyen benne dobbant az ölében. Armand mogyoróbarna szeme valamilyen furcsa árnyalatot öltött. Még sosem látta ilyennek. Mintha egy sötét fátyolfelhő ereszkedett volna rá, amitől egészen földbarna lett a tekintete. Agyagos földbarna, mint itt a tölgyelegyes fenyvesekben. Másodpercek teltek el így, Armand Corinne lábát fogta, a talpán az ajkai. Corinne döbbenten mered rá. Aztán Armand olyan hirtelen engedte el a lábát, hogy Corinne összerezzent.

- A francba is! – Armand teljes erőből a tölgyfába vágta a kését, s néhány lépést hátrálva leguggolt, s tenyerét az arcába temette. Remegtek az ujjai.

- Armand? – kérdezte haloványan Corinne. Armand fejét rázva felállt és öles léptekkel a tölgyfához lépett, kirántotta a kését és újra és újra a fába ütögette. – Mit művelsz? Sosem láttam még ilyennek a szemed – hebegte Corinne.

- A természet gonosz tréfája Corinne. Mert ez nem normális érted?

- Micsoda? – csipogta félénken Corinne.

- Szerintem beteg vagyok.

- Beteg vagy? – rémült meg Corinne.

- Hát igen, mert ez elég beteges tőlem. Hogy mi a fene bajom lehet? Hány éves is vagy?

- Augusztusban leszek…

- Jézusom nehogy válaszolj, mert rosszul leszek. Nem is akarom hallani, mert agybajt kapok. S tudod miért? Mert itt vagy. S valahányszor itt vagy belebetegszem ebbe az egészbe. Mert te egy misztikus plátói érzelmet táplálsz, és az még rendben is van. De én? Én kurvára nem. Mert hát miért nem látok a szememmel? Még a melled sem kezdett el nőni. Nincs is csípőd. Teljes egészében egy gyerek vagy. Mi a franc az amit kívánok rajtad? Mert hogy nem a fizikai valódat az fix! A rohadt életbe is! Megőrjítesz kislány! Érted?

- Nem, nem értelek Armand – felelte sírva Corinne, s riadtan kulcsolta át a térdeit, annyira megijedt Armand kifakadásától.

- Persze, hogy nem érted. Hiszen még én sem értem magamat. Ahogy te sem érted magadat. S provokálsz újra és újra. Nem merek hozzád érni, mert fogalmam sincs féken tudom-e tartani a bennem lévő állatot, aki valami belső dróton ragaszkodik hozzád. Szeretlek Corinne! De abszurd módon úgy, ahogy egy férfi egy nőt. Márpedig te nem vagy nő! Érted? Mert én nem és nem tudom mit akarok ezzel az egésszel kezdeni. Talán csak túl közel kerültünk egymáshoz lelkileg és ez összezavart. Ezért akartam elhagyni az országot Corinne. Mert tőled akarom távol tartani magam!

- Hogy? Armand, nem tudlak követni. Szeretsz s mégis miattam akarod elhagyni Angliát? – Corinne szeméből potyogtak a könnyek és annyira összezavarodott, hogy most csak ült ott zokogva nézte az elszántan, dühösen kést hajigáló Armandot. Armand az övtokjába csúsztatta a kést és Corinnet felrántotta a földről. Megfordította a lányt, hogy az háttal legyen neki, s markával a lány vállát szorította. Corinne Armandhoz dőlt és könnyein át nézte a frissen faragott alkotást. Ugyanaz volt, amit ő rajzolt a titkos naplójába. A szívben az A + C kezdőbetűk látszottak. Armand fába véste a szerelmüket!

- Armand! – hebegte Corinne most már semmit sem értve.

- Elég lesz emléknek? Amíg távol vagyok? – morogta Armand. Corinne megfordult és teljes erőből szorította magához Armandot, egész testével hozzápréselődött és könnyeivel áztatta Armand ingjét.

- NE! Nem engedlek el! Nem hagyhatsz itt! A családdal! Én nem bírom ki! Hát nem érted, mit jelent nekem, hogy itt vagy? Hogy van valaki aki megért? Armand! Tudom, hogy kicsi vagyok, tudom hogy gyerek vagyok és nem vagyok Jane sem, de ne hagyj itt! Ha elmész esküszöm, hogy leugrom a sziklákról, ott a hullámtörő köveknél, ha jól ugrok nem is érzek majd semmit, ott leszek a tengerben, ami elválaszt tőled. Ígérd meg hogy nem hagysz itt! – sírta kétségbeesetten Corinne. Félelmében, hogy elveszíti Armandot bármire képes lett volna itt és most is akár.

- Corinne! – szorította magához a lányt. Nem tudta mit tegyen csak azt tudta, hogy képtelen megállni a lábán, az avarba rogyott a lánnyal a karjában, s mindketten reszkettek. Corinne a sírástól és a félelemtől, Armand a felindulástól és a tanácstalanságtól. Corinne rászorította ajkait Armand remegő, forró szájára. Gyermeki volt a mozdulat, gyermeki a gondolat is amivel próbálta kitalálni, mit is kellene csinálnia, de bármit megadott volna, hogy Armand vele maradjon örökre. A fiú ajkai rászorítottak a szájára. Megszívta a lány vörösre sírt és harapott ajkait. Mindketten ziháltak, remegtek és mellkasukban dübörgött a szívük, hullámokban futotta át őket a borzongás, s Armand emelte a tenyerét a szájuk közé. – Ne! – pihegte fuldokolva.

A négy betűs szavak

A tavasz első virágai előbukkantak a fenyvesekben. Corinne Shadow-val bóklászott az erdőben. Már jól ismerte az irányokat, a fákat. S Shadow biztos hazavezető volt. Rossz volt a hangulat a fenyvesekben. Corinne csak azt értette, hogy a dolog mögött a pénz van. Négy betűs szó. Igaz Armand? – Corinne a fejét ingatta. Most, hogy alig találkozott a fiúval sokszor beszélt hozzá magában. S egyre többet kapta ezen magát, hogy mint egy képzeletbeli barátot teremtette meg magában Armandot. Aki már talán nem is volt azonos az igazi hús-vér valójával. Armand szerette a négy betűs szavakat. Ha Corinne-t jellemezte a liba volt a négy betűs szó. Ha tetteit kellett indokolni, akkor a csak volt a négy betűs szó. Ha az élet értelmét kérdezték volna tőle, akkor azt mondta volna a pénz. Armand és a négy betűs szavak. Ha barátnőről volt szó, arra is van remek négy betűs szava: Jane. Corinne megtorpant. A lába önkéntelen is a világítótorony felé vitte. Most nem messze állt tőle, és a domb tetejére igyekezett, ahonnan a tengerre lehetett látni. Friss tengeri levegőt hozott a szél. Megborzolta Corinne vörös haját. Corinne lerogyott a fűbe. Shadow mellé kuporodott, s a derekát melegítette. Lelkesen lihegett Corinne cipőjére.


