Tábortűznél

Tábortűznél - Jó éjszakát Maria! Jó, hogy itt vagy nálunk – búcsúzott el éjszakára a kis Andrew Merryweather. - Jó éjt Andy – nyomott puszit a kisfiú arcára Maria. - Gyere kisfiam, hagyd pihenni Mariát! – fogta kézen Loveday a fiát, s behúzta az apró ajtót. Maria egyedül maradt a toronyszobában. Mintha visszacsöppent volna lánykorába. Levette a selyemköntösét, s kábán megforgatta hüvelykujjával a jegygyűrűjét. Egy de Noir felesége lett. Nem csak az erdő fekete azóta, de mintha árny telepedett volna fiatalasszonyi mindennapjaira is. Benjamin Merryweather rosszallásán kívül más nem említette, hogy milyen lehet de Noir feleségnek lenni. Az éjszakába rikoltás hangja hallatszott. Maria összerezzent a hangra. Felnézett a csillagokra. Hol lehet Robin? Tényleg a vadászkastélyban van? Vagy… - Aludj Maria! – intette magát nyugalomra. S felhajtotta a hímzett takarót. Loveday gondos munkája. Gyönyörű darab, apró rózsaszín virágokkal, arany hímzésszállal átszőtt puha takaró. Maria lehajtotta a fejét a párnára, s felnézett a feje felé boruló csillagos égboltra. Mi van, ha Robin nincs is a kastélyban? – Ne gondolj már ennyit Robinra! – dörzsölte át a homlokát Maria, s ahogy elhúzta a kezét a szeme elé tartotta a fényes köves eljegyzési gyűrűjét. Eligazgatta a takaróját, s lehunyta a szemét. Lepasszolta őt a nővérére. Ez igazán felháborító. S vajon miket csinálhat. Lehet eljár, valahová. Maria negyed óra hánykolódás után feladta. Ez nem mehet így tovább. Robin körmére kell néznie. Komolyan ennyire nem bízik a férjében? Féltés vagy féltékenység? Maria kapkodva öltözködött. A leghamarabb keze ügyébe akadó ruhája éppen egy bíborvörös lovaglóruha volt, hosszú uszállyal. Nem épp erdei sétához tervezték. Halkan tette be maga után az ajtót, s leosont a lépcsőn. Az egész ház alszik. A Merryweatherek úgy tudják Maria a toronyszobában alszik. Wrolf feküdt csak a kandalló előtt. Csábító dolog lett volna magával hívni, de a kutya eltűnése felkeltené bácsikája gyanúját, hogy ő sincs Holdszálláson. - Nem, Wrolf! Te maradsz – simogatta meg az oroszlánkutya fejét Maria. – Csak lebuktatnál. Körbenézek kicsit az erdőben. Nem lesz semmi bajom – súgta a kutyának, s halkan betette maga mögött Holdszállás kapuját. Nappal se közlekedett túl jól, de éjszaka főleg nem ismerte a járást Holdföldén. Egy biztos pontja volt, ha a falunak megy és csak ott kanyarodik le a vadászkastély felé. Robin vadászkastélya valahol az erdő mélyén volt, távol a tengertől és távol a de Noir vártól is. Maria pedig csak ráérzésre közlekedett. Túl sötét van. Maria kelletlenül indult befelé az erdőbe. Ostobaság volt éjszaka nekiindulnia. A hó legalább visszaveri az égbolt csillagainak fényét. Így valamivel világosabb volt mint egyébként. De Maria tudta, hogy nem hozhat fényforrást magával, mert azzal túl feltűnő jelenség lenne az éjszakai sötét erdőben. Kevéssé fújt legalább a szél a fák között. A feje felett egy bagoly kezdett huhogásba. Maria összerezzent a hangra. Az éjszakai vadász útra kelt. Apró neszek hallatszottak a cserjésből. Ez a de Noir fenyves. Nincs mitől tartani. Robin öröksége. AZ ő fenyvesük. Itt nem érheti baj. Nyugtatta magát Maria, ahogy egyre beljebb merészkedett az erdőbe. Óvatosan húzta félre a különös árnyaknak tűnő, furcsa ágakat, úgy tűnt, mintha megannyi kéz nyúlna felé, s mind el akarná kapni, s húzni a sötétségbe. Maria zihálva kerülgette a fákat, haladt előre, idegesen keresgélte újra és újra az Oriont a feje felett az egyetlen tájékozódási pontot, ami felé tartania kellene. S néhány méter után, mikor már egészen bent volt az erdő sűrűjében, hirtelen fényforrásra lett figyelmes. A sötétségen hívogatóan hatolt át a fény. Maria szinte megkönnyebbülten merészkedett közelebb. Amilyen halkan csak bírt. Kerülgette egyik fát a másik után, s hunyorítva próbálta kivenni, hogy mi felé közeledik. Jó néhány lépés után vette észre, hogy a fény, amit lát, a hófödte erdőben rakott hatalmas tábortűz. Körülötte már olvadozott a hó. S férfiak ülték körül. Mind sötét ruhákban. Legalább két tucat férfi. Maria hallótávolságon belülre ért. - Egy templomot támadtak meg! Ezek nem ismernek semmi könyörületet! – kiáltotta dühösen az egyik. Maria megismerte a hangot. Lionel volt. Robin unokabátyja. Vagyis! Maria szíve hevesebben dobbant. Ez Robin klánja! – Nem igaz Robin? – fordult Lionel unokafivére felé. Maria bosszúsan tapasztalta, hogy a férfi válaszát nem hallja. Robin halkabban beszélt mint Lionel. Kénytelen lesz közelebb menni, de úgy, hogy a fák takarásában maradjon. Maria óvatosan settenkedett közelebb. Kihallgatja a saját férjét. Ez igazán illetlen dolog. De Mariát ez érdekelte most a legkevésbé. - A mi puskaporunkkal ezek templomokat rongálnak! – csattant élesen Lionel. - Robin nem gondoltál még rá, hogy vissza kellene szereznünk? – hallatszott egy mély bariton. Lucien de Noir volt. Lionel bátyja. - Dehogynem gondoltam rá – hallatszott Robin fásult hangja. – Már mindent végiggondoltam, az összes létező lehetséges dolgot. - S ha törvényes úton próbálnánk… - javasolta egy halk vékony hang. Robin a tábortűzön át átnézett Florianra. Ő volt a klánban az egyetlen, aki fiatalabb volt mint Robin. - Nem tehetjük. Mit mondanánk? Elloptak tőlünk egy tonna illegális puskaport? – rázta a fejét Robin kényszeredetten nevetve. - Robin, az egész klán azt mondja, hogy visszavágóért és bosszúért kiált ez a tett. Hogy megloptak minket – ragadta meg Robin karját a mellette ülő Lionel. Robin belebámult a tűzbe. Olyan megtörtnek látszott. Maria soha nem látta még ilyennek a férjét. - Bocsássuk szavazásra – sóhajtotta halkan Robin. Valamiért úgy tűnt nincs ínyére, hogy összetűzésbe keveredjen azokkal, akik elvitték a puskaport. S ezt nem értette részéről. Robin mindig vakmerő volt. Belement minden rosszba, veszélybe, kivéve persze Wrolf-al szemben. De Robin csak a varázslattól félt, nem a kutyától. A tűz körül ülők szinte mind felnyújtották a kezüket, kivéve Florian és Robin. Lionel emelte fel Robin karját is. - Megszavazva! – hirdette ki Lionel. - EZ a beszéd! – csapta össze a tenyerét Lucien, s egy kannából bort töltött szét a tűz körül ülőknek. Robin kedvetlenül lökte fel magát ültéből. Közelebb sétált a tűzhöz, s a melegében melengette ujjait. A klán jóízűen hörpintgetett a szavazásra. Lionel követte csak Robin mozgását. Arany fényben fürdette a tábortűz Robin kerek arcát. Csillogott a szemében a tűz fénye, meglágyította a vonásait, s szinte világosbarnára festette a hajszínét. Maria bágyadtan dőlt a legközelebbi fa törzsének. Robin tűzfényben még helyesebb volt, mint amilyennek emlékezett rá. - Mi van? – érte be Lionel, s Robint maga felé akarta fordítani, de az ellökve kitért az útjából. Maria ijedten hátrált, mert Robin egyenesen felé tartott a tűztől, de a férfi csak távolabb akart kerülni a többiektől. - Szerinted ez normális így? – sziszegte Robin visszanézve Lionelre. - Nem tudod őket meggyőzni az ellenkezőjéről – hajolt közelebb Robinhoz Lionel. - Én nem akarok tolvajháborút az én erdőmbe! – szorította ökölbe a kezét Robin, s a legközelebbi fa törzsébe bokszolt. Megrezegtek a tűlevelek, s néhány hódarab omlott Robinra és Lionelre. - Miért nem? Hagyod ölbe tett kézzel, hogy kifosszanak!? – sziszegte neki Lionel. - Nem, csak… félek attól – hunyta be a szemét Robin. - …attól, hogy nem mi fogjuk ennek a kárát látni, hanem… - Hanem