Ropogott a tűz az emeleti kandallóban. Maria fia hálószobájában bámult kifelé az ablakon. Karján a békésen alvó Corinne-al. Robin már három napja elment. És mintha az idő lelassult volna, mintha végtelen hetek teltek volna már el, csak a nyugalom, a változatlanság az egyhangúság költözött a vadászházba. Maria lenézett a karjaiban pihegő lányára. Corinne az ujját szopta, kis mellkasa hevesen emelkedett fel, s süllyedt le. Sűrű sötét szempilláját az apjától örökölte. Ahogy egyre több megnyilvánulásában köszönt vissza apja féktelen, vad természete. Corinne természetben sokkal inkább hasonlított az apjára, mint a fia.
- Vajon hol járhat? – suttogta maga elé az ablakon bámészkodva Maria. Kellemetlen időjárás volt. A tél ráreccsentett, hideg szél fújt, és szinte viharosan havazott, a fenyőfák csavarodtak, hajlongtak az erős orkánerejű szélben. Közel a tenger, süvít a szél. A férje pedig már három napja távol tölti az otthontól az éjszakát.
- Majd hazajön, ha úgy érzi itt az ideje – hallatszott a betegágy felől Fabian csendes rekedtes kisfiúhangja. Maria a gyermek felé fordult és elmosolyodta magát.
- Jobban vagy kisfiam? – lépett az ágyhoz Maria, s tenyerét rásimította fia homlokára. Három éjszaka óta most először, már nem volt lázas a gyerek. Fabian felmosolygott az anyjára.
- Aggódsz apa miatt? – kérdezte Fabian nyíltan és egyszerűen. Maria csak némán bólintott, félt, ha megszólalna elsírná magát a gyerek előtt. – Ne aggódj anyu! Apa szereti az erdőt, de minket jobban – mosolygott fel a párnáról anyjára Fabian. – Majd hazajön, adj neki időt – mondta Fabian bíztatóan. Maria fejét ingatva simogatta fia fürtös haját. Fabian olyan komoly tudott lenni, annyira Robin volt és mégsem ő.
- Gondolod?
- Persze. Egyszer, amikor kettesben az erdőt jártuk, azt mondta apa, szeretné, ha az egész erdő a miénk lenne újra, de egy fa sem ér annyit, mint az, hogy mi együtt vagyunk – súgta Fabian, mintha titkot rebegne az éjszaka csendjébe.
- Tényleg ezt mondta? – Maria szemét elfutotta a könny és zavartan lesütötte a szemét, hogy a fia ne lássa, hogy meghatódott.
- A papa néha tud hóbortosakat mondani nem igaz? – kérdezte Maria nedvesedő ideges tenyerével fia haját simogatva.
- Nem, apa néha nagyon igazakat tud mondani – felelte javításként Fabian acélos komolysággal. – Idefekszel mellém anyu? – kérdezte bágyadtan Fabian. – Fázom – súgta halkan.
- Jól van, csússz beljebb! – Fabian elhelyezkedett az ágy szélén és Maria karjában Corinne-al fia mellé ült, hogy testével melegítse. Aggódva nézte a kandallóban égő fahasábokat. Ha ezek leégnek, akkor elfogyott a tüzifa.
- Mire felkelünk apa itthon lesz, én tudom – hunyta le a szemét elégedetten Fabian.
- Miből gondolod? – simogatta fia fejét Maria.
- Mert apa tudja, hogy nincs több napra való tüzifánk és Francios nem tud fájós derékkal fát aprítani – felelte Fabian lehunyt szemmel. – Tudod anya nem rossz kisbaba ez a Corinne, csak mindig fázik – fogta meg húga kezét Fabian. – Nem szereti a telet – Maria csendesen felnevetett fia megjegyzésén.
- Én sem szeretem a telet – sóhajtotta Maria és karján lassan elnehezedő lányával együtt őt is elnyomta az álom.
Tompa ritmusos koppanások hangja szűrődött be az ablakon keresztül, amikor Maria a nappal első bágyadt fényei közt ébredt. Már hét óra felé járhatott. Kop-kop. Szünet, kop-kop. Ez lehetetlen! Maria szeme kipattant és csodálkozva nézte békésen szendergő fiát. Corinne kettejük között szuszogott bátyjának tolva apró fenekét és ujját szopva elégedetten bújt a meleg testhez. Maria kicsusszant a takaró alól és a bepárásodott ablakon végighúzva a tenyerét kikukkantott. Fedetlen fővel, kesztyű nélkül elszánt tekintettel valóban Robin veselkedett neki az újabb hasábfának, hogy tüzifává aprítsa. Csizmás talpát a farönknek feszítette és nagy lendülettel rácsapott a fadarabra. A fejsze nyele benne ragadt a fadarabban, Robin erősen nyomta lefelé a fejszét, mire a fa reccsenve kettévált. Robin újabb fahasábot választott és meglendítve a fejszét lecsapott. Maria hitetlenkedve nézte az ágyban alvó gyerekeket. Fabian nem tévedett. Jobban ismerné az apját, mint az anyja? Maria elmosolyodott és kötött kendőjét a vállára terítve kisietett a gyerekszobából, s lefutott a lépcsőn majd a hátsó ajtót feltépve kilépett a hideg reggeli levegőre.
- Jó reggelt Hercegnő! – köszöntötte a fejszével egy nagyot csapva Robin. Lehelete hosszú nyelvként nyúlt a fagyos levegőbe.
- Robin? – nézte a férfi mellett tornyosuló tüzelőnek való farakást Maria. A férfi talán már egy órája vágja a fát itt a vadászház hátsó részében.
- Gyere csak, nézz meg jó alaposan! Hát milyen nemesember az, aki maga aprítja a tüzelőjét? – jegyezte meg maró öngúnnyal Robin, újabb aprólékfát dobott a többihez.
- Én…
- Majd én megmondom! – csapta a farönkbe a fejszét Robin, amin eddig aprított. – Szegény nemes! – Robin a nagy vesszőkosárba kezdte halmozni a fadarabokat és megemelte a tüzifával megrakott öles kosarat, s a vadászház felé indult. Maria hangtalanul követte. Robin ledobta a kosarat a lépcső aljába és elszántan, sötét szemeivel Mariára nézett. Maria csendesen állta a tekintetét, majd sarkon fordult és az étkezőben a boroskancsó felé vette lépteit. Robin még mindig ziháló lélegzettel követte és a királyi trónus kopott huzatába süppedt, s maga elé meredt. Maria csiszolt kristálypoharat tett Robin elé, s megtöltötte vörösborral. Oly szótlan pantomimjáték volt ez a házastársak közt, mely többet mondott a szavaknál. Robin elvette a poharat, s egy hajtásra kiitta belőle a bort. Lecsapta az asztallapra, s Maria újra megemelte a kancsót, de Robin leintette. Maria szoknyája ott suhogott a lábánál, az asszony felette állt, nem kérdezett, nem szólt, csak csendesen várt. Maria lassan letette a kezéből a kancsót, s várakozón figyelte a férjét. A szíve egyrészt repesett, hogy Robin ismét itthon van, az első gondolata, amikor kiszaladt a fát vágó Robinhoz, hogy a nyakába ugrik és magához öleli és élvezi, hogy Robin karja átkarolja, hogy a fenyvesek illatát a férfi behozza a vadászházba, hogy vele van. De aztán látta, hogy Robin hangulata olyan megfejthetetlen és különös, titokzatos, mint a téli erdő. Szemében erdőtüzek pusztítása és a téli erdő dermedtsége vegyült. Azonnal érezte, hogy most a legjobb a kivárás. Robin a kabátzsebéből előhúzta a súlyos pénzeszsákot.
- A halászati bevétel. A tiéd, Hercegnő, a tiéd a döntés, a tiéd, hogy akarod-e mindet! – dobta az étkezőasztal csiszolt fájára Robin. Súlyosan koppant a fontok súlya alatt a zsák. Maria csak érezte, hogy a teljes bevételt elhozta Robin. Itt van, az ő étkezőasztaluk közepén. Súlyos teher, akár azok a fontok, melyeket a de Noir klán megszerzett vele.
- Hogy..ho-hogy mondhatsz ilyet? – rebegte Maria, s rémülten kerülte meg az étkezőasztalt. – Ez a pénz nagyon sok, nem dönthetek róla én. S egyébként is… - Maria lesütve a szemét összegyűrte maga előtt a szoknyája finom anyagát a markában. – Ez… a te pénzed. A kláné! Nem költheted mindet rám! Nekem…egy szavam sem lehet, sem hozományom, sem vagyonom. Ha te nem volnál én éppúgy éheznék, mint a városbeli árvák – tiltakozott hevesen, majd mondanivalója ereje megtört, s halkan, gyenge erővel folytatta: - …mert árva vagyok én is…egy árva, aki Londonban szépeket álmodott, de Holdföldén ébredt fel. Neked Robin nem csak én vagyok, és nem csak a mi gyerekeink. Neked éppúgy gondolnod kell a klánod minden tagjára, akik éppúgy megdolgoztak ezért a pénzért mint te! Oszd szét a klán közt, mert így becsületes Robin! És ne cselekedj másként, egy percig se gondolj másra, mert akkor már nem vagy önmagad. És én sosem kértem, sohasem akarnám, hogy megváltozz …miattam…- lehelte egyre elhalóbban Maria. Lehunyta a szemét és lehajtotta a fejét. Mert belátta, hogy az ő követelődzése űzte a sötét karikákat Robin szeme alá, hogy az ő vágyai húzták a vonásokat Robin homlokára. A vágyak, melyek szabadjára keltek Maria ajkán, s melyek meghallgatásra találtak Robinnál.
- Gyere ide! – mordult Robin és kilökte a székét, hogy szétvetett lábaival kifordulva az asztaltól, Mariát a lábai közé szoríthassa. A nő lehajtott fejjel némán lépett hozzá és Robin a combjára húzta a feleségét. Maria mindenre felkészült, egy újabb veszekedésre, bármire, de helyette, Robin csak ennyit válaszolt: - Szeretlek, te átkozott kis vörös hajú boszorka! – túrta erős ujjait Maria vörös hullámos fürtjei közé, s a nő ajkára nyomta a száját, hogy forró, borízű csókban egyesüljenek.
Vidáman lobogott a tűz a kandallóban, melege befűtötte a szalon tágas terét is. A két gyerek a kandalló előtti méretes szőrmén játszott. Fabian Shadownak döntve a fejét papírgalacsinokat próbált a tűz közepébe dobálni. Egyik szemét lehunyva fél szemmel koncentrált és célba vette a tűz középpontját, majd dobott. A galacsin a kandallópárkánynak koppant, majd visszapattant róla egyenesen a labdája felé mászó Corinne-ra. Corinne meglepődve torpant meg. Nagy szürke szemeivel bámulta a galacsint értetlenül, aztán magától értetődő természetességgel markába kapta és a szájába tömte.
- Fúj, Corinne! Köpd ki! Az nem étel! – hallatszott Maria hangja a háttérből. Fabian odamászott testvéréhez és elé könyökölt.
- Add, ide Corinne! – a kislány telt szájjal nevetett bátyjára és lihegve nyújtogatta pufók karját Fabian felé. Fabian a maga egyszerűségével belenyúlt húga szájába és kihalászta a galacsint.
- Megvan! – jelentette be diadalmasan Fabian s felmutatta a nyáltól csatakos galacsint.
- Remek, a gyerekeim tényleg a civilizáció alján vannak. Az én nevelésem? – bazsalygott ironikusan Robin.
- Egészen biztos, hogy nem tőlem örökölték vagy tanulták – villant Robinra Maria szürke szeme, ahogy elmosolyodta magát.
- Tudjuk Hercegnő, te magad vagy az illem példatára, csak néha mintha elfeledkeztél volna erről – hunyorított rá gonoszkásan Robin.
- Szeretem a tüzet! Corinne is szereti a meleget – jegyezte meg Fabian ujjaival átkulcsolva Corinne lábát, nehogy el tudjon mászni. Corinne nyüsszentve nézett hátra testvérére, de végül megváltoztatta a menetirányt és a szőrmén hanyatt fekvő Fabian felé mászott. Tenyerével ráütögetett Fabian hasára, aki nevetve figyelte a kisbaba próbálkozásait. Corinne leutánozva Fabiant maga is babakacagást hallatott.
- Hallod apuci szeretjük a meleget! – sandított a férjére a babaruha hajtogatásából Maria.
- Ez vajon azt jelenti, hogy még több fát kell kivágnom az erdőmből? – sopánkodott Robin és karjaival előrenyúlva kiemelte a szőrme védelmében mászkáló lányát. Corinne visítva rúgkapált a levegőben, s Robin a kislány hasához szorítva az arcát ráfújta tüdejéből a levegőt. Corinne ficánkolva nevetett. Kis harisnyába bújtatott lábaival apja mellkasán lépegetve.
- Ühm…szeretem ezt a babaillatot. Nincs olyan jó mint a fenyvesek illata, de ez is tetszik – szippantgatta lányát a kislány tarkójához dugva az orrát. Corinne nevetve próbált elhúzódni a szúrós borosták elől, babakarjaival apja fejét csapkodva. Maria csendesen figyelte a jelenetet, ahogy Robin a lányát szeretgeti, majd izmos combjaira ülteti és ujjaival Corinne vörös tincseit próbálja fésülgetni. Reménytelen próbálkozás, Maria már tudta jól, Corinne rövid kis hullámos haja úgy állt, ahogy éppen esett és nem lehetett rendszerbe foglalni, talán, majd ha megnő, de most olyan volt vele, akárcsak az apja.
- Elszántad már magad a halászatból bejövő összeg felosztására? – kérdezte Maria a nyelve közt nedvezgetve a cérnát, hogy befűzze a tűbe.
- Te csak ne foglalkozz azzal asszony – nézett rá komoran Robin és lánya ujjacskáival játszott.
- Mivel Lionel van legközelebb a tengerhez, neki kellene a legtöbbet adnod belőle – fűzte be a cérnát Maria.
- Ne szólj bele! Én vagyok a klánvezető és én vagyok a férfi, el tudom dönteni, nincsen szükségem a tanácsaidra, különösen egy olyan asszony tanácsaira, aki maga soha nem foglalkozott pénzzel – hunyorított Mariára fenyegetően Robin.
- Ismét előtör belőled a bandavezér?
- Ha nem hagysz békén ezzel a dologgal akkor megmutatom, hogy mit tesz egy bandavezér az elébe tévedt védtelen nőkkel – forgatta meg a szemét Robin.
- Jaj de félek! – húzta fel a szemöldökét hűvösen Maria és elkezdte megstoppolni fia nadrágját.
- Közlöm te csak azért képeztél kivételt, mert én szemeltelek ki magamnak és nem engedtem, hogy a többiek egy ujjal is hozzádérjenek. Az útonállóktól tényleg nem ártana tartanod Maria.
- Miről beszélünk, hiszen a környéken a férjem a legnagyobb útonálló, máshova meg úgysem megyünk – keskenyedett el Maria ajka.
- Ó uram meg vagyok én áldva! Sehova nem megyünk! Az én utazgatni vágyó feleségem! – nézett fel az ég felé Robin. – Mond Maria soha nem akadt még férfi aki szerette volna kivágni a nyelved?
- Rajtad kívül? – bazsalygott az orra alatt Maria, miközben kezében fürgén járt a tű.
- Rajtam kívül igen – felelte hátradőlve Robin.
- De azt hiszem volt már… a nagybátyám – felelte nevetve Maria.
- Kíváncsi lennék, hogy minden nő ilyen beszédes-e vagy csak a környezetemben élőket áldotta meg a teremtő a szószaporítás művészetével – lovagoltatta a térdén a lányát Robin.
- A nagybátyám sem járt jobban a te nővéreddel, pedig ő egy de Noir!
- Hogy milyen igazad van – biccentett rá egyetértően Robin.
- Te Robin!
- Mh? – figyelte lánya arcát Robin.
- Szeretnék mindig így ülni itt veled a gyerekekkel a kandallótűz körül – állapította meg Maria.
- Ha minden nap itt ülnék veled, akkor garantáltan éhenhalnánk – felelte Robin.
- Most miért kell elrontanod a hangulatom? – kérdezte panaszosan Maria.
- Nem, azt hiszem én mindenképpen meghalnék, vagy az unalomtól ,vagy tényleg az éhségtől. De hamarabb végezne velem az előbbi – vigyorgott át Mariára Robin. – Javult a hangulatod drágám?
- Utálatos vagy – szúrt felé az ujjai közt tartott tűvel Maria.
2012. december 31., hétfő
2012. december 30., vasárnap
Elkerül minket a gond?
Egy évvel később
Gyűltek a kis pálcika számok a papíron. Sercegett a toll a pergamenen, fakult a tinta színe, Robin újra belemártotta a szépen hegyezett tollat a tintatartóba. Megvakarta a hajtövét a homlokánál és újra a papírlap felé hajolt.
- Háromszáznegyvenöt penny meg négyszázhetvennyolc penny az annyi mint, három…- Hatalmas tintapaca csöppent a papírlapra, ahogy Robin összerezzenve megrázkódott az érintéstől. Az asztal alatt a lábához dörgölődzött valami és a nadrágjába kapaszkodott. – Mi a csuda? – ráncolta a homlokát Robin és benézett az asztal alá. – Corinne! A fenébe is! – Robin a tintatartóba állította a tollat és lehajolt, hogy felnyalábolja az ölébe a kúszó-mászó csöppséget. A hullámos vörös hajú kislány gügyögve apjára meredt, majd tarkójánál a hajához kapott és fejét forgatva tűrte, hogy apja a karjára véve visszahurcolja.
- Maria! – kiáltotta el magát dühösen Robin.
- Anyu neee…m! De megint hánynom kell! – hallatszott az árnyékszék felől Fabian panaszos sírása.
- Fabian, idd ezt meg, ki fogsz száradni, kicsim – Maria nyugtatásnak szánt hangjába is egyre nagyobb türelmetlenség vegyült. Robin belépett és fia öklendezését hallgatva Mariára mordult.
- Mit keres az étkezőben a gyerek? – emelte meg a karján Corinnet. Maria ujjaival kiseperte izzadtságtól nedves hajtincseit a homlokából.
- Az előbb, még itt játszott! Biztos elmászott – vette át Robintól a kislányt a karjára Maria.
- Tartsd rajtuk a szemed! – nyomta Maria karjába a gyereket Robin és sarkon fordult.
- Nem vigyáznál egy kicsit Corinne-ra legalább, amíg Fabiannak vacsorát adok? – kiáltott utána Maria.
- Van elég dolgom is most – adta rá a feleletet Robin. Helyet foglalt az étkezőasztalnál és újra a számolás felé fordította a figyelmét. Lehúzta a pennát a tintásüveg szélén és számolni kezdett. – Hol is hagytam abba? Tehát nyolc meg öt tizenhárom, maradt az egy…hét meg egy az nyolc, meg négy tizenkettő… - Robin szálkás kettest vésett a hármas szám elé. A vadászház hátsó traktusából azonban egészen az étkezőig elhallatszott a család párbeszéde. Robin bármennyire is próbált a számolásra koncentrálni tele volt a feje a családja hangjaival.
- De nem akarom! Anyu! Blööö…! – a beteg gyerek tiltakozó kiáltozásaiba Corinne féktelen bömbölése társult.
- Fabian meg kell innod! Ha rosszabbul leszel, akkor újra ki kell hívnunk a faluból az orvost, lehet, hogy bevisz a faluba magával. Az jobb lesz?
- Neee…heh…hhem… - sírta hangosan Fabian.
- Ezt nem lehet idegekkel bírni – dörzsölte át fájós szemeit Robin. – tehát…maradt az egy…négy meg egy az öt…
- Idd már meg az Istenedet! Hát nem érted, hogy anyád csak jót akar?! – kiáltotta Maria a kiáltásába a két gyerek sírása vegyült, zengett az egész ház. Fabian ismét öklendezni kezdett. Corinne egyre dühösebben sírt anyja vállán, Maria kiborulva kiabált Fabiannal. Az egész vadászházban hallatszott, hogy mi történik
- Maradt az egy. Négy meg az öt, meg három…nyolc – Robin kanyarítva levéste a nyolcast a számsor elejére. – nyolcszázhuszonhárom penny.
- Fáj a hasam… - sírta Fabian hüppögve. Corinne sírása hullámzott, hol közeledett, hol távolodott és ahogy Maria le-fel ringatta, volt egy dallama is a sírásának.
- Kikészülök itthon – mormolta maga elé Robin. – Száztizennégy penny meg négy…
- Robin! Fogd a gyereket, át kell öltöztetnem Fabiant, teljesen összehányta magát – nyomta Robin ölébe a síró Corinnet.
- Ne add ide a gyereket, nézd meg még mennyit ki kell számolnom ma! – tolta vissza az anyja felé a síró csecsemőt Robin.
- Akkor kiszámolom én, te meg vidd és rendezd le a gyerekeket! – tette csípőre a kezét Maria.
- Te és a számolás, Maria…! - Robin gúnyosan elhúzta a száját.
- Most nehogy azzal gyere, hogy egy nő nem tud számolni, jobb vagyok fejben számolásban mint hinnéd én tudom, hogy egy barom meg százbarom az egy klán! – kelt ki magából Maria. – Nem tudok egyszerre Corinne-nal is foglalkozni, mikor Fabian minden percemet leköti, ha nem alszik. Had tegyem ágyba Fabiant, csak addig vigyázz rá!
- A rohadt életbe is ki a fene akart két kölyköt? Ki akart egyáltalán gyereket Maria? Mert nem én! – robbant ki Robinból a vádaskodás. Másodpercekig meredt egymásra a házaspár, Corinne keserves sírásával kísérve.
- Szóval én?! Hogy…hogy mondhatsz ilyet?
- Nem úgy értettem…
- De igenis!
- Jó, akkor úgy értettem. S fogd fel már végre a kurva isten bassza meg, kihajítom az ablakon ezt a gyereket, vidd innen – nyomta a rúgkapáló nedves Corine-t az anyjához Robin. – Egész nap hangoskodtok, öt perc nyugalmam sincs, egyfolytában valamelyikőtök nyúz. Nem tudok tőletek dolgozni!
- Dolgozni? na ne nevettess! Mikor dolgoztál te életedbe? Soha könnyebb dolga még a királynak sem volt mint neked. Néha rabolgatsz egy kicsit és ennyi? Meg van oldva az élet? Miért az étkezőasztalon kell számolnod?
- Mert nincs dolgozószobám!
- Aki nem dolgozik annak nem is kell dolgozószoba.
- Aki nem olvas, annak könyvtárszoba sem kell.
- Azért nem olvasok, mert egyfolytában a te két gyereked köti le minden percemet. Miért nem fogadtuk fel Francios unokahúgát a kicsik mellé?
- Mert nincs rá pénzünk! Felfogtad?! És ha így haladunk, akkor Franciost is el kell engednem, mert nincs pénzem kifizetni! Akkor állhatsz magad a konyhába és megnézem hogy mit hozol ki magadból a nagy műveltségeddel!
- Azt fogadtad, hogy védelmezel és melletted jó életem lesz! Ha elfelejtetted volna én városi nő vagyok, nem tanítottak meg a paraszti életformára!
- Hát bocs, az élet nem mindig a tervek szerint alakul. Sajnálom Hercegnő, de nem én vagyok álmaid hercege és ezt soha nem is állítottam.
- Bezzeg ha Julient választom, bemutatott volna az udvarnál is!
- Ne gyere nekem Juliennel, mert esküszöm megbánod!
- Felfogtad, hogy én mennyi áldozatot hoztam a házasságunkért, a gyerekeinkért?
- És te felfogtad, hogy mennyibe kerül egy ház fenntartása Londonban? Basszus Maria, igényeid azok vannak, de néha olyan érzésem van, hogy az agyad helyén csak selyemvirágok díszelegnek! Fogd fel, hogy nem tudok mindent teljesíteni. Amióta megszülted a kölyköket egyfolytában új igényeid vannak! Könyvtárszoba, Londoni ház, nevelőnő,…szerinted mi a francból fizessem ezeket?
- Hát a halászat?
- Komolyan azt hiszed, hogy néhány tonhallal megváltom a világot neked? Nem aranyhalak úszkálnak itt a tengerben!
- Sír a kicsi, vissza kell mennem Fabianhoz, rosszul van – simogatta meg lánya hátát Maria.
- Elegem van belőletek! - tekerte össze a pergament Robin és a többi papírral együtt zsebre vágta a bőrkabátja belsejébe. Sálat a nyakába kötötte és kalapját a fejébe nyomta.
- Hová mégy? – követte a vállán a síró csomaggal Maria.
- El, itthonról, mert hogy hol lopom a napot teljesen mindegy, de bárhol jobb már, mint itthon, három kiabáló ordítozó családtaggal. Kikészülök a gyerekektől, és ezt komolyan mondom, elviselhetetlenek!
- De hát már ránk esteledett! – nyögte elhalón Maria, s lemondóan nézett a becsapódó bejárati ajtóra. Robin köszönés nélkül és nagyon dühösen ment el.
- Készítsem a fürdővizet, asszonyom? – jött a konyha felől Francios.
- Igen, kérem – bólintott Maria és sietve a fiához igyekezett.
A hűvös éjszakai levegő lehűtötte Robint is. Mély lélegzeteket vett. A fenyvesek illata megtöltötte tüdejét. Szerette egyedül járni az erdőt. Ennél megnyugtatóbb dolog a világon nem létezett számára, s csodálatos béke járta át. A könnyed éjszakai túra levezette minden feszültségét. Kitisztult a feje, a túra üteme, monoton ritmusa ismét megedzette, lecsendesítette. Fázósan dörzsölte össze kezeit. Nem hozott kesztyűt. Könnyedén megkopogtatta az oroszlánfejet kopogtatót az ajtón.
- A késői vendég sosem jelent jót – nyitott ajtót Lionel a szája szegletében játszó mosollyal. – Mi szél hozott Robin?
- Még ha csak a szél hozott volna – mordult rá Robin és unokabátyja mellett belépett a világítótoronyba.