Armand az erdőből a hátuk mögött közeledett. Nézte a zöld fűben a kék ruhás lányt. Corinne sokat nőtt. Hirtelen nyúlt, a haja a háta közepéig ért, vörös hullámokat fésült bele a szél, vagy Corinne haját besütötte volna Maria? Lehet csak a fonástól ilyen hullámos? Corinne haja gyakran volt befonva, selyemszalaggal átkötve. De ma csak lazán omlott a vállaira. Már nem volt olyan picike a lány, mint régen. Szerette azt a csöpp lányt, aki Corinne volt, aki mindig a nyomukban futkározott apró fehér lábaival. Aki most egyedül és magányosan ül itt a tengert nézve. Corinne-t a fiúk rekesztették ki olyan sokszor. Persze Fabian játszott vele otthon. De az nem ugyanaz. Armand maga is hibás volt abban a kiközösítési játékban régen. Fordult a széljárás. A kutya megérezte az ismerős illatot. Felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe és vakkantott néhányat. Feltornázta magát a lábaira és Armand felé futott vakkantva megkerülte, felugrált mellső mancsaival Armandra. Corinne furcsa módon nem nézett hátra. Nem is várt senkit. Armand mellé ért és lenézett rá.

- Szia! – szólt a lánynak.

- Szia! – nézett fel rá Corinne. Nem lehetett eldönteni, hogy csak a szél fújta pirosra a szemeit, vagy sírt. – Épp jókor jössz! – mondta Armandnak.

- Tényleg,? nem is gondoltam – ereszkedett le mellé Armand, s ő is felhúzta a térdeit. Corinne adott neki két gesztenyét. Armand meglepődve nézett a termésre. Nem idei gesztenye az biztos, hiszen még nincs gesztenyeérés. A gesztenye héja már száraz volt, meg-megrepedezett. – Mit csinálsz vele?

- Éppen készülök a tengerbe dobni – felelte Corinne. Armand átforgatta tenyerében a gesztenyét, s meglátta benne a négy betű egyikét. Ő véste a lánynak, azon a nyárutón, a tűz körül.

- Te megőrizted? – hökkent meg Armand.

- Tudod én kis hülye a párnám alatt őrizgettem, mint valami kincseket – nevetett fel Corinne, s most már látszott, hogy sírt, mert a szeme ismét könnybe lábadt.

- Miért őrizted meg? – ráncolta a homlokát Armand.

- Szerinted? Szerinted Armand miért? – kérdezett vissza Corinne. A fiú hallgatott. Mindketten hallgattak. Corinne tudta, hogy nem fog választ kapni. Armand sosem szaporította fölöslegesen a szót. Amit mindketten tudnak az köztük nem titok. – Na segíts! Te jó céllövő vagy! Hajítsd el! – buzdította Corinne.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg utoljára Armand.

- Igen, légy szíves – biccentett Corinne, s várta, hogy a fiú elhajítsa. Armand egy erős rántással hátrahúzta a karját és széles lendítéssel adta meg a kezdőlökést a gesztenyének. Mindketten figyelték az ívét és valóban a gesztenye a vízbe csobbant. – Szép dobás! – adogatta a gesztenyéket Corinne. Armand gépiesen vette el a gesztenyéket és hajította a tenger felé. Mindketten a horizontot nézték, a szürkéskék tengert. Armandban felötlött a gondolat, hogy a tenger éppen olyan színű, mint Corinne szeme.

- Én elárultam neked a titkaimat – mondta rekedtes lágy althangon Corinne. – Olyan voltam előtted, mint egy tiszta pohár víz. Egyszerű, áttetsző, semmi bonyolultság semmi ismeretlenség. Csak az a jól ismert semlegesség. Igaz? Mindig is semleges voltam neked? – Armand nem felelt. – elmondhattad volna. Lehűthettél volna, hogy ne forrjon az a víz! Hogy ne gőzölögjek a saját levemben. De te meghagytál a kis hitemben. Hogy magam ébredjek rá dolgokra. Miért? Kényelemből? Vagy felnőttes titkolódzásból? Miért titkoltad előlem azt is, hogy el akarod hagyni Angliát? Miért? Azt hittem ennél több van közöttünk.

- Nincs köztünk semmi Corinne!

- Azt hittem legalább a barátod vagyok!

- Legalább a barátom mindig is leszel Corinne!

- De nem így, hogy elhallgatsz előlem is dolgokat.

- Jézusom, hova lett az a kislány? Corinne mit tettél vele?

- TE mit tettél vele Armand! Londonban! Ott ültem, nyaltam a pudingomat és nyeltem a könnyeimet, mert az anyám előtt nem akartam bőgni, mert nem tudtam mit gondolna miért sírok? Azt hitted fel sem fogom? Azt hitted észre sem veszem, hogy nem vagy velünk? Mit hittél?

- Nem, tudom. Nem tudom mit hittem Corinne.

- Én senkivel sem voltam olyan őszinte mint veled Armand! S te nem tudtad értékelni! S nem kaptam cserébe őszinteséget!

- Sajnálom Corinne. De nem akartalak az én bajaimmal és gondolataimmal terhelni titeket.

- Igen? Nem baj én rád rakom az enyémeket is! Emlékszel? Azt kérted soha senkitől ne kérjek hasonlót. Akkor annyira gyűlöltelek, hogy nem érdekelt semmi. Fabian ágyában feküdtem és tudni akartam. Tudni akartam, hogy csak a véletlen volt-e az az érzés. Megkértem Fabiant, hogy cirógasson úgy, mint ahogy téged kértelek. Talán csak rosszul csinálta, talán majd leragadt a szeme az álmosságtól, cirógatott , rendületlenül, s én csak feküdtem és sírtam, hogy itt akartál minket hagyni köszönés nélkül. S nem éreztem semmit. Akkor ébredtem rá, hogy ha nem te csinálod, az nem olyan.

- Corinne!

- Mindegy, csak azt akartam, hogy ezt tudd! Függetlenül attól, hogy mikor hagyod el Angliát! – állt fel sietve Corinne, s a fűszálakat sepergette a szoknyájáról. Armand a lány után kapott.

- Várj már!

- Menj a dolgodra!

- Minden maradhat ugyanúgy!

- Semmi sem marad ugyanaz Armand! Hát nem látod? Te felnőttél, de mi a többiek nem! És én sem! – kiáltotta Corinne szenvedve és megpróbálta kiszakítani magát Armand szorításából.

- Fogalmad sincs mit érzek!

- Valóban nincs. Hiszen soha nem is akartad elárulni! Egyoldalúak voltak mindig is a titkaink és a titoktartásunk. Valójában én osztottam meg veled az én titkaimat és te tartottad meg őket magadnak! Ahogy a sajátjaidat is mindig megtartottad magadnak! S ez nem barátság Armand!

- A francba is hát persze hogy nem az! – fakadt ki Armand. – Istenem csak lennél egy kicsit idősebb! – dühöngte.

- Mennyivel?

