Robin követte az erdőbe a feleségét. Szürke prémkalapja alól Maria szürkéskék szemei még különösebben pillantottak rá. Komoly tekintete volt, mint mindig. Maria tíz évvel ezelőtt is ilyen komoly pillantású lány volt. Akkor is ezt fogta meg Mariában. Annyira más volt, mint bárki akit ismer. A művelt városi lány. Maria igazi jó kislány volt. Totális ellentéte Robinnak. S most is ugyanezek a komoly szürkéskék szemek nézik. Valami különös bölcsességgel. Robin akaratlanul is más szemmel nézte az asszonyt. Maria most már hamarosan anya lesz. S a felismeréstől a szeme előtt fog ismét jellemfejlődésen átesni a nő. Emlékezett rá, milyen volt, amikor a lányból feleség lett, most pedig a feleségből anyává válik. Maria leguggolt az erdő mélyén megbújó kis forrás vizéhez. Robin ismerte ezt a forrást, tiszta és iható a vize, de jéghideg. Maria belemártotta ujjait a kis csörgedező vízfolyásba. A sodró hideg vízben már görcsbe álltak az ujjai, mikor elhúzta a víz sodrásából fehér ujjait. Maria felegyenesedett, s sétálni kezdett a sűrű avarban, szoknyája betakarta a faleveleket, lendülete felröppentette a kis barnás levélkéket, aztán ismét visszahullottak a földre. Maria visszanézett a fatörzsnek támaszkodó Robinra. Robin nagyot sóhajtott, de nem szólalt meg. Mit mondhatna? Tudja, hogy mit tettek, hogy mikor, s hogy Maria a közös gyermekükkel várandós. Értelmetlen lenne már veszekedni, vagy leszidni, vagy csak dühöngeni is. Házasok voltak, előbb vagy utóbb ez következett volna. Úgy tűnik elérkezett az ideje.
- Mondj már valamit! – kérte csendesen Maria. Robin elnézte a nőt, ahogy az avarban zavartan forgolódott, bizonytalanul fel-felpillantva rá. Milyen szépen illett a szürke szemekhez a prémkalapja. Milyen elegáns, komoly és egyben meseszép volt vele. Robin sötét tekintete végigsiklott a felesége alakján, s egy pillanatra megállapodott a hasán. Ismét találkozott a tekintetük.
- Szeretlek! – bökte ki némi bosszúsággal a hangjában Robin, mintha elégedetlen lenne ezzel az érzéssel. Maria meghökkenten nézett rá. Robin ellökte magát a fatörzstől, s sodró lendülettel lépett Maria elé, s gyengéden a legközelebbi fatörzshöz tolta. – Ellenvetés hercegnő? – kérdezte a kedves kis gúnnyal a hangjában. Maria elmosolyodott, s finom hűvös ujjaival átsimított Robin arcélén.
- Nincs – suttogta halkan. – Azt hittem veszekedni akarsz.
- Akartam is. De rájöttem, úgysincs értelme – sóhajtotta Robin a fatörzsnek támasztva a tenyerét Maria feje mellett.
- Nem akartam tovább bonyolítani a mostani helyzetet – motyogta Maria erőtlenül, ahogy megérezte Robin magabiztos érintését a derekán.
- Maria, veled az életem mindig is nem várt bonyodalmakkal gazdagodott, azt hiszem ezért is vettelek feleségül. Mert imádok veled átlendülni minden nehézségen – lehelte Maria ajkára Robin. Maria behunyt szemmel élevezte a férfi forró leheletét az ajkán.
- Ez igazán különös módja a bókolásnak Robin – vonta össze játékosan a szemöldökét Maria. – De sosem hallottam még tőled ilyen szépet.
- Akkor jól jegyezd meg, mert többet nem is fogok mondani – vette birtokba Maria ajkait Robin. Karjával átfogta Maria derekát, ahogy megérezte a felesége lábai elgyengülnek a csók alatt. Maria erőtlenül karolta át Robin nyakát, levegő után zihált, Robin alig néhány légvételnyi szünetet tartott, s újra lecsapott rá mohó, nedves ajkaival. Forgott a fejük felett az örökzöld lombkoronaszint, a lombhullatók rügyező ágai, a fák lombjai közt átszűrődött a napfény, megvilágítva az arcukat. Maria kábultan érezte, hogy a sűrű avarszint zizeg alatta, de fel sem fogta, hogy már a földön fekszik, s Robin átforgatja maga fölé, apró falevelek és gallyak hullottak Maria hajából Robin mellkasára. Ahogy a sűrű hullámos tincsek közé túrt Robin kalapja lehullott a fejéről. Kellemesen hűvös volt a koratavaszi délután. Az erdőben szélcsend volt. A bágyadt napfény könnyű melege simogatta őket. Robin ujjai pedig türelmetlenül kerestek utat az alsószoknya mélyén Maria legérzékenyebb pontjához.
- Robin! – pihegte aléltan Maria, ahogy meleg férfias ujjak rátapintottak nőisége szirmaira. Robin felnyögött ahogy a nedves szirmok mohón rátapadtak az ujjára. Remegő kézzel oldozta ki nadrágja övét, s az avar közt bódultan várakozó Mariára feküdt. Egyszerre nyögtek fel a behatolás pillanatában. Maria levegő után kapkodva tolta csípőjét közelebb. Lehunyt szemhéján átsütött a nap, különös bordó, rózsaszín meleg fénybe borítva a pillanat érzését. A fenyvesek ágai borultak feléjük. Robin jól irányzott mély férfias lökései újra és újra sikításra ösztökélték, s nem zavarta, hogy a gyönyör sikolyai felverik az erdő csendjét. Csak ketten voltak, Maria átadva magát a mámornak, Robin erős karjaiban, s megszűnt a világ, a napfényben fürödve, a csörgedező patak lágy csobogása és az alattuk elterülő puha avar zizegése közt. Maria Robin vállába markolva hatalmas sikollyal jutott fel a csúcsra, s néhány lökés után Robin kielégült kiáltása követte, s kifulladva rogyott Maria mellé az avarba. Percekig pihegtek egymás mellett, kimerülten. Maria szemhéja lassan rebbent. Felette a fák lombjai közt a kék ég vakító világossága szűrődött át. A természetben voltak. Maria elpirult a gondolatra, hogy az erdőben bárki megláthatta volna őket. Persze ez a de Noirok erdeje, de a klánból bárki járhatott volna erre.
