Gombakaland

Robin kócos göndör fürtjeibe túrt, ahogy felkönyökölve az ágyban Maria pocakját figyelte. A takaró emelkedett és süllyedt az apró mozgolódásoktól. Maria mosolyogva figyelte Robin csodálkozó tekintetét.


- Már ő is felébredt – nevetett Maria.

- Vettem észre – simította végig Maria lábát a takaró alatt Robin.

- Későre jár, fel kellene kelnünk – tiltakozott nevetve Maria.

- Még van időnk – morogta vágytól fűtötten Robin, s amikor csókot lehelt Maria vörös ajkaira, már Maria sem tiltakozott. Két órával később ébredtek újra, s közeledett a délidő is, mire mindketten kimásztak az ágyból. Az étkezőben Lionel és Florian ültek és kártyáztak.

- Felébredtetek végre? – morogta Lionel. – Csodás! – állt fel az asztaltól Lionel.

- Miért nem mondtad, hogy várnak rád!? – kapta el Robin karját Maria mérgesen, miközben füle tövéig elvörösödött.

- Én vagyok a vezető várhatnak rám – rántotta meg a vállát Robin, s az asztalon fekvő fatálban tálalt sajtból letört egy darabot.

- Mehetünk? – harapott a sajtba Robin, s kérdezés nélkül kézen fogva Mariát is magával húzta.

- Ő is velünk jön? – állta útját Lionel fekete szemével Mariát méregetve.

- Igen – csámcsogta mohón Robin, s kikerülte Lionelt. Florian is felemelkedett ültéből és csatlakozott az erdőbe vonuló társasághoz. Lionel felkapta az udvarra készített kosarakat és a vállára dobva cipelte Maria és Robin kettőse után.

- Mondhattad volna, mert akkor lelépünk – dörmögte rosszkedvűen Lionel. Maria lobogó szoknyával próbált lépést tartani Robinnal.

- Ha terhetekre vagyok… - kezdte Maria zavartan, de Robin a szavába vágott.

- Nem vagy terhünkre – szakította félbe nyersen Robin.

- Már dehogy nincs! – csattant vissza Lionel. – Úgy volt hajnalban indulunk és ebédidőre már végzünk is. Erre tessék!

- Változott a program – felelte rá Robin hátra sem nézve. Kézen fogva húzta Mariát az erdőbe, akinek szoknyája minduntalan beleakadt egy-egy ágba.

- Robin várj! Beakadt a szoknyám! Így elszakítod! – szabadította ki a kezét Robin szorításából Maria. Robin visszalépett és egyetlen rántással letépte az ágról az anyagot.

- Mehetünk? – kérdezte komoran Robin.

- Így tönkreteszed a ruhámat, te vadállat! – sopánkodott Maria a lyukas anyagot vizsgálva.

- Szokj hozzá Maria! Tíz éve élsz mellettem, az erdő a birtokunk ehhez képest még mindig úgy öltözködsz mintha csak egy kis sétára indulnál a város utcáin – fordult szembe vele Robin.

- Nem öltözködhetek úgy mint egy férfi! Nő vagyok ha nem vetted volna észre – bosszankodott Maria.

- De észrevettem – szűrte a fogai közt Robin és megmarkolva a szoknyarészt maga felé húzta az anyagot, hogy lássa a szakadást. – Hagyd a fenébe! Veszek neked másikat – engedte le az anyagot és megindulva Mariát maga után vonszolta.

- És mégis miből? Tudtommal egy kis anyagi gondod támadt épp a minap! – emlékeztette Maria Robin után sietve.

- GRrrr! – morgott Robin. – Hogy lehetsz ilyen kiállhatatlan? Miért kell mindent a fejemhez vágnod? Anélkül is van épp elég gondom, hogy te a fejemre olvasnád!– csattant rá Mariára.

- Talán mert a feleséged vagyok? Nem tehetem meg? Csak tűrjek csendesen? Ezt akarod? – vitatkozott tovább Maria a környező cserjéssel hadakozva maga és ruhája körül.

- Te és a csendesség? Maria! Ha valamiben biztos voltam veled kapcsolatban már a megismerkedésünk pillanatában, hát éppen az, hogy nálad harciasabb virágszállal még nem találkoztam! – nézett a lomkoronák felett kéklő ég felé.

- Ezt dicséretnek kellene vennem?! Várj már be ne loholj! – fulladt ki Maria és egy fatörzsnek dőlve megállt, hogy kifújja magát.

- Persze, hogy nem dicséret – torpant meg Robin is és visszafordult.