- Hát nem tudom, úgy öt évvel – morogta Armand, s bár Corinne ajkára akarta szorítani a száját végül a lány halántékára nyomta forró ajkait. Corinne meglepődött, s megreszketett a csók alatt. Úgy mint még soha életében. Soha ilyen borzongató érzést, mint amit most Armand szorításában érzett. Ahogy a halántékára simult a fiú szája. – Nem is értheted még Corinne. Mennyire szeretnélek úgy csókolni, ahogy egy férfi csókol egy nőt. De tudom, hogy te azt még nem szeretnéd. Még nem tetszene neked. Mit művelsz velem kislány? – Corinne kitépte magát a karjaiból és Shadow-val a nyomában futott vissza az erdőbe. Armand ökölbe szorította remegő ujjait, ahogy nézte a lány eltűnik az erdőben a kutyával.

Corinne vörös hajában megakadt a fésű. A göndör tincsek sokkal boncosabbak, mint az egyenes haj. Igazságtalanság még ez is! Csak, hogy több fájdalma legyen. Fabian az ágyban feküdt és egy bőrlabdát dobált a falnak. Ütemesen, ritmikusan, idegesítően. Puff, puff, puff. Corinne sóhajtott egyet és próbált nem az ütéshangokra koncentrálni. Legalább fél órája veri a falat. Anya ilyenkor már régen rászólt Fabianra. De ma nyomott hangulat volt mindenkin. Anglia. Szakad az eső. Lehangolóan szürke minden. Hideg van a faházban is. Jéghideg. Corinne vágyakozón nézett a kandalló felé. Olyan jó lenne begyújtani csak egy kicsit. De nem merte otthon szóvá tenni, hogy fázik. Helyette vastag szőrharisnyát húzott. És csak azért is ünneplő bársonyruháját vette fel. Mélykék bársony volt, hófehér csipkeszegéllyel. Senki nem foglalkozott most a gyerekekkel. Corinne nézte magát a fésülködőasztal tükrében. Kopog az ablakon az eső. Az esőcseppek csordogálnak az üvegen.

- Ó milyen rémes az idő! – dobta el a fésűjét Corinne.

- Már értem miért akart Amerikába menni Armand. Ott biztos nem esik ennyit – dobálta a labdát rendületlenül Fabian.

- Hagyd abba! Megfájdul a fejem tőle! – szólt rá Corinne. Fabian erre hozzávágta a labdát.

- Tuskó! – dörzsölte meg a homlokát Corinne, s Fabianhoz vágta teljes erőből a labdát. Fabian nevetett az ágyban. Corinne visszafordult a tükörhöz és néhány erőteljes csavarással kontyba rendezte hullámos haját, s néhány hajtűt belenyomkodott. – Nem mehetnénk az erdőbe?

- Vizes minden! Cuppogjunk a sárban? – mászott ki az ágyból Fabian, s segített húgának a hajtűket a kontyba szúrni.

- Te Fabian!

- Hüm? – nézte a hajtincseket Fabian, s egyet az ujja köré csavarva kihúzott.

- Szerinted csúnya vagyok? – nézte tükörképét bizonytalanul Corinne. Fabian elgondolkodva vizsgálgatta Corinne arcát, s a huncutkát leeresztette Corinne arca elé.

- Nem vagy csúnya – rázta a fejét Fabian.

- Csak rámondod, hogy megnyugodjak.

- Nem csak rámondom.

- Mi az összehasonlítási alapod?

- Hát Shadow! Hozzá képest helyes kiskutyaképed van – vigyorgott rá a tükörben Fabian.

- Olyan szemét vagy! – legyintette meg Corinne játékosan, s felállt a fésülködőasztaltól. – Majd megbolondulok idebent! Szeretnék kimenni az erdőbe – rogyott le a szövőszéke elé Corinne.

- Te nem abba bolondulsz bele, hanem az Armand-hiányba! – csapott le Fabian.

- Nem érdekel, hogy hol van és mit csinál – lépett a fapedálra Corinne, s átbillentette a sorokat. Áthúzta alatta a fonalat, majd másik lábával új sort váltott.

- Kis hazudós! Tudom, hogy szerelmes vagy belé! – csúfolódott Fabian.

- Nem is! – tiltakozott azonnal Corinne.

- Hiszi a piszi! – nevetett Fabian. – Ne aggódj jönni fog! Nem is miattad, hanem miattam. Hiányzom neki!

- Esetleg én hiányzom neki! – csattant Corinne.

- Te? Na ne mond! Miért hiányoznál neki? Egyértelmű, hogy az én társaságomban érzi jól magát punktum. Ez van. Szokj hozzá hugica!

- Pukkadj meg! - járt a kezében fürgén a fonál, s lábaival ügyesen váltogatta a pedálokat. A testvérek beszélgetése ezzel véget ért. Fabian visszafeküdt húga ágyába és ütemesen verte a falat a labdájával, Corinne vad indulattal taposta a váltópedálokat, fűzte a fonalat, készült a szőnyeg az erődbe. Esőkopogás, labdapattanás, pedálváltás. Kop-kop, puff-puff, klikk-klikk. Ismétlődött újra és újra. Végeláthatatlan monotonitás. De aztán egy dallamosabb kopogás csatlakozott hozzá, ami az ajtón hangzott fel.

- Tessék! – kiáltotta ki Fabian, s hátrabillentve az ágyon a fejét nézte, ki a belépő.

- Megérkezett a Messiásod Corinne – szólt a húgának Fabian. Corinne nem nézett hátra. Armand érkezett, Fabian megjegyzéséből már tudta. Armand végignézett a lányszobán. Fabian nyújtotta a kezét, s a két fiú kezet fogott. Armand kérdőn Corinne felé intett a fejével. Fabian csak legyintett. Armand a torkát köszörülte. Corinne hófehér nyaka kecsesen hajlott, ahogy a szövőszéknél feszes derékkal ült a lány. Lába mozgásától megtört a bársonyszoknya anyaga, s látszott, hogy lábai fürgén mozognak a pedálokon. Armand átszelte a szobát és megállt a szövőszék mellett. Corinne még néhányszor áthúzta a fonálvezetőt, s csak utána nézett rá fel ültében. Armand hóna alatt egy sötét lakkozott dobozt szorongatott. Corinne kontyba rendezett hajjal zavarba ejtő volt. Egyszerre tűnt kislánynak és nagylánynak. Mintha valahol a határ mentén lenne. S valószínűleg így is volt. Kecses volt a mozdulata is, ahogy a szövőszéknél készítette a mintát a szőnyegbe.

- Ezt neked hoztam – vette ki a hóna alól a dobozt Armand. Corinne ölébe ejtett kezekkel még mindig csak nézett fel rá, mint egy csodára. Bizalmatlan volt a szürkéskék szemek fürkészése. Armand összezavarodott ettől az elszánt rezzenetlen nézéstől. – Magam készítettem – babrált a dobozkán Armand bizonytalanul. Corinne végre levette róla a tekintetét és a dobozra nézett. Gyönyörű láda volt. Vékony kis szegélyléceibe macskakaparásszerű vésetek voltak, szépen arányosan. S az apró fiókokba hullámmintát karcoltak. A tetején lakkozott, égetett betűkkel a Corinne név volt vésve. Minden dísz feketén meg volt égetve, s finoman lakkozva. Az egész doboz igazi mestermunka volt, a fekete égetett minták a lágybarna faanyagban és elegáns lakkozással borítva.