Maria! Aki otthon ül és semmit sem tud igaz? – vágott közbe bosszúsan Lionel. - Tudod mit? Ha független lennél nem lennél ekkora gyáva féreg! – lökte meg Robint Lionel. - Te nem tartasz tőle? Mi van ha mindőnket kifigyeltek? Én nem merem egyedül hagyni otthon Mariát. Elvittem apámhoz, aztán rájöttem, még rosszabb, mert mi van ha egyenesen a De Noir klánt támadják meg? Maria védtelen egy támadással szemben. ÉS minket zsarolhatnak vele! – csattant Robin. - Egyszerűen kibúvókat keresel a nyílt harctól! – morogta dühösen Lionel. - Én Robin de Noir vagyok nem Robin Hood! – fröcsögte vissza Robin indulatosan. – Én a könnyű zsákmányt szeretem. - Maria elég könnyű zsákmány volt neked, a karjaidba omlott és kész! – gúnyolódott Lionel. Robin vetett egy megvető sötét pillantást Lionelre. - Lionel te szándékosan csinálod ezt! Nem a te családod viszed a vásárba, hanem az én feleségemet! A puskaport tőlem lopták el és a vadakat is! Az én klánom az én családom. Világos ha bármit akarnak, akkor Mariával fognak zsarolni! Te nyugodtan ülhetsz otthon békésen a családoddal, csak nekem főhet a fejem, hogy mi van, ha Maria belép az erdőbe és nem ÉN találkozom vele hamarabb! – ordította Robin magából kikelve. AZ egész klán felé fordult. Robin elhallgatott. Oldalt nézett a klántagokra, azok sietve kapták el a fejüket, mintha nem hallottak volna semmit. - Jól van – nyugtatta Lionel. – Hol van most? - Elvittem Holdszállásra – rázta a fejét Robin, s idegesen a hajába túrt. – De…meddig marad ott? Maria kiszámíthatatlan. Nem lehet parancsolni neki! Annyira grrr…öntörvényű! És makacs! – rúgott a fa gyökerébe ingerülten Robin. - Robin… - kapta el unokaöccse karját Lionel. - Hagyjál! – rántotta ki a karját a unokafivére szorításából Robin. S két tenyerét beletúrta göndör hajába. – Aggódom érte Lionel, rohadtul aggódom! – rekedt el Robin hangja ahogy kimondta a vallomást. S hátat fordítva Mariának visszaindult a tűz felé. Maria levegőt visszatartva hallgatta a beszélgetést, s nem is sejtette, hogy a hallgatódzásban nincs egyedül. Két erős vasmarok kapta el a derekát, s a szájára szorítottak egy nedves zsebkendőt. Robin meghallotta a reccsenést, amely azzal járt, hogy a férfi hátulról megközelítette Mariát. Szó nélkül intett a klántagoknak. S maga a reccsenés irányába indult. A férfi métereket vonszolta maga előtt Mariát, s a sötétség nekik kedvezett. Robin egy fáklyával megvilágította a havas avarszintet. Egy férfi lábnyomai és mintha egy szőnyeget húztak volna végig a hóban. Szőnyeget? - Ó nem! – hunyta le a szemét Robin a legrosszabbtól tartva. – Maria! És a lehető legrosszabb éjszakai viseletben, valami uszályos ruhában! – robbant ki Robin, s azonnal körbefordult rémült tekintetét végighordozva a klánon. Maria eközben küzdött a levegővétel ellen, s teljes erőből rátaposott a támadója lábára, beleharapott az ujjaiba, s akkorát sikított, hogy az egész fenyves zengett tőle. Nekiiramodott az erdőben, miközben küzdött a szemére ereszkedő sötétség ellen. Mennyit lélegezhetett be a kábítóanyagból? - Maria! – kiáltotta el magát Robin. - Robin! – kiáltotta vissza Maria. Tudta jól a férfi a hang irányából, már tudni fogja merre keresse. Robin előrefutott akár a szél. - Világítsatok neki az istenit! – ordította hátra a klántagoknak Robin. – De ne tegyetek kárt az erdőben! – Robin utasítására tüzes jelzőnyilakat lőttek fel az éjszakába. Éppen csak annyit, hogy mire röptük lefelé hajló ívéhez értek, már ki is aludtak. Maria hálát adott az égnek, hogy Robin klánjának vannak ilyen eszközei, mert a sötétben az első útjában álló gyökérbe felbotlott volna. Dombnak felfelé rohant, s hiába fogta fel a ruháját, úgy érezte ólomsúlyok húzzák vissza. - Fuss, Maria Fuss! – hallotta Robin bíztatását valahonnan a hátulról Maria. De nem volt szüksége bíztatásra futott anélkül is, ahogy a tüdeje bírta. A férje kiáltásaiból hallotta, hogy Robin már a nyomukban jár, de Maria sarkában még mindig ott volt az üldözője. Robin homlokráncolva nézte merre tart Maria, s ijedten kiáltotta el magát. - Maria! Térj ki jobbra! Maradj a tetőn! – rohant utánuk, de érezte, hogy nem fog időben odaérni. Maria megtorpant, de már a tenger felé eső oldalon volt. A megtorpanás végzetes hiba volt, támadója beérte, s Maria elvágódott, a férfi utána, a súly egész lavinát indított meg. A hótól átázott törmelékes tiszta talajszint egésze megindult lefelé, zúdult Mariával, az üldözőjével, robajjal, omlott, csúszott az egész törmelékszakasz. - Maria! – ordította Robin, s a sűrű záporokban felívelő jelzőnyilak fényében ő is ráugrott a féktelen szánkázó hegyoldalra. Eszeveszett száguldás volt néhány pillanatig, kaviccsal, homokkal, hóval keveredve, Robin csak a bordó villanást kereste a lefelé zúduló árban. Aztán minden elcsendesedett. A nagyobb súlyú támadó még zúdult lefelé valamerre a tengerpart felé. Robin a törmelékeket félreseperve ért Mariához. - Maria? – lehelte rémülten kikerekedett szemekkel, s kiszabadította a törmelék, hóegyvelegből a nőt. - Robin – Maria arca csupa karcolás volt, a szája vérzett, de egyben volt, és élt. Robin magához szorította a nőt. - Nem azt mondtam, hogy maradj Holdszálláson? – vonta össze a szemöldökét megkönnyebbülten Robin. - Robin – pihegte nevetve Maria. , s a férfi térdére támaszkodva felült. - Minden rendben odalent? – kiáltott le Lionel. – Már az egész de Noir klán utolérte őket, fáklyafénnyel, tüzes nyilakkal a kezükben bámultak le a házaspárra. - Igen, menjetek utánuk! Hátha elcsípitek még őket! – kiáltotta fel Robin. Maria Robin mellkasának döntve a fejét hallgatta, ahogy Robin levegőt vesz, s elkiáltja magát. – Igyekezettek már ne minket bámuljatok! – csattant a de Noirokra, akik még mindig a lejtő aljában ülőket nézték. Maria kábán és szanaszét tépett ruhában, porosan havasan pihegett a karjaiban. - Minden nap ilyen állapotban kell hogy lássalak? – élcelődött Robin. – Kezdem azt érezni, hogy valami útszéli kis vadócot vettem feleségül, aki mindig összekoszolja magát. - Nagyon vicces vagy – húzta fel az orrát sértetten Maria, s eltolta Robint. - Kezdesz hozzám hasonlítani? – hunyorított rá Robin. – Lehet holnap villa nélkül eszed otthon a diót? – röhögte el magát Robin. - Ez egyáltalán nem vicces Robin. Bűnözők járják az erdőt és te hagyod? – vonta össze a szemöldökét Maria. - Ne kezd te is! – állt fel Robin leporolva a nadrágját, s felhúzta a földről Mariát is. - Gondolom kidolgoztál valami stratégiát – nézett rá komolyan Maria. Robin kerülte a tekintetét. - Ugye nem mondod Robin, hogy semmi ötleted nincs a megoldásra – tette keresztbe a karját Maria harciasan. - Nem mondom – felelte morcosan Robin. - Robin! – csattant fel háborogva Maria. - Jó, halljuk, neked biztos máris ezernyi ötleted van! – tárta szét a karját Robin, s rosszkedvűen nézte Maria szemrehányó szürke szemeit. - Nem tudom, még ezen gondolkodnom kell – seperte le a szoknyája maradványait Maria. – De biztos van megoldás! – mondta határozottan Maria. - Ez nem fog menni a holdhercegnős trükköddel, hiába veted le magad a mélybe – húzta el a száját Robin. - Mi lenne, ha ezt a vadászkastélyban vitatnánk meg, nem átfagyva a tenger és a fenyvesek határán – indult meg Maria. - Remek ötlet – indult előre Robin, sejtve, hogy Maria az ő iránymutatására szorul, hiszen fogalma sincs merre lehet innen a kastély. Maria felfogva a szoknyáját követte Robint a fekete árnyas erdőbe.