- Összevesztetek? – zárta be az ajtót Lionel és Robin után ment a szalonba.
- Hozz tintát és papírost! – csapta a számolásokat az asztallapra Robin és bőrkabátját a szék karfájára terítette.
Lionel némán követte unokatestvére utasítását. Robin arcára komor felhőt vetett a gond. Ujjai már tintásan feketéllettek a végtelen számsorok írása után. A két unokatestvér csendben végezte a számolásokat egymással szemközt. Lionel időnként az ajkához emelte a boroskupát. Robin csak a haját túrta át. Az asztalon égő gyertya lángja bánatosan táncolt közöttük, éjfél is elmúlt már, mire Robin levéshette a summa jelet a papírjára. Leírta a hatjegyű végösszeget, feltette a tizedespontot a megfelelő helyre és csak bámulta a végösszeg utáni font jelzést. Lionel a papírlapra dobta a tollát és álmosan nyújtózkodott a karosszékben.
- ennyi a bevételünk – bámulta fásultan Robin.
- Ennyi – biccentett hozzá kedvetlenül Lionel.
- Hogy fogom én ezt szétosztani a klán között? – nézte tanácstalanul Robin.
- Te vagy a vezető. Megteheted, hogy az összeget megfelezed. A fele a tied a többit fejenként egyenlő arányban szétosztod – Lionel unottan a nadrágzsebébe nyúlt és kotorászni kezdett benne. Mogyoródarabkákat keresett. Markát kihúzta a zsebéből és a tartalmát az asztalra szórta. Néhány mogyoróhéjdarab, két penny, egy vékony bicska, a karikagyűrűje és vagy három szem mogyoró lapult még benne. Lionel csalódottan nézte a zsebében talált holmik egyvelegét, végül ajakbiggyesztve kiválogatta a három mogyorót és roppantani kezdte.
- Ez igazságtalan lenne – rázta a fejét Robin.
- Így viszont felutazhatnál Londonba és szétnézhetnél valami impozáns kis ház iránt, amit egy évre kibérelhetnél – emlékeztette Lionel Maria kérésére Robint. Robin türelmetlenül dobolt az asztallapon.
- Most úgy őszintén mi szükségünk van nekünk egy londoni házra? – méltatlankodott Robin.
- Maria érvei között szerepelt valami olyasmi, hogy van egy lányod, akit ki kell majd házasítanod – vigyorgott rá mogyorót rágva Lionel.
- Ó hagyjál már! – legyintett türelmetlenül Robin.
- Mellesleg Charlotte támogatja az ötletet, lelkesedik érte – söpörte a kezébe a mogyoróhéjdarabokat Lionel és felállt, hogy a tűzbe dobja. – Nekem is jót tennél vele. Felutazhatnánk mi is Londonba, bármikor.
- Mi dolgunk nekünk Londonban? Semmi az ég világon. Kellene egy jó zsákmány – keresgélt zsebkendő után Robin.
- Majd ha beindul a báli szezon, akkor talán lesz esélyünk, de az még hetek, hónapok kérdése – ingatta a fejét Lionel. – Bort?
- Tölts! – biccentett Robin és kifújta az orrát az anyagzsebkendőbe. – Fabian még mindig beteg. Lehet az egész családon végigmegy. Tudod mi jutott eszembe Lionel?
- Na mond!
- Csapdánkba vad kerül, hálónkba hal, elkerül minket a gond? - húzta el a száját Robin, felidézve a de Noir klán dalát.
- Kizárt dolog, hogy házasemberek írták a dalt – nevetett fel Lionel, miközben a kupát Robinnak nyújtotta.
- Ha valaki rabló akar maradni, az sosem házasodik – bólintott Robin. – Minek házasodtunk mi meg Lionel?
- Mit tudom én – bámult a kupájába Lionel. – Szerelmes lettem? Asszony kellett a házhoz?
- Asszony! – fújtatott Robin. – De nem egy Hercegnő! Ha tudom, hogy ennyi gondot veszek a nyakamba…Áh! Mariával csak a gondjaim szaporodtak.
- Nem Robin, te magad szaporodtál! – vihogta Lionel jóízűen.
- Egyszerűbb lett volna ha fiam születik? Hát lehet – vakarta a tarkóját Robin.
- Kételkedsz a házasságod ésszerűségében? – sandított rá Lionel.
- Kételkedek a józan eszemben! – csattant Robin. – Elvettem egy lányt, akinek fogalma sem volt a vidéki életről. Aki mellettem is mindig visszavágyik majd Londonba, akit meg kell tanítanom az életre! Akinek szeretném teljesíteni a kívánságait, de anyagilag képtelen vagyok rá.
- Ha ez megnyugtat, egy cipőben járunk – koccintotta Robin kupájához a sajátját Lionel.
- Akkor egyikünk sem volt normális – harapott az ajkába Robin.
Gyűltek a kis pálcika számok a papíron. Sercegett a toll a pergamenen, fakult a tinta színe, Robin újra belemártotta a szépen hegyezett tollat a tintatartóba. Megvakarta a hajtövét a homlokánál és újra a papírlap felé hajolt.
- Háromszáznegyvenöt penny meg négyszázhetvennyolc penny az annyi mint, három…- Hatalmas tintapaca csöppent a papírlapra, ahogy Robin összerezzenve megrázkódott az érintéstől. Az asztal alatt a lábához dörgölődzött valami és a nadrágjába kapaszkodott. – Mi a csuda? – ráncolta a homlokát Robin és benézett az asztal alá. – Corinne! A fenébe is! – Robin a tintatartóba állította a tollat és lehajolt, hogy felnyalábolja az ölébe a kúszó-mászó csöppséget. A hullámos vörös hajú kislány gügyögve apjára meredt, majd tarkójánál a hajához kapott és fejét forgatva tűrte, hogy apja a karjára véve visszahurcolja.
- Maria! – kiáltotta el magát dühösen Robin.
- Anyu neee…m! De megint hánynom kell! – hallatszott az árnyékszék felől Fabian panaszos sírása.
- Fabian, idd ezt meg, ki fogsz száradni, kicsim – Maria nyugtatásnak szánt hangjába is egyre nagyobb türelmetlenség vegyült. Robin belépett és fia öklendezését hallgatva Mariára mordult.
- Mit keres az étkezőben a gyerek? – emelte meg a karján Corinnet. Maria ujjaival kiseperte izzadtságtól nedves hajtincseit a homlokából.
- Az előbb, még itt játszott! Biztos elmászott – vette át Robintól a kislányt a karjára Maria.
- Tartsd rajtuk a szemed! – nyomta Maria karjába a gyereket Robin és sarkon fordult.
- Nem vigyáznál egy kicsit Corinne-ra legalább, amíg Fabiannak vacsorát adok? – kiáltott utána Maria.
- Van elég dolgom is most – adta rá a feleletet Robin. Helyet foglalt az étkezőasztalnál és újra a számolás felé fordította a figyelmét. Lehúzta a pennát a tintásüveg szélén és számolni kezdett. – Hol is hagytam abba? Tehát nyolc meg öt tizenhárom, maradt az egy…hét meg egy az nyolc, meg négy tizenkettő… - Robin szálkás kettest vésett a hármas szám elé. A vadászház hátsó traktusából azonban egészen az étkezőig elhallatszott a család párbeszéde. Robin bármennyire is próbált a számolásra koncentrálni tele volt a feje a családja hangjaival.
- De nem akarom! Anyu! Blööö…! – a beteg gyerek tiltakozó kiáltozásaiba Corinne féktelen bömbölése társult.
- Fabian meg kell innod! Ha rosszabbul leszel, akkor újra ki kell hívnunk a faluból az orvost, lehet, hogy bevisz a faluba magával. Az jobb lesz?
- Neee…heh…hhem… - sírta hangosan Fabian.
- Ezt nem lehet idegekkel bírni – dörzsölte át fájós szemeit Robin. – tehát…maradt az egy…négy meg egy az öt…
- Idd már meg az Istenedet! Hát nem érted, hogy anyád csak jót akar?! – kiáltotta Maria a kiáltásába a két gyerek sírása vegyült, zengett az egész ház. Fabian ismét öklendezni kezdett. Corinne egyre dühösebben sírt anyja vállán, Maria kiborulva kiabált Fabiannal. Az egész vadászházban hallatszott, hogy mi történik
- Maradt az egy. Négy meg az öt, meg három…nyolc – Robin kanyarítva levéste a nyolcast a számsor elejére. – nyolcszázhuszonhárom penny.
- Fáj a hasam… - sírta Fabian hüppögve. Corinne sírása hullámzott, hol közeledett, hol távolodott és ahogy Maria le-fel ringatta, volt egy dallama is a sírásának.
- Kikészülök itthon – mormolta maga elé Robin. – Száztizennégy penny meg négy…
- Robin! Fogd a gyereket, át kell öltöztetnem Fabiant, teljesen összehányta magát – nyomta Robin ölébe a síró Corinnet.
- Ne add ide a gyereket, nézd meg még mennyit ki kell számolnom ma! – tolta vissza az anyja felé a síró csecsemőt Robin.
- Akkor kiszámolom én, te meg vidd és rendezd le a gyerekeket! – tette csípőre a kezét Maria.
- Te és a számolás, Maria…! - Robin gúnyosan elhúzta a száját.
- Most nehogy azzal gyere, hogy egy nő nem tud számolni, jobb vagyok fejben számolásban mint hinnéd én tudom, hogy egy barom meg százbarom az egy klán! – kelt ki magából Maria. – Nem tudok egyszerre Corinne-nal is foglalkozni, mikor Fabian minden percemet leköti, ha nem alszik. Had tegyem ágyba Fabiant, csak addig vigyázz rá!
- A rohadt életbe is ki a fene akart két kölyköt? Ki akart egyáltalán gyereket Maria? Mert nem én! – robbant ki Robinból a vádaskodás. Másodpercekig meredt egymásra a házaspár, Corinne keserves sírásával kísérve.
- Szóval én?! Hogy…hogy mondhatsz ilyet?
- Nem úgy értettem…
- De igenis!
- Jó, akkor úgy értettem. S fogd fel már végre a kurva isten bassza meg, kihajítom az ablakon ezt a gyereket, vidd innen – nyomta a rúgkapáló nedves Corine-t az anyjához Robin. – Egész nap hangoskodtok, öt perc nyugalmam sincs, egyfolytában valamelyikőtök nyúz. Nem tudok tőletek dolgozni!
- Dolgozni? na ne nevettess! Mikor dolgoztál te életedbe? Soha könnyebb dolga még a királynak sem volt mint neked. Néha rabolgatsz egy kicsit és ennyi? Meg van oldva az élet? Miért az étkezőasztalon kell számolnod?
- Mert nincs dolgozószobám!
- Aki nem dolgozik annak nem is kell dolgozószoba.
- Aki nem olvas, annak könyvtárszoba sem kell.
- Azért nem olvasok, mert egyfolytában a te két gyereked köti le minden percemet. Miért nem fogadtuk fel Francios unokahúgát a kicsik mellé?
- Mert nincs rá pénzünk! Felfogtad?! És ha így haladunk, akkor Franciost is el kell engednem, mert nincs pénzem kifizetni! Akkor állhatsz magad a konyhába és megnézem hogy mit hozol ki magadból a nagy műveltségeddel!
- Azt fogadtad, hogy védelmezel és melletted jó életem lesz! Ha elfelejtetted volna én városi nő vagyok, nem tanítottak meg a paraszti életformára!
- Hát bocs, az élet nem mindig a tervek szerint alakul. Sajnálom Hercegnő, de nem én vagyok álmaid hercege és ezt soha nem is állítottam.
- Bezzeg ha Julient választom, bemutatott volna az udvarnál is!
- Ne gyere nekem Juliennel, mert esküszöm megbánod!
- Felfogtad, hogy én mennyi áldozatot hoztam a házasságunkért, a gyerekeinkért?
- És te felfogtad, hogy mennyibe kerül egy ház fenntartása Londonban? Basszus Maria, igényeid azok vannak, de néha olyan érzésem van, hogy az agyad helyén csak selyemvirágok díszelegnek! Fogd fel, hogy nem tudok mindent teljesíteni. Amióta megszülted a kölyköket egyfolytában új igényeid vannak! Könyvtárszoba, Londoni ház, nevelőnő,…szerinted mi a francból fizessem ezeket?
- Hát a halászat?
- Komolyan azt hiszed, hogy néhány tonhallal megváltom a világot neked? Nem aranyhalak úszkálnak itt a tengerben!
- Sír a kicsi, vissza kell mennem Fabianhoz, rosszul van – simogatta meg lánya hátát Maria.
- Elegem van belőletek! - tekerte össze a pergament Robin és a többi papírral együtt zsebre vágta a bőrkabátja belsejébe. Sálat a nyakába kötötte és kalapját a fejébe nyomta.
- Hová mégy? – követte a vállán a síró csomaggal Maria.
- El, itthonról, mert hogy hol lopom a napot teljesen mindegy, de bárhol jobb már, mint itthon, három kiabáló ordítozó családtaggal. Kikészülök a gyerekektől, és ezt komolyan mondom, elviselhetetlenek!
- De hát már ránk esteledett! – nyögte elhalón Maria, s lemondóan nézett a becsapódó bejárati ajtóra. Robin köszönés nélkül és nagyon dühösen ment el.
- Készítsem a fürdővizet, asszonyom? – jött a konyha felől Francios.
- Igen, kérem – bólintott Maria és sietve a fiához igyekezett.
A hűvös éjszakai levegő lehűtötte Robint is. Mély lélegzeteket vett. A fenyvesek illata megtöltötte tüdejét. Szerette egyedül járni az erdőt. Ennél megnyugtatóbb dolog a világon nem létezett számára, s csodálatos béke járta át. A könnyed éjszakai túra levezette minden feszültségét. Kitisztult a feje, a túra üteme, monoton ritmusa ismét megedzette, lecsendesítette. Fázósan dörzsölte össze kezeit. Nem hozott kesztyűt. Könnyedén megkopogtatta az oroszlánfejet kopogtatót az ajtón.
- A késői vendég sosem jelent jót – nyitott ajtót Lionel a szája szegletében játszó mosollyal. – Mi szél hozott Robin?
- Még ha csak a szél hozott volna – mordult rá Robin és unokabátyja mellett belépett a világítótoronyba.
- Összevesztetek? – zárta be az ajtót Lionel és Robin után ment a szalonba.
- Hozz tintát és papírost! – csapta a számolásokat az asztallapra Robin és bőrkabátját a szék karfájára terítette.
Lionel némán követte unokatestvére utasítását. Robin arcára komor felhőt vetett a gond. Ujjai már tintásan feketéllettek a végtelen számsorok írása után. A két unokatestvér csendben végezte a számolásokat egymással szemközt. Lionel időnként az ajkához emelte a boroskupát. Robin csak a haját túrta át. Az asztalon égő gyertya lángja bánatosan táncolt közöttük, éjfél is elmúlt már, mire Robin levéshette a summa jelet a papírjára. Leírta a hatjegyű végösszeget, feltette a tizedespontot a megfelelő helyre és csak bámulta a végösszeg utáni font jelzést. Lionel a papírlapra dobta a tollát és álmosan nyújtózkodott a karosszékben.
- ennyi a bevételünk – bámulta fásultan Robin.
- Ennyi – biccentett hozzá kedvetlenül Lionel.
- Hogy fogom én ezt szétosztani a klán között? – nézte tanácstalanul Robin.
- Te vagy a vezető. Megteheted, hogy az összeget megfelezed. A fele a tied a többit fejenként egyenlő arányban szétosztod – Lionel unottan a nadrágzsebébe nyúlt és kotorászni kezdett benne. Mogyoródarabkákat keresett. Markát kihúzta a zsebéből és a tartalmát az asztalra szórta. Néhány mogyoróhéjdarab, két penny, egy vékony bicska, a karikagyűrűje és vagy három szem mogyoró lapult még benne. Lionel csalódottan nézte a zsebében talált holmik egyvelegét, végül ajakbiggyesztve kiválogatta a három mogyorót és roppantani kezdte.
- Ez igazságtalan lenne – rázta a fejét Robin.
- Így viszont felutazhatnál Londonba és szétnézhetnél valami impozáns kis ház iránt, amit egy évre kibérelhetnél – emlékeztette Lionel Maria kérésére Robint. Robin türelmetlenül dobolt az asztallapon.
- Most úgy őszintén mi szükségünk van nekünk egy londoni házra? – méltatlankodott Robin.
- Maria érvei között szerepelt valami olyasmi, hogy van egy lányod, akit ki kell majd házasítanod – vigyorgott rá mogyorót rágva Lionel.
- Ó hagyjál már! – legyintett türelmetlenül Robin.
- Mellesleg Charlotte támogatja az ötletet, lelkesedik érte – söpörte a kezébe a mogyoróhéjdarabokat Lionel és felállt, hogy a tűzbe dobja. – Nekem is jót tennél vele. Felutazhatnánk mi is Londonba, bármikor.
- Mi dolgunk nekünk Londonban? Semmi az ég világon. Kellene egy jó zsákmány – keresgélt zsebkendő után Robin.
- Majd ha beindul a báli szezon, akkor talán lesz esélyünk, de az még hetek, hónapok kérdése – ingatta a fejét Lionel. – Bort?
- Tölts! – biccentett Robin és kifújta az orrát az anyagzsebkendőbe. – Fabian még mindig beteg. Lehet az egész családon végigmegy. Tudod mi jutott eszembe Lionel?
- Na mond!
- Csapdánkba vad kerül, hálónkba hal, elkerül minket a gond? - húzta el a száját Robin, felidézve a de Noir klán dalát.
- Kizárt dolog, hogy házasemberek írták a dalt – nevetett fel Lionel, miközben a kupát Robinnak nyújtotta.
- Ha valaki rabló akar maradni, az sosem házasodik – bólintott Robin. – Minek házasodtunk mi meg Lionel?
- Mit tudom én – bámult a kupájába Lionel. – Szerelmes lettem? Asszony kellett a házhoz?
- Asszony! – fújtatott Robin. – De nem egy Hercegnő! Ha tudom, hogy ennyi gondot veszek a nyakamba…Áh! Mariával csak a gondjaim szaporodtak.
- Nem Robin, te magad szaporodtál! – vihogta Lionel jóízűen.
- Egyszerűbb lett volna ha fiam születik? Hát lehet – vakarta a tarkóját Robin.
- Kételkedsz a házasságod ésszerűségében? – sandított rá Lionel.
- Kételkedek a józan eszemben! – csattant Robin. – Elvettem egy lányt, akinek fogalma sem volt a vidéki életről. Aki mellettem is mindig visszavágyik majd Londonba, akit meg kell tanítanom az életre! Akinek szeretném teljesíteni a kívánságait, de anyagilag képtelen vagyok rá.
- Ha ez megnyugtat, egy cipőben járunk – koccintotta Robin kupájához a sajátját Lionel.
- Akkor egyikünk sem volt normális – harapott az ajkába Robin.
2012. december 26., szerda
Karácsonyi puding
Az ablakpárkányokban is vastag gyertyák égtek, ahogy az ágy melletti asztalkán is. Robin a madeiraszegélyes párnán könyökölt és izmos testén az ágytámlára állított gyertyák tánca világította meg. Tompa, lágy fények játszottak a hálószoba meghitt légkörében. Maria hanyatt fekve az ágyon nézett fel Robin vad tekintetébe.
- Van még nálad fagyöngy? – kérdezte Maria torokköszörülve.
- Madame de Noir, Ön telhetetlen – felelte lágyan Robin és a takarók között kitapogatta a fagyöngy apró kis ágait. Végigsimított a fagyönggyel Maria alabástrom combjain fel a csípője mentén és könnyedén átforgatta Maria kissé dudorodó hasán. Itta magába a meztelen nő látványát, s játszadozott a fagyönggyel, cirógatta Maria érzékeny bőrét.
- Mit szeretnél? – kérdezte Maria s lepillantott a hasára.
- Kislányt – mosolygott Robin, miközben szemét le sem vette Maria sápadtfény bőréről. A fagyöngyöt a mellei közé rendezgette. S meleg tenyerével folytatta a felfedezőutat a női testen. – Akinek olyan lángoló bronzvörös a haja, mint neked, olyan kifürkészhetetlenül titokzatos szürke a szeme és olyan kedves kis szeplők pöttyözik az orrát mint a tiédet. Aki olyan mint te. Akit úgy szeretgethetek és kényeztethetek, mint az anyját. A te kicsinyített másodat akarom – nézett kedélyes mosollyal Mariára Robin.
- Fabian sem olyan mint te – rázta a fejét nevetve Maria.
- Rosszabb mint én – tette a tenyerét Maria csípőjére Robin.
- Jobb mint te – javította ki Maria. – A klánban ritkán születnek lányok.
- Nekem is van egy nővérem, ha elfelejtetted volna – háborgott játékosan Robin. – Bárhogy is lesz, a neve de Noir lesz.
- Milyen igaz – túrt Robin göndör fürtjeibe szeretettel Maria. – Szeretsz te engem Robin?
- Nagyon – vágta rá határozottan Robin és közelebb húzta magához a nőt.
- Mutasd meg újra, hogy mennyire! – szólította fel Maria a férjét. Robin félresöpörte Maria melléről a fagyöngyöt és fölé nehezedett.
- Igenis, asszonyom – hajolt a nő ajkaira Robin és lecsúszott a lábukhoz a takaró.
A házaspár az egész délelőttöt az ágyban töltötte. Francios volt olyan tapintatos, hogy véletlen sem merészkedett a hálószoba közelébe és nem kérdezte, hogy az úr és asszonya óhajt e reggelizni, vagy ebédelni. Amikor zavartan és szemlesütve végül lemerészkedtek az emeletről Fabian az étkezőben ült, lábát a székről lefelé lengetve lóbálta és egy ezüst kanalat cuppogtatott. Az előtte levő tányérból kanalazta a desszertet.
- Szeretem a karácsonyi pudingot – jelentette ki természetes gyermeki egyszerűséggel Fabian és ismét belemártotta a kanalat a tálba, hogy újabb adag falatot kebelezzen magába.
- Megkóstolod apa? – érdeklődött Fabian szüleire nézve.
- Kösz, ismerem a karácsonyi puding ízét, főleg amit Francios csinál – grimaszolt Robin, jelentéktelenné minősítve a karácsonyi puding különlegességét. Maria finoman oldalba bökte, mire Robin homlokráncolva észbe kapott. – Persze, hogy megkóstolom, mutasd azt az egyedi karácsonyi pudingot – lépett a teli mosollyal várakozó fiához Robin és átvette a fia által nyújtott ezüstkanalat. Egy csepp puding a csiszolt asztallapra cseppent, s Robin a szájába csúsztatta a fia által már összemancsikolt kanalat. – Hú de finom! – játszott rá Robin, mire Maria csendesen mosolygott a háta mögött. Fabian elégedetten nézett apjára. Robin lenyalta a kanalat és belemártotta a kanalat a fia előtti kis tányérba. – Ne hagyjuk ki anyut se a jó dolgokból. Kérsz te is egy kis kóstolót, ugye anyu? – nézett Mariára Robin. Megemelte a pudingtól csöpögő kanalat és Mariának tartotta. Maria felnézett férje pajkos tekintetébe és enyhén szétnyitotta az ajkait. Robin belecsúsztatta a pudingos kanál végét. Maria nevetve nyalta le, majd a szája szélét is. Robin magához vonva csapott le a pudingtól édes piros ajkakra, szabad kezével magához szorította a nőt és egyre szenvedélyesebben vette birtokba az ajkait. Mindenről elfeledkezett maga körül, pedig alig másztak ki az ágyból, máris újra meztelenül maga alatt akarta ezt a nőt. Csak arra tért magához, hogy Fabian rángatja az ingje ujját.
- Apu! Apu mit csináltok!? – türelmetlenkedett Fabian. Robin kábultan húzódott el és a kiskanalat visszaejtette a pudingos tálkába. Nem nézett le a fiára, csak Maria fátyolos ezüstszín szemeibe.
- Te ne foglalkozz azzal Tökmag, egyed a pudingodat! – s csak tenyerével a háta mögött tapogatta ki a gyerek fejét, mert sejtette, hogy kitekeredve felfelé mered rájuk, s Fabian fürtös kis gyerekfejére téve a tenyerét, enyhén előrefelé fordította a tányér irányába Fabian izgága kis buksiját. Ajka ismét rátalált Maria édes, nedves rózsaszirom ajkaira és mohón megszívta az édes ajkakat.
- Robin! Ne!...Ne a gyerek előtt! – zihálta remegve Maria, s próbálta eltaszítani magától a férfit.
- Jól van, jól van – vett mély levegőket Robin és eleresztette az asszonyt. Maria az asztal másik oldalára menekült, biztos távolságba. Robin pedig fia székének a támlájára könyökölt.
- Mindet felfaltad? – nézett bele Fabian tálkájába Robin. – Egy falatot sem hagytál? – kérdezte játékra ingerlő hangon.
- Nem! – felelte kuncogva Fabian, ahogy megsejtette a játékot és sietve lecsusszant a székről.
- Na megállj, te kis sütifaló! Gyere csak ide! – indult meg a már előreszaladó gyerek után Robin.
- Kérek még pudingot – kacsintott Mariára Robin, miközben elhaladt mellette. Maria a fejét csóválta, miközben átment a konyhába, hogy jelezze Franciosnak: étkezni szeretnének. Ketten terítettek meg és közben hallgatták, ahogy Robin végigkergeti a menekülő Fabiant a vadászházon.
- Ne! Juj apu mindjárt megfog! – kiáltotta nevetve Fabian.
- Vau! Vau! – Shadow valamelyik szobából csatlakozott hozzájuk és ő is beszállt a fogócskába, igaz csak Robin és a gyerek után loholt egyik helyről a másikra farokcsóválva, de azt nagyon lelkesen tette. Robin bőven hagyott időt Fabiannal előreszaladni, aztán mindig kicselezte, végül a lépcső körüli kergetőzésben kapta el.
- Megvagy! A foglyomat pedig magammal viszem! – kapta ölbe a gyereket Robin.