- Vadászni akartok? – pihegte Maria fejével a másik két de Noir felé biccentve, akik most lassítottak, látva, hogy a házaspár megállt.

- Szerinted magammal hoználak egy vadászatra? – hunyorított gúnyosan Robin.

- Had találjam ki: Nem? – gúnyolódott Maria.

- Nem, naná hogy nem!

- Akkor most miért vonszoltál magaddal? – tette karba a kezét sértetten Maria. Robin hátrasétált és a Lionel által a földre dobott kosárból kiemelt egy apró bőrkötéses könyvet.

- Mert ebből sosem tanulod meg, amit kell – felelte Robin és Maria felé hajította a könyvet. Maria elkapta röptében a kötetet és belelapozott. A Charlotte-nál keresett gomba és növényhatározó volt. Meglepve pillantott fel Robinra.

- Úgy van Hercegnő – gúnyolódott Robin. – Megtanítalak gombászni, mert az ilyesmit nem könyvekből kell elsajátítani, hanem a természetből.

- Ó Robin! – eresztette le a kötetet Maria meghatottan.

- Ó Robin! – utánozta gúnyolódva Lionel és rosszkedvűen szétdobta a négy kosarat négyük lábai elé. – Tudod Maria nélküled sokkal egyszerűbb volt az élet a fenyvesekben. Amióta betetted a lábad szüntelen vagy téged kell megmentenünk, vagy hajkurásznunk, vagy egyszerűen csak hátráltatsz minket!

- Mindig is gyűlöltél igaz? – kapta rá szürke szemét Maria.

- Elleneztem, hogy házasságra lépjetek, ha erre vagy kíváncsi – morogta Lionel.

- Nem Lionel volt az egyetlen – túrt a hajába Robin. – De hát ezt tudjuk nem igaz? - viszonozta Maria pillantását Robin. – Azért tartunk ott ahol.

- Kérlek ne beszélj így Robin! – törölte megizzadt tenyerét a szoknyájába Maria.

- Mindig mondtam, nőnek semmi keresnivalója az erdőben – vette karba saját kosarát Lionel.

- És Loveday? – kérdezett vissza támadóan Robin.

- Ő más, ő közülünk való – felelte nyakasan Lionel.

- Maria is hozzánk tartozik – védte meg feleségét Robin.

- Sosem fogja úgy ismerni az erdőt mint mi! Soha! Mert nem itt született! – sziszegte Lionel, miközben átvágott a fák között.

- Nem is kell, hogy úgy ismerje! – kiáltotta utána Robin. – Elég ha én ismerem – morogta az orra alatt Robin. – Eredj te is, egy óra múlva itt találkozunk! – szólt rá Florianra Robin. Maria egy kidőlt fatörzsre telepedett és hangtalan kérdéssel figyelte férjét.

- Miért? – kérdezte végül csendesen. Robin odament hozzá és leereszkedett mellé a farönkre.

- Mit miért? – nézett el a fák sűrűjébe Robin. Beszivárgott rájuk a déli napfény vidám sárga színe és játszadozott Maria bordó ruháján.

- A nagy vadász gombászásra adja a fejét? – sandított rá Maria hitetlenkedve.

- A természet, természet. Az erdő is erdő. Minden benne élő fajjal. Legyen az növény, állat, gomba: élőlények. Tulajdonképpen mindent ismerek. Miért ne mutathatnám meg neked? Még akkor is, ha engem csak a vadak érdekelnek igazán az erdőben – vette le a kalapját Robin és maga mellé tette a farönkre.

- Tudom, hogy úgy ismered ezt az erdőt, ahogy rajtad kívül senkise. A klán más tagja sem ismeri úgy mint te. S te most itt vagy és gombaszakértői leckéket akarsz adni a tulajdon feleségednek? Miért akarsz te magad megismertetni a gombákkal? – játszadoztak Maria ujjai a fatörzs háncsának mélyedései között. Ahogy megszívta a nap most szárazabb volt a sötétbarna felszín, de a mélyedéseiben még nedves volt a fa, az elmúlt napok esőzéseitől. Robin is követte tekintetével Maria finom kis nőies ujjait, ahogy játszadoznak a háncs vonalai között. Maria mutatóujja végigkövette a szabálytalan barázdákat, s közben a napfényben felragyogott arany karikagyűrűje a gyűrűsujján. Robin rátette a kezét az asszony sápadt fényű kézfejére, s Maria ráemelte komoly szürke szemeit.