- Te csináltad? – nézett fel rá Corinne.

- Igen, én faragtam, én véstem én tákoltam össze. Neked készítettem – nyújtotta a lány felé a dobozt Armand.

- Nekem? De miért? – vette át óvatosan a dobozkát Corinne. Olyan volt mint egy babaszekrény. Pici ajtajai és fiókjai voltak. Corinne sorba kihúzta és visszatolta, kinyitotta és visszacsukogatta őket. Az egyik fiókban, apró erdei termésekből fűzött karkötő lapult.

- Békeajándék. Ha elfogadod, és szeretnél kibékülni velem – figyelte a lány reakcióit Armand.

- Nem vesztünk össze – rázta a fejét Corinne.

- Csússz beljebb – lépett a szövőszékhez közelebb Armand, s a lány mellé ült a padra. Nem vette ki Corinne kezéből a ládácskát, de szakértő mozdulatokkal pattintotta ki a láda alját. – Egy titkos rekesz. A titkaidnak Corinne – súgta a lánynak Armand. A hangja olyan rejtelmes, rekedtes és hátborzongatóan mély és gyönyörű volt, hogy Corinne érezte, hogy a gerincénél végigfut rajta a remegés. – Így nem kell nekem se elmondanod. Senkinek sem.

- Csak az a közös titkunk, hogy tudod, hogy a titkaimat a láda titkos rekeszében őrzöm – ámult el Corinne.

- Igen. De most már azok a te titkaid maradnak. Ide rejtve – tette a tenyerét a ládára Armand. Corinne megilletődve ült Armand mellett. A titkaik, amiket nem mondhatnak el senkinek. Armand nagy titkolódzó volt. Ő igazán ért az ilyesmihez. Corinne a maga kis gyermekes titkait is megtarthatja most már magának. Armand utat mutatott neki. S ezzel tényleg őt akarta kiengesztelni. A láda gyönyörű volt. Személyre szóló. Szép, lányszobába való. – Nos, Szent a béke? – kérdezett rá halkan Armand. Corinne nem mert megszólalni sem. Félt hogy hangja remegése elárulná. Fojtogatta a torkát a sírás. Armand ajándékot adott neki. Csak neki. S egy olyat, amit csak ők ketten értenek igazán. A titkok rejtekhelyét. De ez egy búcsúüzenet is volt. Armand így fejezte ki, hogy nem mondhatják el többé egymásnak a titkaikat. Armand tisztességes helyzetet akart teremteni. Úgy, ahogy egy gyereknek meg tudja ezt adni. Corinne nem kell, hogy mindent megosszon vele vagy másokkal. Amit titokban akar tartani, most már megteheti. Leírhatja és elrejtheti. Hogy se Fabian, se Armand, se a szülők ne tudjanak róla. Armand nagyon is megérezte, hogy nem normális az, ha Corinne rá ruházza minden titkát. Főleg azért, mert egyre több titka kapcsolódik Armand személyéhez.

- Igen. Szent a béke – mosolygott fel rá édes gyermekmosolyával Corinne.

- Helyes. Akkor pecsételjük meg! – kacsintott rá Armand. Lehajtotta a fejét, s száját Corinne ajkaira tapasztotta. Hosszan simultak össze az ajkaik. Bársonyos és puha volt mindkettejük szája. Corinne apró tenyerét Armand arcára szorította, s ahogy a fiú felemelte a fejét Corinne komolyan nézett rá.

- Jó az illatod! – suttogta Corinne. Még mindig alig arasznyi távolság volt az ajkaik közt. Armand mosolyra húzta a száját.

- Az arcvizem – felelte magyarázatként.

- Finom! – Corinne átkarolta Armand tarkóját, s hozzá akart bújni, de Armand lefogta a lány csuklóját s felállt a padról.

- Ne! – lihegte.

- Had szagoljam még! – kérlelte Corinne s keze erőtlenül hanyatlott le, ahogy Armand elengedte.

- Nem tudod mit csinálsz Corinne! Kiscica vagy még te ehhez! Én viszont már ivarérett kandúr vagyok – simogatta meg Armand a lány arcát, hogy elvegye rendre intése élét, s Fabian felé fordult.

- Nem is tudtam, hogy már borotválkozol – fordította figyelmét a ládájának Corinne, s hagyta, hogy a két fiú labdázzon a szobájában. Corinne a fésülködőasztalára állította a ládát és ékszerek után kezdett keresgélni, amit a ládába tehetne. Nem igazán voltak ékszerei. Egy pici aranylánca volt rajta vékony kereszttel, amit még a keresztelőjére kapott. Ez volt legértékesebb darabja új ládájának. Maria dugta be fejét a gyerekszobába.

- Vacsora. Gyertek – Fabian akkorát ugrott, hogy beverte a fejét húga ágyába, de ez sem zavarta.

- Kezdtem aggódni, hogy kilyukad a gyomrom. Szerinted tényleg kilyukadhat? – bizonytalankodott Fabian.

- Fabian a te gyomrod sosem fog kilyukadni – jegyezte meg Armand. Corinne lépkedett utánuk zárva a sort. Az étkezőben gyertyák égtek. Robin felnézett a vendégre.

- Láttam, hogy itt a lovad az istállónkban – húzta el a száját Robin. – Mi volt ilyen halaszthatatlan ebben az ítéletidőben?

- Fontos megbeszélni valóm akadt – felelte kitérően Armand.

- Velük? – mutatott egyik majd a másik gyerekére Robin. Fabian épp a szája szélét nyalogatta és a hasát simogatta nem túl értelmes ösztönlényként. Corinne pedig a harisnyáját húzogatta, ami úgy tűnt kicsi már rá. Mindezt olyan fesztelenül művelte az egész család előtt, hogy ha nem lett volna fekete szőrből a harisnyája, akkor a bugyiját is láthatták volna. Elég kétséges, hogy fontos dolgokról lehetne beszélni a két gyerekkel.

- Corinne! Nem illik férfiak jelenlétében emelgetni a szoknyádat kislányom! – szólt a lányára Maria. Corinne felnézett, kezében még mindig a bársonyszoknyája felgyűrve.

- Jégeső! Nem engedlek el ma éjszakára már, mert legközelebb nekem kellene hallgatnom Lionel ítéletét, hogy engedtem a fiát a jégesőben lovagolni – morogta Robin.

- Ez azt jelenti, hogy Armand nálunk alhat? De jó! – csapott le azonnal Fabian.

- Ugye aludhat az én szobámban? – feledkezett meg azonnal a harisnyájáról Corinne és izgatottan ült az asztalhoz.

- Hogy gondolod kisasszony! Nem fogadhatsz fiúkat a szobádban! Ez nem járja!