- Robin gyertek enni! – kiáltotta Maria az előtérbe.
- Kompót? – mérte végig a gyereket Robin.
- Nem! Pudingot! Még! – fecergett Robin karjában Fabian és ahogy apja elengedte azonnal átfutott a szalonba. Csak a vacsora végeztével mászott fel apja ölébe az étkezőasztalhoz. Robin még a karácsonyi pudingot kanalazta.
- Apu! Nem tudom összeilleszteni! – ütögette dühösen a két fakockát egymáshoz Fabian.
- Mi az hogy nem tudod – tette le a kanalat Robin és nézte a két kockát az asztalon. Fabian izgett- mozgott apja térdein. Robin a gyerekfelett átnyúlva elvette az asztalról a két kockát és ágymásba tolta a vágatok mentén. – Látod? Így! Megmutatom még egyszer – Robin széthúzta a kockákat aztán újra összetolta. – Na próbáld meg te is! – adta át a gyereknek Robin és vigyázva nehogy a gyerek fejére csöpögtesse a pudingot ismét kanalazni kezdte.
- Mikor mentek legközelebb vadászatra? – kérdezte Maria.
- Még nem tudom, talán a hét vége felé – hajolt a tányérba Robin. Épp meríteni akart a pudingból, amikor hatalmas csobbanással landolt az egyik kocka a tányérjában és felcsapta a pudingot Robin arcába.
- Upszi! – húzódott össze apja karjaiban Fabian és megszeppenten anyjára meredt, mert apja arcát nem látta, akinek háttal ült. Robin kényszeredetten nézte a szeme felett lógó göndör tincsről lecsöppenő pudingot, majd a táljában pudingbevonatossá vált fakockát. – Bocsika! – kapta a tenyerét a szája elé Fabian miközben behúzta a nyakát. Maria figyelte, ahogy Robin bámulja a tönkrement karácsonyi pudingját, aztán nem bírta tovább és kitört belőle a nevetés. Hátradőlve a szalvétáját a szája elé téve kacarászott, mire Robin a fejét rázva szintén nevetésbe kezdett. Fabian hátranézett az apjára és édes gyermekkacajjal felnyúlt, hogy apja arcáról letörölje a pudingot. – Apu a pudingszobor! – tette az ujját a szájába Fabian hogy lenyalogassa a pudingot róla. Majd egy újabb kóstolóért simította végig apja borostás arcát. Robin belenyúlt az ujjával a tányérjába és a fia orrára kent egy csepp pudingot.
- Ne apu! – kacagott nevetve Fabian és prüszkölve fújtatott, ahogy a pudingpötty zavarta a látóterét. Fabian hadakozni kezdett apjával az asztalnál az újabb pudingkenés ellen, mire Maria felpattant, hogy közbelépjen.
- Fiúk, elég volt! – csapott közéjük Maria és szövetszalvétájával elkezdte törölgetni, előbb a gyerekről a pudingot, aztán felfelé fordítva Robin állát, a férje arcát is tisztogatni kezdte.
- Jobban tetszene, ha lenyalnád! – súgta neki Robin.
- Robin! – szólt rá alig sikerült szigorral Maria.
- De anyu, mi pudingosak vagyunk, csak te lógsz ki a sorból, neked is pudingosnak kellene lenned és akkor nem zavarna téged sem – bólintott Fabian.
- Igen, anyu, már csak te nem vagy pudingos – kontrázott rá fia hangsúlyát utánozva Robin és belemártva az ujját a pudingostálba, villámgyorsan húzott egy pudingcsíkot Maria arcára.
- Robin! Fejezd be! – kapta fel a pudingostálakat Maria és eltüntette a két fiú szeme elől a konyhába rontva.
- A lányok nem szeretik ha összekoszolják őket – magyarázta anyja viselkedését a fiának Robin.
- Na de a puding nem is kosz! – jegyezte meg komoly arccal Fabian.
- A lányok szemében minden kosz – legyintett Robin.
- Akkor a lányok nagyon furák – gondolkodott el gyermekien Fabian.
- Hogy milyen igazad van – állt fel Robin és fiát letessékelte a földre az öléből.
Fabiannal a szalonba a karácsonyfa alá ültek, amikor Maria utolérte őket.
- A karácsonyi puding elfogyott – már megmosta az arcát és a karosszékbe ülve felvette a hímzőrámáját.
- Kiborítottad igaz? – felelte gyanakodva Robin.
- Sosem tennék ilyet – emelte meg a szemöldökét hűvösen Maria.
- Ismerem a nők praktikáit
- Egyet sem ismersz közülük
- Mikor lesz újra karácsonyi puding? – kotyogott közbe Fabian a számára egyetlen égető kérdéssel.
- Majd jövő karácsonykor – felelt rá Maria
- Ó! Csaaak? Az még olyan sokára van! – panaszkodott Fabian tehetetlenül.
- Sose szomorkodj, akkor már dupla adag kell – nyugtatta a fiát Robin. Maria felkapta a fejét és abbahagyta a hímzést.
- Dupla adag? Na de miért? Mert nagyobb leszek? – kérdezett rá Fabian újdonságot szimatolva.
- Igen! Nem! – vágta rá egyszerre Robin és Maria. Fabian apró kis homlokán finom gyermekráncok szaladtak fel és értetlenül nézett a szüleire.
- Egyszer úgyis el kell mondanunk neki – feküdt végig a szőnyegen Robin.
- Na de pont most? – tiltakozott Maria.
- Mit kell elmondanotok? – csillant fel Fabian szeme.
- Hogy hamarosan kistestvéred születik…
- Robin! – csattant rá a férfira Maria. S rosszallóan nézte a férjét.
- Ó – Fabian csodálkozó ó-t formáló kis ajkain és szeme járásán látszott hogy elmélyülten raktározza magában az információt és felméri a helyzetet, hogy ez számára jót vagy rosszat jelent-e ugyan. – Na de miért lesz nekem kistestvérem most? – mérlegelte magában Fabian.
- Igen apuci? Miért lesz neki kistestvére? Magyarázd el! Tessék! – tette le az ölébe a hímzőrámát érdeklődve Maria.
- Magyarázatokban te vagy a jobb – vakarta meg a fültövét Robin.
- Te akartad most megosztani vele, akkor hajrá! – dőlt hátra a karosszékben Maria.
- Azért lesz kistestvéred, mert apád azt mondja és kész – vágta rá Robin.
- Ühüm… - fintorgott értetlenül Fabian.
- Fabian, azért születik testvérkéd, mert anya és apa nagyon szeretik egymást és szeretnék ha lenne még egy olyan tüneményes kisgyerekük mint amilyen te vagy – felelte Maria pontosítva Robint.
- Akkor az jó, hogy kistestvérem lesz? – járt a szeme a gyereknek gondolkodás közben.
- Nézőpont kérdése – morogta rá Robin.
- Persze, hogy jó! – csattant Maria s szúrós tekintettel a férfira nézett. Robin az orra alatt mosolygott rá.
- Na és ez a kistestvér, meg akarja majd enni előlem a karácsonyi pudingot? – tért vissza Fabian az őt még mindig foglalkoztató eredeti kérdéshez.
- Nem fogja megenni előled – nyugtatta Maria a fiát.
- Jól van, akkor meg leszek békélve ezzel a kistestvérrel – zárta le az ügyet elégedetten Fabian. Robin és Maria összemosolyogtak a gyermeki gondolkodás menetén. Mindenki megnyugodhatott, a karácsonyi puding jövőre is jár: mindenkinek.
- Van még nálad fagyöngy? – kérdezte Maria torokköszörülve.
- Madame de Noir, Ön telhetetlen – felelte lágyan Robin és a takarók között kitapogatta a fagyöngy apró kis ágait. Végigsimított a fagyönggyel Maria alabástrom combjain fel a csípője mentén és könnyedén átforgatta Maria kissé dudorodó hasán. Itta magába a meztelen nő látványát, s játszadozott a fagyönggyel, cirógatta Maria érzékeny bőrét.
- Mit szeretnél? – kérdezte Maria s lepillantott a hasára.
- Kislányt – mosolygott Robin, miközben szemét le sem vette Maria sápadtfény bőréről. A fagyöngyöt a mellei közé rendezgette. S meleg tenyerével folytatta a felfedezőutat a női testen. – Akinek olyan lángoló bronzvörös a haja, mint neked, olyan kifürkészhetetlenül titokzatos szürke a szeme és olyan kedves kis szeplők pöttyözik az orrát mint a tiédet. Aki olyan mint te. Akit úgy szeretgethetek és kényeztethetek, mint az anyját. A te kicsinyített másodat akarom – nézett kedélyes mosollyal Mariára Robin.
- Fabian sem olyan mint te – rázta a fejét nevetve Maria.
- Rosszabb mint én – tette a tenyerét Maria csípőjére Robin.
- Jobb mint te – javította ki Maria. – A klánban ritkán születnek lányok.
- Nekem is van egy nővérem, ha elfelejtetted volna – háborgott játékosan Robin. – Bárhogy is lesz, a neve de Noir lesz.
- Milyen igaz – túrt Robin göndör fürtjeibe szeretettel Maria. – Szeretsz te engem Robin?
- Nagyon – vágta rá határozottan Robin és közelebb húzta magához a nőt.
- Mutasd meg újra, hogy mennyire! – szólította fel Maria a férjét. Robin félresöpörte Maria melléről a fagyöngyöt és fölé nehezedett.
- Igenis, asszonyom – hajolt a nő ajkaira Robin és lecsúszott a lábukhoz a takaró.
A házaspár az egész délelőttöt az ágyban töltötte. Francios volt olyan tapintatos, hogy véletlen sem merészkedett a hálószoba közelébe és nem kérdezte, hogy az úr és asszonya óhajt e reggelizni, vagy ebédelni. Amikor zavartan és szemlesütve végül lemerészkedtek az emeletről Fabian az étkezőben ült, lábát a székről lefelé lengetve lóbálta és egy ezüst kanalat cuppogtatott. Az előtte levő tányérból kanalazta a desszertet.
- Szeretem a karácsonyi pudingot – jelentette ki természetes gyermeki egyszerűséggel Fabian és ismét belemártotta a kanalat a tálba, hogy újabb adag falatot kebelezzen magába.
- Megkóstolod apa? – érdeklődött Fabian szüleire nézve.
- Kösz, ismerem a karácsonyi puding ízét, főleg amit Francios csinál – grimaszolt Robin, jelentéktelenné minősítve a karácsonyi puding különlegességét. Maria finoman oldalba bökte, mire Robin homlokráncolva észbe kapott. – Persze, hogy megkóstolom, mutasd azt az egyedi karácsonyi pudingot – lépett a teli mosollyal várakozó fiához Robin és átvette a fia által nyújtott ezüstkanalat. Egy csepp puding a csiszolt asztallapra cseppent, s Robin a szájába csúsztatta a fia által már összemancsikolt kanalat. – Hú de finom! – játszott rá Robin, mire Maria csendesen mosolygott a háta mögött. Fabian elégedetten nézett apjára. Robin lenyalta a kanalat és belemártotta a kanalat a fia előtti kis tányérba. – Ne hagyjuk ki anyut se a jó dolgokból. Kérsz te is egy kis kóstolót, ugye anyu? – nézett Mariára Robin. Megemelte a pudingtól csöpögő kanalat és Mariának tartotta. Maria felnézett férje pajkos tekintetébe és enyhén szétnyitotta az ajkait. Robin belecsúsztatta a pudingos kanál végét. Maria nevetve nyalta le, majd a szája szélét is. Robin magához vonva csapott le a pudingtól édes piros ajkakra, szabad kezével magához szorította a nőt és egyre szenvedélyesebben vette birtokba az ajkait. Mindenről elfeledkezett maga körül, pedig alig másztak ki az ágyból, máris újra meztelenül maga alatt akarta ezt a nőt. Csak arra tért magához, hogy Fabian rángatja az ingje ujját.
- Apu! Apu mit csináltok!? – türelmetlenkedett Fabian. Robin kábultan húzódott el és a kiskanalat visszaejtette a pudingos tálkába. Nem nézett le a fiára, csak Maria fátyolos ezüstszín szemeibe.
- Te ne foglalkozz azzal Tökmag, egyed a pudingodat! – s csak tenyerével a háta mögött tapogatta ki a gyerek fejét, mert sejtette, hogy kitekeredve felfelé mered rájuk, s Fabian fürtös kis gyerekfejére téve a tenyerét, enyhén előrefelé fordította a tányér irányába Fabian izgága kis buksiját. Ajka ismét rátalált Maria édes, nedves rózsaszirom ajkaira és mohón megszívta az édes ajkakat.
- Robin! Ne!...Ne a gyerek előtt! – zihálta remegve Maria, s próbálta eltaszítani magától a férfit.
- Jól van, jól van – vett mély levegőket Robin és eleresztette az asszonyt. Maria az asztal másik oldalára menekült, biztos távolságba. Robin pedig fia székének a támlájára könyökölt.
- Mindet felfaltad? – nézett bele Fabian tálkájába Robin. – Egy falatot sem hagytál? – kérdezte játékra ingerlő hangon.
- Nem! – felelte kuncogva Fabian, ahogy megsejtette a játékot és sietve lecsusszant a székről.
- Na megállj, te kis sütifaló! Gyere csak ide! – indult meg a már előreszaladó gyerek után Robin.
- Kérek még pudingot – kacsintott Mariára Robin, miközben elhaladt mellette. Maria a fejét csóválta, miközben átment a konyhába, hogy jelezze Franciosnak: étkezni szeretnének. Ketten terítettek meg és közben hallgatták, ahogy Robin végigkergeti a menekülő Fabiant a vadászházon.
- Ne! Juj apu mindjárt megfog! – kiáltotta nevetve Fabian.
- Vau! Vau! – Shadow valamelyik szobából csatlakozott hozzájuk és ő is beszállt a fogócskába, igaz csak Robin és a gyerek után loholt egyik helyről a másikra farokcsóválva, de azt nagyon lelkesen tette. Robin bőven hagyott időt Fabiannal előreszaladni, aztán mindig kicselezte, végül a lépcső körüli kergetőzésben kapta el.
- Megvagy! A foglyomat pedig magammal viszem! – kapta ölbe a gyereket Robin.
- Robin gyertek enni! – kiáltotta Maria az előtérbe.
- Kompót? – mérte végig a gyereket Robin.
- Nem! Pudingot! Még! – fecergett Robin karjában Fabian és ahogy apja elengedte azonnal átfutott a szalonba. Csak a vacsora végeztével mászott fel apja ölébe az étkezőasztalhoz. Robin még a karácsonyi pudingot kanalazta.
- Apu! Nem tudom összeilleszteni! – ütögette dühösen a két fakockát egymáshoz Fabian.
- Mi az hogy nem tudod – tette le a kanalat Robin és nézte a két kockát az asztalon. Fabian izgett- mozgott apja térdein. Robin a gyerekfelett átnyúlva elvette az asztalról a két kockát és ágymásba tolta a vágatok mentén. – Látod? Így! Megmutatom még egyszer – Robin széthúzta a kockákat aztán újra összetolta. – Na próbáld meg te is! – adta át a gyereknek Robin és vigyázva nehogy a gyerek fejére csöpögtesse a pudingot ismét kanalazni kezdte.
- Mikor mentek legközelebb vadászatra? – kérdezte Maria.
- Még nem tudom, talán a hét vége felé – hajolt a tányérba Robin. Épp meríteni akart a pudingból, amikor hatalmas csobbanással landolt az egyik kocka a tányérjában és felcsapta a pudingot Robin arcába.
- Upszi! – húzódott össze apja karjaiban Fabian és megszeppenten anyjára meredt, mert apja arcát nem látta, akinek háttal ült. Robin kényszeredetten nézte a szeme felett lógó göndör tincsről lecsöppenő pudingot, majd a táljában pudingbevonatossá vált fakockát. – Bocsika! – kapta a tenyerét a szája elé Fabian miközben behúzta a nyakát. Maria figyelte, ahogy Robin bámulja a tönkrement karácsonyi pudingját, aztán nem bírta tovább és kitört belőle a nevetés. Hátradőlve a szalvétáját a szája elé téve kacarászott, mire Robin a fejét rázva szintén nevetésbe kezdett. Fabian hátranézett az apjára és édes gyermekkacajjal felnyúlt, hogy apja arcáról letörölje a pudingot. – Apu a pudingszobor! – tette az ujját a szájába Fabian hogy lenyalogassa a pudingot róla. Majd egy újabb kóstolóért simította végig apja borostás arcát. Robin belenyúlt az ujjával a tányérjába és a fia orrára kent egy csepp pudingot.
- Ne apu! – kacagott nevetve Fabian és prüszkölve fújtatott, ahogy a pudingpötty zavarta a látóterét. Fabian hadakozni kezdett apjával az asztalnál az újabb pudingkenés ellen, mire Maria felpattant, hogy közbelépjen.
- Fiúk, elég volt! – csapott közéjük Maria és szövetszalvétájával elkezdte törölgetni, előbb a gyerekről a pudingot, aztán felfelé fordítva Robin állát, a férje arcát is tisztogatni kezdte.
- Jobban tetszene, ha lenyalnád! – súgta neki Robin.
- Robin! – szólt rá alig sikerült szigorral Maria.
- De anyu, mi pudingosak vagyunk, csak te lógsz ki a sorból, neked is pudingosnak kellene lenned és akkor nem zavarna téged sem – bólintott Fabian.
- Igen, anyu, már csak te nem vagy pudingos – kontrázott rá fia hangsúlyát utánozva Robin és belemártva az ujját a pudingostálba, villámgyorsan húzott egy pudingcsíkot Maria arcára.
- Robin! Fejezd be! – kapta fel a pudingostálakat Maria és eltüntette a két fiú szeme elől a konyhába rontva.
- A lányok nem szeretik ha összekoszolják őket – magyarázta anyja viselkedését a fiának Robin.
- Na de a puding nem is kosz! – jegyezte meg komoly arccal Fabian.
- A lányok szemében minden kosz – legyintett Robin.
- Akkor a lányok nagyon furák – gondolkodott el gyermekien Fabian.
- Hogy milyen igazad van – állt fel Robin és fiát letessékelte a földre az öléből.
Fabiannal a szalonba a karácsonyfa alá ültek, amikor Maria utolérte őket.
- A karácsonyi puding elfogyott – már megmosta az arcát és a karosszékbe ülve felvette a hímzőrámáját.
- Kiborítottad igaz? – felelte gyanakodva Robin.
- Sosem tennék ilyet – emelte meg a szemöldökét hűvösen Maria.
- Ismerem a nők praktikáit
- Egyet sem ismersz közülük
- Mikor lesz újra karácsonyi puding? – kotyogott közbe Fabian a számára egyetlen égető kérdéssel.
- Majd jövő karácsonykor – felelt rá Maria
- Ó! Csaaak? Az még olyan sokára van! – panaszkodott Fabian tehetetlenül.
- Sose szomorkodj, akkor már dupla adag kell – nyugtatta a fiát Robin. Maria felkapta a fejét és abbahagyta a hímzést.
- Dupla adag? Na de miért? Mert nagyobb leszek? – kérdezett rá Fabian újdonságot szimatolva.
- Igen! Nem! – vágta rá egyszerre Robin és Maria. Fabian apró kis homlokán finom gyermekráncok szaladtak fel és értetlenül nézett a szüleire.
- Egyszer úgyis el kell mondanunk neki – feküdt végig a szőnyegen Robin.
- Na de pont most? – tiltakozott Maria.
- Mit kell elmondanotok? – csillant fel Fabian szeme.
- Hogy hamarosan kistestvéred születik…
- Robin! – csattant rá a férfira Maria. S rosszallóan nézte a férjét.
- Ó – Fabian csodálkozó ó-t formáló kis ajkain és szeme járásán látszott hogy elmélyülten raktározza magában az információt és felméri a helyzetet, hogy ez számára jót vagy rosszat jelent-e ugyan. – Na de miért lesz nekem kistestvérem most? – mérlegelte magában Fabian.
- Igen apuci? Miért lesz neki kistestvére? Magyarázd el! Tessék! – tette le az ölébe a hímzőrámát érdeklődve Maria.
- Magyarázatokban te vagy a jobb – vakarta meg a fültövét Robin.
- Te akartad most megosztani vele, akkor hajrá! – dőlt hátra a karosszékben Maria.
- Azért lesz kistestvéred, mert apád azt mondja és kész – vágta rá Robin.
- Ühüm… - fintorgott értetlenül Fabian.
- Fabian, azért születik testvérkéd, mert anya és apa nagyon szeretik egymást és szeretnék ha lenne még egy olyan tüneményes kisgyerekük mint amilyen te vagy – felelte Maria pontosítva Robint.
- Akkor az jó, hogy kistestvérem lesz? – járt a szeme a gyereknek gondolkodás közben.
- Nézőpont kérdése – morogta rá Robin.
- Persze, hogy jó! – csattant Maria s szúrós tekintettel a férfira nézett. Robin az orra alatt mosolygott rá.
- Na és ez a kistestvér, meg akarja majd enni előlem a karácsonyi pudingot? – tért vissza Fabian az őt még mindig foglalkoztató eredeti kérdéshez.
- Nem fogja megenni előled – nyugtatta Maria a fiát.
- Jól van, akkor meg leszek békélve ezzel a kistestvérrel – zárta le az ügyet elégedetten Fabian. Robin és Maria összemosolyogtak a gyermeki gondolkodás menetén. Mindenki megnyugodhatott, a karácsonyi puding jövőre is jár: mindenkinek.
2012. december 25., kedd
A fagyöngy alatt
- Istenem én tényleg áldásért fohászkodtam, de meg sem álmodtam, hogy ez szó szerint gyermekáldást fog jelenteni – nevetett fel hitetlenkedve Robin.
- Mindig mondtam, vigyázz mit kívánsz – emelte a boros serlegét a szájához Lionel. – Tehát minden megoldódott.
- Ezzel…úgy tűnik – biccentett Robin.
- Mindig tudtam, hogy találsz megoldást a dolgaidra, és lám, most is előre lerendezted…- grimaszolt Lionel.
- Nem volt tervben – tiltakozott Robin.
- Robin, te sosem tervezel ilyesmit – vigyorgott rá Lionel. – Milyen érzés a tudat, hogy hamarosan ismét apa leszel?
- Kivételesen jó, lehet csak az ünnepek miatt, de most más szemmel látom mindezt. Vagy azért, mert már egyszer átéltem… - rántotta meg a vállát Robin.
- S Maria?
- Mindketten bevittünk a másiknak egy jobb horgot, hát ezek után talán kvittek vagyunk – mormolta a borospoharába Robin. Lionel röhögve karolta át Robin vállát.
- Még egy éhes száj, amivel több a klán. Felkészültél rá?
- Erre nem lehet felkészülni – sóhajtotta Robin.
- Azért pár hónapod lesz rá. Megyek csatlakozok a fiúkhoz egy kicsit – tette le a fenyőfa előtti asztalra a serleget Lionel. A teremben többen táncoltak már gitárdallamra. Lionel előhúzta a farzsebéből a szájharmónikáját és egy cifrázással csatlakozott. Robin tekintete végigsiklott a klántagokon. Maria puncsot mért ki Solange kristálypoharába és szolidan beszélgettek a sarokban. A fiúk a faragott lépcső aljában játszottak. Fabian a lépcsőn ülve elmélyülten dugta fejét unokatestvérei gyűrűje közé. Robin kihúzta a zsebéből az erdőben szedett sápadtfehér fagyöngyágacskát és megindult a női társaság felé. Csak Mariát nézte, az asszonyosan feltornyozott vörös fürtöket, amiből néhány tincset az arca köré rendezett. A fürtös, hullámokból peckesen meredtek a füle mögött hajába tűzött tolldíszek a magasba. A kontyot is hegyes tollak tartották egyben. Igazi mestermunka volt. Robin elképzelni sem tudta, hogy alkotta ezt a munkát a nő, de a tollak mind elegánsak voltak, fényes fekete faggyús hártyájuk csillogott a gyertyafényben, nagyon ünnepi volt és mégis nagyon…de Noir. Jól illett a bordó bársonyruhához ami a fölötte redőzött fekete csipkeanyag mögül sejlett elő, ami sűrűn hullámzott Maria minden mozdulatára és a fülében az ezüstfehéres gyöngyök hintáztak, amit Robintól kapott. De azok a tollak?! Honnan szerezte az asszony? Olyan elegáns volt vele, ahogy a gyönyörű bronzvörösből borvörösbe hajló előkelően simított hajtincsek közé csúsztatta.
Maria minden karácsonykor olyan kívánatosan nézett ki, olyan trükkösen ötvözte a városi eleganciát a de Noirok egyedi ruhatárával, hogy sosem érződött, hogy a nő nem idevaló. Mariában mindig megvolt a szándék, hogy asszimilálódjon, és a maga módján be kellett vallania a nőnek sikerült is elérnie ezt. A maga nőies módján, de Noir volt. Tolldíszekkel a hajkoronájában, a rókaprémes stólájával, amit a melegben a közeli kanapéra dobott. Az ő felesége. A de Noir vár asszonya kellene, hogy legyen. Így, ezzel a finom eleganciával, ahogy tündököl a többi nő között. Sem Solange, sem Charlotte nem vette a fáradtságot, hogy belecsempéssze megjelenésébe a klán férfitagjaira jellemző tollakat, de Maria megtette. Hogy nem vette eddig észre, hogy a felesége ennyire figyelmes, és ennyire szerelmes belé? Az a nő, aki a fiát megszülte, aki most ismét az ő gyermekét hordja a szíve alatt.
- Ha megbocsátassz, Solange… - mormolta Robin, de tüzes éjfekete szemét le sem vette Mariáról.
- Természetesen… - hebegte Solange zavartan és tapintatosan eltűnt a tömegben. Maria meglepetten nézett a háta mögé settenkedő Robinra.
- Néha olyan hangtalanul tudsz lopakodni… - sütötte le a szemét zavartan Maria és a merőkanalat visszaejtette a puncsostálba.