A keresztelő

A keresztelő Este hat órakor már lebukott a Hold is a Nap szórt fényét követve a nyugati látóhatáron. Percről percre köszöntött rá a fenyvesekre az éjszaka. Maria a manzárdszoba déli ablakánál ülve nézett ki a tiszta csillagos égboltra. Keleten már feltűnt az Orion csillagkép ismerős fényeivel. Ma este nem látható már a Hold. Oly szoros együttjárásban kéz a kézben mozog a Nappal, hogy Holdtalan éjszakát hoz az égboltra. A legfényesebb csillagnak ma este a Jupiter és Uránusz együttállása látszott. Egészen nyugat felé. - Nem kellene már aludnod Maria? – hallatszott a mély férfihang a manzárdszoba ajtajában. Üresen kongott a felső szint. Soha nem használják. Maria eltépte tekintetét az égboltról, hogy Robinra nézhessen. Robin mogyorót tört szét a markában, s bekapta a termést. - Ma nincs fent a Hold – felelte szomorúan Maria. - Tudom – sóhajtotta Robin, s belépett a tágas terembe. – Ezért van ilyen sötét. Ma sötétebb az éjszaka a szokásosnál. - Akkor ez a te éjszakád – engedte le lemondóan a karját a párkányról Maria. – A sötétség a tolvajok éjszakája – villantotta szürke szemének különös fényét Robinra. - Valóban. Én ezért nézem mindig az észak felé eső égboltot – tette fel jobb lábát egy zsámolyra Robin, s alkarjával rátámaszkodva kikémlelt az éjszakába. - Kis Medve és Nagy Medve után ácsingózva? Ha már a nagy vadász kudarcot vallott? – gúnyolódott Maria. Tudta, hogy Robin legérzékenyebb pontjára tapintott, s kegyetlenség tőle. De ma bántani akarta a férfit. Maga sem tudta igazán miért. Mintha Robinnak nem lenne épp elég baja az ő gúnyolódásai nélkül is. Robin egy ideig állta Maria tiszta átható pillantását, s végül nagy sebesen elhagyta a szobát. Maria megvárta míg a Jupiter is lenyugszik a látóhatáron, s csak akkor állt fel az ablak mellől, hogy elinduljon pihenni. Megigazította vállán a vastag kendőt, ahogy lefelé lépkedett a nyikorgó falépcsőkön. A dolgozószoba felől ropogás hallatszott. Nyitva volt az ajtó, s bentről gyenge gyertyafény világított. Robin felpillantott a mozgásra, kezének mozdulata megakadt, s így a következő mogyoróhéj még egyben maradt. - Ha észak felé nézek, úgy tűnik kifordult magából a világ – mondta halkan Maria az ajtófélfának támasztva a fejét. – A csillagok nyugatról kelnek és keleten nyugszanak, forognak fejünk felett a csillagok a maguk rendje szerint. Ezért nézek dél felé az égboltra, ott megmarad a törvény, a rendszer. - Túlságosan is törvénytisztelő vagy Maria, ez a te legnagyobb bajod – Roppantotta szét a mogyorót a markában Robin. - …velem is – tette hozzá Robin sötét szemvillanással. - Én szeretem a rendet. Hogy a nap és a csillagok keleten kelnek és nyugaton nyugszanak. Mindent szeretek, ami beleillik a rendbe, ami egyszerű és egyértelmű – bólintott hozzá Maria, ahogy keresztbe fonta a karját. - Én sem vagyok egyszerű Maria. Nem tartozom a rendbe. Tehát nem szeretsz? – vonta fel a szemöldökét provokatívan Robin, s jóízűen ropogtatta a fogai közt a mogyorót. - S te engem? – vágott vissza szemöldökét összevonva Maria. - Én, feleségül vettelek – roppantotta szét a marka között erőteljesen a mogyorót Robin, ezzel is nyomatékot adva szavainak. - Ez nem válasz – indult el Robin felé Maria, s az íróasztal másik oldalára ült Robinnal szemben. Robin egy suta legyintéssel összehajtotta a pergamendarabot amire eddig pergette a mogyoródarabkákat. Maria nem láthatott egy sort sem az írásból. – Ez a vacsorád? – nézett szét az íróasztalon Maria. Egy kosárban mogyorók, az íróasztalon több kupacban mogyoróhéjak, és Robin ritmusos mogyoróhéjtörésének hangja. - Hát…holnap már csak dió lesz – húzta el a száját Robin. – Kérsz a fenséges vacsorából? – tartotta a kosarat Maria elé Robin csámcsogva. Maria habozott. Robin figyelte egy ideig Maria arcát, végül a markában összeroppantott egy mogyorót Maria számára. Maria figyelte egy ideig a széttört héjak között meglapuló mogyoródarabkát végül félénken, de elvette, s a fogai közé csúsztatta. Robin csendben törte tovább a mogyorókat, most már kettejüknek. Maria egészen lassan jött rá, hogy a komor elszántság Robin arcán minden mogyorótöréshez, valójában csak a feszültségének a levezetése. Maria nézte a férfi felé nyújtott tenyerét, rajta a kínált mogyorót. Robin várakozón nézett rá. Maria szótlanul betakarta saját tenyerével a férfi kezében tartott termést. Hosszú percek óta, csak a közös mogyorószemezgetés hangjai törték meg a csendet. Robinnak megrebbent a szemhéja. Figyelte az apró női kezet a tenyerében, s végül rászorította az ujjait. - Maradj holnap Holdszálláson Maria – szólalt meg rekedten Robin. - Nem! – tiltakozott Maria hevesen s ki akarta rántani a kezét Robin szorításából, de a férfi nem engedte. - De igen. Ez lenne a legjobb mindkettőnknek! – szorította vasmarokkal a nő kezét. - Eressz el! – zihálta Maria. – Nem küldhetsz vissza a nagybátyámhoz. - Szeretted Holdszállást nem? Megkaphatnád a régi szobádat! – emelte meg a hangját Robin is. - Hogy…hogy mondhatod ezt? – kiáltotta Maria. - Nincs más választásom – szorította össze a fogait Robin. – Apám is megmondta, ne nősüljek addig, amíg magamat sem tudom eltartani. És igaza volt. - Kifogások! Üres kifogások! – tépte ki a kezét Robinéból Maria. – Tudod mit Robin! Nagyon is egyszerű vagy! Mindig a legegyszerűbb megoldást választod, magadnak! És elfutsz a problémák elől! Egyszerűen gyáva vagy! Ahogy gyáva vagy szeretni is! – kiáltotta sírásra hajló hangon Maria, s fellökve a székét elfutott. Robin ökölbe szorított kezére szorította a száját. - Nem, Maria. Ahhoz kell erő, hogy elengedjelek – mormolta a kézfejére Robin. Másnap délelőtt szánon érkeztek a keresztelőre. Robin leugrott a szánról, hogy lesegítse Mariát, de a nő elutasította a kezét, s maga ugrott le a szánról. Kikerülve el akart lépni Robin elől, de a férfi visszatartotta. - Robin! El fogunk késni! – sziszegte Maria dühösen felnézve a férfira. - Nem, fogunk elkésni, mi vagyunk a keresztszülők ránk várnak – nézett el a fenyvesek felé Robin, Maria feje felett. Maria hiába indult meg új lendülettel, Robin csípőjébe ütközött csak, aki enyhén a szánhoz kényszerítette. Terpeszben állt Maria előtt, combjaira feszült a nadrágja, s kibillenthetetlennek tűnt. - Robin, kérlek! – feszült a férfi mellkasának Maria fehér kesztyűs kezével. - Nem, Maria te figyelj rám, ha egyszer már kérek tőled valamit! – tette a kezét Maria derekára Robin, hogy a nő nyugton maradjon. – Egy ideig a nagybátyádnál maradsz, amíg jónak látom. - Mi? Én nem azért mentem hozzád feleségül, hogy a nagybátyámnál éljek! – csattant Maria. – Hogy kérhetsz egyáltalán ilyesmit! - Jó, nem kérem. A férjed vagyok Maria. Úgy hogy megparancsolom! – fújtatta Robin Maria arcába. Maria ütésre lendítette a kezét, de Robin lefogta. - Nyughass már! - Nekem senki nem parancsolhat! Hogy