- De az enyémben ugye aludhat – nézett kérlelőn apjára Fabian.

- Van vendégszobánk, nem kell Armandnak a te szobádban szorongania – felelte sértetten Robin.

- De apu! Az nem olyan! Had aludjon velem! – felelte kérlelőn Fabian és bekanalazott egy adagot a szájába.

- Nem és kész. Armand a vendégszobában alszik – felelte Robin.

- Ó, már megint gombaleves! – fintorgott Fabian. – Tizennegyedjére van egymás után gombaleves! De gáz! – mérgelődött a tányérja felett Fabian.

- Egyél ne a szád járjon! – szólt rá a fiára Robin.

- Látod, én tanítottam számolni – helyezkedett el Maria is fia mellett.

- Semmit sem kellett volna tanítanod nekik – húzta el a száját Robin.

- Ezt most mire fel mondod!

- Semmire se fel! Egyél te is! – csattant rá Robin. Corinne és Fabian összenéztek a levesük felett. Napról napra egyre kevesebb volt a tejszín a levesben és egyre több a liszt. Ma már szinte csak lisztes gombás vizet ettek. Fabiannak elege volt a gombaleves ízéből, de nyelte és nyelte. Corinne fanyalgott csak.

- Nem is szeretem a gombát – panaszkodott Corinne.

- Ha kényeskedsz kisasszony, akkor fel lehet menni a szobádba. Nem muszáj vacsorázni senkinek! – dörrent rá Robin. Corinne lóbálta a lábát a széken. Nézte a levest maga előtt, az úszkáló gombadarabokat. Két hete gomba és gomba és gomba. Lehet vajon gombamérgezést kapni ennyi gombától?

- Érdekes whiskyre mindig van pénz – jegyezte meg Corinne. Robin karjára Maria tette rá a kezét, mielőtt bármi történt volna.

- Robin – szólt csitítóan Maria. – Corinne, ne beszélj így az apáddal! – Corinne felpislogott a bátyjára aztán lecsúszott a székéről és kapkodó lépésekkel távozott az étkezőből.



A vendégszoba a folyosó végén volt, Fabian szobájával szemközt. Biztos, hogy a fiúk összeültek. Corinne halkan tette be maga mögött az ajtót. Armand és Fabian az ágyban kártyáztak. Eszük ágában sem volt áthívni egy lányt. Látszott rajtuk. Fabian rosszallón csóválta a fejét. Armand a fejtámlának döntötte a fejét.

- Tudtam, hogy fent vagytok és tudtam hogy itt leszel! – nézett szemrehányón a bátyjára Corinne.

- Üdv nagyokos! Felhúztad apát!

- De igazam volt – rántott egyet a vállán Corinne.

- Most majd leissza magát megint! – bosszankodott Fabian. – Mit akarsz?

- Éhes vagyok – nyüsszentette Corinne.

- Mert ostoba vagy. Inkább nem ettél vacsorát – nézte Fabian ahogy Corinne a gyertyafényben áll. – Tudod, hogy átlátszik a hálóinged? – kérdezett rá Fabian.

- Nem – nézett le fehér hálóingére Corinne.

- Így, ahogy a fényben állsz – Corinne felmászott az ágyra. – Most is?

- Nem most nem – rázta a fejét Fabian és újra a kártyáiba mélyedt.

- Szóval éhes vagy? – kérdezte Armand a lányt. Corinne csak hevesen bólogatott.

- S ehhez mit szólnál? – Armand előhúzott a párnája alól egy tábla mogyorós csokoládét.

- Uh! Óh! – Fabian és Corinne egyszerre kapták fel a fejüket. Armand tört nekik, s a kártyapakli felett átnyújtotta.

- Olyan jó, hogy nálad mindig van mogyoróscsoki! – majszolta Fabian az édességet. – Nálunk miért nincs? – tépelődött, magára és Corinne-ra nézve. Corinne élvezte a csokoládé édes ízét, olvadt az ujjai közt, aztán az ujjait is egyesével kezdte szopogatni. Fabian egy az egyben a szájába tolta a darabot és ott próbálta szétharapdálni. Corinne maga elé húzta bátyja ujját s vizsgálgatta egy ideig, majd amikor úgy döntött, hogy maradt rajta egy kis csokoládényom végignyalta.

- Na! – húzta el a kezét Fabian. – Minek jöttél át? A kicsiknek aludni kell! Menj és aludj!

- Nem. Ti is fent vagytok! – tiltakozott Corinne, s elhelyezkedett a kártyapaklira nyújtva lábait. – Engem a kártya nem érdekel.

- De minket igen – tolta félre húga lábait Fabian.

- Fityeg a fogam, idegesít – tologatta a nyelvével kiesni készülő tejfogát Corinne. – Bármire is harapok érzem hogy ott van és mozog és szúr is! – panaszkodott.

- Mutasd! – húzta maga elé Corinne fejét Fabian, s belenyúlt húga szájába. – Jé! Ez tényleg mindjárt kiesik! – Fabian két ujja közé fogta és megrántotta. A tejfog kiesett. Corinne felnyüszített. Fabian diadalittas arccal mutatta fel a tejfogat, ami nyálas és véres volt. Corinne szájából a lepedőre csöpögött a vére. Összekente a hálóingjét, s Armand tartott egy kendőt Corinne elé. Corinne elvette, s haragosan nézte Fabiant. Armand ellenben aggódva a vérfoltokat nézte a lepedőn.

- Szerintetek ezt hogyan fogom kimagyarázni reggel? Muszáj volt pont az ágyban csinálnod? – alig néhány halványrózsaszín csepp vérfolt a lepedőn. Fabian Corinne kezébe nyomta a tejfogat.

- Tessék elteheted az ereklyetartódba – mosolygott húgára Fabian.

- Kivetted a fogam! – dühöngött Corinne megcsapkodva bátyja kezét.

- Gyere ugráljunk az ágyon! – rántotta fel Fabian a húgát kiengesztelve. Armand menthetetlenül nézte, ahogy a két testvér egymásba kapaszkodva kezdte az ő ágyát szétugrálni.

- Ha nagyot ugrok elérem a mennyezetet? – próbált egyre jobban elrugaszkodni Corinne.

- Gyere te is! – unszolta Armandot Fabian, aki kevesebb kedvvel, de csatlakozott hozzájuk az ugrálásban. – Körbe! Körbe! – lelkesedett Fabian, s egymásba kapaszkodva ugrálták körbe az ágyat. A kártyalapokon tapisgáltak. Corinne fáradt ki a leghamarabb, egy utolsó ugrással végigdőlt az ágyon. Már nem vérzett az ínye. El is felejtette, hogy elvesztett egy fogat. Fejét Armand párnájára hajtotta és elégedetten ásított.

- Aludhatok az ágyadban? – csipogta behízelgőn Corinne.

- Aludhatunk az ágyadban? – kontrázott rá Fabian, s húga mellé dőlt Fabian is. Armand nézte a két unokatesóját, akik befészkelték magukat az ágyba várakozón pislogtak fel rá. Fabian csibészes mosollyal, Corinne őszinte vágyakozással.