- Hogy miért segítek neked? – ismételte meg a kérdést rekedt hangon Robin. – Mert tudom, hogy fontos neked. Hogy mennyire fontos ez neked.

- Honnan tudod te azt? – mosolygott rá félszegen Maria.

- Tíz év házasság után azért feltételezhetnéd már rólam, hogy legalább egy kicsikét ismerlek – hunyorított rá Robin, s az ajka elé emelte Maria kezét, s puha csókokat nyomott az asszony ujjbegyeire. Maria lehunyta a szemét a gyengéd érintések alatt. Érezte Robin meleg telt ajkait az ujjbegye alatt, s lágyan átsimította a férfi száját. Robin felvetette rá a tekintetét. Maria vörös tincsei szinte lángoltak a napfényben, a hullámok a mellkasára omlottak. Csupa szeretett illat vette körül, a fák, az avar, Maria szappanillata, a háttérben a fák sűrűje, s Maria mellette várandósan. Ha tehetsége lenne megfestené ezt az idilli képet, ha elég pénze lenne rá, akkor biztos hogy megfestetné. De egyik sem áll rendelkezésére, úgyhogy…

- Lássunk munkához! – pattant fel hirtelen a farönkről Robin. – Első számú szabály: csak akkor szedj gombát, ha már teljes biztonsággal felismered a mérgező fajtákat. S meg tudod különböztetni az ehetőt a mérgezőtől.

- És mégis hol kezdjük a gombaszedést? – meredt a férfi hátára Maria.

- Itt, most, rögtön – Robin lehajolt a fa gyökereihez és szedett néhány gombát. Maria megadóan sóhajtott és követve a férfit megnézte a vékony törzsű csinos kalapú gombákat Robin tenyerében. Két órán át bóklásztak az erdőben, miközben Robin végigmutatta az ehető gombafajokat a fenyvesek területén.

- Gombát szedni mindig meleg és csapadékos időszak után érdemes. Ha egyedül szedsz gombát, és bizonytalan vagy, esetleg nem ismered, akkor előbb mutasd meg nekem, vagy legalább valamelyik klántagnak. Világos?

- Jól van, nem kell megint elmondanod! – sóhajtotta Maria, és megforgatta a szemét, amikor Robin tüzetesen átvizsgálta a gombát, amit Maria akart a kosárba tenni. Robin már egy kosárnyi gombát szedett, és most az ölében hozta.

- Jó, ez ehető – biccentett rá Robin és a többi közé tette. – Még egy szabály!

- Robin, elég volt a szabályokból, már zsong a fejem – szorította a mutatóujját a halántékára Maria és finoman megmasszírozta.

- Még egy szabály: csak annyit szedj le, amennyit tényleg el is fogunk fogyasztani. Minden fölösleges gomba pazarlás és nem bánhatunk ilyen kizsákmányolóan az erdővel – magyarázta csökönyösen Robin.

- Mondja ezt éppen a vadász!

- A vadállományt is karban kell tartani. A túlszaporodás veszélyes is lehet, domináns fajok jelenhetnek meg, melyek kipusztítják a gyengébbeket, ezért a legfontosabb a mértékletesség… - kezdett hosszas okfejtésbe Robin.

- Jézusom Robin! Te és a mértékletesség? – nevetett gúnyosan Maria.

- Tudom Hercegnőm, számodra ez összeférhetetlen velem, de képzeld, bizonyos dolgok fontosabbak. Még az én értékrendem szerint is.

- Azt hiszem, minél jobban megismerem az erdődet annál jobban ismerlek meg téged is – állapította meg Maria nagy bölcsen.

- Lehet benne valami – kacsintott rá Robin.

- Befejeztétek a turbékolást? – hallották meg Lionel türelmetlen kiáltását. Persze, hiszen a fiúk már egy órát vártak rájuk. Késtek egy órát, akárcsak reggel. Lionel bosszankodva nyalábolta fel a teleszedett kosarát.

- Indulhatunk! – kiáltotta nekik előre Robin, és karján a vesszőkosárral az oldalán Mariával ő is a vadászkastély felé vette az irányt.