képzeled én… - Ó igen, te egy Holdhercegnő vagy! De most semmit sem érünk vele, szóval csak egyetlen dolog maradt neked, mint minden nőnek, hogy engedelmeskedj a felsőbb törvénynek! - Gyűlöllek! – sziszegte szikrázó szürke szemekkel Maria. - Jó tedd azt! Csak engedelmeskedj! – meresztette Mariára a szemeit. A hideg szél kipirosította Maria arcát. A szeme szélénél apró könny fénylett. Talán a szél csalta őket a szemébe. Talán Robin. – Vááh! – rántotta közelebb Mariát magához Robin egy kiáltás kíséretében, s dühtől szítva szorította ajkát a nő ajkaihoz. Egyetlen pillanat alatt megszűnt forogni a föld. A fülükbe lüktető tompa doboláson alig hallatszott át a fejük fölötti fán csivitelő madarak éneke. A napfény sütötte a két összesimuló alakot, árnyékuk hosszan elnyúlt a hótakarón. S Robin tüzes csókja elfeledtette Mariával, hogy körülöttük dermesztő tél van. Lehunyt szemhéján vörösen világított a napfény, s forgott velük a világ, ha Robin nem tartja szorosan a derekánál fogva Maria biztos, hogy erőtlenül csúszik le a szán oldalán a hóba. Robin zihálva szakította meg a csókot. Hosszú másodpercekig kapkodtak levegő után. Maria a szánhoz simulva pihegett, ajkai kivörösödtek, s nedvesen csillogtak a csóktól. Kerülték egymás pillantását. Nem akarták látni a másik szemében a jól ismert fátyolos ködöt. Robin Maria derekáról a keze után csúsztatta a tenyerét, s kézen fogva vonszolta a templomba. - Robin! – röppent a levegőbe Loveday vidám hangja. – Már azt hittük elfeledkeztetek rólunk – sietett öccse elé. Robin takarásában Maria még próbált nyugalmat erőltetni magára, s levette a kalapját és a kesztyűjét. - Maria esélyt sem adott rá, hogy elfelejtsem keresztelőre készülünk – vigyorodott el Robin. - Késtetek! – szűrte a háttérből szűkszavúan Benjamin Merryweather. - Fontenelle atya még nem érkezett meg? Úgy tűnik nem fűtött be – dörzsölgette tenyerét fázósan Robin. Nem húzott kesztyűt a rövid utazáshoz. - Dehogyisnem vagyok itt ifjú de Noir. Kihagytad a karácsonyi istentiszteletet. Rossz jel az új évre! – intette az atya. Robin sötéten elnézett, s közben mintha még egy tegnapi mogyoródarabkát rágna fordult a keresztanya szerepét betöltő Maria felé. - Kezdhetjük? – kérdezte türelmetlenséggel a hangjában Robin. - Robin, csillapítanod kellene a szeszélyeidet – intette Fontenelle atya, s a keresztelőmedence felé léptek. Loveday kiemelte az apró mózeskosárból a kis Lunát, s óvatosan Maria karjaiba helyezte. Maria lemosolygott a kislányra. Ébren volt. És őt figyelte. Puhán megringatta a karjaiban. Robin lapos tekintettel követte a mozdulatait. Nagyon szép volt. Halványkék ünnepélyes selyemruhában volt, fehér csipkeszegélyes alsószoknyával és inggel. Dús vörös hullámos haját enyhén feltűzte és kék szalagokkal erősítette meg. Robin zavartan vakargatta a tarkóját és bambán fogta a keresztelőgyertyát, amit a kezébe nyomtak. Fontenelle atya hozzákezdett a keresztelés unalmas szertartásához. Loveday majd elolvadt a szeretettől, Benjamin komoly arcot vágott, Maria a keresztelőmedence felé tartotta a csecsemőt, s levette a kislány fejéről az apró csipkefedőt. A fejüknél Robin állt esetlenül, s Maria felnézett rá. Fontenelle atya meghintette a csecsemő fejét a szentelt vízzel. Szép szertartás volt igazán. A de Noir és a Merryweather házaspár is elegánsan kiöltözve jelent meg, a fehér pólyába bugyolált Luna igazán jól viselte magát, elragadó volt a csupa csipke és fodor között. Maria nem is igazán engedte ki a karjaiból. Részéről teljesen meghatódott a családias eseményen, s tekintete sokszor találkozott az őt figyelő Robin kifürkészhetetlen pillantásával. - Meg sem fogod az unokahúgodat öcsém? – kérdezte szétterülő bájos mosollyal az arcán Loveday. - Én, inkább innen…Maria karjaiban nézem meg – szólt hevesen Robin és Maria mögé állva lepillantott a kisbabára. – Mh…gyerek – állapította meg a kék szemű csöppségre nézve, ahogy az élénken megmozgatta lábait az angolpólyában. - És milyen szép baba – áradozott közbe Maria, megsimogatva a kislány fejét és apró ujjait. – Ugye, Robin? – nézett fel csillogó szemekkel Robinra. Robin olyan képet vágott, mintha valaki jól bokán rúgta volna, és reménykedett, hogy Maria nem teszi hozzá, hogy nekik is lehetne ilyen vagy valami hasonló, mert lehet gutaütést kapna. - Aha, az – nyögte ki kényszeredetten. Megkönnyebbülten fújhatta ki a levegőt, Maria semmi ilyen megjegyzést nem tett, csak mosolygott és visszaadta Lovedaynak a kicsit. - Menjünk át mind Holdszállásra! – invitálta őket Loveday. Ahogy kimondta halk recsegés kíséretében erősödő robajjal berogyott a templomtorony, s tüzes gerendák ezreivel zúdult a keresztelőkápolnában állókra. Robin szemvillanás alatt Maria mellett termett és az oldalszárny felé lökte olyan erővel, hogy Maria métereket csúszott a templom kövezetén. Loveday a kicsivel a karján az úrasztal takarásába guggolt Benjamin és a pap a keresztboltozat szélső oszlopánál dermedten álltak. Tégla hullott és cserepek, hatalmas port kavartak a templombelsőben, kintről lódobogás hangja hallatszott. Robin a robaj elültével kirángatta lábát a téglahalom alól, s felszökkenve futott a templom elé. Három lovas vágtatott el kelet felé. Robin keresztülvágott az erdőn. Maria a nyitott templomajtón át látta, hogy a férfi eltűnik a fenyvesek sűrűjében. - Ó jaj, micsoda szörnyűség! – sápítozott Jane Fontenelle. – Maria gyermekem jól vagy? - Igen – támaszkodott a könyökén Maria. Még mindig elterülve hason feküdt a templomkövezeten, ahova Robin lökte a leszakadó torony alól. A kis Luna éktelen ordításra kezdett, Loveday még mindig szorította magához, néhány centivel az orra előtt zúdult le az egész torony. - Még szerencse, hogy nem ez a harangtornyunk – pislogott Fontenelle atya. – Odalett volna a harang! - De kinek jut eszébe egy templomot megtámadni? – ült fel Maria az alkarján felhorzsolódott a bőr és megszakadt a ruhája. Három lépcsőnyit zuhant előre, s végigcsúszott a kőpadlón előre. Robin a lépcsőre eshetett. - Gondolod, hogy támadás volt? – rémüldözött Jane Heliotrope a szája elé kapva csipkekesztyűs kezét. - Ez nem kérdés – nézte a romokat Benjamin Merryweather. - Biztos, hogy nem keresztények! – borzadt el Jane. - Legalábbis nem protestánsok – porolta le a Bibliát Fontenelle atya. - De hát mi okuk lehetett ezeknek a szörnyű embereknek ilyesmire? Biztos nagyon elkeseredettek – ráncolta a homlokát Maria, elfogadva nagybátyja karját, aki felsegítette a földről. - Nem tudom Maria, de az én birtokomon történt, utána kell járnom – vonta össze a szemöldökét Benjamin. - De ne ma! – szólt közbe Loveday. – Ne rontsák el jobban a napunkat. Menjünk haza Holdszállásra, majd holnap elég lesz ha nekilátsz utánajárni ki tette. - Nem is tudom, úgy gondolod? – habozott Benjamin s végül beadta a derekát. - Menjetek kocsival