- Jó, de Corinne szélen alszik! – jelentette ki Armand.

- Az ágyában aludhatunk! – csillant össze a két testvér szeme, s máris lesöpörték a kártyákat a földre és magukra húzták a takarót. Armand elfújta a gyertyát és Fabian másik oldalára feküdt és a mennyezet fagerendáit nézte a feje felett. Feje alatt egymásra helyezte a karjait. Corinne átnyúlt bátyja feje felett és kitapogatta Armand nagy, erős kezét. Armand mély levegőt vett. Érezte a lány apró tapogató kezét, Corinne azt várja, hogy megfogja a kezét. Armand oldalra fordította a fejét. Corinne várakozó csillogó szemei villogtak a sötétben. Armand átkulcsolta ujjaival a lány ujjait. Corinne apró tenyere megrezzent és megizzadt a kezében. Szinte áramlott Armand kézmelege át Corinne-ra. Fabian mit sem sejtett a feje felett zajló néma közjátékról.

- Szeretlek titeket! – jelentette ki Fabian. – És szeretem az erdőt! – elégedett volt.

- Én is szeretem Armandot – motyogta Corinne. Aztán gyorsan észbekapott. – Na jó téged is Fabian! – mondta sokkal határozottabban.

- Kösz, megnyugodtam – bökte meg húgát a könyökével Fabian. – Jó, hogy ma nálunk alszik Armand igaz? Mindig aludhatnál nálunk! – jegyezte meg Fabian.

- Nem, annak nem lenne jó vége – simogatta meg hüvelykujjával Corinne tenyérbelsőjét Armand. Corinne lehunyta a szemét és élvezte ezt a titkos cirógatást, amit Armandtól kapott. Hiába csinálná ezt Fabian. Az nem olyan. Armand tudja ilyen borzongatóan csinálni, hogy libabőrös lesz a kislábujjáig. Végigszalad rajta ez a furcsa reszketés. Ez a különös jó érzés. Armand hüvelykujja átsimította Corinne csuklójának vékony érhálózatát, majd a tenyerét. Corinne egészen aprót sóhajtott Fabian túloldalán. Lehunyta a szemét és most ezen az éjszakán elégedetten aludhatott. Armand az ő kezét fogta és cirógatta, míg álomba nem merült.

Londoni kudarcok

A londoni villatartózkodás kevesebb játékot jelentett most már Corinne-nak is. Francia nevelőnőt kapott, aki minden délelőtt vért izzasztva kínozta. Corinne legalábbis így érezte. Négy elemire tanította valamint hímezni és horgolni. Az egyedüli kikapcsolódást a hétvégék jelentették, amikor mindig voltak vendégek. S hétvégenként egy angol öregúr táncórákat adott a gyerekeknek. Corinne mindig Fabian párja volt és rettentően unalmas volt vele táncolnia.


- Kecsesebben kisasszonyka. Fejet fel, hasat be – igazgatta Corinne mozdulatait az öregúr. Corinne grimaszolt egyet, mire Fabian röhögni kezdett.

- De kérem! Micsoda dolog ez! – újra angolkeringőztek. Fabian Corinne szájába ásított, Corinne rémülten kapta el a fejét mielőtt belelát a bátyja gyomrába.

- Így ez a fejtartás nagyon jó kisassszonyka! – mondta az öregúr. Corinne lábujjhegyen pipiskedett, Fabian időnként nagyokat csípett húga fenekébe, amitől Corinne visítva elugrált. A táncoktatásuk egy katasztrófa volt, de az öreg végtelen türelemmel gyakoroltatta őket.

- Egy-két-há’, egy-két-há’ – számolt nekik megadva a ritmust. Corinne hallotta, hogy a villaajtó nyílt. Armand érkezett és társaságot is hozott. Nevetgélések szűrődtek be a táncterembe. Corinne kukucskálva nézett át bátyja válla felett. Az öregúr azonnal bezárta az ebédlőterem ajtaját. Corinne csalódottan nézte fiúunokatesóit, akikkel mindegyikkel neki kellett táncolnia. Mind barnák, sötét hajúak, igazi kis erdei rosszaságok, akik mindig az ő bosszantását keresték. Tűrte Fabian lépéseit. S alig várta, hogy vége legyen az órának. Ahogy az öregúr elengedte, Corinne felszaladt az emeleten, s benyitott Armand tanulószobájába, ahonnan a zajokat hallotta. Az ablak tárva nyitva volt és egy karcsú, szőke lány dőlt csípőjével az ablakpárkányra, s cigarettázott.

- Vendéged érkezett! – nézett Corinne-ra a lány. Corinne végignézte a lány csipkés dekoltázsát, a keblei közti sötét vonallal, a kecses kéztartását, ahogy a cigarettát tartotta. Armand hátranézett a söröspoharát az asztalra téve.

- Ő itt kicsi Corinne, az egyetlen unokahúgunk és család szeme fénye – mutatta be a lányt.

- Szervusz! Jane vagyok, Armand barátnője – mosolygott a lányra, s kezét nyújtotta.

- Corinne de Noir! – fogott kezet vele Corinne, s illedelmesen pukedlizett hozzá. A szőke haj loknijai libegtek lobogtak, ahogy erős parfümillatával beterítette Corinne-t. Sör és cigarettaillat volt, mint Ezüstharmat kocsmája előtt. – Látom nem érsz rá! – jegyezte meg Corinne, s búcsút intett, s betette maga mögött az ajtót.



Este Fabian ágyában feküdt a két gyerek. Corinne a hóesést nézte. Elhúzták a függönyt, hogy lássák hogyan szállingóznak a hópelyhek. Fabian a bojtokkal játszott, lökdöste azokat, s csak hallgatta Corinne szóáradatát.

- Ez a Nevesincs Jane! Jane vagyok! Ki a fene ez?

- Hallhattad Armand barátnője!

- Nem is mondtad, hogy barátnője van!

- Mert szerinted én tudtam róla? – morogta Fabian. – Amióta Londonban vagyunk alig láttam Armandot. Az unokatesói most nem érdekesek.

- De Nevesincs Jane az? A szőke loknijaival, meg a cigarettaszagával és azzal a pacsuliszaggal? Még bemutatkozni se tudott! Jane vagyok!

- Ne méltatlankodj!

- Nem méltatlankodok, egyszerűen utálom ezt a Jane-t!

- Te azt utálod, hogy Armandnak nem te vagy a középpont.

- Nem, hanem az fájt, hogy le kicsi Corinne-ozott. Így! Mások előtt! Olyan sértő volt így hallani!

- Nem te azt utálod, hogy a Jane szép és nagyvilági és nő! És korban egyidős Armanddal – jegyezte meg Cody.

- Jane olyan mint Charlotte nénikénk! – bólintott Fabian.

- Charlotte nem ilyen – csattant Corinne.

- Na Corinne! – rázta a fejét Fabian.