- Csak ha igazán nemes vadat kell becserkésznem – búgta Robin érzékien, s figyelte, ahogy Maria nyakszirtjén a leheletétől libabőrössé válik a bőr. Maria próbált ellépni, de az asztal és Robin közé szorult.
- Robin – nézett fel rá kérdő tekintettel Maria.
- Hátrálj! – mormolta Robin és combjával és csípőjével a helyes irányba tolta a nőt.
- Vendégeink vannak – motyogta zárt szájjal a tiltakozást Maria, de engedelmeskedett és tenyerét maga mögött tartva bizonytalanul hátra lépett.
- Még! – zihálta Robin, s Maria engedve a nyomásnak a falnak ütközött.
- Mit művelsz? – suttogta Maria fürkészve a helyzetet. Teljesen a terebélyes nordmann fenyőfa mögött voltak a szalon sarkába lapulva. Robin szélesen elvigyorodott és felemelte a fagyöngyöt tartó karját és Maria feje fölött a falnak támasztotta.
- Ó Madame de Noir, attól tartok Ön fagyöngy alatt áll – súgta rekedtes hangon Robin. Maria felpillantott a feje fölé. – Nincs mit tenni… - tette a tenyerét Maria csípőjére Robin és lehajolt a nő ajkaira. Maria először meglepetten fogadta a csókot, de aztán elernyedve karolta át Robin nyakát és kábultan adta át magát a nedves, vad vágynak, amivel Robin beborította. Robin szorítása erősödött és csókja egyre szenvedélyesebb és vadabb lett. Maria aléltan nyögött bele a csókjukba és kapaszkodott a férfi tarkójába, attól tartva, hogy különben lábai szétcsúsznak és összeesik itt a nordmann fenyő takarásában a szalon sarkában a férje karjaiban.
- Te csaló! – kapkodott levegő után Maria, ahogy ajkaik elváltak egymástól.
- Igen, az vagyok. Megőrjítesz, annyira kívánatos és elegáns vagy – csúsztak Robin ajkai Maria arcáról a nyakára.
- Robin, egy fenyőfa mögött vagyunk – emlékeztette zavartan Maria.
- Tetszik nekem ez a fenyőfa, jól választottam, jövőre is ilyen lesz – mormolta Maria bőrébe, amely kivörösödött Robin ajkai nyomán. – Istenem! Nincs rajtad fűző! – hápogta Robin tenyerét Maria mellére csúsztatva.
- Nem, már nem hordom… a kicsi miatt – sütötte le a szemét zavartan Maria.
- Ó, igen…a pici – Robin tenyere lágyan Maria hasára simult. – Idebent bújik a kis csöppség. Menjünk a hálószobába! – súgta felajzottan Robin.
- Nem lehet! Tele a ház vendégekkel és mi vagyunk a házigazdák, kérlek Robin…- nyüszítette Maria a szemére ereszkedő köd ellenére.
- Ó az én illemtudó feleségem – távolodott el kissé Robin.
- Inkább táncoljunk – javasolta menekülőútként Maria.
- Nem vagyok túl jó táncos – ráncolta a homlokát Robin, bánatos, kisfiús ajakbiggyesztéssel.
- Táncolj velem, a kedvemért…olyan ritkán táncolunk – fogta kézen a férfit mosolyogva Maria és maga után húzva kivezette a fenyőfa rejtekéből.
- Nem vállalok felelősséget a kék-zöld foltokért, amit táncolás közben szerzel tőlem – figyelmeztette Robin.
- Ezeket önként kérem – mosolygott fel rá Maria. Robin túl közel húzta magához. A csípőjük összesimult és Maria minden lépésnél érezte Robin erős, izmos combjainak nyomását. De most semmi sem zavarta. Robin táncol vele! A ritka alkalmak egyike. Robin nem volt jó a modern táncokban, de a tűz körül remekül ugrált, a ritmusérzékével sosem volt baj. Most minden tudatos lépéskombináció nélkül ringatta a zene ütemére. Édes andalító együtt ringás volt. Maria lehunyt szemmel élvezte férje mozdulatait, ahogy kivételesen a karjában tartja a hálószobán kívül is. A házasságuk alatt egyre ritkábban fordult elő, hogy bizalmasan érintkeztek volna, jó érzés volt Robinhoz simulni, más módon is.
- Szeretek így lenni veled – mosolygott Maria, ahogy Robin hozzásimította az arcát az arcához.
- Én meg szeretnék szeretkezni a feleségemmel – mondta némi bosszúsággal a hangjában Robin.
- Robin! – korholta Maria, s futólag körbepillantott, hogy hallotta-e őket valaki. – Majd este! – súgta Maria.
- Este? Biztos? – kapott a szón mohón Robin.
- Esküszöm! – bólintott ünnepélyesen Maria.
- Én pedig esküszöm, hogy boldoggá teszlek – kacsintott Robin és kiforgatta a feleségét, majd visszarántotta magához.
Lionel visszacsúsztatta a szájharmónikát a zsebébe és szomjasan nyalogatva az ajkát töltött újra bort, magának és Robinnak. Robin le sem vette a feleségéről a szemét egész este. Maria elbűvölő volt háziasszonyi szerepében. Robin egész klánja hivatalos volt a karácsonyi estebédre és Maria tökéletesen eleget tett kötelességének. A klánvezető feleségeként a legelegánsabb, a legszebb és a legkedvesebb volt mindenkihez. Senki sem gondolta volna, hogy ez a két ember talán néhány nappal korában még a váláson gondolkodott. Robin a klántagokkal borozgatott, beszélgettek, nevetgéltek, régi vadászélményeken anekdotáztak, s Maria kedvesen csatlakozott hozzájuk.
- Mond Maria, mi a véleményed Robin vadászteljesítményéről? – kérdezte pajkosan Florian.
- Nos, uraim, bár én keveset láttam Robint vadászat közben… - nézett körbe csillogó ezüstszürke szemeivel Maria, s végül tekintete megállapodott a mellette ülő férjén, aki lehajtott fejjel várta Maria véleményét. - … de azt tudom, hogy a férjem igen jó vadász. Biztos vagyok benne, hogy ő a legjobb vadász egész Holdföldén. A férjemre! – emelte meg a poharát Maria.
- Robinra! – rikkantották a klántagok is és nagyot kortyoltak a boroskupákból. Robin kipirulva és zavartan nevetgélt. Maria mosolyogva hagyta ott a férfitársaságot, de Robin tovább kísérte tekintetével. Maria olyan sokszor szidta, annyi nézeteltérésük és veszekedésük volt. De amikor kellett…mindig mellette volt. Sejtelme sem volt, hogy mit fog válaszolni erre a kérdésre a felesége. S belül, nagyon jól esett neki Maria dícsérete.
- Jó, hogy csak a vadászatot kérdezted Florain – szólalt meg elcsendesítve a klántagokat Robin. – Biztos vagyok benne, hogy rabló-banditaként és útonállóként is megkaptam volta ezt! Az azért nem hangzik ilyen jól – kacagott fel Robin és a kiürült boroskancsókat kezdte összeszedni az asztalról, hogy Francios újra megtölthesse. A klántagok csatlakoztak a jóízű nevetgéléshez.
- Le sem veszed a szemed az asszonyról, ennyire Szent a béke? – bökte oldalba Lionel.
- Szent? Béke? – kérdezett rá a szavakra Robin. – Így is mondhatjuk, igen.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy ennyi év után újra belezúgtál – vigyorgott rá Lionel.
- Nem, ez még az első, azóta tart – felelte rá Robin zavartan a borospoharát forgatva a kezében. Lionel halkan füttyentett.
- Ragyogtok, mint a telihold öcskös! – kacsintott rá nevetve Lionel. – Áruld el, hogy csináltad?
- Azt hiszem, egy áldás és egy fagyöngy kellett hozzá – sorolta a karácsonyi kellékeket Robin. – Mindig azt hittem a karácsonyhoz elég a fenyőfa, meg a templomi prédikáció.
- De most…?
- Rájöttem, a legfontosabb, mégiscsak… a család – mosolyodott el szomorkásan Robin.
- Megkomolyodtál ember! – verte vállba az unokatestvérét Lionel. – Ezt én se tudtam volna jobban mindani. – A próféta szólt belőled! A családra! – emelte a poharát Lionel. A klántagok pohara újra megtelt, ahogy Francios körbehordozta a kancsót, s azok is magasra emelték a kupákat.
- A klánra!
- Te Robin! Hol is az a fagyöngy? Kell még neked? – morogta Lionel kiürítve a borospoharát.
- Nesze vidd! Kizárt, hogy kétszer bejön ugyanaz a trükk – nyúlt a zsebébe a fagyöngyért Robin és átnyomta Lionel markába.
- Majd elválik…
- Ne ejstd ki ezt a válás szót, nem tetszik – riadt meg Robin. – Eredj, hajrá a fagyöngy alatt! – vigyorgott a felkászálódó Lionelre Robin.
- Fagyöngyös szerencsét Lionel! – vihogtak oda a klántagok, mire Lionel fagyöngyöt tartó kezével leintette őket. Robin a kakukkos órára nézett az előtérben. Mikor mennek már el a vendégek? Kettesben akart maradni a feleségével… karácsonykor, kettesben, Mariával.
- Mindig mondtam, vigyázz mit kívánsz – emelte a boros serlegét a szájához Lionel. – Tehát minden megoldódott.
- Ezzel…úgy tűnik – biccentett Robin.
- Mindig tudtam, hogy találsz megoldást a dolgaidra, és lám, most is előre lerendezted…- grimaszolt Lionel.
- Nem volt tervben – tiltakozott Robin.
- Robin, te sosem tervezel ilyesmit – vigyorgott rá Lionel. – Milyen érzés a tudat, hogy hamarosan ismét apa leszel?
- Kivételesen jó, lehet csak az ünnepek miatt, de most más szemmel látom mindezt. Vagy azért, mert már egyszer átéltem… - rántotta meg a vállát Robin.
- S Maria?
- Mindketten bevittünk a másiknak egy jobb horgot, hát ezek után talán kvittek vagyunk – mormolta a borospoharába Robin. Lionel röhögve karolta át Robin vállát.
- Még egy éhes száj, amivel több a klán. Felkészültél rá?
- Erre nem lehet felkészülni – sóhajtotta Robin.
- Azért pár hónapod lesz rá. Megyek csatlakozok a fiúkhoz egy kicsit – tette le a fenyőfa előtti asztalra a serleget Lionel. A teremben többen táncoltak már gitárdallamra. Lionel előhúzta a farzsebéből a szájharmónikáját és egy cifrázással csatlakozott. Robin tekintete végigsiklott a klántagokon. Maria puncsot mért ki Solange kristálypoharába és szolidan beszélgettek a sarokban. A fiúk a faragott lépcső aljában játszottak. Fabian a lépcsőn ülve elmélyülten dugta fejét unokatestvérei gyűrűje közé. Robin kihúzta a zsebéből az erdőben szedett sápadtfehér fagyöngyágacskát és megindult a női társaság felé. Csak Mariát nézte, az asszonyosan feltornyozott vörös fürtöket, amiből néhány tincset az arca köré rendezett. A fürtös, hullámokból peckesen meredtek a füle mögött hajába tűzött tolldíszek a magasba. A kontyot is hegyes tollak tartották egyben. Igazi mestermunka volt. Robin elképzelni sem tudta, hogy alkotta ezt a munkát a nő, de a tollak mind elegánsak voltak, fényes fekete faggyús hártyájuk csillogott a gyertyafényben, nagyon ünnepi volt és mégis nagyon…de Noir. Jól illett a bordó bársonyruhához ami a fölötte redőzött fekete csipkeanyag mögül sejlett elő, ami sűrűn hullámzott Maria minden mozdulatára és a fülében az ezüstfehéres gyöngyök hintáztak, amit Robintól kapott. De azok a tollak?! Honnan szerezte az asszony? Olyan elegáns volt vele, ahogy a gyönyörű bronzvörösből borvörösbe hajló előkelően simított hajtincsek közé csúsztatta.
Maria minden karácsonykor olyan kívánatosan nézett ki, olyan trükkösen ötvözte a városi eleganciát a de Noirok egyedi ruhatárával, hogy sosem érződött, hogy a nő nem idevaló. Mariában mindig megvolt a szándék, hogy asszimilálódjon, és a maga módján be kellett vallania a nőnek sikerült is elérnie ezt. A maga nőies módján, de Noir volt. Tolldíszekkel a hajkoronájában, a rókaprémes stólájával, amit a melegben a közeli kanapéra dobott. Az ő felesége. A de Noir vár asszonya kellene, hogy legyen. Így, ezzel a finom eleganciával, ahogy tündököl a többi nő között. Sem Solange, sem Charlotte nem vette a fáradtságot, hogy belecsempéssze megjelenésébe a klán férfitagjaira jellemző tollakat, de Maria megtette. Hogy nem vette eddig észre, hogy a felesége ennyire figyelmes, és ennyire szerelmes belé? Az a nő, aki a fiát megszülte, aki most ismét az ő gyermekét hordja a szíve alatt.
- Ha megbocsátassz, Solange… - mormolta Robin, de tüzes éjfekete szemét le sem vette Mariáról.
- Természetesen… - hebegte Solange zavartan és tapintatosan eltűnt a tömegben. Maria meglepetten nézett a háta mögé settenkedő Robinra.
- Néha olyan hangtalanul tudsz lopakodni… - sütötte le a szemét zavartan Maria és a merőkanalat visszaejtette a puncsostálba.
- Csak ha igazán nemes vadat kell becserkésznem – búgta Robin érzékien, s figyelte, ahogy Maria nyakszirtjén a leheletétől libabőrössé válik a bőr. Maria próbált ellépni, de az asztal és Robin közé szorult.
- Robin – nézett fel rá kérdő tekintettel Maria.
- Hátrálj! – mormolta Robin és combjával és csípőjével a helyes irányba tolta a nőt.
- Vendégeink vannak – motyogta zárt szájjal a tiltakozást Maria, de engedelmeskedett és tenyerét maga mögött tartva bizonytalanul hátra lépett.
- Még! – zihálta Robin, s Maria engedve a nyomásnak a falnak ütközött.
- Mit művelsz? – suttogta Maria fürkészve a helyzetet. Teljesen a terebélyes nordmann fenyőfa mögött voltak a szalon sarkába lapulva. Robin szélesen elvigyorodott és felemelte a fagyöngyöt tartó karját és Maria feje fölött a falnak támasztotta.
- Ó Madame de Noir, attól tartok Ön fagyöngy alatt áll – súgta rekedtes hangon Robin. Maria felpillantott a feje fölé. – Nincs mit tenni… - tette a tenyerét Maria csípőjére Robin és lehajolt a nő ajkaira. Maria először meglepetten fogadta a csókot, de aztán elernyedve karolta át Robin nyakát és kábultan adta át magát a nedves, vad vágynak, amivel Robin beborította. Robin szorítása erősödött és csókja egyre szenvedélyesebb és vadabb lett. Maria aléltan nyögött bele a csókjukba és kapaszkodott a férfi tarkójába, attól tartva, hogy különben lábai szétcsúsznak és összeesik itt a nordmann fenyő takarásában a szalon sarkában a férje karjaiban.
- Te csaló! – kapkodott levegő után Maria, ahogy ajkaik elváltak egymástól.
- Igen, az vagyok. Megőrjítesz, annyira kívánatos és elegáns vagy – csúsztak Robin ajkai Maria arcáról a nyakára.
- Robin, egy fenyőfa mögött vagyunk – emlékeztette zavartan Maria.
- Tetszik nekem ez a fenyőfa, jól választottam, jövőre is ilyen lesz – mormolta Maria bőrébe, amely kivörösödött Robin ajkai nyomán. – Istenem! Nincs rajtad fűző! – hápogta Robin tenyerét Maria mellére csúsztatva.
- Nem, már nem hordom… a kicsi miatt – sütötte le a szemét zavartan Maria.
- Ó, igen…a pici – Robin tenyere lágyan Maria hasára simult. – Idebent bújik a kis csöppség. Menjünk a hálószobába! – súgta felajzottan Robin.
- Nem lehet! Tele a ház vendégekkel és mi vagyunk a házigazdák, kérlek Robin…- nyüszítette Maria a szemére ereszkedő köd ellenére.
- Ó az én illemtudó feleségem – távolodott el kissé Robin.
- Inkább táncoljunk – javasolta menekülőútként Maria.
- Nem vagyok túl jó táncos – ráncolta a homlokát Robin, bánatos, kisfiús ajakbiggyesztéssel.
- Táncolj velem, a kedvemért…olyan ritkán táncolunk – fogta kézen a férfit mosolyogva Maria és maga után húzva kivezette a fenyőfa rejtekéből.
- Nem vállalok felelősséget a kék-zöld foltokért, amit táncolás közben szerzel tőlem – figyelmeztette Robin.
- Ezeket önként kérem – mosolygott fel rá Maria. Robin túl közel húzta magához. A csípőjük összesimult és Maria minden lépésnél érezte Robin erős, izmos combjainak nyomását. De most semmi sem zavarta. Robin táncol vele! A ritka alkalmak egyike. Robin nem volt jó a modern táncokban, de a tűz körül remekül ugrált, a ritmusérzékével sosem volt baj. Most minden tudatos lépéskombináció nélkül ringatta a zene ütemére. Édes andalító együtt ringás volt. Maria lehunyt szemmel élvezte férje mozdulatait, ahogy kivételesen a karjában tartja a hálószobán kívül is. A házasságuk alatt egyre ritkábban fordult elő, hogy bizalmasan érintkeztek volna, jó érzés volt Robinhoz simulni, más módon is.
- Szeretek így lenni veled – mosolygott Maria, ahogy Robin hozzásimította az arcát az arcához.
- Én meg szeretnék szeretkezni a feleségemmel – mondta némi bosszúsággal a hangjában Robin.
- Robin! – korholta Maria, s futólag körbepillantott, hogy hallotta-e őket valaki. – Majd este! – súgta Maria.
- Este? Biztos? – kapott a szón mohón Robin.
- Esküszöm! – bólintott ünnepélyesen Maria.
- Én pedig esküszöm, hogy boldoggá teszlek – kacsintott Robin és kiforgatta a feleségét, majd visszarántotta magához.
Lionel visszacsúsztatta a szájharmónikát a zsebébe és szomjasan nyalogatva az ajkát töltött újra bort, magának és Robinnak. Robin le sem vette a feleségéről a szemét egész este. Maria elbűvölő volt háziasszonyi szerepében. Robin egész klánja hivatalos volt a karácsonyi estebédre és Maria tökéletesen eleget tett kötelességének. A klánvezető feleségeként a legelegánsabb, a legszebb és a legkedvesebb volt mindenkihez. Senki sem gondolta volna, hogy ez a két ember talán néhány nappal korában még a váláson gondolkodott. Robin a klántagokkal borozgatott, beszélgettek, nevetgéltek, régi vadászélményeken anekdotáztak, s Maria kedvesen csatlakozott hozzájuk.
- Mond Maria, mi a véleményed Robin vadászteljesítményéről? – kérdezte pajkosan Florian.
- Nos, uraim, bár én keveset láttam Robint vadászat közben… - nézett körbe csillogó ezüstszürke szemeivel Maria, s végül tekintete megállapodott a mellette ülő férjén, aki lehajtott fejjel várta Maria véleményét. - … de azt tudom, hogy a férjem igen jó vadász. Biztos vagyok benne, hogy ő a legjobb vadász egész Holdföldén. A férjemre! – emelte meg a poharát Maria.
- Robinra! – rikkantották a klántagok is és nagyot kortyoltak a boroskupákból. Robin kipirulva és zavartan nevetgélt. Maria mosolyogva hagyta ott a férfitársaságot, de Robin tovább kísérte tekintetével. Maria olyan sokszor szidta, annyi nézeteltérésük és veszekedésük volt. De amikor kellett…mindig mellette volt. Sejtelme sem volt, hogy mit fog válaszolni erre a kérdésre a felesége. S belül, nagyon jól esett neki Maria dícsérete.
- Jó, hogy csak a vadászatot kérdezted Florain – szólalt meg elcsendesítve a klántagokat Robin. – Biztos vagyok benne, hogy rabló-banditaként és útonállóként is megkaptam volta ezt! Az azért nem hangzik ilyen jól – kacagott fel Robin és a kiürült boroskancsókat kezdte összeszedni az asztalról, hogy Francios újra megtölthesse. A klántagok csatlakoztak a jóízű nevetgéléshez.
- Le sem veszed a szemed az asszonyról, ennyire Szent a béke? – bökte oldalba Lionel.
- Szent? Béke? – kérdezett rá a szavakra Robin. – Így is mondhatjuk, igen.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy ennyi év után újra belezúgtál – vigyorgott rá Lionel.
- Nem, ez még az első, azóta tart – felelte rá Robin zavartan a borospoharát forgatva a kezében. Lionel halkan füttyentett.
- Ragyogtok, mint a telihold öcskös! – kacsintott rá nevetve Lionel. – Áruld el, hogy csináltad?
- Azt hiszem, egy áldás és egy fagyöngy kellett hozzá – sorolta a karácsonyi kellékeket Robin. – Mindig azt hittem a karácsonyhoz elég a fenyőfa, meg a templomi prédikáció.
- De most…?
- Rájöttem, a legfontosabb, mégiscsak… a család – mosolyodott el szomorkásan Robin.
- Megkomolyodtál ember! – verte vállba az unokatestvérét Lionel. – Ezt én se tudtam volna jobban mindani. – A próféta szólt belőled! A családra! – emelte a poharát Lionel. A klántagok pohara újra megtelt, ahogy Francios körbehordozta a kancsót, s azok is magasra emelték a kupákat.
- A klánra!
- Te Robin! Hol is az a fagyöngy? Kell még neked? – morogta Lionel kiürítve a borospoharát.
- Nesze vidd! Kizárt, hogy kétszer bejön ugyanaz a trükk – nyúlt a zsebébe a fagyöngyért Robin és átnyomta Lionel markába.
- Majd elválik…
- Ne ejstd ki ezt a válás szót, nem tetszik – riadt meg Robin. – Eredj, hajrá a fagyöngy alatt! – vigyorgott a felkászálódó Lionelre Robin.
- Fagyöngyös szerencsét Lionel! – vihogtak oda a klántagok, mire Lionel fagyöngyöt tartó kezével leintette őket. Robin a kakukkos órára nézett az előtérben. Mikor mennek már el a vendégek? Kettesben akart maradni a feleségével… karácsonykor, kettesben, Mariával.
2012. december 24., hétfő
Karácsony reggelén
A távoli hegytetőn csillag táncol a havon. A szobában gyertya sejlik sötét alkonyon,
a kályhában parázs, mintha álom lenne, a karácsonyfát körülállják, békességben, csendben.
Erdő szélén ezüst fenyő, havas ággal büszkélkedő. Őz és nyuszi körbe járja, tekintetük megcsodálja. Képzeld el, hogy ott állok és Boldog Karácsonyt kívánok!
Szállingózott a hó, a hőmérsékletkülönbségtől lecsapódott a pára az ablakon. Robin belefúrta az arcát a párnájába. Karácsony reggel, és ő évek óta először ismét egyedül ébred az ágyban ezen a napon. Kezét végighúzta Maria érintetlen párnáján. A felesége a másik szárnyban alszik, a vendégszobában. Milyen lehangoló így kezdeni az áldott ünnepet! Meddig tart ez a most már lassan tényleg tarthatatlan állapot? Maria a felesége…még. Nem jó egyedül az ágyban. Hiányzik Maria lángvörös haja a párnáról, a hamuszürke szeme a reggeli ébredezés közben, a teste melege. Maria kedves, de büszke nő. Nem olyan könnyű kiengesztelni és igazság szerint Robin kételkedett abban, hogy valaha is sikerült volna már saját erejéből kibékülnie Mariával.
Kapkodva szedte magára a ruháit, s mosakodás közben a tükörben nézte gyűrűsujján a karikagyűrűjét. Egy valamit megfogadott, soha nem üti meg még egyszer a feleségét, de ez már késő fogadalom. Jaj, hogy lehet így elrontani valamit? Ami addig talán jól működött? Robin bosszúsan dobta a mosdóállványra a törülközőjét, s a reggeliző felé vette a lépteit. Fabian felöltözve a fakockáival játszott a folyosón anyja hálószobája előtt. Marmalode dzsemmel frissen leevett felsőjében édesdeden mosolygott fel az apjára.
- Milyen csendben vagy te jófiú! – hajolt le a fiához Robin. Fabian türelmes és végtelenül toleráns gyerek volt, Armand mellett tényleg egy igazi angyalnak tűnt. Soha nem ordítozta körbe a házat, és nem verte fel a szüleit legédesebb álmukból. Most is békésen várta, hogy mindenki felébredjen a maga ritmusában.
- A mami még alszik – tette apró ujjacskáját a szája elé.
- Akkor halkan meglepjük, hogy Boldog Karácsonyt kívánjunk neki elsőként ma. Mit szólsz hozzá? – vette a karjára a fiát Robin.
- Oké! – bólogatott Fabian. Robin homlokráncolva kaparászott a felesége hálószobáján. Miféle szánalmas egy alak vagyok, a fiamat használom pajzsként, hogy beléphessek a feleségem hálószobájába és konfrontáció nélkül megússzam? Kihasználom a gyereket? De hát ilyen egy férfi eszköztára ha nőkkel szemben indul harcba. Könnyedén betolta az ajtót és besasszézott Fabiannal a karján. Maria az ágyban álmosan ébredezett és pislogott a belépőre.
- Jó reggelt mami! Elsőként akartunk Boldog karácsonyt kívánni neked, és kérni egy hatalmas puszit! – vigyorgott Fabian és ahogy apja letette az ágyra Fabian egyből anyjához bújt és puszit nyomott Maria sápadt, szeplős arcára.
- Neked is Boldog Karácsonyt kisfiam! – szorította magához Maria a gyereket és ujjait könnyedén belefúrta fia fürtön-fürt göndör kis fürtjeibe.