Este az erdő felett

Maria kikönyökölt az emeleti erkély fakorlátjára, s közben mélyen tüdejébe szívta a friss erdei levegőt. Semmihez sem fogható ez az illat. Sem London levegőjéhez, de még Holdszálláson sem érezte sosem ezt a különös erdei szellőt. Az erkély a fák lombjai felé nyúlt ki, szinte lebegett a fák felett, olyan érzés volt, mintha karnyújtásnyira lenne egy-egy lombkorona és akár végig lehetne lépkedni egyik lombról a másikra. Csak a koronaszintből lehetett következtetni a talaj hullámzásaira, a domb lefelé ívelő lejtőire. A vadászkastélyból csodás kilátás nyílt a fenyvesekre. A lágy lankákra. Pedig igazán magasan voltak, nem lehetett ellátni a faluig, csak keletre nézve lehet tudni, hogy ott a domb mögött valamerre, ott van Ezüstharmat. De itt fent, teljes a nyugalom. Mintha az erdő felett, ebben a hegyi vadászkastélyban el lehetne felejteni a világ összes gondját és minden bánatát. Ahogy újra és újra beszippantotta a finom, tiszta levegőt, úgy érezte a béke és a nyugalom kábító illatát szívja magába. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valójában ez az egész erdő családi viták színhelye, ahol a nyugodt mozdulatlan dombokon egyre nyíltabb szembenállás, sőt harc folyik. S hogy mindez a szépség, nem is az övék. Maria könnyedén végigsimította a lakkozott fakorlátot. Nézte ahogy a napfény bágyadt sugára könnyed fényjátékot játszik sápadt bőrén, bearanyozta a kézfejét, és melegítette, de csupán néhány pillanatig, amíg kitűnt a fák levelei mögül, majd végleg alábukott. Az ég szürkéskéken tündöklött a fenyvesek felett. Olyan mély itt a csend és közben mégis olyan beszédes. Madárcsicsergés derengett a távolból, és hallani lehetett a szél suhogását a fák felett, megsimogatta Maria arcát is a könnyed szellő. Ilyenkor a legszebb az erdő, ahogy csendesen, észrevétlenül meglepi a sötétség. De most még a halvány fényekben kivehetők a közeli ágak, az ágakon a levelek. Maria csak most döbbent rá, milyen sokat is jelent neki ez a vadászkastély és ez az erdő. Most, hogy Robin közölte vele: talán már nem is az övék. Fátyolos szemmel meredt a távoli erdőség horizontjára, s sajgó szívvel ébredt rá: nem csak Robint szereti már évek óta, hanem az erdőt is. Alkarjára támaszkodva nézelődött. Neszezést hallott a háta mögött? Vagy csak megérezte, hogy már nincs egyedül az erkélyen?


- Szeretem az erdőt! – mondta ki halkan Maria, mintegy a lába alatt elterülő fáknak beszélve.

- Utálod! – jött a válasz rá. Robin az erkélyajtónak dőlve figyelte Mariát. Próbálta az ő szemével látni a kilátást. S hogy mit nézhet a nő, hogy mire gondolhat, miközben magányosan, csendben nézelődik itt az erkélyen.

- Most ezt miért mondod? – kérdezte gyenge tiltakozásként Maria. Robin mellé lépett és két tenyérrel a fakorlátra támaszkodva ő is lenézett a fenyvesek tetejére. Mariát megcsapta a friss fenyőillat. Robin fürdésből érkezett hozzá, csak egy fekete nadrágot húzott magára, s most félmeztelenül állt mellette.

- Utálod, hogy állandóan büdös avarszagot áraszt, folyton nedves és párás a levegője, ráadásul hatalmas rovarok döngicsélnek a fák közt, ijesztő és kiszámíthatatlan helyekről neszek érkeznek, továbbá túl nagynak tűnnek a távolságok, és egyik fa unalmasabb mint a másik. Szerinted egy erdő unalmas, félelmetes és igazán haszna sincs – foglalta össze Maria számtalanszor tett megállapításait röviden Robin.

- Tudom…ezt mondtam, de most mégis, valahogy másként látom – sandított rá Maria könnyed mosollyal. – …amikor itt állok, és gyönyörködöm a tájban…akkor mégis ráébredek, hogy szeretek itt élni. Tetszik a kilátás, amelyre minden nap ébredek, amit a nap bármely szakaszában láthatok, és harapnivalóan finom a levegő.

- Tehát távolról szereted az erdőt, de közelről utálod – vonta le a következtetést Robin.

- Nem mindegy már az? – mondta fásultan Maria, s sajnálkozva nézte a rengeteget.

- De, végülis mindegy – lökte el magát a korláttól Robin.

- Mi lesz velünk Robin? – kérdezte tőle csendesen Maria, s közben fürkészve Robin tekintetét kereste.

- Bárcsak tudnám – fújtatta Robin, de még mindig a feketébe boruló erdőn pihentette a szemét.

- Amit ma mondtál…a válásunk…- kezdte bizonytalanul Maria.