bácsikám, hamarosan én is ott leszek! – Maria leoldozta a szán elől a befogott lovat, s felugrott a hátára. Gyors vágtában indult Robin után az erdőbe. Könnyű volt megtalálni a nyomait a hóban. Kevesen járják fel ilyenkor az erdőt. De a sűrű fenyvesek közé nem mindenhol ért le a hóesés, néhány folton csak a fagyott föld volt, és elvesztette a férfi nyomait. Már fázott a feje, amikor úgy döntött, hogy visszaindul Holdszállás felé. Ott hagyta a kalapját és a kesztyűjét is a templomban. Holdszálláson a nagyszalon tágas ablakai hívogató meleg fényben fürdették a parkot. Maria leugrott a ló hátáról. - Azt mondtam ne menj az erdőbe – hallatszott az előcsarnokból a férfi hangja. Robin tehát hallotta a lódobogást és kijött elé. Maria kipirult arccal, vörös fülekkel és szétlovagolt zilált hajjal állt előtte. – Ez a ló nem volt felnyergelve – intett a fejével Robin. - Igen. Én is tudom – roggyantotta meg a térdét Maria. – Kik voltak azok? - Szándékosan keresed a veszélyt? – hunyorított rá Robin. - Szeretnék bemenni – mondta keményen Maria, ahogy Robin útját állta. - Úgy nézel ki mint akit jól helybenhagytak – Robin nem ért hozzá. Keresztbe tett karral állt az oszlopnak dőlve. Maria pontosan sejtette hogy nézhet ki. A ruhaujja már a templomban tönkrement és most már vörös foltok és szakadás csúfította el, a haját szétfújta a szél, a selyemruhája csupa gyűrődés és felcsapódó sártól legalább arasznyira mocskos. – Helybenhagytak? – kérdezte Robin. - Engem, csak te hagysz helyben. Itt Holdszálláson – jegyezte meg Maria elutasítóan, s kikerülte Robint, s belépett a tágas szalonba. - Maria! – csapta össze a tenyerét Jane Fontenelle. - Halálra aggódtuk magunkat miattad Maria. Robin már régen megérkezett Holdszállásra és te még mindig sehol! – mondta rendre utasítóan Benjamin Merryweather. - Robint kerestem – nézte őket nagyra nyitott szemmel Maria. - Robin meg téged. Jól el tudjátok kerülni egymást ez már biztos – morogta Benjamin Merryweather. - Maria nem ismeri úgy az erdőt – emlékeztette Loveday békítően, s hozott Mariának egy vastag horgolt kendőt. - Ezért nem tanácsos az erdőbe mennie – lépett a társaság közé Robin. - Enyhüljetek hát meg senkinek nem esett baja és ma ünnepelni gyűltünk össze – húzta magával erőszakosan az öccsét Loveday és töltött neki egy pohár forró puncsot. - Minden rendben? – súgta Loveday szemmel tartva Mariát, akit Jane Heliotrope vett a szárnyai alá. - Persze, miért? – kérdezte Robin túl könnyed hangon, s belekortyolt a puncsba. - Nem is tudom – búgta Loveday – Feszültséget érzek közöttetek. - A templomi riadalom az agyadra ment nővérkém – felelte játékossággal a hangjában Robin. - Robin. Engem akarsz becsapni? A nővéredet? – súgta Loveday. - Nincs baj ne nyugtalankodj Loveday – hörpintette fel a puncsot Robin. - Robin! Ne légy szemét vele! – nézett szigorúan az öccsére Loveday. - Miért tennék ilyet? – kérdezte teljesen őszinte értetlenséggel Robin. - Mert de Noir vagy! – nézte Loveday Mariát ahogy a mózeskosár felé hajol. - Miért érzem azt, hogy ez a név nem hízelgőn hagyja el az ajkadat nővérkém? – sóhajtotta Robin, s ő is követte Loveday pillantását, amitől a torkán akadt a parfé. - Nincsenek Mariára jó hatással a gyerekek – köhécselte halkan Robin, s újabb adag puncsot töltött magának. - Minden nő gyerekre vágyik – mosolygott Loveday. - Nekünk nincs pénzünk gyerekre – tiltakozott Robin a parfét kanalazva. - Robin! – Loveday összeborzolta öccse göndör haját. - Loveday – tartotta vissza a nővérét Robin. – Tartsd Holdszálláson Mariát! Most nem tudok rá is figyelni. Csak ennyit kérek tőled. Megteszed? - Ha így látod jónak – sóhajtotta Loveday. – Megteszem. - Kösz, kösz Loveday – könnyebbült meg Robin, s a parfét kanalazva figyelte ahogy a társaság Luna körül forgolódik.

Maria nem tudta ébren megvárni, hogy Robin visszatérjen. De az éjjel valamikor ott aludt mellette, mert reggel az ágy gyűrött volt a másik oldalon. Maria a de Noir várban még sosem mozgott egyedül. Az ágy lábához tolt ruhásládában nem volt egyéb ruhája, mint a tegnap viselt bordó bársonyruha. Felöltözködött és kilépett a hűvös folyosóra. A lakótoronyból csigalépcső vezetett lefelé, a lőréseken kilátott a téli reggel, hófödte hegytetőire. Friss, hideg illata volt mindennek. A férfiak valószínűleg vadászatra mentek az öreg de Noirral, mert különösen kihalt volt a vár. Nem lehetett férfias nevetéseket hallani, sem döngő lépteket, mintha aludt volna az egész vár. Nincs itthon a gazda. A kőlépcsőt egy kötényes lány seperte fel, Maria befordult a nyugati szárnyra, hogy kikerülje. A szobák itt egymásba nyíltak. Egy fogadószoba után, egy apró íródeáknak való szoba következett. Utána még két szoba vezetett át egy tágas helyiségbe. Maria meglepetten látta, hogy a szoba közepén, egy indiai ébenfa zongora áll. Szép darab. Minőségi és egyáltalán nem szokványos. A falat virágmintás faliszőnyegek díszítették. Maria kinézett a vár keresztüveges ablakán. Sehol senki. Úgy tűnik csak a várnép és ő maradt itthon. Suhogó alsószoknyával megállt a billentyűzet előtt. Végigpergette ujjait a hangszeren, s meglepődött, hogy tökéletesen hangolt. Versenyzongorának is beillett a darab. Óvatosan kezdett kaparászni a billentyűzeten, halkan szökkentek ki a dallamok a hangszerből, s betöltötték a szinte üres szobát. Maria elmélyülten bűvölte a billentyűket, s az ő felső szólama mellett hirtelen megszólalt a négy kezes két alsó szólama is. Sötét árny ereszkedett mellé a zongorapadra. Maria a pillanat törtrésze alatt kapta a szemét a kissé tömör karikagyűrűs férfikézre, a fekete bőrkabátra, a mélyfekete szemekre, a tollakra: Robinra. - s lekapta kezét a billentyűzetről. - Loveday! – rántotta meg a vállát Robin, s a kottatartóra támasztva könyökét megtámasztotta öklén a fejét. – A nővérem rángatott le mindig játszani, mert egyedül nem lehet négykezest játszani, így én is megtanultam. - Azt hittem a nagy vadász útra kelt – nézett rá még mindig meglepett szürke szemekkel Maria. - Apámék vadásznak, de az én csapatom ebből kimarad – felelte zárkózottan Robin. - Nem vadászol apáddal? - Már tizenhat éves korom óta nem vadászok apámmal, miért éppen most tenném? – vonta fel a szemöldökét Robin. - Ti miért nem vadásztok most? – ráncolta a homlokát értetlenül Maria. - Ha elfelejtetted volna, tilos vadásznunk ahogy tilos, rabolnunk és lopnunk is – emlékezette gúnyos hangnemben Robin. - Igen, de mindenki tudja, hogy úgyis megszegitek – sütötte le a szemét Maria. - Így bízol a szavahihetőségemben? – húzta fel a szemöldökét elmosolyodva Robin. - Robin! – emelte meg a hangját mosolyogva Maria, s felállt a zongoraszékről. – Ugye nem kell magyaráznom, hogy hiszek e a szavadban? - A várban maradsz – állt fel Robin is a zongora mellől. - Nem megyünk vissza a kastélyba? – csodálkozott Maria. - Nem, úgyis utálom azt a kastélyt – fintorgott Robin. – ráadásul vacsora ma sem lenne, szóval vagy éhezel a vadászkastélyban, vagy maradunk a várban. - De miért? - Tudom, hogy a várból kevésbé mászkálsz el, mint a kastélyból! – húzta el a száját Robin. - Korlátozod a szabadságomat? – tette keresztbe a karját harciasan Maria. - Csakis a te érdekedben – nyomta a kalapját a fejére Robin. - Vagy a tiédben – bosszankodott Maria. - Maria! – mordult rá Robin. - Jó, maradok – vágott sértett arcot Maria. - Szeretem, amikor engedelmes feleség vagy – nézett rá elégedetten Robin, s magára hagyta Mariát, mielőtt az visszavághatott a megjegyzésre. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy megszököm innen – motyogta halkan a távozó után. Maria nem is látta egész nap Robint. Coeur de Noir csak sötétedésre érkezett vissza a várba hatalmas vadásztársaságával. Megélénkült az egész vár, férfias kiáltások, nevetések, döngő léptek zaja szűrődött a kastély minden szegletébe. Maria egész nap fázott a várban. Nehezen fűtötték a hatalmas termeket, hiába volt minden falon szőrme, az ágyon, két hatalmas vastag prémtakaró, Maria didergett a szőrmék között az ágyban is. Ahogy álláig húzta a takarókat egyenesen a szemközti falról egy fekete szemű szarvas bámult rá nagy agancsával kerített fejjel. Ijesztő volt. A szemében megvillantak a kandalló fényének visszatükröződő árnyai, s ettől a szarvas élettelinek tűnt. Maria már órák óta bámulta a preparált állatot. Dühösen kapta el a szemét tétlenségének egyetlen szemtanújáról, s kimászott az ágyból. A keresztfás ablakhoz lépett és a hideg kőpárkányra könyökölt. Szállingózott a hó odakint. Olyan hatalmas, könnyű hópelyhek hullottak, hogy az apró légörvények felfelé röppentették az ablaküveg előtt a fehér pihéket, s csak lassan vették útjukat ismét lefelé. Maria lehelete apró körpáraként csapódott le az ablaküvegen. Hol lehet már Robin? Maria türelmetlenül dobolt körmeivel a párkányon, s azon tanakodott, hogy mégiscsak felöltözik és szétnéz a vár környékén, amikor a faajtó kivágódott. Robin göndör haján még hópelyhek fehérlettek és a kalapja karimáján hintáztak, mielőtt elolvadtak a melegben. Maria a párkánynak támaszkodva alaposan végigmérte a férfit. Nem vadászott ma. Sem vér, sem puskapornyom. Nem is Lioneltől jött, mert ha onnan jön, akkor mindig az unokabátyjánál fürdik. Maria már túlságosan kiismerte férje szokásait. Most Robin arcát vékony verejtékréteg borította, s ez leginkább a szemkontúrja nedvességében érződött. Robin csak morcos pillantást küldött a nő felé, s kalapját a legközelebbi szarvasagancsra hajította. Nyakából fáradtan rángatta a vörös selyemkendőt. - Gondolom ma sem vagy beszédes kedvedben – kezdte Maria visszalépve az ágy előtti vastag szőrmére, mert fázott a lába. - Hát nem – vágta rá Robin fogai közé szorítva a bőrszíj végét oldozta le a csuklójáról a szorító pántokat. - Nincs váltásruhánk – harapott alsó szájára Maria. - Mosni nem tanítottak meg Londonban? – mordult rá Robin. Maria Robinnak háttal leült az ágyra. Egy koppanás. Kettő. Robin lerúgta a csizmáját. - Voltál a vadászkastélyban? – kérdezte hűvösen Maria. - Kiengedtem Shadowt vadászni. Talán az ő készletei jobbak mint a miénk – fintorgott Robin. - Hozhattál volna ruhát – bosszankodott Maria. - Gyalog jöttem – tárta szét a karját Robin. - Nem mondtad, hogy több napra jövünk – csattant rá Maria felpattanva. Robin mezítláb termett Maria előtt, s a vállánál megragadva sziszegte neki. - Nem értem rá ruhákat válogatni a piperkőc feleségemnek, mert éppen azon járt az agyam, hogy honnan lesz holnap egy falat élelmünk is, és ha nem bírod elviselni, hogy a tegnapi ruhádat felvedd, akkor maradj meztelenül egész nap az ágyban, mint a mézesheteink alatt, akár egy jóra való feleség – fröcsögte Maria arcába. Maria megszeppenten húzta hátra a fejét, s közben szíve a torkában dobogott. Robin mindig hirtelen indulatú volt. S mennyi év után is még mindig meg tudja ijeszteni egyetlen pillanat alatt. Robin eleresztette, s Maria fájón dörzsölgette a karját. Robin az íróasztal melletti székre ült és rosszkedvűen kapta ki az egyik tollat a dézsából. Ujjai között hajlítgatva bámult ki a hóeséses éjszakába. Maria felkuporgott az ágy közepére, felhúzta a térdeit és rátámasztotta az állát, úgy figyelte Robint. Robin összerezzent, ahogy a kezében markolászva a tollat kettétörte. Félreseperte a széttört tolldarabokat, s megfordult a széken. - Két nap múlva keresztelőre kell mennünk – emlékeztette Maria, ahogy tekintete találkozott Robinéval. - Igen-igen – bólogatott türelmetlenül Robin. – Jól van visszamegyünk a vadászkastélyba. Bár felőlem jöhetnél abban a bordó ruhádban is amiben eljöttél – Robin a mosdótálhoz lépett és átmosta az arcát. - Fújd el a gyertyát ha lefekszel! – szólt neki Maria miközben elhelyezkedett a szőrmék között. Robin nem válaszolt. Maria hallotta még a víz csobogását, a szappan a mosdótálban koppant, ruhaanyag suhogott, apró reccsenő hang jelezte, hogy Robin bújt az ágy másik oldalán a takaró alá. Dühösen lehelt a gyertyára. Hátat fordítottak egymásnak, úgy aludtak el. Robin egy marék hóval tisztítgatta a cipője orrát. Vakított a napfény, és visszaverte a fehér táj az alacsonyan delelő nap sugarait. Hunyorogva nézte Lionelt, aki a nap felé fordítva a szerződésmásolatot figyelte a pergamen anyagának vastagságát. A hamisításnál vékonyabb volt az anyag, átszűrődött rajta a fény. - Az eredetit nem tudtad volna elkérni? – bosszankodott Lionel. - Szerinted ideadta volna – nyomta fejébe a kalapot Robin. Metsző volt a hideg. Még levegőt venni sem esett jól. - Ezzel semmit sem érünk – hajtotta össze Lionel, legalább tucadjára ezen a délelőttön. - Ha rajtam múlik egy de Noirt sem fog átjárni a halszag az egyszer biztos – szorította ökölbe a kezét Robin. - A hal büdös – értett egyet Lionel és a szavak súlyát érzékelve újra szétterítette a pergament. – Ha máshogy értelmeznénk itt ezt a bekezdést… - Ááh! Hagyd már azt a szerződést! – tépte ki a kezéből az anyagot Robin, s a zsebébe csúsztatva elindult a fák között. – Tudod mi bosszant a legjobban? Hogy ezek! Ezek már hetek óta kifigyelhettek minket! És észre sem vettük! – sziszegte a fogai között Robin, miközben sötét szemmel kémlelte a környéket. - Kétségtelen – értett egyet lehangoltan Lionel, s felvette a lépésritmust a siető Robinnal. - Nálam jobban senki nem ismeri ezt az erdőt! – vicsorított Robin. – És tudod mit Lionel, minden de Noirnak így – megszívta a kisujját – így kell ismernie! - Világos, de egyszerre nem lehetünk mindenütt - mentegetőzött az idősebb de Noir. Robin megállt a sziklaperem szélénél. Lenézett a tengerre. Alatta a pusztuló part sziklatörmelékei. – Ha az öböl felől jöttek, akkor nagyon jó hajósok lehetnek – húzta résnyire a szemét Robin, a tengerből kivillanó sziklatömböket