- Apának is jár a puszi! – követelte ki Fabian várva a szülei reakciójára és csibészesen apjára mosolygott. Robin a fiára kacsintott. Fabianban lám igazi szövetségesre talál, ha az anyjáról van szó, és ezért most nagyon hálás volt a fiának.
- Hát jól van – nyögte kényszeredetten Maria. Robin az ágyra támaszkodva Maria fölé hajolt és ajkait könnyedén Maria ajkához érintette. Súlya alatt besüppedt az ágy Maria két oldalán, de a nő legalább nem kezdett kézzel lábbal tiltakozni. Ez is valami.
- Most már mehetünk le ajándékokat bontogatni? – kérdezte izgatottan Fabian és meg sem várva a szülei válaszát lecsusszant az ágyról és türelmetlenül kifutott a folyosóra.
- Robin…khm – köszörülgette még álomtól rekedtes hangon Maria. – Beszélnünk kellene.
- Öö…igen, hát persze…jó,…mikor is? – nyögte bambán Robin és hirtelen elgyengültek a lábai, ahogy összeszorult a mellkasában valami, amit vasmarokkal facsart ez a néhány szó. Beszélniük kellene? Jézusom! És ahogy kiejtette ezt a két szót! Mintha ítéletet hirdetne! Jaj ne, ne pont karácsonykor!- Robin gyötrődő tekintettel nézte a feleségét, de Maria kerülte a pillantását.
- Mondjuk…reggeli után – felelte rá határozottan Maria.
- Jól van, hát…akkor ajándékbontás után – bólintott Robin kényszeredetten. Még nem volt elég erő a lábában, hogy felálljon. Istenem add, hogy ne ez legyen életem legrosszabb karácsonya! – állt fel végül imbolyogva Robin és kitántorgott a hálószobából.
Robin kényszeredett félmosollyal vajazta a pirítóst és közben a fiát nézte, aki a fa alatt guggolva bontogatta az ajándékait. Francios mézessüteményeket sütött és azokkal díszítette a fát, Fabian ki is használta a titkos édességforrást és az alsó ágról leakasztott egy mézeskalácsformét és fogai közt ropogtatva nézegette legújabb szerzeményét egy favonatot. Maria nyugalma is csak látszólagos volt, alig nyúlt az ételhez, csak a teáját kavargatta egyre idegesebben, mindketten a gyereket nézték és kerülték egymás pillantását. Feszült percek voltak. Kínosak, kényszeredettek, Robin rettegett a rá váró beszélgetéstől, hogy mit akar majd a felesége mondani. Fejben már végigjátszotta a feladatokat. A házasságot Skóciában kötötték, tehát a skót törvények érvényesek rá, nem az angol törvények. Ha Maria kérvényezi a válást…
- Akkor átvonulhatunk a konyhába Robin? – tért rá szinte fuldokolva Maria.
- Ööö – Robin még mindig késleletetni akarta a dolgot. – Még ki sem bontottad az ajándékaidat! – mutatott a selyempapírba csomagolt kis ízléses csomagra Robin, majd leguggolt fia mellé és előhúzta az ajándékot, majd Maria ölébe tette.
- Igen persze, az ajándékok. Én most nem is gondoltam arra, hogy… - egyértelmű volt, hogy esze ágában sem volt Robinnak ajándékot nézni mindazok után, ami történt.
- Nem baj, csak bontsd ki a tiedet! – ült vissza a saját foteljébe Robin és zavarában a lábánál szundikáló Shadow fültövét kezdte vakargatni. Maria idegesen tépte fel a csomagolóanyagot. Fekete selyembe bugyolált ékszerdoboz lapult alatta. Maria zavartan pattintotta fel a fedelét. Ezüstös fényben ragyogó igazgyöngy fülbevalók és karperec simult a fekete bársonyba.
- Holdgyöngyök… - harapott az alsó ajkára elhalón Maria.
- Az utolsó Holdhercegnőnek – szólalt meg érzelmektől fojtott hangon Robin. – A halászok hozták a felszínre, kagylóhalászat közben találtak rá.
- Ez nagyon ritka…
- Amilyen te is vagy Maria - Robin izzó tekintettel kereste felesége tekintetét, de Maria kerülte a pillantását. Lesütött szemmel állt fel.
- Akkor most már átvonulunk a konyhába? – kérdezte sürgető türelmetlenséggel Maria.
- Igen, de…megengeded? – lépett hozzá fulladozva Robin és meg sem várva Maria válaszát, a gyöngy fülbevalókat kivette a felesége kezében tartott bársonytokból és Maria hullámos vörös haját hátraigazgatva Maria füléhez ért forró, száraz, remegő ujjaival s beleillesztette a fülbevalót. Maria felfelé fordított arccal és lehunyt szemmel viselte Robin apró, finom érintéseit. Robin ujjai átsimították Maria arcát, amelyen már nem látszottak a vörös foltok. Maria ajka megremegett az érintésre, és megrebbentek a szempillái, de némán tűrte, hogy Robin a másik fülébe is eligazgassa az ékszert. Robin kivette a bársonytokot Maria kezéből. A karkötőt kiemelte a tokot a zsebébe süllyesztette és Maria csuklóját megemelve rápattintotta a kis gyöngysort Maria vékony karjára. – Gyönyörű vagy vele – súgta Robin elhalón. Maria elhúzódott és ringó szoknyával a konyha felé vette az irányt. Fabian fel sem nézett szülei távozására. Lekötötte a szőnyegen tologatott vonat.
- Francios, ha magunkra hagy… - szólt Robin kényszeredetten.
- Igenis uram – törölgette nedves kezét a kötényébe Francios és kimenekült a konyhából. Bezárkóztak. S a csend rájuk telepedett.
Robin mély levegőt próbált venni, de csak remegve szippantgatott a konyha mézeskalácskeverékes illatából. Nem venné ki jól magát, ha minden tartás nélkül összeomlana a beszélgetés közepén, úgyhogy, most amíg még volt ereje hozzá, kihúzta a konyhaasztalnál lévő egyik széket. Élesen csikorgott a szék lába, ahogy a kövezeten húzta. Robin leereszkedett rá és várakozásteljesen összefonta ujjait. Rá sem ébredt, hogy valami imádkozáshoz készölődő pozícióban ül ott. Maria nem követte a példáját. Le-fel járkált a konyhában. Idegesen törölgette izzadő tenyerét bordó bársonyszoknyájába. Mély levegőket vett, mint akit máris mondandójába csap, aztán végül kifulladva kieresztette a levegőt. Mintha maga is bátorságot gyűjtene a beszédéhez. Robin semmiképpen sem akarta kezdeni a beszélgetést. Félt, hogy elárulná remegő hangja. A bizonytalansága, a kétségbeesése, a gyötrelme az aggódása. Hogy végül térden állva könyörögne Mariának ,hogy bocsásson meg, és soha ne hagyja el! Nem ez a teátrális megnyilvánulás szégyenét fokozná csak. Erősnek kell lenni!
Maria megnyalta az ajkait és futólag Robinra nézett. Robin arca kifürkészhetetlen volt. Úgy ült a konyhaasztalnál akár egy szfinx, rezzenéstelenül, rá meredő sötét tekintettel. Nem könnyíti meg a dolgát annyi szent. Nem segít elkezdeni a beszélgetést. Igaz nem is a férfi akart éppen karácsony reggelén kiadós beszélgetésbe kezdeni.
- Nem éppen ezen a napon akartam beszélni erről, de úgy érzem nem várhat tovább – kezdett bele Maria a kezeit tördelve. Robin lehunyta egy pillanatra a szemét. Édes Istenem! Adj erőt!
- Jogod van tudni, amire előbb-utóbb magad is rájöttél volna, egyszóval, úgy döntöttem, jogod van tudni, hogy… - Maria mély levegőt vett, lehunyta a szemét és kimondta, ami már napok óta nyomta a lelkét. – hogy eddig csak annak éreztem magam, de most már bizonyos vagyok benne, hogy ismét…várandós vagyok.
Robin döbbenten bámulta a nőt. Másodpercekig leblokkolt. Sokkot kapott. Mindenre számított ezen a reggelen. Az ég világon mindenre. Egy hosszas huzavonára a házasság és válás témájában, kiadós könyörgő beszédre, veszekedésre, bosszúságra, bármire. De nem…nem erre a hírre. Úgy ült ott mint akit fejbe kólintottak. Eddig imára kulcsolt ujjai piramisba formálódtak az orra előtt és megtámasztották a szeme közti kis völgyet. Az orrnyergére tapadtak az ujjai és csak nézte a nőt, aki vizenyős szemmel, tehetetlenül leeresztett karokkal, vörös ünneplő bársonyruhában állt és most egyenesen rá meredt bizonytalan szürke szemeivel.
- Szólj már valamit… - lehelte elhalón Maria. Ebben a kérésben minden ott lapult. Bizonytalanság, tanácstalanság, félelem. Az, hogy a kemény külső mögött Maria már napok óta hordozta magában a hírt, a bizonyosságot: hogy Robin ismét apa lesz.
- Jesszusom! Szóhoz sem jutok a döbbenettől – nyögte a tenyerébe Robin. – Terhes vagy! – Maria riadtan figyelte a férje reakcióit. Pontosan tudta, hogy Robin hogyan vélekedik erről a témáról. Fabian hírét sem fogadta kitörő örömmel. A sok gond között, Robinnak egy második gyerek mi lehet? Sorscsapás? Most mi lesz? Megint megveri? Maria félősen és fázósan fonta körül magán a karjait. – Mármint! – Robin felcsúsztatta mindkét tenyerét a homlokára és a homlokából kisöpörve a göndör tincseit a hajába túrt és hátrahúzva fürtjeit megtartotta a fején a tenyerét nem vette le és az asztalra könyökölve nézett Mariára. – Mindenre felkészültem ma reggel. Hogy mit mondasz! De erre…hát erre nem… - fújta ki a visszatartott levegőt Robin.
- Én…sajnálom…én – Maria szemét elfutotta a könny és fázósan dörzsölgette a karjait.
- Jézusom Maria ne sajnáld! Ez…váratlanul ért…komolyan nem térek magamhoz – nyögte Robin és hátralökve a széket felállt és egy lépéssel a felesége előtt termett és a karjaiba rántotta. – De ugyanakkor ez…a legcsodálatosabb karácsonyi ajándék, amit csak adhattál Maria!
2012. december 23., vasárnap
Erdei fenyővágás
Kutyaugatás verte fel az erdőt, a madarak felreppentek a közeli fák ágaira, ahogy a morzsaszín szűrő kutya végigügetett a hófödte tájon. Az apró kis ember futva követte a hóban meg-megbotlott. A kutya irányt váltott visszafordult és nyelvét lógatva nedves orrával megbökte a gyereket. Fabian átölelte a kutya puha nyakát.
- Apa lovagolhatok Shadow-on? – kérdezte hátrafordulva apjához Fabian.
- Ülj rá, de ne szorítsd nagyon! – szólt előre Robin jócskán lemaradva az erdőben.
- De jó! – Fabian ráhasalt a kutya hátára lábát átlendítette az állaton és elégedetten kapaszkodott meg Shadow csapzott szőrébe markolva. Shadow a havat szimatolva Robin felé poroszkált.
- Jó kutya! Jól van! – simogatta meg a terrier fejét futólag Robin. A vállán átvetve egy jókora baltát cipelt magával és közben nézegette az ösvény menti fákat.
- Fuss! Fuss! Vágtass! Gyorsabban! – noszogatta a kutyát Fabian.
- Nem ló, nem fog vágtatni! – rázta a fejét Robin. – Igazítsd meg a sapkádat Fabian, mert elhagyod! – szólt rá Robin a gyerekre. Fabian ügyetlenül rántott egyet a füle alatt a kötött anyagon, de az csálébban állt a fején, és a szemébe lógott. Robin beérte a kutya-gyerek párost és tenyerét Fabian fejére téve eligazgatta a sapkát Fabian fején.
- Na, hagyj! – tiltakozott Fabian. – Gyí! Gyí! Előre! – Robin felnézett a meredek útszakaszon a kiszemelt tisztás felé. A szabad területen szűrt fény világította meg a havas fenyőfákat. Robin elhajította a baltát.
- Fabian! Válassz egyet! – nézett körbe a különböző méretű ezüst és nordmann fenyők tarkázta tisztás szélén Robin. Fabian nevetve lecsúszott Shadow hátáról és beleborult a hóba, a kutya szimatolgatva körbeszaladgálta a gyereket, Fabian nevetve rúgkapált a hóban. – Fabian! Állj fel! Átázik a ruhád! – nézte a gyereket rosszalva Robin, de gyúrt egy puha hógolyót és a fiához dobta.
- Neee! – visította Fabian és ő is markolni kezdte a havat maga körül és apja felé hajigálta. Robin nevetve incselkedett a gyerekkel. – Kapjuk el apát! – kiáltotta lelkesen Fabian és a kutyával együtt Robinra támadtak, Shadow Robin kabátjának ujját huzogatta, Fabian pedig apja lábába kapaszkodva térdelt a hóban.
- Segítség! – nevette Robin, de végül elborult és hagyta, hogy fia rámásszon.
- Ez az! Hófürdő! – éljenezte győzelmét Fabian, mire Robin a magasba emelte a fiát és a levegőben meglengette a gyereket. Fabianról hullott rá a hó, s Fabian kipirult arccal nevetve küzdött az apja erős karjai ellen. A két de Noir a hóban hancúrozott, Fabian éles kacagása és Robin hasból feltörő nevetése váltogatta egymást, amit Shadow egy-egy vakkantása tarkított. Mindketten teljesen hóemberré változtak a játék hevében, Fabian lendületből a feltápászkodó apjára rontott. Robin játékosan hanyattvágódott a hóban.
- Végem! Kész, nem tudok tovább menni! – Fabian kuncogva könyökölt az apja mellkasára és lekuporodott a hóba apja oldalánál.
- Ne csináld már apa! – rázogatta apja karját, ahogy Robin fájón szorongatta az oldalát.
- Visszavágó! – kapta fel a fejét Robin. Fabian sikítozva mászott előre a hóban, felpattant és futkározott cikázva a tisztáson apja elől menekülve.
- Itt vagyok a sarkadban! – kiáltotta Robin, ahogy fia újra és újra elsiklott kitartott karjai alatt.
- Nee! Juj, ne juj! – visongott Fabian, és körbefutotta a terebélyes fenyőfát. Robin kicselezte és a másik oldalon megkerülve Fabian egyenesen a karjaiba rohant.
- Ó nem ér! – lengette Fabian a lábait a levegőben, ahogy apja felkapta és megforgatta a levegőben.
- Vége a játéknak! Válassz egy fenyőfát! Melyiket szeretnéd otthon látni? – sepergette le Fabianról a havat Robin.
- Ezt! – mutatott a legközelebbi fára Fabian.
- Ez még kicsi fa, majd néhány év múlva – intette le Robin.
- Akkor azt! – futott egy hatalmas terebélyes fenyőfára Fabian.
- Az nem fér be, hatalmas – ingatta a fejét Robin, a baltát felvette a hóból és szakértő szemmel méregette a fenyőfákat. Szép, arányos és nagy fát szeretett volna a vadászházban látni.
- Akkor ezt, vagy ezt…vagy ezt… - Fabian egyik fától a másikig rohant, mindegyiknek megcsapkodta az alsó ágait, amitől azok összerezzentek és levedlették magukról fehér köntösüket. Fabiannak megtetszett a játék és már el is felejtette, hogy mit kell csinálni. Futkározott a fák között, Shadow lelkesen követte a gyereket, együtt futkostak a fák között szlalomban, cikáztak, fogócskáztak. Fabian pofozgatta a fenyőfákat, majd minél magasabb súlypontemelkedést akart elérni, elrugaszkodva figyelte, hogy melyik a legmagasabb ág, amire ráütve elkezd peregni róla a hó.
Robin végül szemmértékkel maga választotta ki idén is a karácsonyfát. A tavalyi elegáns ezüstfenyő helyett idén a nordmann mélyzöld színénél döntött. Tömött és teljesen szimmetrikus fa mélyzöld levelei és finom fenyőillata és tekintélyes mérete miatt nyerte el a tetszését. Robin meglendítette a baltát a kezében és egy erőset csapott a fenyő törzsére. Amikor a tizedik ütésre sem dőlt ki a fa Robin fújtatva felegyenesedett. Most már aztán egyáltalán nem fázott. Kimelegedett, leizzadt és a fa még mindig tüneményesen uralta a fenyvesek közt a maga helyét. Robin dühösen meglendítette a baltát és újra felé csapott, de a lendítés íve megtört, ahogy a fájdalom a derekába hasított.
- Bakker! Soha többet karácsonyt! – hajította el a baltát és fájdalmasan dörzsölgette a derekát.
- Nézd apa! Nézz ide milyen magasra ugrok! – kiáltotta Fabian és lerugaszkodott. – Láttad!? Láttad apa!?
- Láttam, ügyes vagy fiam! – szűrte a fogai közt fájósan Robin, de fekete szemével szúrósan az előtte makacsul magasodó fenyőfát bámulta. Derekát dörzsölgetve járta körbe a fát. Már minden oldalról meglazította, miért nem dől már el valamerre? Fáradtan emelte fel ismét a baltát és egy nagyot csapott rá. A fa végre bizonytalanul imbolyogni kezdett, Robin csapott még egyet a törzsére és…
- Dől a fa! – dobta el vigyorogva a baltát Robin. Fabian a kiáltásra felkapta a fejét és tapsikolva ugrált közelebb.
- Ez az! Dől a fa! – a méretes nordmadd fenyő nagy puffanással terült el a hóban. Fabian körbeszaladgálta.
- Ezt most magunkkal visszük! Egy kis apróság az erdőből. Zsebre vele és mehetünk – dörzsölgette a tenyerét elégedetten Robin.
- De apa! – tiltakozott heves gyermeki őszinteséggel Fabian. – Ezt nem tudjuk zsebre tenni, túl nagy! – ütögette az apját, aki kacagva simogatta meg a fejét.
- Jól van én is tudom! – nevetett Robin.
- Hozod a baltámat? – kérdezte Fabiant és a hóba mutatott ahol a balta süppedt a hóba.
- Jó! – Fabian odaszaladt és leguggolva megpróbálta felemelni. – Nem jó! Ez a balta nehéz! – állapította meg Fabian ahogy küszködve próbálta felemelni. Robin a fejét ingatva mosolygott fia próbálkozásain.
- Gyere, irány a meleg kakaó! – hajolt le fia mellett és felemelte a baltát a hóból, majd a fenyő kiszélesedő törzsét megragadta és vonszolni kezdte maga után a hóban a zsákmányt. A három méteres fenyőfa uszályként kúszott Robin után, seperte a havat és Fabian baktatott a fenyőfa csúcsánál, nézte a másfél méteres ösvényt, amit a fenyőfa söpört a hóba.
- Van fenyőfánk és hazavisszük! – örvendezett Fabian és előre futott apjához, majd vissza a fenyőfa oldalához, nézte a nagy fát, ahogy apja húzza a hóban.
- Gyere, ne kóborolj el! – zihálta Robin maga után húzva-vonva a fenyőfát. – Látod fiam van valami haszna is ha saját fenyvesed van, kivághatod a karácsonyi fenyőfádat és még erdei voltában választhatod ki.
- Ühüm – biccentett hozzá fontolóra véve apja szavait Fabian. – Jó nagy fa apa!
- Az bizony, és dög nehéz is! – engedte el a fatörzset egy pillanatra Robin, hogy kifújja magát. Belelihegett a hideg téli levegőbe, lehelete látszott a hidegben, kezén feljebb húzta a bőrkesztyűjét.
- Már nem vagyunk messze! – emelte meg nyögve a fatörzset Robin, megjegyzésével inkább magát ösztökélve mint a gyereket. Maria adventi koszorút helyezett a vadászház ajtajára, amikor a két fiú megérkezett a vadászház előtti tisztásra.
- Anya! Vágtunk fát! Apa most hozza! Nézd milyen óriási! – futott előre Fabian. Robin erős dőlésszöggel ráncigálta maga után a zsákmányát, ami kivételesen nem állati tetem volt, hanem egy növény.
Maria összevont szemöldökkel nézte Shadowt, amint dolgavégezetten beüget mellette a vadászház előterébe, nedves bundája már most ázottkutyaszagot árasztott, mi lesz, ha a kandalló előtt elterül? Maria megtapogatta a gyereket.
- Csurom víz a ruhád Fabian! Szólj Franciosznak, hogy készítsen fürdővizet! – tolta be a melegbe a gyereket Maria. – Te minek vonszolod ezt az erdő közepéből, hiszen itt körülöttünk is volt épp elég fa? – mérte végig a fenyőfával küszködő férfit.
- Íme a legpompásabb fa az én Hercegnőmnek, hogy tökéletes legyen a karácsonyunk! – engedte el a fenyőfát Robin és elégedetten mutatott a méretes fenyőre.
- Nem fog beférni! - méregette a fát Maria a vadászház ajtajából.
- Illatos, arányos és gyönyörű, akárcsak a feleségem – vigyorgott Robin Mariára.
- Tartsd meg a bókjaidat te disznó! – fordult sarkon Maria és suhogó szoknyával bevonult a vadászház belsejébe. Robin sóhajtva nézett utána, majd utolsó erejéből még becibálta a fenyőfát a kétszárnyú ajtón.
- Összekarcolod a lakkozott parkettánkat! – figyelte Robin fenyőfavonszoló technikáját Maria.
- Majd újra csiszoltatom – legyintett Robin. – Jobban haladnék, ha segítenél nem csak állnál ott csípőre tett kézzel!
- Megyek megfürdetem Fabiant! – húzta fel az orrát Maria és az emeletre menekült.
- Francios! Hozz bort! Átfagytam! – kurjantotta el magát Robin és kalapját, sálját és kesztyűjét ledobta ahol épp sorra került a szalon felé. – Itt a fa!
- Azt látom uram – törölgette a kötényét Francios és bizonytalanul méregette a fenyőfát. – Az állat saras uram és behordott egy csomó nedvet, összevizezte a szőnyeget.
- Majd megmosdatom! – legyintett Robin és kihúzta a csizmája szárából a kését. Lerogyott a szalon fotelébe és az ölébe húzta a nordmann fenyő törzsét. – Előbb ezzel a pompázatos fenyővel kell foglalkoznom. Ideje kezelésbe vennem – simogatta meg a gyantás nedves fatörzset mint egy asztalos a munkáját. Határozott magabiztos mozdulattal kezdte faragni a fatörzset, hogy a tartóba méretezze a fenyőfát. Fabian frissen mosdottan futott le az emeletről.
- Hol a kakaóm? Anya azt mondta, hogy most forró! – szaladgált apja körül, átugrotta a kutyát és berontott a konyhába Francioshoz.
- Fabian, itt van az asztalon , már kikészítettem! – kiáltott utána fejét ingatva Maria. Fabian nagy kortyokban cuppogva itta a kakaót a bögréjéből, közben sötét szembogara a szalonban tartózkodókon járt. Apja koncentrált, szuggesztív arcán és munkáján, ahogy elszántan nyesegette a késével a fatörzset, anyja, ahogy a szekrényből kiveszi a frissen hajtott, vasalt és keményített ünnepi asztalterítőt. Fabian az utolsó cseppig kiitta a kakaót a bögréből.
- Szeretlek titeket! – mosolyodott el elégedetten Fabian. A szülei meglepetten fordultak felé. Maria az ölébe engedte a terítőt, Robin abbahagyta a faragást. Fabian felváltva hol egyikükre hol másikukra nézett és kakaóhabos bajszával a szája fölött mosolygott a szüleire.
- Mi is szeretünk kicsim! – tért magához először Maria döbbenetéből, s viszonozta fia mosolyát.
- Akkor minden jó! Szuper a karácsony! – tette a bögréjét az asztalra Fabian és beviharzott az étkezőbe apja és Maria között. Robin elgondolkodva nézett a gyerek után, majd folytatta a fafaragást.
- Legalább ő tud örülni a karácsonynak – mondta halkan Maria.
- Már tudom, hogy tavaly miért döntöttem az ezüstfenyő mellett – vicsorított Robin, ahogy újra és újra nyesett a fenyőfa törzséből. – Ez a nordmann fenyő sok munkával jár. A francba is de belefáradtam – törölgette a könyökhajlatába gyöngyöző homlokát Robin. Maria átvonult a damasztterítővel az étkezőbe és erős csapkodó lendülettel felterítette a széles, hosszú étkezőasztalra. Robin a szeme sarkából figyelte, ahogy Fabian felmászik a székre és az asztalra könyökölve csivitelésbe kezd anyjával. Maria szalvétákat rendezgetve válaszolgatott a fiának, s ide-oda járkált az asztal körül. Robin nagy sóhajjal dőlt hátra a fotelban. A fenyőfa beborította a lábszárát és a fenyő törzse a térdét nyomta.
- Francios! Állítsuk a tartóba a fát! - Az erős talapzatú ezüstbevonatú díszes karácsonyfatalp már a szalonba volt állítva. Robin megemelte a fenyő törzsét, Francios pedig feltornázta a hatalmas fa csúcsát a levegőbe, egy székre állva tartotta egyenesben, amíg Robin megemelte és beleillesztette a faragott törzset a tartóba. Néhány tűlevél pergett a felállításon szorgoskodókra, de aztán ott állt hűvösen, zölden, fenyő és gyantaillatúan a hatalmas, terebélyes, pompázatos zöld fenyő. Robin elégedetten szemlélte a választását, az itt a szalonban felállított fát. Büszke volt a művére. A csúcsa épp a mennyezetet súrolta. Ismét remek szemmértékkel választott, ez a fa ide nőtt egész életében erre a karácsonyra várt, Robin szalonjába a vadászházba. S Robinnak a fia szavai jutottak eszébe: Mégiscsak jó lesz ez az idei karácsony?
- Apa lovagolhatok Shadow-on? – kérdezte hátrafordulva apjához Fabian.
- Ülj rá, de ne szorítsd nagyon! – szólt előre Robin jócskán lemaradva az erdőben.