- Hagyd a francba azt a válást! – morogta bosszúsan Robin, s Maria mögé lépve két karjával közrefogta a feleségét, ahogy a korlátra támaszkodott Maria karja mellett. – Feszült vagyok, nem tudom már miket beszélek. Szeretném mindazt nyújtani neked, amire úgy látszik képtelen vagyok. És ettől a gondolattól mindig kilátástalannak érzem a helyzetünket. Egyáltalán nem is értem miért vagy velem – nyomott futó csókokat Maria fedetlen vállára Robin.

- Milyen ostobaságokat tudsz néha mondani! – nevetett Maria, s Robin mellkasának dőlt.

- Ostobaság az, hogy jelenleg úgy néz ki se örökségem, se egzisztenciám, az erdőben leütnek mint egy liszteszsákot? Éhezünk, anyagilag a csőd szélén állunk, és a teljes káoszban és bizonytalanságban még gyerekünk is lesz! Normálisak vagyunk mi? Maria azt sem tudom holnap mi lesz velünk! És erre igazán nem vagyok büszke – mormolta Maria lángvörös hajába Robin. Belefúrta az orrát a felesége lágy hullámos hajába és tenyerét rácsúsztatta a gömbölyödő pocakjára. – Megmutatod a fiunknak az erdőt? – kérdezte rekedten Robin. Maria befészkelte magát Robin karjai közé és érezte, ahoyg a férfi forró tenyere szinte süti a bőrét és átmelegíti, hogy még a baba is érezte, s apró mocorgásával reagált a meleg férfitenyérre.

- Miből gondolod, hogy fiú lesz? – súgta lágy mosollyal Maria.

- Ilyen lábakkal és erővel csak egy fiú lehet – simogatta meg a kerek domborulatot Robin.

- Szép az erdőd Robin! – csodálta komoly szürke szemeivel a tájat Maria. – A legszebb, amit valaha láttam életemben. S most megoszthatom veled.

- Hagyjuk most az erdőt! – mormolta Robin Maria nyakára hintve forró csókjait. – Szerintem te vagy a legszebb, akit valaha láttam Hercegnőm! – zihálta szédülve Robin, s beljebb húzta a hálószobába Mariát. Maria engedelmesen követte, s hagyta, hogy Robin kioldja a ruhája megkötőit, az anyag tompán hullott a padlóra, Robin fekete szemei áhitatosan gyönyörködtek az állapotos nő vonásain. – Ó Hercegnőm! Vesszen minden örökség, mert megérte ezért a szépségért – lehelte felindultan Robin.

- Ne mondj ilyet Robin! Éppen most, amikor annyit változtam… - sütötte le zavartan a szemét Maria a férfi leplezetlen vágyakozó tekintetének súlya alatt.

- Sosem láttalak még ilyen szépnek – érintette meg a megduzzadt melleket Robin. Tenyerébe simultak az érzékeny mellbimbók és máris felágaskodtak. Maria térde megroggyant az érintéstől és Robin a karjába vonva az ágyra húzta az asszonyt.

- Nem érzem magam szebbnek, ellenkezőleg – tiltakozott Maria a párnára dőlve.

- Ez eszmei szépség Hercegnőm! – duruzsolta Robin, ujjait végigpergetve a nő domborulatain. – Belülről fakad és a tükör nem adja teljességében vissza. Látni akarlak – futottak rövid ujjai a vörös göndör szőrzet felé.

- Ne! – tiltakozott Maria lefogva a férfi kezét. – Nem szeretem ha nézed, ott is vörös – pirult el Maria. Robinból halk férfias nevetés tört fel felesége szemérmes megjegyzésére még most ennyi év házasság után is, s nevetésének hangja felborzolta Maria érzékeit.

- Ugyan Hercegnő! Nem először látom már én azt a helyet és amúgyis…én imádom, hogy ott is vörös – villant meg a vágy sötét lobbanása Robin szemében, s ujjaival hozzáért a női szirmokhoz. Maria a párnának feszítve a fejét felnyögött az élvezettől, s Robin göndör hullámos hajába túrt.

- Ó Robin! – zihálta Maria lehunyt szemekkel. Forró testével teljesen ellentétes volt a nyitott erkélyajtón beáramló hűvös szellő, mely a fenyvesek felől fújt. Besüppedt az ágy, ahogy Robin a lábai közé helyezkedett, s kezei és ujjai felfedezőútra indultak az asszony testén. Maria teljesen átadta magát a kényeztetésnek, s ajkairól halk sóhajok szakadtak az éjszakába. Micsoda ellentétek lakoznak ebben a férfiban. Aki rablóhadjáratokat indít, egyetlen puskával és késsel rettegésben tartja az erdőt és közben ilyen végtelenül gyengéd hozzá az ágyban. Éppen ez a kettősség vonzotta a férfihoz mindig is. Az erőteljes férfikarok, melyek most mégis oly lágyan simogatják.