- Tavaly ilyenkor Armand is itt volt! – zárta le haragosan Corinne. – Sőt az ő szobájában voltunk.

- Armand szobája foglalt. Jane uralja!

- Be kellene köpni anyáéknak – jegyezte meg Corinne rosszindulatúan.

- Ha nem falazunk neki, akkor lőttek a barátságunknak! Ezt akarod?

- Nem. Csak azt hittem játszunk együtt mint tavaly.

- Nem tűnt fel, hogy Armand már nem játszik velünk? – sandított rá Fabian.

- De miért nem? – duzzogott Corinne.

- Mert ő már nagy, felnőtt és nem érdeklik a mi játékaink – felelte rá Cody.

- Le kicsi Corinne-ozott! – sírta el magát Corinne.

- Mert te vagy a mi kis Corinne-unk! Hiszen a legkisebb unokatesónk vagy és lány!

- Gyere már ide te bőgős! – karolta át Fabian a húgát. Corinne fuldokolva kapaszkodott a bátyjába, és nagyokat hüppögött.

- Elvesztettünk egy barátot ez van! – rántotta meg a vállát Cody.

- De Armand nem barát, hanem a rokonunk! – sírta Corinne Fabian vállán. Nem részletezte, hogy Armand a legnagyobb titkainak őrzője és úgy gondolta, hogy Armanddal ez egy örök kapocs lesz közöttük, ami az ő kettejük rokonságát valami magasabb szférákba emeli. Hogy ezek a fiúk itt nem is értik, hogy ők ketten mit tudnak, hogy úgy érzi Armand most elárulta őt. – Miért vagyok én a legkisebb, ez olyan igazságtalan! – fakadt ki Corinne.

- Eltettem a karácsonyi szerencsesütim, ha akarod feltörheted te, na? – nyúlt az éjjeliszekrénye felé Fabian.

- Jó! – szipogott Corinne és felült az ágyon. Fabian előkotorta a fiókból a szerencsesütit és Corinne kezébe nyomta. Corinne széttörte a szerencsesütit és felolvasta a bele rejtett üzenetet: - Ha őszintén vágysz a boldogságra tanulj meg uralkodni a gondolataidon – Corinne homlokráncolva nézte az üzenetet. – Sose kellett volna megtanulnom olvasni – jelentette ki Corinne. – Ha kellően buta lennék, akkor észre sem venném, ami körülöttem zajlik – Corinne az ágyról az ablakpárkányra helyezkedett s rálehelt az ablakra. Nézte az éjszakai londoni utcát. Az utcai fények mellett most az éjszakai fények is visszaverődtek a friss havon. Mintha még a hóesés is apró aranyló csillagok szállingózása lett volna az égből. – Ha otthon lennénk fonnék most egy virágkoszorút és a fejembe nyomnám és boldog lennék tőle – jelentette ki Corinne. – Miért is nem vagyunk otthon?

- Most is otthon vagyunk, csak most Londonban – jelentette ki Fabian.

- Ez nem az erdő. Ez nem olyan – ellenkezett Corinne. – Te Fabian hoztad a citerádat? – kérdezte Corinne elgondolkodva.

- Ha most elkezdesz citerázni anyáék tuti felébrednek! – vetette ellen Fabian.

- Meg sem hallják a földszinten alszanak – legyintette le Corinne. Fabian előhúzta az ágy alól a citerát és nézegette a húrokat, majd a pengetőt végighúzta rajta. A lehető leghalkabban kezdte pengetni, s Corinne egy szomorú kelta balladába kezdett. Fabian figyelte a húgát és teljesen lekísérte az ő ritmusában a dalt. Maga is mormogta hozzá a dalt és a fiúk többsége is csatlakozott hozzá.



Armand az éjszakába fújta a füstöt. Az apja szerint az alsó ház semmit sem ér, mindent a Lordok Házában döntenek el. Milyen befolyása volt valaha valamire is Julien de Montmarte-nak azon kívül hogy sok ismerőse volt és jók a kapcsolatai. Jane apja nincs a lordok házába s mégis vagyonos. De Noir-nak lenni mit sem ér, ha csak a rablóbanda tagja lehet valaki. Armand mélyet szippantott az erős füstből. Tényleg az egész életét a fenyvesekben kell leélnie, egy egykori neves vár árnyékában? Amit életükben ha kétszer láttak? Senki sem ismerte már, senki sem oda született. A gyökerek lazulnak. Armand végigpörgette a földgömböt maga mellett. Nyugat vagy kelet. Mehetne Indiába, vagy Amerikába. Az ablakon át halk citeraszó szűrődött be. Corinne fiatal lányhangja tisztán és szomorúan hatolta át az éjszaka csendjét. A fiúk kórusa követte. Armand kieregette a füstöt a hóesésbe, s a hamut az éjszakába pöccintette a londoni utcára. Ha övék a tengerpart, miért csak halásznak? Egy vitorlással is sok mindent lehetne kezdeni. Makacsul, kitartóan és hívogatóan szépen szólt a jól ismert dal. Az otthon emlékét idézte. Mit szólna az apja, ha tudná, hogy azt tervezi elhagyja a klánt? Mit szólnának az unokatestvérei? S egyáltalán miért fontos hogy ők mit gondolnak? Gyerekek még, akik nem értik, hogy a fenyvesek eltartóképessége véges. Nem élhetnek többen és egyre többen ugyanabból az egyre apadó forrásból. Mind Robinon élősködnek, mind Robintól várnak megváltást, pedig egyértelmű, hogy nincs megoldás. Robin tudja, érzi, tapasztalja. Ezért akarta a londoni villát. Hogy a gyerekeik kitörhessenek a hőn szeretett fenyvesekből. S Fabian? Vele mi lesz? Ő a jogos, az egyedüli örökös. Egyedül neki érdemes maradnia talán. De senki másnak nem. Armand elnyomta a cigarettát és kipöccintette az utcára. Szellőztetni kell még pár percig. Semmi esetre sem érezheti meg Charlotte, hogy a fia dohányzik. Jobb, ha nem tudnak semmit az otthoniak. Át kellene menni az unokatestvéreihez. Elénekelhetné velük a régi dalokat. De mi értelme lenne? Ismét tíz év alattiakkal lenni, akik még túl kicsik mindenhez. Ahhoz hogy megértsenek bármit, ahhoz hogy magasabb szinten lehessen velük beszélgetni. Mikor őt az a tény gyötri, hogy hamarosan vége az iskolának és akkor mi lesz? Éljen tovább a világítótoronynál és várja, hátha belecsap a mennykő? S akkor legalább történt valami?

Armand már nagyon is értette, hogy miért az alkuk. Miért Maria és Charlotte ékszereiből vásárolják a cukrot a londoni villatartózkodás idején. Miért küzdenek olyan kétségbeesetten itt a de Noirok Londonban. Se vár, se birtok, se jövőkép. A gyerekeiknek legalább a londoni esélyeket igyekeztek megadni.