keresve. – Csak a partok szeszélyességét ismerő tudja, hogy könnyű léket kapni, és alig van néhány hajózási csatorna a vízben, ami hajózható a rakománnyal súlyos hajók merülési mélységével. - Hinni akarod hogy a tenger felől jöttek igaz? – követte szemével a leguggoló Robint Lionel. - Amikor a puskaport vitték el – Robin a térdén megtámasztva az alkarját mutatott a part menti sziklafalra. – Akkor aznap vihar volt. Ezért is nem voltunk kint az erdőben aznap. És téli vihardagály volt. A tengerszint legalább 12 méterrel megnőtt. Elérte egészen a legmagasabb szintet, addig – a sziklafalon látszott egy vékony sávvonal, mely a ritka vízszintemelkedést jelezte az apály és dagály közötti ingadozás nedvességi sávját. – Elég mély volt a tengervíz ahhoz, hogy behajózzanak az öbölbe. Igaz, ekkora viharban igen kockázatos vállalkozás is volt. - Nem, látnunk kellett volna a nyomokat a parttól és vissza, de nem találtunk semmit – tiltakozott Lionel. - Mert napokig esett, és elmosta az eső – rázta a fejét Robin. – Már későn jöttünk ki. És az újévi meglepetésünkbe is belerondított, hogy ráesett a friss hó a lábnyomokra. Teljesen betemette. Mire te észrevetted a raktár kifosztását, már nem láthattál mást, csak a saját lábnyomaidat. - Vajon megázott a puskapor? – találgatta Lionel. - Akár ázott akár nem, most már nem a miénk – nézett szúrós szemmel unokabátyjára Robin. - Akkor hogyan tovább Robin? – várta az instrukciót Lionel. - Hívd össze a klánt – lökte fel magát Robin, s felegyenesedett. - Holnapra? – dörzsölte össze a kezét Lionel fellelkesülve. - Nem. Holnap keresztelő – forgatta meg a szemét Robin. – Holnap utánra. Reméljük nem lesz hóvihar – mérgelődött. - Nem lesz, olvadni fog – intett fejével a faágakra Lionel. Apró cseppek jelezték, hogy a hó olvadásnak indult a napfényen, enyhülést hoz a tengervíz is. Meleg a tenger felől fújó szél, melegebb, mint a part. Robin megszorította unokabátyja karját, s szétváltak útjaik, ahogy hazafelé indultak.

- Lionel! Fent vagy már? – kiáltotta fel az ablak alatt Robin. - Nem bírtál még aludni? most bezzeg, nem alszol délig mi? - kiáltotta le Lionel a nyitott ablakon át. Még meztelen mellkassal hajolt ki az ablakon. - Hideg van – állapította meg Lionel. – Gyere be! – intett le unokaöccsének. Az ingjét gombolgatva jött lefelé a lépcsőn. Charlotte Armandot ráncigálta fel az emeletre. - Mi van nem ragasztotta össze a csipa a szemedet ma? – morogta Lionel. – Gyere a könyvtárszobába! – Lionel kulcsra zárta a szobaajtót. – Tegnap kirabolták a raktárat – nézett sötét szemmel Lionel. - Nem! – meresztette rá Robin a szemét, s döbbenten rogyott az egyik könyvtoronyra. - De igen – járkált türelmetlenül Lionel a szobába, s a kandalló elé guggolva élesztgetni kezdte a tüzet. - Most mit csináljunk? – túrta át göndör haját Robin. - Fogalmam nincs, te vagy a vezetőnk – nézett rá hátra Lionel, s a piszkavassal újra megbökögette a fákat a tűzön. - Miért szakad minden az én nyakamba? – bosszankodott Robin. - Elhoztad a szerződést? – kérdezte Lionel. - Igen itt van – Robin kihúzta a mellényzsebéből, s szétterítette a nagy világatlaszra, ami az asztalon feküdt. – Attól tartok, apám belehamisítgatott. – mutatott a pergamenen lévő kaparásokra Robin. - Nem lennék meglepve – húzta el a száját Lionel. - Így viszont, semmit sem ér – csapta rá az öklét Robin a pergamenre. - Tulajdonképpen teljesen mindegy. Úgyis megszegjük a szerződést legalább három ponton – legyintett Lionel. - Akkor? Mit csináljunk? – tárta szét a karját Robin. – tegnap mindenki az újévi baromságon volt apámnál! Így nem megy Lionel. Mondtam, hogy folyamatosan járni kellene az erdőt. Legalább a raktárakat őrizni. Egy hónapja a puskaport lopták el, most meg az összes élelmiszert! - Nem a tenger felől jöttek – vélte Lionel. - Miért ne? A víz nincs befagyva te barom! A víz mínusz négy fokon fagy be. Ez sós víz! Ráadásul még nem is hűlt le eléggé. Lazán bejuthattak az öbölbe. De mivel a partot sosem nézzük ezért, vígan járkálhattak – dühöngött Robin. - És? Jöhettek a Merryweather birtok felől is, azt sem figyeltetjük! – csattant rá Lionel. - Már megint kezded? – robbant be Robin agya. - Hé! Ne támadj rám! Ez az igazság! - vágott vissza Lionel. - Miért szerinted a nővérem nem szólt volna? Loveday ott van, csak észrevesz valamit! Úgy ismeri az erdőt mint mi! – érvelt Robin. - Loveday Merryweather lett! És ezzel elfelejtett mindent. Amúgy is el van foglalva a gyerekeivel! Szerintem a parkon kívül se teszi a lábát – erősködött Lionel. - Szerinted nem lenne gyanús, ha egyszerre megjelennének az embereink Holdszállás környékén? – bosszankodott Robin. – Egyből felkapná a vizet az a Benjamin Merryweather, rohanna apámhoz, apám meg engem ordít le nem téged! - Ha nem fosnál ennyire apádtól már régen előrébb lehetnénk! – szúrta közbe Lionel. - Egyáltalán nem tartok tőle – morogta mérgesen Robin, s dühében a polcon lévő könyvek törzsét kezdte ki-be tologatni. - Na ez a szívás! Amikor a tolvajt rabolják ki! – rúgta fel az egyik tornyozott könyvsort Lionel. - Mennyi élelmetek van még? – kérdezte gondterhelten Robin. Lionel nem felelt. – Sejtettem. – sóhajtotta Robin. – Jó megyek, magam járom körbe az erdőt, mert persze újév első napján senki sem foglalkozik ilyesmivel – tolta be keményen a könyv törzsét Robin, s a szerződést Lionelnél hagyva, elsietett. Sötétedés után ért vissza Robin a vadászkastélyba. Maria az üres étkezőasztal mellett állt, bordó bársonyruhában, s Robint várta. Nem köszöntek egymásnak. Shadow körbevakkantotta Robint, szimatolgatott aztán csalódottan visszaügetett a kandalló elé. Robin az ajtókeretnek dőlt, keresztbe tette a karját. Feltolta a szemét takaró selyemkendőt. Farkasszemet néztek. - Nincs vacsora – jelentette ki Maria. - Igen, én is rájöttem – morogta Robin. Kérdések ezrei cikáztak közöttük, de egyik sem hangzott el. Csak lógtak a levegőben és várták, hogy valaki feltegye, vagy megmagyarázza őket. Maria hallgatott. Az illendőség diktálta vele, hogy ne vonja kérdőre a férjét. Mit is mondhatna. Hisz Robinnak igaza van. Se hozománya, se vagyona. Neki itt nem lehet sem szava, sem elvárása. Így hát hallgatott. – Öltözz fel, átmegyünk apámhoz – mondta Robin olyan kedvetlenül és bosszúsan, hogy az mindent elárult, hogy mit érezhet. Megalázkodva ismét az apjához kell átvonulnia. Családostul. Illetve feleségestül. - Robin, én… - kezdte Maria. - Na menj már! Siess, ne kelljen rád várnom – szólt rá Robin bosszúsan, s kifordult a bejárat felé. A kocsit készíttette elő. Maria szőrmekabátban, tollas kalappal a fején tért vissza. - Robin, nem kell… - kezdte Maria, ahogy felült Robin mellé a kocsiba. - Nincs kedvem beszélgetni – zárkózott el Robin, s magára húzva a szőrmét lehunyta a szemét, mintha alváshoz készülődne. Maria megszeppenve ült mellette. Bosszantotta, hogy