- Hercegnőm! – pihegte Robin. – Most szólj ha azt akarod hogy álljunk le, mert néhány perc és már nincs visszaút – kereste Maria tekintetét a nő fölé könyökölve Robin.

- Én is akarom, Robin! – vetette rá fátyolos szürke tekintetét Maria és hívogatón széttárta combjait a férfi előtt.

- Szólj ha fájdalmat okozok, neked, vagy nyomom a babát, de igyekszem nagyon óvatos lenni! – hatolt belé mélyen Robin. Mindketten felnyögtek az élvezettől.

- Ó Robin! Annyira szeretlek! – nyöszörögte Maria a férfiba kapaszkodva és elmerülve a szerelem újabb és újabb hullámain.

- Vigyázok rátok Hercegnő! – fogta vissza magát Robin. Maria belemélyesztette a karjaiba a körmét.

- De ne ennyire! – tolta elébe a csípőjét Maria. – Robin kérlek! – nyöszörögte a vágytól reszketve Maria, s Robin finoman de gyorsított a tempón. Maria sikoltva fogadta a férfi vágyát és Robin is felnyögött a gyorsan közeledő gyönyör pillanatában:

- Ó Hercegnőm! Csodálatos vagy annyira csodálatos! – nyögte a kielégülés pillanatában, majd legördült Maria oldalára a párnára zuhanva. Maria pihegve simult Robin mellkasához. Szíve a fülében dübörgött, teste lassan csillapodott a mámor rezgéseiből. Ó hányszor hallotta már Robintól e titulust, hogy Hercegnő. Gúnyosan, haragosan, de máskor szerelmesen, mámorosan és azt is ahogy Robin a csúcson kiáltja. Sokszor elgondolkodott már Maria azon, hogy Robin mint Holdhercegnő voltát nevezi így vagy sokkal inkább átértékelődött benne egy idealizált becézéssé, melyben Mariát mint saját szíve hercegnőjének tekintve szólítja így.

- Aludjunk Hercegnőm! – húzta magukra a takarót Robin, s észrevétlenül nyomta el mindkettejüket az álom egymás karjaiban.

Birtokjog

Francios hozott egy másik fekete inget Robinnak. Maria pedig sajttal, sült hússal és borral kínálta a vendégeket. Lionel és Florian nem is tiltakoztak az elmaradt vacsorát pótló ételek ellen. Robin megnyugodva látta, hogy Maria épségben hazaért és úgy tűnt elegendő támpont volt Mariának az irány megmutatása.


- S most már beszámolsz az erdőben történtekről? – nézte Robint Maria. A férfi még mindig fájós szemöldökét tapogatta.

- Mit mondhatnék? Megfenyegettek és levertek a saját erdőmben és még a bosszú édes ízét sem érezhetem soha, mert nem lesz visszavágás – csattant Robin.

- Hogyhogy? Azt hittem összecsapásra készülünk – kapta fel a fejét a sült hús mellől Lionel.

- Nem harcolunk – intette le őket Robin. A bejelentését néma döbbenet követte. Robin érzékelte az értetlenséget, amit kiolvasott a tekintetekből, de megerősítően csak újra bólintott hozzá.

- Harc nélkül hagyod az erdődet!? – pattant fel hevesen Florian.

- Nem az én erdőm – hajtotta a tenyerébe a fejét Robin, ahogy felült, és egész tartásán érződött, hogy súlyos gondok nehezednek a vállára.

- Mi? Mit jelent az, hogy nem a te erdőd? – fordult felé Maria csípőre tett kézzel.

- Azt, hogy a tulajdonjog nem engem illet – takarta el a szemét a tenyerével Robin, s a halk vallomásra Mariában rekedt a levegő. Tanácstalanul pislogott a férjére.

- Tessék? Én…én ezt nem értem – hebegte Maria s szemét végighordozta a társaságon. Florian eltátott szájjal bámulta Robint, de Lionel mintha nem tűnt volna meglepettnek. – De…de hát te vagy az örökös. Apád elsőszülött fia vagy, a fenyvesek lordja, a fekete erdő örököse, te vagy! – erősködött Maria. Robin sorra csak a fejét rázta, az összes titulusnál.