- Mire gondolsz? – nézett rá oldalt Robin. Maria megnyalta az ajkát mielőtt megszólalt.
- Miért jöttél utánam Holdszállásra? – kérdezte kitérően Maria.
- Beszélni akartam veled – felelte rá Robin.
- Nem igazán beszéltünk – állapította meg Maria.
- Dehogynem. A testbeszéd a lehető legközvetlenebb módja a kommunikációnak – vigyorgott pimaszul Robin. Maria felkönyökölt, s Robin felé fordult.
- Ez illetlen dolog volt – fedte meg Maria.
- Nem vettem észre, hogy igazán tiltakoztál volna hercegnő – jegyezte meg marón Robin.
- Akkor sem lett volna szabad… - ráncolta a homlokát Maria. Robin komótosan kezdte kiszedegetni Maria hajából a kis avardarabkákat, gallyakat, leveleket.
- Ugyan már, magánbirtokon vagyunk Maria. Erre ritkán járnak idegenek – mosolygott, miközben Maria fel sem fogta a gondoskodó, szerető kezek matatását a haján.
- Bárki megláthatott volna.
- Kétlem, hogy a klántagok híres kukkolók lennének, ma senki sincs az erdőben, én jártam körbe a birtokot – nyugtatta Robin. – Tehát felébredt benned a kis hercegnő éned. De az összbenyomás mégsem teljes – húzott ki egy gallyat Maria hajából Robin s nevetve a felesége elé tartotta. Maria morcosan kapta ki a férfi kezéből.
- Egyszerűen csak lerohantál az erdő kellős közepén – méltatlankodott Maria mosolyogva.
- Elfelejtettem, hogy a feleségem csak ágyban párnák közt tudja elképzelni az együttléteinket – forgatta a szemét Robin.
- Meglepődtem, hogy milyen puha az avar – állapította meg elgondolkodva Maria.
- Sok mindent tudnék még mutatni neked, amin meglepődnél – jegyezte meg titokzatosan Robin.
- Azt hiszem jobb ha megmaradok ártatlan tudatlanságomban – seperte le a szoknyáját Maria.
- Csak én vagyok a te örök megrontód – húzta vissza a nőt magához Robin, s megrántva Maria a mellkasára borult, s Robin rátapasztotta száját a nő puha ajkaira. Maria ujjai Robin szíve fölött nyugodtak a mellkasán. Érezte a férfi erős szívverését.
- Nem is hittem, hogy ennyire szeretem a rosszfiúkat Robin. Egészen addig, amíg meg nem ismertelek.
- Tehát titkon bevallod, hogy élvezed a rosszalkodást velem? – nevetett fel Robin s szemében különös fény gyúlt.
- Bevallom nagyon…élvezem – mosolygott rá Maria.
- Nocsak hercegnő? Hát mégis van valami ami jó a házasságunkban? – ült fel Robin, s miután felállt leporolta a ruháját.
- Talán több is mint gondolnánk – nézett fel rá ültéből Maria. Robin kinyújtotta a kezét Maria felé, hogy felsegítse a földről.
- Madame de Noir? Úgy érzem ideje útnak indulnunk, ha még sötétedés előtt szeretnénk hazaérni – Maria megfogta Robin felé nyújtott tenyerét, s már ismét talpon is volt, amint Robin egy határozott mozdulattal felhúzta magához.
- Hogy festek? – nézett hátra a szoknyájára Maria.
- Szerintem jobb ha nem látod – húzta Mariát maga után a kezénél fogva.
- Mit fog szólni Francios, ha így lát megérkezni minket? – sóhajtotta Maria, ahogy Robin mellett lépkedett.
- Valljuk be látott már minket ennél rosszabb helyzetben is – köszörülgette a torkát Robin.
- Az igaz – harapott a szája szélére Maria. Kéz a kézben sétáltak az erdőben, járatlan utakon, kis ösvényeken. Robin olyan magabiztosan vezette Mariát, pontosan tudta hol és merre járnak. S Maria ezt mindig csodálattal tapasztalta. Ő már néhány méter után eltévedt volna az erdőben. Most is ráébredt, csak Robin mellett érezte magát biztonságban a hatalmas fenyvesek között. Jó érzés volt, hogy apró keze szinte elveszett a nagy, meleg férfikéz fogásában. Robin durva, nyers viselkedése és erőszakos fellépése mellett mégis tudott gyengéd lenni hozzá. Mennyire ellentétes érzelmek és megnyilvánulások jellemezték. Robin elkapta Maria fürkésző csodáló pillantását. Egy pillanatra megállította, s lehajolt a nő ajkaira, mielőtt kiléptek az erdő fáinak takarásából a vadászkastélyhoz vezető tisztásra. Szótlanul siettek be a napnyugta utolsó sugaraival kísérve a vadászkastélyba. Francios Dijon bár észrevette a levélmaradványokat a házaspár ruházatán, egyetlen szóval sem említette, de nem kerülte el figyelmét az sem, hogy a házaspár kézenfogva lépte át a küszöböt.