Armand Jane-t forgatta a hosszú francia négyesben. Jane végtelenül jelentéktelen tudott lenni és érdektelen minden iránt. Jane Jane volt. Lucien fiai és Armand voltak csak jelen a felnőttek között a bálokon. Ők voltak korban ott, hogy részt vehettek a rendezvényeken. A kicsik az emeletre vezető korlátnál kukucskáltak le a nagy báli hangulatú ebédlőbe. Charlotte tökéletesen tudta kik a jó partyk a fiának és minden hétvégi bálnál, legalább négy nevet fia fülébe súgott, akikkel Armandnak kötelező volt táncolnia és vacsorapartnerének is e négy közül kellett egyet választania. Kötelező programok minden hétvégén. Végeláthatatlan ostobaságok, bókok, kedveskedések, Charlotte gondoskodott róla, hogy Armand nevében másnap a legdrágább virágszalonból menjen egy csokor annak a lánynak, akit Armand a záró francianégyeshez választott. Armand unta a hétről hétre egyre fárasztóbb lányokat. De tudta, szülei kérésének és elvárásainak eleget kell tenni.



- Hol van az a büdös kölyök! – ordította Lionel, s az egész villában hallani lehetett.

- Mi bajod van Lionel? – nézte Charlotte férje őrjöngését.

- Armand! Dugd apád elé az orrod mielőtt én rángatlak a színem elé fiam! – harsogta Lionel. Armand kedvetlenül trappolt le a lépcsőn. – Mi ez? – nyomta Armand homlokához a jegyet.

- Aminek látszik – felelte Armand.

- Hajójegy? Mit adtál el itthonról, hogy hajójegyet váltottál, te hülye gyerek? – üvöltötte Lionel.

- Lionel halkabban! Az egész utca hallja hogy ordibálsz!

- Ne csitítsál asszony! – Lionel beterelte Armandot a dolgozószobába, s magukra csapta az ajtót.

- Honnan van? Loptad?

- Nem te vagyok apa! – feleselt vissza Armand. Hatalmas csattanás volt a válasz.

- Kérdeztem valamit? Honnan van?

- Jane-től.

- Mi az, hogy Jane-től? Milyen szolgáltatást fizet neked egy nő hajójeggyel? HAH?!

- Tudod te azt, nem kell részleteznem! – nézett rá szemrebbenés nélkül Armand. Lionel újra lendítette a tenyerét.

- Nem azért vagyunk Londonban, hogy vasúttulajdonosok lányát kúrjad, vagy ha azt teszed akkor csináld fel, hogy elvehesd, nem azért, hogy hajójegyet váltson neked Amerikába!

- Undorító vagy apa remélem tudod!

- Nem én akarok hátat fordítani a szigetnek! Nem én akarom elfelejteni a gyökereimet! Nem erre neveltelek, hogy lelépj itthonról csak úgy szó nélkül! Mit akarsz te Amerikában?

- Bármit, amit itthon nem lehet!

- Mégis mit képzelsz fiatalúr? Azt hiszed Amerikában pénz nélkül lehet élni? Nem a Paradicsomba mégy csak az Új világba a kettő nem ugyanaz. Ha nincs pénzed ugyanúgy nincs ott sem. Zsákokat akarsz rakodni? Hah?

- Inkább, mint hogy védtelen nőkről szedegessem le az ékszereiket, mint ahogy ti teszitek minden egyes alkalommal! – fröcsögte Armand.

- Hát nem! Egy de Noir nem fog zsákokat hordani a dokkoló hajókba Amerikában sem, Angliában sem! Nemes ember fia vagy, hát viselkedj is úgy!

- Szart sem ér a kurva nemességünk, ha egy pennynk sincs! – ordította rá Armand,s mielőtt újra megkapja az atyai pofont, faképnél hagyta, s kabát, sál nélkül elviharzott.



A kicsik összekapaszkodva nézték a távozó Armandot. Rémülten álltak, mindenki hallott mindent. Nyílt titok lett, hogy Armand előtt egyértelműen sütött pénzhiányban szenvednek. Corinne megszeppenten szorongatta bátyja kezét Fabian csak merőn nézte a szüleit. Robin hamuszürke arccal nézett maga elé. Egyedül Maria őrizte meg józanságát. Komoly arcára most is félmosolyt erőltetett.

- Gyertek eszünk pudingot – invitálta a gyerekeket az étkezőbe Maria. Charlotte égkék szeméből potyogtak a könnyei. Tehetetlenül törölgette hímzett zsebkendőjébe a könnyeit. Lionel és Robin összenéztek. Idegesen, feszülten és tanácstalanul.

- A francba is! – Lionel whiskyt keresett a bárszekrényben, s töltött magának és Robinnak is. – Nem ezt akartam! Nem azt, hogy a gyerekem elhagyjon minket. Menjünk haza Robin!

- Még tart a szezon – vetette ellen Robin.

- Nem érdekel, legalább egy hónapi bérleti díj megmarad nekünk. De nézd meg! Itt akar hagyni minket!

- Igen hallottam!

- Te nem érted? Nekem ő az egyetlen gyerekem! Nem ezt akarom, hogy a fiam elfelejtse még a nevét is és valahol máshol valami jelentéktelen alak váljon belőle, érted?!

- Értem. Mi lesz ha Fabian is itt akar hagyni mindent?

- Fabian? Ugyan! Hiszen imádja az erdőt! Ő a vár örököse, ha Juliennek nem születik fia! Szóval neked van a legkisebb problémád!

- Igen? Azzal, hogy a fiamra is az a teher vár, mint amit én viszek? Hogy egy klánt kell eltartania? Fenntartania? Etetnie? Lionel van fogalmad róla, hogy milyen örökség ez Fabianon?

- Te panaszkodsz? Nem a te fiad akar köszönés nélkül lelépni az országból! – csattant Lionel. – Tudtam, hogy soha nem is kellett volna Londonba jönnünk! Mindig is elleneztem! Megfertőzték ezek a gondolatok! Megfertőzte minden itt!

- Jó, hazamegyünk – fáradt bele az egészbe Robin. Otthagyta a síró Charlotte-ot az iszogató Lionellel.



Maria a gyerekeket nézte a konyhaasztalnál, ahogy kanalazták a pudingjukat. Ahogy Robin belépett felnézett rá. Szavak nélkül is tudták mire gondol a másik. Nagy a klán, sok a gyerek. S köztük főleg sok a fiú. Nincs mit örökíteni. S Fabian az egyetlen, aki megkapja Robin örökségét, Robin anyai örökségét. S a többi gyerekkel mi lesz? Egyre szigorúbbak az ellenőrzések az utakon, a közbiztonság javul. A de Noirok rabló tolvaj bandázásának csökkennek az esélyei. Corinne jó kiházasítása nekik is érdekük. S hol vannak még attól. A gyerekek a tányérjukba mélyedtek. Nem mertek megnyikkanni sem. Megrázta őket Armand és az apja közötti szóváltás.

- Készüljetek! Hó végén hazamegyünk, vissza a fenyvesekbe! – mondta Robin halkan. Maria csak némán bólintott.