- De jó! – Fabian ráhasalt a kutya hátára lábát átlendítette az állaton és elégedetten kapaszkodott meg Shadow csapzott szőrébe markolva. Shadow a havat szimatolva Robin felé poroszkált.
- Jó kutya! Jól van! – simogatta meg a terrier fejét futólag Robin. A vállán átvetve egy jókora baltát cipelt magával és közben nézegette az ösvény menti fákat.
- Fuss! Fuss! Vágtass! Gyorsabban! – noszogatta a kutyát Fabian.
- Nem ló, nem fog vágtatni! – rázta a fejét Robin. – Igazítsd meg a sapkádat Fabian, mert elhagyod! – szólt rá Robin a gyerekre. Fabian ügyetlenül rántott egyet a füle alatt a kötött anyagon, de az csálébban állt a fején, és a szemébe lógott. Robin beérte a kutya-gyerek párost és tenyerét Fabian fejére téve eligazgatta a sapkát Fabian fején.
- Na, hagyj! – tiltakozott Fabian. – Gyí! Gyí! Előre! – Robin felnézett a meredek útszakaszon a kiszemelt tisztás felé. A szabad területen szűrt fény világította meg a havas fenyőfákat. Robin elhajította a baltát.
- Fabian! Válassz egyet! – nézett körbe a különböző méretű ezüst és nordmann fenyők tarkázta tisztás szélén Robin. Fabian nevetve lecsúszott Shadow hátáról és beleborult a hóba, a kutya szimatolgatva körbeszaladgálta a gyereket, Fabian nevetve rúgkapált a hóban. – Fabian! Állj fel! Átázik a ruhád! – nézte a gyereket rosszalva Robin, de gyúrt egy puha hógolyót és a fiához dobta.
- Neee! – visította Fabian és ő is markolni kezdte a havat maga körül és apja felé hajigálta. Robin nevetve incselkedett a gyerekkel. – Kapjuk el apát! – kiáltotta lelkesen Fabian és a kutyával együtt Robinra támadtak, Shadow Robin kabátjának ujját huzogatta, Fabian pedig apja lábába kapaszkodva térdelt a hóban.
- Segítség! – nevette Robin, de végül elborult és hagyta, hogy fia rámásszon.
- Ez az! Hófürdő! – éljenezte győzelmét Fabian, mire Robin a magasba emelte a fiát és a levegőben meglengette a gyereket. Fabianról hullott rá a hó, s Fabian kipirult arccal nevetve küzdött az apja erős karjai ellen. A két de Noir a hóban hancúrozott, Fabian éles kacagása és Robin hasból feltörő nevetése váltogatta egymást, amit Shadow egy-egy vakkantása tarkított. Mindketten teljesen hóemberré változtak a játék hevében, Fabian lendületből a feltápászkodó apjára rontott. Robin játékosan hanyattvágódott a hóban.
- Végem! Kész, nem tudok tovább menni! – Fabian kuncogva könyökölt az apja mellkasára és lekuporodott a hóba apja oldalánál.
- Ne csináld már apa! – rázogatta apja karját, ahogy Robin fájón szorongatta az oldalát.
- Visszavágó! – kapta fel a fejét Robin. Fabian sikítozva mászott előre a hóban, felpattant és futkározott cikázva a tisztáson apja elől menekülve.
- Itt vagyok a sarkadban! – kiáltotta Robin, ahogy fia újra és újra elsiklott kitartott karjai alatt.
- Nee! Juj, ne juj! – visongott Fabian, és körbefutotta a terebélyes fenyőfát. Robin kicselezte és a másik oldalon megkerülve Fabian egyenesen a karjaiba rohant.
- Ó nem ér! – lengette Fabian a lábait a levegőben, ahogy apja felkapta és megforgatta a levegőben.
- Vége a játéknak! Válassz egy fenyőfát! Melyiket szeretnéd otthon látni? – sepergette le Fabianról a havat Robin.
- Ezt! – mutatott a legközelebbi fára Fabian.
- Ez még kicsi fa, majd néhány év múlva – intette le Robin.
- Akkor azt! – futott egy hatalmas terebélyes fenyőfára Fabian.
- Az nem fér be, hatalmas – ingatta a fejét Robin, a baltát felvette a hóból és szakértő szemmel méregette a fenyőfákat. Szép, arányos és nagy fát szeretett volna a vadászházban látni.
- Akkor ezt, vagy ezt…vagy ezt… - Fabian egyik fától a másikig rohant, mindegyiknek megcsapkodta az alsó ágait, amitől azok összerezzentek és levedlették magukról fehér köntösüket. Fabiannak megtetszett a játék és már el is felejtette, hogy mit kell csinálni. Futkározott a fák között, Shadow lelkesen követte a gyereket, együtt futkostak a fák között szlalomban, cikáztak, fogócskáztak. Fabian pofozgatta a fenyőfákat, majd minél magasabb súlypontemelkedést akart elérni, elrugaszkodva figyelte, hogy melyik a legmagasabb ág, amire ráütve elkezd peregni róla a hó.
Robin végül szemmértékkel maga választotta ki idén is a karácsonyfát. A tavalyi elegáns ezüstfenyő helyett idén a nordmann mélyzöld színénél döntött. Tömött és teljesen szimmetrikus fa mélyzöld levelei és finom fenyőillata és tekintélyes mérete miatt nyerte el a tetszését. Robin meglendítette a baltát a kezében és egy erőset csapott a fenyő törzsére. Amikor a tizedik ütésre sem dőlt ki a fa Robin fújtatva felegyenesedett. Most már aztán egyáltalán nem fázott. Kimelegedett, leizzadt és a fa még mindig tüneményesen uralta a fenyvesek közt a maga helyét. Robin dühösen meglendítette a baltát és újra felé csapott, de a lendítés íve megtört, ahogy a fájdalom a derekába hasított.
- Bakker! Soha többet karácsonyt! – hajította el a baltát és fájdalmasan dörzsölgette a derekát.
- Nézd apa! Nézz ide milyen magasra ugrok! – kiáltotta Fabian és lerugaszkodott. – Láttad!? Láttad apa!?
- Láttam, ügyes vagy fiam! – szűrte a fogai közt fájósan Robin, de fekete szemével szúrósan az előtte makacsul magasodó fenyőfát bámulta. Derekát dörzsölgetve járta körbe a fát. Már minden oldalról meglazította, miért nem dől már el valamerre? Fáradtan emelte fel ismét a baltát és egy nagyot csapott rá. A fa végre bizonytalanul imbolyogni kezdett, Robin csapott még egyet a törzsére és…
- Dől a fa! – dobta el vigyorogva a baltát Robin. Fabian a kiáltásra felkapta a fejét és tapsikolva ugrált közelebb.
- Ez az! Dől a fa! – a méretes nordmadd fenyő nagy puffanással terült el a hóban. Fabian körbeszaladgálta.
- Ezt most magunkkal visszük! Egy kis apróság az erdőből. Zsebre vele és mehetünk – dörzsölgette a tenyerét elégedetten Robin.
- De apa! – tiltakozott heves gyermeki őszinteséggel Fabian. – Ezt nem tudjuk zsebre tenni, túl nagy! – ütögette az apját, aki kacagva simogatta meg a fejét.
- Jól van én is tudom! – nevetett Robin.
- Hozod a baltámat? – kérdezte Fabiant és a hóba mutatott ahol a balta süppedt a hóba.
- Jó! – Fabian odaszaladt és leguggolva megpróbálta felemelni. – Nem jó! Ez a balta nehéz! – állapította meg Fabian ahogy küszködve próbálta felemelni. Robin a fejét ingatva mosolygott fia próbálkozásain.
- Gyere, irány a meleg kakaó! – hajolt le fia mellett és felemelte a baltát a hóból, majd a fenyő kiszélesedő törzsét megragadta és vonszolni kezdte maga után a hóban a zsákmányt. A három méteres fenyőfa uszályként kúszott Robin után, seperte a havat és Fabian baktatott a fenyőfa csúcsánál, nézte a másfél méteres ösvényt, amit a fenyőfa söpört a hóba.
- Van fenyőfánk és hazavisszük! – örvendezett Fabian és előre futott apjához, majd vissza a fenyőfa oldalához, nézte a nagy fát, ahogy apja húzza a hóban.
- Gyere, ne kóborolj el! – zihálta Robin maga után húzva-vonva a fenyőfát. – Látod fiam van valami haszna is ha saját fenyvesed van, kivághatod a karácsonyi fenyőfádat és még erdei voltában választhatod ki.
- Ühüm – biccentett hozzá fontolóra véve apja szavait Fabian. – Jó nagy fa apa!
- Az bizony, és dög nehéz is! – engedte el a fatörzset egy pillanatra Robin, hogy kifújja magát. Belelihegett a hideg téli levegőbe, lehelete látszott a hidegben, kezén feljebb húzta a bőrkesztyűjét.
- Már nem vagyunk messze! – emelte meg nyögve a fatörzset Robin, megjegyzésével inkább magát ösztökélve mint a gyereket. Maria adventi koszorút helyezett a vadászház ajtajára, amikor a két fiú megérkezett a vadászház előtti tisztásra.
- Anya! Vágtunk fát! Apa most hozza! Nézd milyen óriási! – futott előre Fabian. Robin erős dőlésszöggel ráncigálta maga után a zsákmányát, ami kivételesen nem állati tetem volt, hanem egy növény.
Maria összevont szemöldökkel nézte Shadowt, amint dolgavégezetten beüget mellette a vadászház előterébe, nedves bundája már most ázottkutyaszagot árasztott, mi lesz, ha a kandalló előtt elterül? Maria megtapogatta a gyereket.
- Csurom víz a ruhád Fabian! Szólj Franciosznak, hogy készítsen fürdővizet! – tolta be a melegbe a gyereket Maria. – Te minek vonszolod ezt az erdő közepéből, hiszen itt körülöttünk is volt épp elég fa? – mérte végig a fenyőfával küszködő férfit.
- Íme a legpompásabb fa az én Hercegnőmnek, hogy tökéletes legyen a karácsonyunk! – engedte el a fenyőfát Robin és elégedetten mutatott a méretes fenyőre.
- Nem fog beférni! - méregette a fát Maria a vadászház ajtajából.
- Illatos, arányos és gyönyörű, akárcsak a feleségem – vigyorgott Robin Mariára.
- Tartsd meg a bókjaidat te disznó! – fordult sarkon Maria és suhogó szoknyával bevonult a vadászház belsejébe. Robin sóhajtva nézett utána, majd utolsó erejéből még becibálta a fenyőfát a kétszárnyú ajtón.
- Összekarcolod a lakkozott parkettánkat! – figyelte Robin fenyőfavonszoló technikáját Maria.
- Majd újra csiszoltatom – legyintett Robin. – Jobban haladnék, ha segítenél nem csak állnál ott csípőre tett kézzel!
- Megyek megfürdetem Fabiant! – húzta fel az orrát Maria és az emeletre menekült.
- Francios! Hozz bort! Átfagytam! – kurjantotta el magát Robin és kalapját, sálját és kesztyűjét ledobta ahol épp sorra került a szalon felé. – Itt a fa!
- Azt látom uram – törölgette a kötényét Francios és bizonytalanul méregette a fenyőfát. – Az állat saras uram és behordott egy csomó nedvet, összevizezte a szőnyeget.
- Majd megmosdatom! – legyintett Robin és kihúzta a csizmája szárából a kését. Lerogyott a szalon fotelébe és az ölébe húzta a nordmann fenyő törzsét. – Előbb ezzel a pompázatos fenyővel kell foglalkoznom. Ideje kezelésbe vennem – simogatta meg a gyantás nedves fatörzset mint egy asztalos a munkáját. Határozott magabiztos mozdulattal kezdte faragni a fatörzset, hogy a tartóba méretezze a fenyőfát. Fabian frissen mosdottan futott le az emeletről.
- Hol a kakaóm? Anya azt mondta, hogy most forró! – szaladgált apja körül, átugrotta a kutyát és berontott a konyhába Francioshoz.
- Fabian, itt van az asztalon , már kikészítettem! – kiáltott utána fejét ingatva Maria. Fabian nagy kortyokban cuppogva itta a kakaót a bögréjéből, közben sötét szembogara a szalonban tartózkodókon járt. Apja koncentrált, szuggesztív arcán és munkáján, ahogy elszántan nyesegette a késével a fatörzset, anyja, ahogy a szekrényből kiveszi a frissen hajtott, vasalt és keményített ünnepi asztalterítőt. Fabian az utolsó cseppig kiitta a kakaót a bögréből.
- Szeretlek titeket! – mosolyodott el elégedetten Fabian. A szülei meglepetten fordultak felé. Maria az ölébe engedte a terítőt, Robin abbahagyta a faragást. Fabian felváltva hol egyikükre hol másikukra nézett és kakaóhabos bajszával a szája fölött mosolygott a szüleire.
- Mi is szeretünk kicsim! – tért magához először Maria döbbenetéből, s viszonozta fia mosolyát.
- Akkor minden jó! Szuper a karácsony! – tette a bögréjét az asztalra Fabian és beviharzott az étkezőbe apja és Maria között. Robin elgondolkodva nézett a gyerek után, majd folytatta a fafaragást.
- Legalább ő tud örülni a karácsonynak – mondta halkan Maria.
- Már tudom, hogy tavaly miért döntöttem az ezüstfenyő mellett – vicsorított Robin, ahogy újra és újra nyesett a fenyőfa törzséből. – Ez a nordmann fenyő sok munkával jár. A francba is de belefáradtam – törölgette a könyökhajlatába gyöngyöző homlokát Robin. Maria átvonult a damasztterítővel az étkezőbe és erős csapkodó lendülettel felterítette a széles, hosszú étkezőasztalra. Robin a szeme sarkából figyelte, ahogy Fabian felmászik a székre és az asztalra könyökölve csivitelésbe kezd anyjával. Maria szalvétákat rendezgetve válaszolgatott a fiának, s ide-oda járkált az asztal körül. Robin nagy sóhajjal dőlt hátra a fotelban. A fenyőfa beborította a lábszárát és a fenyő törzse a térdét nyomta.
- Francios! Állítsuk a tartóba a fát! - Az erős talapzatú ezüstbevonatú díszes karácsonyfatalp már a szalonba volt állítva. Robin megemelte a fenyő törzsét, Francios pedig feltornázta a hatalmas fa csúcsát a levegőbe, egy székre állva tartotta egyenesben, amíg Robin megemelte és beleillesztette a faragott törzset a tartóba. Néhány tűlevél pergett a felállításon szorgoskodókra, de aztán ott állt hűvösen, zölden, fenyő és gyantaillatúan a hatalmas, terebélyes, pompázatos zöld fenyő. Robin elégedetten szemlélte a választását, az itt a szalonban felállított fát. Büszke volt a művére. A csúcsa épp a mennyezetet súrolta. Ismét remek szemmértékkel választott, ez a fa ide nőtt egész életében erre a karácsonyra várt, Robin szalonjába a vadászházba. S Robinnak a fia szavai jutottak eszébe: Mégiscsak jó lesz ez az idei karácsony?
2012. december 22., szombat
Adventi fohász
Maria hideg borogatást tett az arcára, mely még mindig tompán fájón égett, bizsergőn, mintha a nap hintett volna csókot sápadt bőrére. Meglengette a kendőt a tálban és kicsavarta, majd újra az arcához emelte. Hallotta, ahogy a konyhaajtóban megállt a férfi. Fekete fényesre pucolt csizmában, gyantaillatú fekete ingben, mely most is szabadon hagyta a mellkasát. Maria szürke szeme a fekete göndör mellkas-szőrzetre siklott, mire a férfi zavartan húzta meg a zsinórt, hogy elfedje az anyag a mellkasát. Fényes faggyúval peckesre állított tollak ékesítették ruháját. Frissen borotvált arca olyan vonzó volt, hogy Ezüstharmat minden asszonya megbámulja majd. Haja még enyhén nedvesen tapadt a halántékára, de már most feketén göndörödött jellegzetes formába. Fabian mellette komoly képpel nézte anyját, kis ünneplőkabátjának az alját zavartan húzta lejjebb. A két legfontosabb férfi az életében, és milyen gyönyörűek így, feketében, ünneplőben, elegánsan, komolyan.
- Nézd meg, hogy nézek ki? Hogy menjek így az emberek elé? – sziszegte Maria fél arcáról lehúzva a borogatást. Még mindig természetellenes vörösben lángolt a bársonyos fehér bőr. Robin lehajtotta a fejét és a fiának nyújtotta a kezét. Maria koppanó csizmával állt fel az asztal mellől és lobogó szoknyával előzte ki a férfiakat. A fehér kitömött medve a háta mögött most mintha lomhán ballagna az erdő felé. Maria bámulta a szőrök sűrűjét a tükörben, miközben az arca elé igazgatta a kalapjáról lehúzott fekete csipkét. – El kell takarnom az arcom, mintha bűnös asszony lennék, aki szégyelli magát, pedig valójában csak a férjem tettét szégyellem az arcomon! – szűrte hidegen a fogai közt Maria és fia másik kezét megfogva a kint várakozó szán felé vette lépteit. Némán haladtak a frissen ropogó hóban. Fabian felvidámodva guggolt le, hogy nagyot robbanjon a bokáig érő szűz hóba.
- Fabian! Most ne! – szólt a fiára csendesen Robin, s lehajolva a gyerek hóna alá nyúlt, s fellendítette a szánra. Maria megkerülve a férfit egyedül rugaszkodott el, hogy felszálljon, s fia mellé ülve elkezdte a gyereket gondosan betakargatni a szőrmékkel.
- Ahova megyünk, ott csendben kell lenned és nem szaladgálhatsz, anya és apa közt ülsz majd végig rendben?
- Nem mehetek oda Armandhoz? – nézett fel anyjára, miközben Maria a gyerek sapkáját húzta jobban Fabian fejébe. Közben Robin is felpattant a szánra és a lovak megindultak a kis ösvényen Ezüstharmat felé.
- Most nem. Majd később játszotok! De lesznek gyertyák, énekelünk, nagyon hangulatos lesz – nyugtatta Maria a fiát. Fabian a puha szőrmék közt kényelmesen elhelyezkedett és nézte a felé röpködő hópelyheket. Robin a fia feje felett Mariát nézte. Ujjaival át akarta simítani felesége kivörösödött arcát, amit most takart a finom csipkeanyag, de Maria elfordította a fejét.
- Ne érj hozzám! – zihálta, és az út menti fenyveseket bámulta végig, Ezüstharmatig.
A templom előtt, a falu apraja-nagyja sürgölődött. A de Noir család nagy része is itt volt már, Mindenki a szokásos helyére igyekezett a templomi padsorok között. Mint egyenesági örökösöknek Robinék az első sorban foglaltak helyet. A kis folyosó másik oldalán a Merryweather család ült.
- De jó, hogy eljöttetek, már olyan régen láttalak titeket. Miért nem jöttök mostanában hozzánk Maria? – szorította meg Loveday Maria apró kis kesztyűs kezét.
- Kedves, hogy invitálsz minket Loveday, de Fabian most minden percünket leköti, talán majd az ünnepek után – felelte elhalón Maria és leereszkedett a templomsor hűvös zsámolyára. Fabian aki most először járt a templomban, mindent megcsodált. Megtapogatta a kopott padokat, a hideg meszelt falat, a kövezetet. Robinnak úgy kellett mindenhonnan elrángatnia, különösen az Úr asztalának fényes, díszes területéről. Betuszkolta a gyereket a padsorba Maria mellé és mielőtt Fabiannak lehetősége lett volna felpattanni onnan, gyorsan maga is leült, hogy elzárja a gyerek előtt a kivezető utat. Maria közönyös képpel lapozgatta a fekete énekeskönyv hártyavékony lapjait. Kesztyűjét a kis padra a könyv mellé tette, a hidegben le-fel járt karikagyűrűje az ujján. Csak Robin látta, hogy remegnek a vékony ujjak a lapozgatás közben. Robin levette fia fejéről a sapkát, kigombolta fekete kabátkáját és a bőrkabátja zsebéből elővarázsolt a gyereknek egy fenyőtobozt. Fabian csendes mosollyal köszönte meg a játékot, amivel remélhetőleg eljátszik a szertartás alatt. Panaszosan felbúgott az orgona, ami az istentisztelet kezdetét jelezte. Robin pedig a padon összekulcsolt kézzel bámulta a keresztet.
Vajon mikor hajtotta a homlokát imára kulcsolt kezére, már maga sem tudta. De a gondolatok ott kavarogtak a fejében, nem is figyelték a pap szavait. Csak egy gondolat járta át egész lényét, egy közvetlen fohász, itt a templomban, Istenhez:
- Add Uram, hogy e hét borzalmai után béke költözzön családom, s főleg feleségem szívébe, Add, hogy ez a hónap más legyen mint a múló esztendő, hogy más legyen mint a zaklatott, gondoktól terhelt házasság, s élet. Add Uram, hogy a gyertyák fénye visszahozza a meleget is a családom körébe, hogy fiam egészséggel élje meg az új esztendőt. Add, hogy akit megbántottam, az megbocsásson nekem, hogy akit bántottam, az újra kezet nyújthasson. Add Uram, hogy ez az Advent más legyen mint a többi, hogy az egymás iránti szeretet járja át feleségem, fiam, s engem is.
- Hé, meddig búslakodsz itt? Vagy elaludtál tán Robin? – rázta meg unokaöccse vállát Lionel. – A többiek már mind kimentek, javában forralt bort iszogatnak a templomkertben, mi meg lemaradunk a jóról! - hajolt Robin feje felé. Robin megfordult a templom padsorában, s valóban mögötte már kiürült a teljes templom, az ajtón át a szállingózó hóban beszélgető emberek csoportja látszott.
- Átjöttök hozzánk egy kis advent vasárnapi ebédre? – kérdezte Lionel. – Charlotte már meghívta Mariát kint.
- Mindjárt megyek én is. Csak egy kicsit…egyedül akartam lenni – mondta kábán Robin.
- Vigyázz, a vallás beforgatja az embert! – suttogta Robin fülébe összeesküvőként Lionel. – Szóval ne maradj soká!
- Rendben – bólintott Robin, s karikagyűrűjét megigazítva az ujján ismét összekulcsolta kezét és az előtte magasodó feszületre nézett. Egyedül maradt a templom édes magányában. S érezte, hogy szemét elfutja a könny. Ha valaki képes hibát hibára halmozni, akkor ő személy szerint tökéletesen meg tudja csinálni. Égett gyertya füstje és tömjénillat keveredett a templom kihalt levegőjében. Talán itt kellene maradni transzban, békében, nyugalomban. Távol a mindennapi gondoktól.
- Ma nem voltál velünk a gyülekezettel fiam – hallatszott Fontenelle atya jóságos hangja a sekrestye felől.
- Bocsásson meg Atyám! Nem tagadhatom, ha már lebuktam – felelte ajakbiggyesztve Robin.
- Az imák segítik az utat Istenhez, de nem az emberekhez drága gyermekem, ezt soha ne feledd – ült le Robin mellé az imazsámolyra a pap.
- Tanácsokban már nem szenvedek hiányt Atyám, de ettől még nem oldódik meg semmi – rázta a fejét Robin.
- Ha valakit elkap a hitbuzgóság, és közvetlen kapcsolatot keres Istennel, tudom, hogy annak komoly gondjai vannak. Robin, évek óta ismerlek fiam, hiszen a szemem láttára növekedtél férfivá. Soha nem láttalak még ilyen bánatosnak. Mi bánt gyermekem? – nézett Robinra jóságos szánakozó fakó szemeivel.
- Nem beszélhetek róla Atyám – rázta a fejét lemondóan Robin.
- Ha nem is beszélhetsz róla Robin de Noir, soha ne feledd: amit Isten összeköt, azt ember szét nem választja – mosolygott melegen Robinra, miközben felállt. Robin csak lehajtott fejjel bólogatott hozzá. – Karácsony jön. A legszentebb ünnepen a szívek mindig megnyílnak és újra egymásra találnak. A mi Urunk tudja, merre vezet az út! Ne szomorkodj, közeleg a megváltó ünnepe! Áldás rátok fiam! – tette a kezét Robin lehajtott fejére az Atya, s fázósan kibicegett a templomból.
Hűvös szél fújt a tenger felől, kellemetlen, zord idő. Maria a kalapjához kapott, mielőtt lefújja a szél a fejéről a könnyed téli kalapot. Milyen furcsa, bent a faluban ez nem érződött, és a fenyvesek védelmében, az erdő közepén sem. De szerencsére nem fázott. A templom előtt kapott forralt bor felmelegítette a végtagjait is. Csak a kis Fabian fogai vacogtak. Robin a szánról szőrmébe bugyolálva a karjában hozta a gyereket Maria után. Fabian belefúrta orrát apja mellkasába a szőrme melegébe. Robin fia tarkójához szorítva a száját forró leheletét a gyerekre engedte. Betrappolt a gyerekkel a világítótoronynál lévő házba. Lionel kérdőn nézett Robin felé, s fejével Maria felé biccentett. Robin csak lehangolt nemet intett a fejével.
- Fázol még? – bugyolálta ki a szőrméből a gyereket Robin. – Fuss a kandalló elé és megmelegszel.
- Már nem fázom – nézett körbe Lionelnél Fabian.
- Láttam, hogy elbóbiskoltál az Atya beszédén Fabian! – kiáltotta virgoncan Armand. – Aki elalszik a templomban az büntetést kap! – pattant Fabianhoz Armand. – Te vagy a fogó! – visította és futott végig az ajtókon keresztül.
- Csak óvatosan fiúk! – kiáltott utánuk Charlotte. - Kezelhetetlenül rosszak!
- Csak elevenek – mosolygott a fia futását nézve Maria.
- Hogy vagy? – kérdezte Charlotte maga után húzva sógornőjét. Maria csak vállrándítással felelt.
- Gesztenyével töltött pulyka? Charlotte! – nézte a gyönyörűen megterített asztalt Maria.
- Nálunk a gesztenye olyan mint máshol a liszt, anélkül nincs étel – forgatta a szemét Charlotte.
- Éhes vagyok asszony! – lépett az étkezőbe Lionel is.