- Nem Maria – Robin felnézett rá, és végre kimondta azt, amit éveken át titkolt Maria előtt. – Nem érted? Még mindig nem érted? A fenyvesek hivatalosan apám birtokában vannak, s hogy ki örökli az csakis apám végrendeletén múlik. Amikor veled szövetkeztem, amikor megkértem a kezed és amikor feleségül vettelek, apám kitagadott, a vadászkastélyt a kézfogó előtt építtettem, minden amink van csak a saját klánomé. Sem én sem Loveday semmit sem öröklünk, mert Merryweathert választottunk házastársnak.

- Én…én ezt nem értem… - hebegte Maria.

- Az egy dolog, hogy egy család vagyunk, s az egy másik dolog, hogy a birtokból nem részesülünk. Ha apám nem változtatja meg a véleményét, akkor minden a család legidősebb férfitagjára száll, apám kedvencére: Julienre – nézte merőn komor tekintettel Mariát. – Jelenleg az a helyzet, hogy nem én és nem is a nővérem az örökös. Megtűrtek vagyunk a fenyvesekben Maria, ez az igazság.

- S mindez miattam igaz? Miattam? – szorította a kezét a mellkasára Maria.

- Figyelmeztetett apám, ha téged választalak, megváltoztatja a végrendeletet – mondta lehangoltan Robin.

- Ezek csak szavak, üres szavak Robin! – kiáltotta hevesen Maria.

- Láttam a végrendeletet Maria! – csattant rá erélyesen Robin.

- De hát apád még évekig él! – bizonygatta Maria.

- Apám megteheti, hogy átruházza a tulajdonjogot még életében, és Julien ezért járt a várban most ebben az évben is!

- Julien? – ráncolta a homlokát értetlenül Maria.

- Ébredj már fel Maria a hercegnős álmaidból. Itt pénzről van szó! Az egész birtokról! S apámnak én fordítottam hátat! Ugyanúgy, ahogy Loveday! Apámnak a szemében mi már nem számítunk. Coeur de Noir az életrevalóbbat választja örökösnek, és Benjamint és téged is gyűlöl apám! Sem nekem sem a gyerekeinknek semmi esélyük a fenyvesek megszerzésére. Ez az igazság Maria! – Robin csalódottan nézett Lionelre. Miért titkolódza tovább? Idő kérdése és minden kiderül. Lionel tudja, Charlotte is. Florian, akaratlanul fültanúja lett az igazságnak.

- De…- próbált tiltakozni Maria.

- Nem tudom biztosítani sem az anyagi, sem a fizikai biztonságodat többé Maria. Szeretném ha ezt tudnád a jövőre való tekintettel. – Kemény szavak voltak. Maria magába roskadva nézte a zilált, gondterhelt, sápadt arcú férfit. A másik kettő csendben hallgatott, nem akartak a házastársak beszélgetésébe szólni. Robin mély levegőt vett. Tekintetét végighordozta a hallgatóságon, végül Marián állapodott meg a tekintete, s valami kifürkészhetetlen sötétség borult a szemére. Rekedt hangon szólalt meg újra, s kijelentése lesujtó végítéletnek tűnt: - Ha akarod… kérvényezhetjük a …válást… - jelentette ki végső lehangoltságában Robin.

- TESSÉK?! – sípolta magából Maria tehetetlenül. - Miattam vagy ebben a helyzetben Robin. Ha nem engem választasz, még ma is te vagy az örökös. Veled maradok ez nem kérdés! – mondta határozottan Maria. – S ha már végre tisztázzuk a helyzetünket, mi volt ma?

- Változás lesz Maria. Talán hamarabb mint várjuk, ha személyesen Julien nem tudja elérni, hogy apám ráirassa a birtokot, akkor megteszi majd erővel. De értelmetlen az ellenállás.

- Ne de mi miatt?

- Ha ellenállunk, megölnek mind engem mind titeket. Megéri ezt?

- Mi miatt?! – erősködött Maria.

- Még mindig nem érted? A fenyvesek jelenlegi örököse Julien. Szerinted, hogy fogadja, hogy én vadászom a vadakat az ő vadasparkjában? – fröcsögte kíméletlenül Robin. – Lionel pontosan tudja ezt. Ha Julien az aki, a támadások és a rablások mögött van, voltaképpen semmit sem tehetünk. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy jogosan szerezte vissza azt, ami az övé.

- De az emberek, a klán melletted van Robin! – nézett segélykérőn a szobormerev csendbe dermedt de Noirokra Maria. – Vagy nem?