- Előbb a családfő gyújtsa meg az adventi gyertyát – intette Lionelt.
- Jól van – kapta fel a gyertyát az asztalról Lionel és bosszúsan a kandallótűzbe mártotta. – Tessék! – Charlotte hápogva nézte, ahogy Lionel a csöpögő,de valóban égő gyertyát visszanyomja a tartóba az asztal közepére.
- Vadember vagy – rázta a fejét Charlotte.
- Úgy van – húzta elő a húsvágó kést a tálcáról Lionel és beledöfte a pulykába.
- Honnan szereztél te pulykát? – markolta meg a villáját Robin.
- Loptuk a fiúkkal, ment a heti piacra egy paraszt itt az út mentén – vihogta Lionel.
- Hány főbűnt követtek el úgy naponta, ti de Noirok? – kérdezte hidegen Maria.
- Egyet legalább – kacsintott Charlotte-ra Lionel. – A paráználkodást!
- Hallgass, te bolond! – suhintotta meg a szövetszalvétájával Charlotte, de utána a szája elé tartva belekuncogott a hímzett szövetbe. – Szégyenbe hozol – rejtette piruló arcát az anyagba Charlotte.
- Miért ti nem? – kacarászott jóízűen rágva a húst fogai közt Lionel.
- Nem, mi nem – felelte fagyosan Maria. Robin torok-köszörülve fecergett a széken. Lionel kínosan elhallgatott és a tányérjába mélyedt, Charlotte pedig zavartan letörölgette a nem létező morzsákat a szája szögletéből.
- Hogy megy a halászat mostanság? – váltott témát kényszeredetten Robin.
- Fáznak a halak a tengerben, lejjebb húzódtak, így most nehezebb halászni – felelte kedvetlenül Lionel.
- Szép volt a mai istentisztelet, Fontenelle atya kitett magáért – kortyolt egy kicsit a borból Charlotte.
- Őszintén szólva nem tudom, nem figyeltem rá igazán – rágta a húst keményen Robin.
- Robin mindig mindent csak félgőzzel csinál – tette hozzá ridegen Maria.
- Mióta lettél ilyen kritikus, ha rólam van szó? – nézett rá meglepetten Robin.
- Mindig is ilyen voltam, csak soha nem figyelsz rám – nézett farkasszemet a férjével Maria.
- Ez nem igaz. De inkább zárjuk le itt a témát – sütötte le a szemét Robin és a hús feldarabolásával foglalkozott.
- Megyek megnézem merre kóborolnak a fiúk – tolta hátra a székét csikorogva Maria. Robin fel sem nézett, vágta tovább a húst a tányérján.
- Komoly válságban van a házasságunk – vallotta be a tányérjába hajolva Robin. A szemközt ülő házaspár aggódva összenéztek.
- Robin…annyira… - nyögte Lionel fájó aggódással.
- Mindegy, ünnepelünk, ne foglalkozzatok most velünk – intett legyintve Robin.
- Remélem minden rendbe jön köztetek Robin – felelte bizakodón Charlotte.
- Én is ebben reménykedem – találkozott Robin tekintete sógornője kék szemével.
- Azt hittem ez az adventi meghívás jó ötlet, semleges terepen, jókedvvel tölthetjük a vasárnapot – törölgette a száját Lionel.
- Jó ötlet volt, de most nem igazán tudunk sokáig egy szobában ketten tartózkodni – rántotta meg a vállát Robin. – Elvettük a ti jó hangulatotokat is. Sajnálom.
- Robin, ha tehetünk értetek bármit…szólj – ajánlotta Charlotte felállva, hogy leszedje a tányérokat.
- Kösz, de ezt nekünk kell megoldanunk – ingatta a fejét Robin, s felemelkedett az asztaltól. – Megyek megkeresem őket, ideje indulnunk, ha sötétedés előtt haza akarunk érni. Köszönjük a vacsorát Charlotte, fenséges volt, kezeid csodákat művelnek – húzta maga elé Charlotte kezét és kézcsókot hintett rá Robin.
- Te csak ne áradozz az én feleségem kezeiről, ajánlom, hogy fogalmad se legyen róla, hogy mire képes velük – karolta át Charlotte derekát Lionel.
- Bolondos! – lökte el a kezét nevetve Charlotte. Robin futó mosollyal nézte a házaspárt. A szán mellett állva várta, hogy a felesége és a fia csatlakozzon hozzá. Csak Fabian integetett búcsúzóul unokatestvérének, a szülei komoran meredtek maguk elé a szán szőrmetakarói alatt dideregve, csak belsejükben remegve sejtették, ők nem csak a hideg téli idő miatt fáznak.
- Nézd meg, hogy nézek ki? Hogy menjek így az emberek elé? – sziszegte Maria fél arcáról lehúzva a borogatást. Még mindig természetellenes vörösben lángolt a bársonyos fehér bőr. Robin lehajtotta a fejét és a fiának nyújtotta a kezét. Maria koppanó csizmával állt fel az asztal mellől és lobogó szoknyával előzte ki a férfiakat. A fehér kitömött medve a háta mögött most mintha lomhán ballagna az erdő felé. Maria bámulta a szőrök sűrűjét a tükörben, miközben az arca elé igazgatta a kalapjáról lehúzott fekete csipkét. – El kell takarnom az arcom, mintha bűnös asszony lennék, aki szégyelli magát, pedig valójában csak a férjem tettét szégyellem az arcomon! – szűrte hidegen a fogai közt Maria és fia másik kezét megfogva a kint várakozó szán felé vette lépteit. Némán haladtak a frissen ropogó hóban. Fabian felvidámodva guggolt le, hogy nagyot robbanjon a bokáig érő szűz hóba.
- Fabian! Most ne! – szólt a fiára csendesen Robin, s lehajolva a gyerek hóna alá nyúlt, s fellendítette a szánra. Maria megkerülve a férfit egyedül rugaszkodott el, hogy felszálljon, s fia mellé ülve elkezdte a gyereket gondosan betakargatni a szőrmékkel.
- Ahova megyünk, ott csendben kell lenned és nem szaladgálhatsz, anya és apa közt ülsz majd végig rendben?
- Nem mehetek oda Armandhoz? – nézett fel anyjára, miközben Maria a gyerek sapkáját húzta jobban Fabian fejébe. Közben Robin is felpattant a szánra és a lovak megindultak a kis ösvényen Ezüstharmat felé.
- Most nem. Majd később játszotok! De lesznek gyertyák, énekelünk, nagyon hangulatos lesz – nyugtatta Maria a fiát. Fabian a puha szőrmék közt kényelmesen elhelyezkedett és nézte a felé röpködő hópelyheket. Robin a fia feje felett Mariát nézte. Ujjaival át akarta simítani felesége kivörösödött arcát, amit most takart a finom csipkeanyag, de Maria elfordította a fejét.
- Ne érj hozzám! – zihálta, és az út menti fenyveseket bámulta végig, Ezüstharmatig.
A templom előtt, a falu apraja-nagyja sürgölődött. A de Noir család nagy része is itt volt már, Mindenki a szokásos helyére igyekezett a templomi padsorok között. Mint egyenesági örökösöknek Robinék az első sorban foglaltak helyet. A kis folyosó másik oldalán a Merryweather család ült.
- De jó, hogy eljöttetek, már olyan régen láttalak titeket. Miért nem jöttök mostanában hozzánk Maria? – szorította meg Loveday Maria apró kis kesztyűs kezét.
- Kedves, hogy invitálsz minket Loveday, de Fabian most minden percünket leköti, talán majd az ünnepek után – felelte elhalón Maria és leereszkedett a templomsor hűvös zsámolyára. Fabian aki most először járt a templomban, mindent megcsodált. Megtapogatta a kopott padokat, a hideg meszelt falat, a kövezetet. Robinnak úgy kellett mindenhonnan elrángatnia, különösen az Úr asztalának fényes, díszes területéről. Betuszkolta a gyereket a padsorba Maria mellé és mielőtt Fabiannak lehetősége lett volna felpattanni onnan, gyorsan maga is leült, hogy elzárja a gyerek előtt a kivezető utat. Maria közönyös képpel lapozgatta a fekete énekeskönyv hártyavékony lapjait. Kesztyűjét a kis padra a könyv mellé tette, a hidegben le-fel járt karikagyűrűje az ujján. Csak Robin látta, hogy remegnek a vékony ujjak a lapozgatás közben. Robin levette fia fejéről a sapkát, kigombolta fekete kabátkáját és a bőrkabátja zsebéből elővarázsolt a gyereknek egy fenyőtobozt. Fabian csendes mosollyal köszönte meg a játékot, amivel remélhetőleg eljátszik a szertartás alatt. Panaszosan felbúgott az orgona, ami az istentisztelet kezdetét jelezte. Robin pedig a padon összekulcsolt kézzel bámulta a keresztet.
Vajon mikor hajtotta a homlokát imára kulcsolt kezére, már maga sem tudta. De a gondolatok ott kavarogtak a fejében, nem is figyelték a pap szavait. Csak egy gondolat járta át egész lényét, egy közvetlen fohász, itt a templomban, Istenhez:
- Add Uram, hogy e hét borzalmai után béke költözzön családom, s főleg feleségem szívébe, Add, hogy ez a hónap más legyen mint a múló esztendő, hogy más legyen mint a zaklatott, gondoktól terhelt házasság, s élet. Add Uram, hogy a gyertyák fénye visszahozza a meleget is a családom körébe, hogy fiam egészséggel élje meg az új esztendőt. Add, hogy akit megbántottam, az megbocsásson nekem, hogy akit bántottam, az újra kezet nyújthasson. Add Uram, hogy ez az Advent más legyen mint a többi, hogy az egymás iránti szeretet járja át feleségem, fiam, s engem is.
- Hé, meddig búslakodsz itt? Vagy elaludtál tán Robin? – rázta meg unokaöccse vállát Lionel. – A többiek már mind kimentek, javában forralt bort iszogatnak a templomkertben, mi meg lemaradunk a jóról! - hajolt Robin feje felé. Robin megfordult a templom padsorában, s valóban mögötte már kiürült a teljes templom, az ajtón át a szállingózó hóban beszélgető emberek csoportja látszott.
- Átjöttök hozzánk egy kis advent vasárnapi ebédre? – kérdezte Lionel. – Charlotte már meghívta Mariát kint.
- Mindjárt megyek én is. Csak egy kicsit…egyedül akartam lenni – mondta kábán Robin.
- Vigyázz, a vallás beforgatja az embert! – suttogta Robin fülébe összeesküvőként Lionel. – Szóval ne maradj soká!
- Rendben – bólintott Robin, s karikagyűrűjét megigazítva az ujján ismét összekulcsolta kezét és az előtte magasodó feszületre nézett. Egyedül maradt a templom édes magányában. S érezte, hogy szemét elfutja a könny. Ha valaki képes hibát hibára halmozni, akkor ő személy szerint tökéletesen meg tudja csinálni. Égett gyertya füstje és tömjénillat keveredett a templom kihalt levegőjében. Talán itt kellene maradni transzban, békében, nyugalomban. Távol a mindennapi gondoktól.
- Ma nem voltál velünk a gyülekezettel fiam – hallatszott Fontenelle atya jóságos hangja a sekrestye felől.
- Bocsásson meg Atyám! Nem tagadhatom, ha már lebuktam – felelte ajakbiggyesztve Robin.
- Az imák segítik az utat Istenhez, de nem az emberekhez drága gyermekem, ezt soha ne feledd – ült le Robin mellé az imazsámolyra a pap.
- Tanácsokban már nem szenvedek hiányt Atyám, de ettől még nem oldódik meg semmi – rázta a fejét Robin.
- Ha valakit elkap a hitbuzgóság, és közvetlen kapcsolatot keres Istennel, tudom, hogy annak komoly gondjai vannak. Robin, évek óta ismerlek fiam, hiszen a szemem láttára növekedtél férfivá. Soha nem láttalak még ilyen bánatosnak. Mi bánt gyermekem? – nézett Robinra jóságos szánakozó fakó szemeivel.
- Nem beszélhetek róla Atyám – rázta a fejét lemondóan Robin.
- Ha nem is beszélhetsz róla Robin de Noir, soha ne feledd: amit Isten összeköt, azt ember szét nem választja – mosolygott melegen Robinra, miközben felállt. Robin csak lehajtott fejjel bólogatott hozzá. – Karácsony jön. A legszentebb ünnepen a szívek mindig megnyílnak és újra egymásra találnak. A mi Urunk tudja, merre vezet az út! Ne szomorkodj, közeleg a megváltó ünnepe! Áldás rátok fiam! – tette a kezét Robin lehajtott fejére az Atya, s fázósan kibicegett a templomból.
Hűvös szél fújt a tenger felől, kellemetlen, zord idő. Maria a kalapjához kapott, mielőtt lefújja a szél a fejéről a könnyed téli kalapot. Milyen furcsa, bent a faluban ez nem érződött, és a fenyvesek védelmében, az erdő közepén sem. De szerencsére nem fázott. A templom előtt kapott forralt bor felmelegítette a végtagjait is. Csak a kis Fabian fogai vacogtak. Robin a szánról szőrmébe bugyolálva a karjában hozta a gyereket Maria után. Fabian belefúrta orrát apja mellkasába a szőrme melegébe. Robin fia tarkójához szorítva a száját forró leheletét a gyerekre engedte. Betrappolt a gyerekkel a világítótoronynál lévő házba. Lionel kérdőn nézett Robin felé, s fejével Maria felé biccentett. Robin csak lehangolt nemet intett a fejével.
- Fázol még? – bugyolálta ki a szőrméből a gyereket Robin. – Fuss a kandalló elé és megmelegszel.
- Már nem fázom – nézett körbe Lionelnél Fabian.
- Láttam, hogy elbóbiskoltál az Atya beszédén Fabian! – kiáltotta virgoncan Armand. – Aki elalszik a templomban az büntetést kap! – pattant Fabianhoz Armand. – Te vagy a fogó! – visította és futott végig az ajtókon keresztül.
- Csak óvatosan fiúk! – kiáltott utánuk Charlotte. - Kezelhetetlenül rosszak!
- Csak elevenek – mosolygott a fia futását nézve Maria.
- Hogy vagy? – kérdezte Charlotte maga után húzva sógornőjét. Maria csak vállrándítással felelt.
- Gesztenyével töltött pulyka? Charlotte! – nézte a gyönyörűen megterített asztalt Maria.
- Nálunk a gesztenye olyan mint máshol a liszt, anélkül nincs étel – forgatta a szemét Charlotte.
- Éhes vagyok asszony! – lépett az étkezőbe Lionel is.
- Előbb a családfő gyújtsa meg az adventi gyertyát – intette Lionelt.
- Jól van – kapta fel a gyertyát az asztalról Lionel és bosszúsan a kandallótűzbe mártotta. – Tessék! – Charlotte hápogva nézte, ahogy Lionel a csöpögő,de valóban égő gyertyát visszanyomja a tartóba az asztal közepére.
- Vadember vagy – rázta a fejét Charlotte.
- Úgy van – húzta elő a húsvágó kést a tálcáról Lionel és beledöfte a pulykába.
- Honnan szereztél te pulykát? – markolta meg a villáját Robin.
- Loptuk a fiúkkal, ment a heti piacra egy paraszt itt az út mentén – vihogta Lionel.
- Hány főbűnt követtek el úgy naponta, ti de Noirok? – kérdezte hidegen Maria.
- Egyet legalább – kacsintott Charlotte-ra Lionel. – A paráználkodást!
- Hallgass, te bolond! – suhintotta meg a szövetszalvétájával Charlotte, de utána a szája elé tartva belekuncogott a hímzett szövetbe. – Szégyenbe hozol – rejtette piruló arcát az anyagba Charlotte.
- Miért ti nem? – kacarászott jóízűen rágva a húst fogai közt Lionel.
- Nem, mi nem – felelte fagyosan Maria. Robin torok-köszörülve fecergett a széken. Lionel kínosan elhallgatott és a tányérjába mélyedt, Charlotte pedig zavartan letörölgette a nem létező morzsákat a szája szögletéből.
- Hogy megy a halászat mostanság? – váltott témát kényszeredetten Robin.
- Fáznak a halak a tengerben, lejjebb húzódtak, így most nehezebb halászni – felelte kedvetlenül Lionel.
- Szép volt a mai istentisztelet, Fontenelle atya kitett magáért – kortyolt egy kicsit a borból Charlotte.
- Őszintén szólva nem tudom, nem figyeltem rá igazán – rágta a húst keményen Robin.
- Robin mindig mindent csak félgőzzel csinál – tette hozzá ridegen Maria.
- Mióta lettél ilyen kritikus, ha rólam van szó? – nézett rá meglepetten Robin.
- Mindig is ilyen voltam, csak soha nem figyelsz rám – nézett farkasszemet a férjével Maria.
- Ez nem igaz. De inkább zárjuk le itt a témát – sütötte le a szemét Robin és a hús feldarabolásával foglalkozott.
- Megyek megnézem merre kóborolnak a fiúk – tolta hátra a székét csikorogva Maria. Robin fel sem nézett, vágta tovább a húst a tányérján.
- Komoly válságban van a házasságunk – vallotta be a tányérjába hajolva Robin. A szemközt ülő házaspár aggódva összenéztek.
- Robin…annyira… - nyögte Lionel fájó aggódással.
- Mindegy, ünnepelünk, ne foglalkozzatok most velünk – intett legyintve Robin.
- Remélem minden rendbe jön köztetek Robin – felelte bizakodón Charlotte.
- Én is ebben reménykedem – találkozott Robin tekintete sógornője kék szemével.
- Azt hittem ez az adventi meghívás jó ötlet, semleges terepen, jókedvvel tölthetjük a vasárnapot – törölgette a száját Lionel.
- Jó ötlet volt, de most nem igazán tudunk sokáig egy szobában ketten tartózkodni – rántotta meg a vállát Robin. – Elvettük a ti jó hangulatotokat is. Sajnálom.
- Robin, ha tehetünk értetek bármit…szólj – ajánlotta Charlotte felállva, hogy leszedje a tányérokat.
- Kösz, de ezt nekünk kell megoldanunk – ingatta a fejét Robin, s felemelkedett az asztaltól. – Megyek megkeresem őket, ideje indulnunk, ha sötétedés előtt haza akarunk érni. Köszönjük a vacsorát Charlotte, fenséges volt, kezeid csodákat művelnek – húzta maga elé Charlotte kezét és kézcsókot hintett rá Robin.
- Te csak ne áradozz az én feleségem kezeiről, ajánlom, hogy fogalmad se legyen róla, hogy mire képes velük – karolta át Charlotte derekát Lionel.
- Bolondos! – lökte el a kezét nevetve Charlotte. Robin futó mosollyal nézte a házaspárt. A szán mellett állva várta, hogy a felesége és a fia csatlakozzon hozzá. Csak Fabian integetett búcsúzóul unokatestvérének, a szülei komoran meredtek maguk elé a szán szőrmetakarói alatt dideregve, csak belsejükben remegve sejtették, ők nem csak a hideg téli idő miatt fáznak.
2012. december 21., péntek
A virágok megbocsátanak
- Igaz ez? – támadt Robinra a nő. Haja lángoló vörös sörényként keretezte arcát, ez a szende nő egy oroszlán képében tündöklik. Robin elvigyorodott. – Most nevetsz? Halljam, tudni akarom, igaz, hogy egyedül hagytad a fiunkat az erdő közepén?
- Vele volt Armand – rántotta meg a vállát közönyösen Robin.
- Vele volt Armand!? – kiáltott rá hitetlenkedve Maria, s mezítláb lépkedett a puha szőrméken. Feldúlt volt, szürke szemei alatt még halvány karikák jelezték, hogy a reggel sugarai épp hogy elérték a vadászház emeleti szobáját. – Te egy hétévesre bízod a fiunk biztonságát? Jézusom! – Maria hitetlenkedve bámult az ágyban heverő férfira.
- Honnan a francból tudtad meg? Fabien? Ő kotyogta el? – dörzsölte meg a homlokát a tenyerével fáradtan Robin. Álmos volt, egész éjszaka vadásztak, erre reggel pont Maria kifakadására kell ébrednie?
- Fabian! Mikor fogod már fel? A fiad Angliában született és angol! Ahogy az anyja is az! Légy szíves az angol ejtéssel használni a fiad nevét! – lázadozott Maria egyre ingerültebben kifakadva.
- Azt hittem szereted ha Marie-nek hívlak – búgta behízelgően Robin, s hangja rekedtesen elcsuklott. Hálószobai becézgetés emlékeit idézték.
- Ez most egyáltalán nem ugyanaz, összezavarod vele a gyereket! Ezt akarod?! – támadt rá harciasan Maria és akaratosan keresztbe fonta maga előtt a karját. Fodros hálóinge szegélye megfeszült asszonyos mellei előtt, mire Robin szárazon nyelt egyet.
- Nem – felelte rosszkedvően szemét még mindig felesége keblein legeltetve.
- Nézz a szemembe! – csattant rá haragosan. Robin tekintete feljebb kúszott felesége arcára. – És válaszolj! – állt az ágy lábánál fúriaként Maria. – Egyedül hagytad a gyerekünket?
- Charlotte mondta el igaz? Ő volt? Mindig feszültséget szít közöttünk! – seperte ki göndör fürtjeit a homlokából Robin, ahogy megtámaszkodott az ágytámlán karjaira támasztva a fejét. Robin fejét ingatva bosszúsan nézett a feleségére. Nők! És az ő félelmeik! Mindent megbonyolítanak!
- Ez nem Charlotte-ról szól! Hanem rólad! – kiáltotta Robinra az ágy végéből Maria.
- Gyűlölöm ha fölém magasodsz és kioktatsz! Ülj le! – mordult rá Robin ingerülten.
- Ne parancsolgass nekem! – kelt ki magából Maria. – Nem vagy…
- Mi nem vagyok?! – ordította rá Robin, s felpattant az ágyról. Fekete szemei kidülledve bámultak a nőre, pattanásig feszült idegekkel ragadta meg az ágy végében álló nőt. – A férjed vagyok! És ha azt mondom, ülj le akkor kurvára teljesíted megértetted?! – hajította az ágyba a nőt Robin.
- Attól, hogy rajtam basáskodsz még nem változtatsz a tényen, hogy kurvára szar apa vagy Robin! – sikította Maria, s a másodperc alatt történt minden. Robin az ágyra szegezte a nőt és egy határozott mozdulattal pofon vágta.
Döbbent csend követte a történéseket. Csak Maria csendes zokogása törte meg. Robin még mindig az ágyhoz szegezte, így moccanni sem tudott, de a feje a párnába süppedt és elnézett az ablakon át a fenyvesek felé. Csak most vette észre, hogy szállingózik a hó. A szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek, s Robin súlya végre nem szegezte az ágyba. Felült.
- Úristen! Ne haragudj, Maria annyira sajnálom…csak…elszabadultak az indulataim! Maria! – Robin követve Mariát felállt az ágyból. Szánakozó hangja bizonytalansággal vegyült. Meg akarta fogni a nő vállát, de Maria elhúzódott és az erkélyajtóhoz lépett.
- Ne érj hozzám! – sziszegte Maria és hűvös kis tenyerét tüzelő arcára tette, ahol éktelen vörös foltok jelezték, hogy nem csak képzelődött az előbb. Robin tényleg felpofozta. Robin karjai tehetetlenül hanyatlottak le. Maria magára kapta a köntösét s a papucsába csúsztatta a lábfejét.
- A lista kibővült férjem-uram. Nem csak szar apa vagy, de férjnek is egy rakás szemét vagy! – zihálta Maria és kinyitva a hálószobaajtót kilépett a folyosóra. A lépcső aljában Fabian ugrándozott és anyja közeledtére elébe sietett.
- Esik a hó! Láttad anya? gyere nézd meg! – húzta anyját kezénél fogva az ablakhoz Fabian.
- Szia Kincsem! – emelte az ölébe a fiát Maria és magához szorította. Szeméből egy csapásra újra megindultak a könnyek.
- Mi baj mami? – kérdezte lefelé görbülő szájjal Fabian, azonnal ráhangolódva anyja hangulatára.
- Semmi kicsim, csak örülök, hogy havazik – simítgatta fia rakoncátlan fürtjeit Maria.
- Juj, mi történt az arcoddal? – biggyesztette le cseresznyepiros kis ajkait Fabian.
- Csak elaludtam, semmiség – nyugtatta a gyereket Maria. – Reggeliztél már?
- Igen, Franciossal – bólintott Fabian és ficánkolva jelezte, hogy ismét szaladni szeretne. Maria visszatette a földre, s közben már hallotta a háta mögött a csizmakoppanásokat.
- Gyere csak ide te kis csibész! – kapta el a nadrágja korcánál a szélvészként rohanó Fabiant Robin. – Szaladj Francioshoz és mond, hogy szánkózni megyünk! – borzolta meg fia fürtjeit Robin.
- A gyerek itthon marad – szólt fagyosan Maria, a lépcső felé fordulva és rá sem nézve a férfiakra.
- De miért mami? – toppantott tiltakozva Fabian.
- Mert apádnak más dolga van – felelte ridegen Maria.
- Nem is! Ugye apa nincs más dolgod? Veled akarok menni! – toporzékolt Fabian.
- Anyád szerint én nem tudok vigyázni rád, úgyhogy itthon kell maradnod, hallottad a mamit – felelte feszült hangon Robin.
- Ó, ne már! Havazik! Ki akarok menni! – dühöngött Fabian.
- Majd legközelebb Tökmag! – kiáltott az elszaladó gyerek után Robin. – Remélem élvezed, hogy minden örömét elveszed, neki is és nekem is – szólt a felesége után Robin.
- Furcsa dolgokban leled örömödet. Az életénél és a biztonságánál nincs fontosabb. Fabian velem marad – zárta le Maria és a lépcsőfordulóban eltűnt Robin szeme elől.
Maria egy vastag kötött kendőbe burkolódzva ült a kandalló előtt. Mint már oly sokszor fáradt szemekkel bámult a tűzbe, miközben a forralt bor erős fűszeres ízét érezte a szájában. Tenyerét átmelegítette a csésze. De a szívét nem. Charlotte kék atlaszruhájában szótlanul ült vele szemben, s nagy levegőt vett, aztán csendben maradt.
- Megütött! – ismételgette ki tudja hanyadjára már a ma délután folyamán Maria.
- Ez még nem a világ vége – felelte Charlotte megörülve, hogy végre ismét beszél Maria.
- Soha nem tett ilyet ezelőtt – rebbentek a zavart szürke szemek Charlotte-ra.
- Rengeteg nyomás nehezedik rá. Az erdőrész, a birtok, a halászati jövedelmek, Julien beköltözése, a fia biztonsága…ő is félti mindezt, még ha nem is mondja neked – beszélt halk nyugtató hangon Charlotte.
- Nem tudom, úgy érzem… – Maria letette a csészét az asztalkára és homlokára szorította a tenyerét. A kandallótűzben megcsillant megkopott sárga arany karikagyűrűje. – ennek a házasságnak már nincs értelme
- Mi adhatna nagyobb értelmet egy házasságnak mint egy gyermek? Fabian a legnagyobb értelme az egésznek nem? Vagy ez sem számít már? A fiatok? – nézett a kandalló előtt játszó gyerekekre Charlotte.
- Fabiant magammal viszem… - nézett rá fásultan Maria.
- Hova? Holdszállásra? Londonba? És hol élnétek? Miből?
- Nem tudom – Maria hátradőlt a karosszékben és zavartan forgatta az ujján a karikagyűrűjét. – De ez nincs így jól Charlotte.
- El akarsz válni? – suttogta halálra váltan Charlotte. Nagy kék szemei mélyén most először jelent meg a rémület.
- Talán – húzta le könnyedén az ujjáról a karikagyűrűjét Maria, s futólag megforgatta az ujjai közt a kis fémet. Nézegette az apró karcolásokat rajta.
- Ne – hebegte Charlotte. – Ez nem helyes.
- Az nem helyes, hogy Robin a fizikai erejét használja ellenem, hogy a fiam majdnem elrabolták, hogy egyedül hagyta az erdőben…
- Robin és a klán az erdőben nőttek fel, nekik természetes, hogy a gyerekek jól megvannak egyedül is az erdő területén, ő nem érzi azokat a veszélyeket, amit egy városi nő, mint te vagy én igen!
- Akkor sem mentség, hogy megütött – hunyta le a szemét Maria.
- Persze, de talán neked se kellett volna azt a fejéhez vágnod, hogy rossz apa! – figyelmeztette Charlotte.
- Őket véded, ellenem igaz? Nekik adsz igazat? Lionel mikor ütött meg téged? – kérdezett rá Maria egyenesen.
- Még…nem volt erre példa…de…Lionel teljesen más. Nem ő az örökös…nincs akkora felelősség a vállán… - mentegetődzött sarokba szorítva Charlotte.
- A felesége vagyok. Ha a tisztelet ilyen alapvető szabályát sem tartja be, és kezet emel rám, akkor…
- Akkor feljogosít arra, hogy itt hagyd és magaddal vidd a fiát? Londonba, a szegények konyhájára? Hiszen nincs pénzed Maria! Nyomorogni akarsz Robin fiával London utcáin?
- Nem…
- Akkor térj már észre az Istenért! Fabian egy nemesember fia. Az ő érdekét nem nézed? Örökség vár rá. Vagyon. De ha elváltok, azzal talán mindent elveszíthet! Robin és a de Noirok is kitaszítják maguk közül. Robin még fiatal, újra nősülhet! És egy törvényes házasság mindig elsőrendűbb, mint egy elvált feleségtől származó elsőszülött gyerek! Ezt akarod?
- Már magam sem tudom, hogy mit akarok – temette az arcát a tenyerébe Maria.
- Maria, most már anya vagy. A fiad érdekét is nézd, ne csak a magadét. Ha semmi másért nem akkor maradj Fabian érdekében Robinnal.
- Jézusom ez olyan számítóan és hidegen hangzik Charlotte! – emelte vizenyős szürke szemeit a sógornőjére Maria.
- Sajnos nekünk nőknek ez a sorsunk Maria – fordította el a fejét Charlotte szomorúan. – Lásd be Maria elvált nőként…egy gyerekkel…milyen kilátásaid lennének? Hozományod, vagyonod nincs, a szüleid már nem élnek, nincs aki újra kiházasíthatna, nem mehetsz vissza a nagybátyád nyakára, még ha be is fogadnának akkor sem. Ráadásul ezzel vége a békének a de Noir és a Merryweather család között is. Megérné mindezt?
- Át kell még gondolnom a dolgokat – rázta a fejét Maria, s visszacsúsztatta a gyűrűt az ujjára. – Te szereted Lionelt?
- Az érzések változnak. Érnek, kiteljesednek, elhalnak. Már akkor sem voltam lángoló szerelemmel szerelmes belé, amikor feleségül vett. Ellentétben veletek. Te talán most éled át mindazt a bizonytalanságot, amire nekem már az esküvőm előtt rá kellett jönnöm. Házasság ide vagy oda. Egy kapcsolat két ember között sosem tökéletes, felhőtlen. Tele van hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Döntéshelyzetekkel. Hogy miért maradunk mégis egy valaki mellett? A választ nem mi ismerjük, hanem a sors. Imádkozzál Maria, s az imáid talán meghallgattatnak – Charlotte, a mindig határozott, céltudatos nő, most mintha megtörten állt volna fel a karosszékből. Maria csak egy pillanatra látta a félrecsúszott álarc mögött Charlotte igazi arcát. Amikor hozzá hajolt, hogy arcon csókolja búcsúzóul már ugyanaz a nő volt, kifürkészhetetlen arccal. – Én is imádkozom értetek Maria! – súgta megszorítva Maria kezét.
- Armand gyere, nem akarok szürkületben utazni, igyekezz! – szólt oda a fiának foghegyről Charlotte, s lobogó szoknyával távozott a vadászház szalonjából.
- Gyorsan sötétedik Robin, ideje hazafelé venni az utunkat – nézett fel az égboltra a fák sűrűje közt Lionel.
- Minek menjek haza. Kudarc az életem. Az apám árulónak bélyegzett a Fenyvesekből kitiltott. A feleségem megütöttem és gyűlöl, a fiamra sem tudok vigyázni. Mindenben kudarcot vallottam, gyerekként, férjként, apaként. Egy rakás csődtömeg vagyok – rúgta maga előtt a szűz havat Robin.
- Látod ezért kell minden este meginni legalább egy üveg bort. Utána már nyugodtan lehet aludni – rötyögte Lionel. – Nincs feszültség, nincsenek gondok. Csak az édes lebegő mámor – szippantott mélyet a friss téli levegőből Lionel.
- Te olyan könnyedén veszed az életet, rohadtul jó neked – nézett rá komoran Robin.
- Az életet nem szabad túl komolyan venni Robin. Mert különben beleőrülsz. Beleőrülsz abba, hogy lehetett volna másként, hogy megválthattad volna a világot és valamiért mégsem történt meg. Hogy elszúrtad az egész életed, hogy miért kötöttél ki ahol vagy… fölösleges körök. Az élet túl rövid ahhoz, hogy sokat bánkódjunk, aggódjunk, szomorkodjunk vagy kétségbeessünk. Éld úgy ahogy tudod, és hozz ki mindenből a legjobbat. Ennyi! S elégedett leszel.
- Ó bölcs khádi! Most már enyém a tudás fája. Köszönöm neked Lucifer! – fintorgott Robin. – Tudod mi bosszant? Egyetlen hülye pillanat és most hetekig megy ez a színjáték! Maria sértett hercegnővé vedlik. Már most tudom mi vár otthon. Átcuccolt a külön hálószobába, kisajátítja a gyerekünket és engem nagy ívben kerül. Szóba se áll velem, haragszik, és ráadásul még joggal is.
- Miért nem engem vágtál pofon? Visszaütök és el van intézve – vigyorgott rá Lionel. – Ha legközelebb fel akarod képelni az asszonyt, akkor lovagolj át és verj engem, mire átérsz, már úgyis azt is elfelejted, hogy miért akartál annyira verekedni – bökte oldalba Robint.
- Látod, ezért annyira más egy nő és egy férfi. Ha egy nő megüt egy férfit az semmit sem jelent. Ha egy férfi üt meg egy nőt, az a világ végét is jelenti. Két nő és két férfi közt ez nem is téma. De…ezt baromira elcsesztem most!
- Hát el! – bólintott rá Lionel.
- Azt hittem megcáfolsz – morogta rosszkedvűen Robin.
- Miért tenném!? Megérdemelnéd, hogy elhagyjon komolyan mondom. Mariának adnék igazat mindenben, mert mit foglalkozol azzal, hogy egy nő milyen szavakkal sérteget? Nézz meg engem? Charlotte naphosszat szid, de lepereg rólam mint a hópelyhek – fújt odébb egyet a szállingózó hópelyhek közül Lionel.
- Rossz apa vagyok – állt meg a tisztáson Robin és lenézett a lába elé terülő fenyvesekre. A hó rátelepedett a fák ágaira, mint Robin vállára a tett súlya. – Nem ezt érdemelte Maria. Istenem! – emelte az ajkához a karikagyűrűjét Robin s hozzászorította hűvös fémhez forró ajkait. – Most mi lesz?
- A virágok mindig megbocsátanak Robin – állt Robin mellé Lionel.
- Gondolod, minden letépett virág megbocsát? – suttogta elrekedő hangon Robin, bele a sötétedő tájba.
- Még a legritkább virágok is. Még a te Hercegnőd is – bólintott megnyugtatón Lionel.
- Akkor ideje megbocsátásért könyörögnöm és vezekelnem – szívta mélyen a tüdejébe a tél illatát Robin.
- Vele volt Armand – rántotta meg a vállát közönyösen Robin.
- Vele volt Armand!? – kiáltott rá hitetlenkedve Maria, s mezítláb lépkedett a puha szőrméken. Feldúlt volt, szürke szemei alatt még halvány karikák jelezték, hogy a reggel sugarai épp hogy elérték a vadászház emeleti szobáját. – Te egy hétévesre bízod a fiunk biztonságát? Jézusom! – Maria hitetlenkedve bámult az ágyban heverő férfira.
- Honnan a francból tudtad meg? Fabien? Ő kotyogta el? – dörzsölte meg a homlokát a tenyerével fáradtan Robin. Álmos volt, egész éjszaka vadásztak, erre reggel pont Maria kifakadására kell ébrednie?
- Fabian! Mikor fogod már fel? A fiad Angliában született és angol! Ahogy az anyja is az! Légy szíves az angol ejtéssel használni a fiad nevét! – lázadozott Maria egyre ingerültebben kifakadva.
- Azt hittem szereted ha Marie-nek hívlak – búgta behízelgően Robin, s hangja rekedtesen elcsuklott. Hálószobai becézgetés emlékeit idézték.
- Ez most egyáltalán nem ugyanaz, összezavarod vele a gyereket! Ezt akarod?! – támadt rá harciasan Maria és akaratosan keresztbe fonta maga előtt a karját. Fodros hálóinge szegélye megfeszült asszonyos mellei előtt, mire Robin szárazon nyelt egyet.
- Nem – felelte rosszkedvően szemét még mindig felesége keblein legeltetve.
- Nézz a szemembe! – csattant rá haragosan. Robin tekintete feljebb kúszott felesége arcára. – És válaszolj! – állt az ágy lábánál fúriaként Maria. – Egyedül hagytad a gyerekünket?
- Charlotte mondta el igaz? Ő volt? Mindig feszültséget szít közöttünk! – seperte ki göndör fürtjeit a homlokából Robin, ahogy megtámaszkodott az ágytámlán karjaira támasztva a fejét. Robin fejét ingatva bosszúsan nézett a feleségére. Nők! És az ő félelmeik! Mindent megbonyolítanak!
- Ez nem Charlotte-ról szól! Hanem rólad! – kiáltotta Robinra az ágy végéből Maria.
- Gyűlölöm ha fölém magasodsz és kioktatsz! Ülj le! – mordult rá Robin ingerülten.
- Ne parancsolgass nekem! – kelt ki magából Maria. – Nem vagy…
- Mi nem vagyok?! – ordította rá Robin, s felpattant az ágyról. Fekete szemei kidülledve bámultak a nőre, pattanásig feszült idegekkel ragadta meg az ágy végében álló nőt. – A férjed vagyok! És ha azt mondom, ülj le akkor kurvára teljesíted megértetted?! – hajította az ágyba a nőt Robin.
- Attól, hogy rajtam basáskodsz még nem változtatsz a tényen, hogy kurvára szar apa vagy Robin! – sikította Maria, s a másodperc alatt történt minden. Robin az ágyra szegezte a nőt és egy határozott mozdulattal pofon vágta.
Döbbent csend követte a történéseket. Csak Maria csendes zokogása törte meg. Robin még mindig az ágyhoz szegezte, így moccanni sem tudott, de a feje a párnába süppedt és elnézett az ablakon át a fenyvesek felé. Csak most vette észre, hogy szállingózik a hó. A szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek, s Robin súlya végre nem szegezte az ágyba. Felült.
- Úristen! Ne haragudj, Maria annyira sajnálom…csak…elszabadultak az indulataim! Maria! – Robin követve Mariát felállt az ágyból. Szánakozó hangja bizonytalansággal vegyült. Meg akarta fogni a nő vállát, de Maria elhúzódott és az erkélyajtóhoz lépett.
- Ne érj hozzám! – sziszegte Maria és hűvös kis tenyerét tüzelő arcára tette, ahol éktelen vörös foltok jelezték, hogy nem csak képzelődött az előbb. Robin tényleg felpofozta. Robin karjai tehetetlenül hanyatlottak le. Maria magára kapta a köntösét s a papucsába csúsztatta a lábfejét.
- A lista kibővült férjem-uram. Nem csak szar apa vagy, de férjnek is egy rakás szemét vagy! – zihálta Maria és kinyitva a hálószobaajtót kilépett a folyosóra. A lépcső aljában Fabian ugrándozott és anyja közeledtére elébe sietett.
- Esik a hó! Láttad anya? gyere nézd meg! – húzta anyját kezénél fogva az ablakhoz Fabian.
- Szia Kincsem! – emelte az ölébe a fiát Maria és magához szorította. Szeméből egy csapásra újra megindultak a könnyek.
- Mi baj mami? – kérdezte lefelé görbülő szájjal Fabian, azonnal ráhangolódva anyja hangulatára.
- Semmi kicsim, csak örülök, hogy havazik – simítgatta fia rakoncátlan fürtjeit Maria.
- Juj, mi történt az arcoddal? – biggyesztette le cseresznyepiros kis ajkait Fabian.
- Csak elaludtam, semmiség – nyugtatta a gyereket Maria. – Reggeliztél már?
- Igen, Franciossal – bólintott Fabian és ficánkolva jelezte, hogy ismét szaladni szeretne. Maria visszatette a földre, s közben már hallotta a háta mögött a csizmakoppanásokat.
- Gyere csak ide te kis csibész! – kapta el a nadrágja korcánál a szélvészként rohanó Fabiant Robin. – Szaladj Francioshoz és mond, hogy szánkózni megyünk! – borzolta meg fia fürtjeit Robin.
- A gyerek itthon marad – szólt fagyosan Maria, a lépcső felé fordulva és rá sem nézve a férfiakra.
- De miért mami? – toppantott tiltakozva Fabian.
- Mert apádnak más dolga van – felelte ridegen Maria.
- Nem is! Ugye apa nincs más dolgod? Veled akarok menni! – toporzékolt Fabian.
- Anyád szerint én nem tudok vigyázni rád, úgyhogy itthon kell maradnod, hallottad a mamit – felelte feszült hangon Robin.
- Ó, ne már! Havazik! Ki akarok menni! – dühöngött Fabian.
- Majd legközelebb Tökmag! – kiáltott az elszaladó gyerek után Robin. – Remélem élvezed, hogy minden örömét elveszed, neki is és nekem is – szólt a felesége után Robin.
- Furcsa dolgokban leled örömödet. Az életénél és a biztonságánál nincs fontosabb. Fabian velem marad – zárta le Maria és a lépcsőfordulóban eltűnt Robin szeme elől.
Maria egy vastag kötött kendőbe burkolódzva ült a kandalló előtt. Mint már oly sokszor fáradt szemekkel bámult a tűzbe, miközben a forralt bor erős fűszeres ízét érezte a szájában. Tenyerét átmelegítette a csésze. De a szívét nem. Charlotte kék atlaszruhájában szótlanul ült vele szemben, s nagy levegőt vett, aztán csendben maradt.
- Megütött! – ismételgette ki tudja hanyadjára már a ma délután folyamán Maria.
- Ez még nem a világ vége – felelte Charlotte megörülve, hogy végre ismét beszél Maria.
- Soha nem tett ilyet ezelőtt – rebbentek a zavart szürke szemek Charlotte-ra.
- Rengeteg nyomás nehezedik rá. Az erdőrész, a birtok, a halászati jövedelmek, Julien beköltözése, a fia biztonsága…ő is félti mindezt, még ha nem is mondja neked – beszélt halk nyugtató hangon Charlotte.
- Nem tudom, úgy érzem… – Maria letette a csészét az asztalkára és homlokára szorította a tenyerét. A kandallótűzben megcsillant megkopott sárga arany karikagyűrűje. – ennek a házasságnak már nincs értelme
- Mi adhatna nagyobb értelmet egy házasságnak mint egy gyermek? Fabian a legnagyobb értelme az egésznek nem? Vagy ez sem számít már? A fiatok? – nézett a kandalló előtt játszó gyerekekre Charlotte.
- Fabiant magammal viszem… - nézett rá fásultan Maria.
- Hova? Holdszállásra? Londonba? És hol élnétek? Miből?
- Nem tudom – Maria hátradőlt a karosszékben és zavartan forgatta az ujján a karikagyűrűjét. – De ez nincs így jól Charlotte.
- El akarsz válni? – suttogta halálra váltan Charlotte. Nagy kék szemei mélyén most először jelent meg a rémület.
- Talán – húzta le könnyedén az ujjáról a karikagyűrűjét Maria, s futólag megforgatta az ujjai közt a kis fémet. Nézegette az apró karcolásokat rajta.
- Ne – hebegte Charlotte. – Ez nem helyes.
- Az nem helyes, hogy Robin a fizikai erejét használja ellenem, hogy a fiam majdnem elrabolták, hogy egyedül hagyta az erdőben…
- Robin és a klán az erdőben nőttek fel, nekik természetes, hogy a gyerekek jól megvannak egyedül is az erdő területén, ő nem érzi azokat a veszélyeket, amit egy városi nő, mint te vagy én igen!
- Akkor sem mentség, hogy megütött – hunyta le a szemét Maria.
- Persze, de talán neked se kellett volna azt a fejéhez vágnod, hogy rossz apa! – figyelmeztette Charlotte.
- Őket véded, ellenem igaz? Nekik adsz igazat? Lionel mikor ütött meg téged? – kérdezett rá Maria egyenesen.
- Még…nem volt erre példa…de…Lionel teljesen más. Nem ő az örökös…nincs akkora felelősség a vállán… - mentegetődzött sarokba szorítva Charlotte.
- A felesége vagyok. Ha a tisztelet ilyen alapvető szabályát sem tartja be, és kezet emel rám, akkor…
- Akkor feljogosít arra, hogy itt hagyd és magaddal vidd a fiát? Londonba, a szegények konyhájára? Hiszen nincs pénzed Maria! Nyomorogni akarsz Robin fiával London utcáin?
- Nem…
- Akkor térj már észre az Istenért! Fabian egy nemesember fia. Az ő érdekét nem nézed? Örökség vár rá. Vagyon. De ha elváltok, azzal talán mindent elveszíthet! Robin és a de Noirok is kitaszítják maguk közül. Robin még fiatal, újra nősülhet! És egy törvényes házasság mindig elsőrendűbb, mint egy elvált feleségtől származó elsőszülött gyerek! Ezt akarod?
- Már magam sem tudom, hogy mit akarok – temette az arcát a tenyerébe Maria.
- Maria, most már anya vagy. A fiad érdekét is nézd, ne csak a magadét. Ha semmi másért nem akkor maradj Fabian érdekében Robinnal.
- Jézusom ez olyan számítóan és hidegen hangzik Charlotte! – emelte vizenyős szürke szemeit a sógornőjére Maria.
- Sajnos nekünk nőknek ez a sorsunk Maria – fordította el a fejét Charlotte szomorúan. – Lásd be Maria elvált nőként…egy gyerekkel…milyen kilátásaid lennének? Hozományod, vagyonod nincs, a szüleid már nem élnek, nincs aki újra kiházasíthatna, nem mehetsz vissza a nagybátyád nyakára, még ha be is fogadnának akkor sem. Ráadásul ezzel vége a békének a de Noir és a Merryweather család között is. Megérné mindezt?
- Át kell még gondolnom a dolgokat – rázta a fejét Maria, s visszacsúsztatta a gyűrűt az ujjára. – Te szereted Lionelt?
- Az érzések változnak. Érnek, kiteljesednek, elhalnak. Már akkor sem voltam lángoló szerelemmel szerelmes belé, amikor feleségül vett. Ellentétben veletek. Te talán most éled át mindazt a bizonytalanságot, amire nekem már az esküvőm előtt rá kellett jönnöm. Házasság ide vagy oda. Egy kapcsolat két ember között sosem tökéletes, felhőtlen. Tele van hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Döntéshelyzetekkel. Hogy miért maradunk mégis egy valaki mellett? A választ nem mi ismerjük, hanem a sors. Imádkozzál Maria, s az imáid talán meghallgattatnak – Charlotte, a mindig határozott, céltudatos nő, most mintha megtörten állt volna fel a karosszékből. Maria csak egy pillanatra látta a félrecsúszott álarc mögött Charlotte igazi arcát. Amikor hozzá hajolt, hogy arcon csókolja búcsúzóul már ugyanaz a nő volt, kifürkészhetetlen arccal. – Én is imádkozom értetek Maria! – súgta megszorítva Maria kezét.
- Armand gyere, nem akarok szürkületben utazni, igyekezz! – szólt oda a fiának foghegyről Charlotte, s lobogó szoknyával távozott a vadászház szalonjából.
- Gyorsan sötétedik Robin, ideje hazafelé venni az utunkat – nézett fel az égboltra a fák sűrűje közt Lionel.
- Minek menjek haza. Kudarc az életem. Az apám árulónak bélyegzett a Fenyvesekből kitiltott. A feleségem megütöttem és gyűlöl, a fiamra sem tudok vigyázni. Mindenben kudarcot vallottam, gyerekként, férjként, apaként. Egy rakás csődtömeg vagyok – rúgta maga előtt a szűz havat Robin.
- Látod ezért kell minden este meginni legalább egy üveg bort. Utána már nyugodtan lehet aludni – rötyögte Lionel. – Nincs feszültség, nincsenek gondok. Csak az édes lebegő mámor – szippantott mélyet a friss téli levegőből Lionel.
- Te olyan könnyedén veszed az életet, rohadtul jó neked – nézett rá komoran Robin.
- Az életet nem szabad túl komolyan venni Robin. Mert különben beleőrülsz. Beleőrülsz abba, hogy lehetett volna másként, hogy megválthattad volna a világot és valamiért mégsem történt meg. Hogy elszúrtad az egész életed, hogy miért kötöttél ki ahol vagy… fölösleges körök. Az élet túl rövid ahhoz, hogy sokat bánkódjunk, aggódjunk, szomorkodjunk vagy kétségbeessünk. Éld úgy ahogy tudod, és hozz ki mindenből a legjobbat. Ennyi! S elégedett leszel.
- Ó bölcs khádi! Most már enyém a tudás fája. Köszönöm neked Lucifer! – fintorgott Robin. – Tudod mi bosszant? Egyetlen hülye pillanat és most hetekig megy ez a színjáték! Maria sértett hercegnővé vedlik. Már most tudom mi vár otthon. Átcuccolt a külön hálószobába, kisajátítja a gyerekünket és engem nagy ívben kerül. Szóba se áll velem, haragszik, és ráadásul még joggal is.
- Miért nem engem vágtál pofon? Visszaütök és el van intézve – vigyorgott rá Lionel. – Ha legközelebb fel akarod képelni az asszonyt, akkor lovagolj át és verj engem, mire átérsz, már úgyis azt is elfelejted, hogy miért akartál annyira verekedni – bökte oldalba Robint.
- Látod, ezért annyira más egy nő és egy férfi. Ha egy nő megüt egy férfit az semmit sem jelent. Ha egy férfi üt meg egy nőt, az a világ végét is jelenti. Két nő és két férfi közt ez nem is téma. De…ezt baromira elcsesztem most!
- Hát el! – bólintott rá Lionel.
- Azt hittem megcáfolsz – morogta rosszkedvűen Robin.
- Miért tenném!? Megérdemelnéd, hogy elhagyjon komolyan mondom. Mariának adnék igazat mindenben, mert mit foglalkozol azzal, hogy egy nő milyen szavakkal sérteget? Nézz meg engem? Charlotte naphosszat szid, de lepereg rólam mint a hópelyhek – fújt odébb egyet a szállingózó hópelyhek közül Lionel.
- Rossz apa vagyok – állt meg a tisztáson Robin és lenézett a lába elé terülő fenyvesekre. A hó rátelepedett a fák ágaira, mint Robin vállára a tett súlya. – Nem ezt érdemelte Maria. Istenem! – emelte az ajkához a karikagyűrűjét Robin s hozzászorította hűvös fémhez forró ajkait. – Most mi lesz?
- A virágok mindig megbocsátanak Robin – állt Robin mellé Lionel.
- Gondolod, minden letépett virág megbocsát? – suttogta elrekedő hangon Robin, bele a sötétedő tájba.
- Még a legritkább virágok is. Még a te Hercegnőd is – bólintott megnyugtatón Lionel.
- Akkor ideje megbocsátásért könyörögnöm és vezekelnem – szívta mélyen a tüdejébe a tél illatát Robin.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)