- Őket hagyd ki ebből Maria! – állt fel Robin imbolyogva és a klántagok és Maria közé állt. – Menj, pihenj le egy kicsit!

- Hogy pihenhetnék le, amikor az egész világ összeomlott körülöttem? Miért nem mondtad el korábban Robin? Miért? – támadt a férfinak az ökleivel Maria. De Robin elkapva a vékony csuklókat, könnyűszerrel hárította a támadást.

- Menj a szobádba, a fiúkkal még beszédem van – nyomatékosította Robin.

- De én… még nem beszéltük…

- Engedelmeskedj, az Isten verjen meg, hát olyan nehéz ezt megértened!? – kiáltott rá Robin. – Eredj fel, és hagyj végre gondokodni és beszélni a fiúkkal! Neked is adok feladatot, gondolkodhatsz az ajánlatomon, amíg nem megyek!

- Miféle ajánlatodon? – nézett rá a válla fölött Maria kikerekedett szemekkel.

- A váláson – tolta ki az előtérbe a nőt Robin és bevágta mögötte a nehéz vasalt ajtót.





Robin megszédülve nyomta homlokát a hűvös faajtónak. Érezte, ahogy a verejték lassan végigcsorog a halántékán. Miért ilyen nehéz most egyszerre minden? Tenyerével teljes erőből a falapra csapott, s az ajtókeret is belerezgett az ütés erejébe. A két unokatestvére csendben hallgattak a háttérben. Robin szembefordult velük és hátát az ajtónak vetette.

- Na most mi lesz? – kérdezte Robin hetykén.

- Hogy áll apádnál a szénád? – kérdezett vissza Lionel.

- Szerinted? A legjobb lapok Juliennél vannak. Befolyásos ember, kitűnő életpályával, ami jót tesz a birtoknak is. Számos terve van az erdővel: fakitermelés, flottaépítés a királynőnek, és persze vadászatokat rendezne az arisztokráciának.

- Jó kilátások – hümmögte Lionel.

- S ezzel vége a rablóvadászatnak – jegyezte meg Florian.

- Pontosan – biccentett rá Robin.

- Mi a terved? – tette karba a kezét Lionel, miközben rezzenéstelen arccal Robint figyelte.

- Honnan veszed, hogy van bármi tervem? – nézett rá flegmán Robin, s egyik lábát felhúzva talpát az ajtónak vetette.

- Ismerlek kölyökkorunk óta. Neked Robin mindig van terved – mondta fanyarul Lionel.

- Tényleg van tervem most is – bólogatott türelmetlenül Robin.

- Éspedig?

- Kihasítom a részem a birtokból – mondta komoran Robin. – Követelem apámtól, hogy francia módra örököljünk.

- Vagyis birtokaprózás – sóhajtott nagyot Lionel.

- Nincs jobb ötletem. Julien a birtokot akarja, de én akkor sem adom az egészet. Akkor legyen enyém a part menti sáv a vadászkastélyig, a ti világítótoronyrészetekkel és kész – rántotta meg a vállát Robin.

- De ezzel elismered Julien követelését – emlékeztette Lionel.

- A kérdés most már nem az, hogy Julien vagy én. Hanem az, hogy mi az amit még kimenthetek magamnak és a családomnak. Évekig vártam, hogy apám megenyhüljön, de mai napig eredménytelenül. Ha továbbra is ugyanígy állok hozzá, Julien kiforgat a teljes örökségemből. Amíg még tehetek valamit, beszélek apámmal, hogy igenis követelem a részem a birtokból és hasítsa ki a birtoktestből az én részemet, legyen az akármennyire is kicsi! Valóban igaz két kakas nem fér meg egy ólban. Mit léptek?

- Nem tudom – ingatta a fejét Lionel.

- Nem köt hozzám semmi…

- Kivéve, hogy a te birtokrészedre esne a mi házunk – emlékeztette nevetve Lionel.

- Az csak egy ház – vigyorgott rá vissza Robin.

- Robin, ki volt a legjobb unokatestvéred? A többiek nem tudom, hogy döntenek, hogy apád, vagy Julien…de én biztos, hogy veled maradok. – Lionel kérdőn Robinra sandított. – És Maria? Tényleg válni akartok?

- Amíg a kicsi nem születik meg, addig valószínű, hogy nem válunk el, de…persze Maria dönt. Lehet tényleg Julien megkéri a kezét?

- Robin! – csattant rá a két másik.

- Meg kell ezt beszélnünk, fogalmam sincs, hogy mi legyen…