nem érti, hogy mi a baj, hogy mik a gondjaik és Robin miért nem árul el neki semmit. Egyre inkább kezdte úgy érezni magát, mint a nagybátyja házában, Holdszálláson. Hogy gyerekként kezelik. S ez mindennél jobban fájt éppen Robintól. Francios Dijon nem terített aznap estére. Nem érkeztek illatok a konyha felől. Maria pedig sosem zavarta meg a szakácsot a konyhában, nem kukkantott be a kamrájába. - Nem volt kitől lopni az elmúlt időben? – kérdezte gúnyosan Maria, ahogy megállt a kocsi és Robin kinyitotta a szemét. Robin csak egy sértett gyűlölködő pillantást vetett rá, s leugrott a kocsiról. Felnézett az apja fáklyákkal megvilágított várára, s megrázta a fejét. Robin kedvetlenül, nagy léptekkel ért apja elé. - Minő váratlan meglepetés! – hallatszott Coeur de Noir hangja a vár lovagtermében. - A szobámban költeném el a vacsorát apám – tette farzsebébe a kezét Robin. - Jó, pompás! – csapta össze a kezét Couer, de valójában belül fortyogott a dühtől és ez látszott elvörösödő fején, olyan volt akár egy hatalmasra hízott méretes rák, ijesztő csápokkal, hatalmas ollóival. Maria fél lépéssel Robin mögött állt, de még így is tartott a férfitól. - Akkor eredj fiam, gondolom elfáradtál a nagy semmittevésben! – kacagott gonoszul Coeur de Noir. Robin megindult a hátsó szárnyak felé. - Menj előre, még elnézek a várbörtönbe – morogta Mariának, s elkanyarodott a pincelejárat felé. Maria így egyedül folytatta útját. - Erre asszonyom! – az apró szolgálólány Robin régi szobájába vezette Mariát. Alig lépett be Maria a szobába, máris hozták a gőzölgő edényekben a vacsorát. Maria szótlanul várta, amíg megterítenek a kis hálóteremben, begyújtanak a használaton kívüli szobába. Robin hálószobája olyan volt, mint amilyennek utoljára látta. A falon meleg medvebőr feszült. A hatalmas franciaágy mindkét oldalán fehér szőrme, ami bámulatosan puha és meleg volt, ha reggel mezítláb kilépett rá az ágyból. Az apró íróasztalon merész tollak álltak peckesen egy aprócska dézsában, várták, hogy megannyi papírt teleírhassanak. Nehéz fabútorok voltak, sok szőrme, bőr és toll mindenfelé, az egyetlen festmény a falon egy fekete kakast ábrázolt. Minden égtáj felől trófeák meredtek az ágyra. Az ágyon is fehér szőrme takarók voltak. Melegséget sugároztak. Robinnak vastag bőrcsatos ruhás ládákban voltak a ruhái itt is mint otthon. Belépett a tulajdonosuk. Kérdőn nézett Mariára. - Egy hálószobát kaptunk – méltatlankodott Maria. - Mivel a feleségem vagy, gondolom apám feltételezte, hogy megosztjuk a hálószobánkat egymással. Nyilván nem gondolta, hogy a házasságunk nem jár házasélettel – grimaszolt Robin, s elhelyezkedett az asztal mellett, csizmáját lerúgva, egy kolbászt kiemelt a gőzölgő lábasból, s jóízűen beleharapott. - Tehát itt kell maradnom – ereszkedett le a szemközti székbe Maria. - Vacsora után hazamehetsz, de én már maradok – ásított nagyot Robin. - Muszáj a csizmádat a szoba közepére ledobnod? – nézte a kettejük között szanaszét heverő bőrlábbelit Maria. - Lemehetsz velük vacsorázni ha akarsz – tárta szét a karját Robin, s késével lenyesett egy darabot a csülökből. - Beszéltél még apáddal? - Szerinted beszélőviszonyban vagyunk? – kérdezett vissza Robin. - Gondolom mennyire kínos most ez neked – sütötte le a szemét Maria. - S gondolom, te mennyire élvezed ezt – felelte rá Robin. - Mit? - Hogy kínos helyzetben vagyok – csámcsogta Robin. - Talán nem kellene erről beszélnünk – fordította el a tekintetét Maria. - Talán egyáltalán nem kellene semmiről sem beszélnünk – felelte rá Robin. Robin befejezve a vacsorát felcsapta a szíjakat a ruhásládán és belenézett. – Micsoda nagy öröm, hogy ilyen sokat megfordulunk apámnál, nézd hálóruháink is vannak itt – dobta le magáról bőrkabátját Robin. A kandallóra dobott néhány tüzifát, s vetkőzni kezdett. Maria feszengve ült a székében. Már ő is befejezte a vacsoráját. Robin becsúszott a szőrmetakarók közé. - Tehát egy ágyban alszunk? – kérdezte Maria. - A földön akarsz aludni? – érdeklődött Robin. - Nem – vágta rá felvetett fejjel Maria. - Akkor igen egy ágyban – felelte Robin. Maria haragosan felnyitotta a ládát, s kivette a csipkehálóruháját, amit még nyáron hordott. Átöltözött, s elfújva a gyertyákat, becsúszott Robin mellé a franciaágyba. Bársonyosan finom és meleg volt ez az ágy. Csupa szőrme, csupa melegség. Nagyon jóleső volt. Maria fáradtan hunyta le a szemét s érezte, hogy elerednek a könnyei. Robin csak a matrac remegésére figyelt fel. - Maria? – suttogta halkan, s felkönyökölt az ágyban. – Mi van? - Semmi – felelte rá szipogva Maria. - Akkor ne rázd az ágyat! – dünnyögte neki Robin. - Gyereknek tartasz igaz? – kérdezte Maria. - Ezt meg honnan veszed – nézett a plafonra Robin. - Soha nem mondasz nekem semmit, nem veszel komolyan. Nem osztod meg velem sem a gondjaidat, sem…az ágyadat. - Ez butaság most is itt vagy velem egy ágyban – tiltakozott Robin. - Igen, mert apád ránk kényszerítette. De valójában, nem…nem is akarsz engem, hiszen gyerek vagyok és kész. - Maria! – Robin a takaró alatt Maria csípőjére tette a kezét. – Egyáltalán nem tartalak gyerekesnek, ellenkezőleg – Robin mielőtt tovább kalandoznának ujjai fellökte magát az ágyból, s serlegébe bort töltött. - Mi van az erdőben? – kérdezett rá Maria. - Semmi közöd hozzá! – vágta rá elutasítóan Robin. - Miért nem volt semmi vacsoránk? – kérdezte tovább Maria. - Tudod mit, rekesszük be a beszélgetést – fordult a kandalló felé Robin. – Aludj! – állt fel, s csizmáját felrángatva a lábára kilépett a hálószobából.

A két férfi kézfogása sokáig tartott. Coeur de Noir jókedélyű nevetéssel szorongatta fia kezét, s Robin a kézfogás közben már helyet is foglalt apja mellett. Loveday az asztal fölött szorította meg öccse kezét. - Fiam, befagyott odahaza a kaputok? – nevetett hasból Coeur de Noir. - Egészen más ügyek tartottak távol minket apám – s hozzá Robin egy olyan sejtelmes mosolyt küldött, hogy senkinek nem lehetett kérdés, mivel töltötték az idejüket a fiatalok. Robin megfogta Maria asztalon nyugvó kezét. Maria szemlesütve mellkasáig elvörösödve ült mellette s nem mert senki szemébe nézni, különösen nem a vele szemközt ülő nagybátyja szemébe. - Apám zavarba hozod őket a kérdéseiddel! – szólalt meg kedvesen Coeur másik oldalán Lovedday. - Az a lényeg, hogy ideértetek, az áldóját! – csapott az asztalra kacarászva de Noir. - Apám a szerződést, ha megmutatnád… - köszörülgette a torkát Robin. - Hagyd most Robin – intette le türelmetlenül fiát de Noir. – Ma pénzügyekkel nem foglalkozunk! Örüljünk és vigadjunk, hogy jövőre is ezt tehessük! Ó gyermekeim olyan szép, hogy itt vagytok mindketten! – szorította meg fia és lánya kezét Coeur, s pirospozsgás arccal nézett rájuk. Rázkódott a hasa az örömtől. Maria kényszeredetten nyelte le a kissé kihűlt vacsorából a falatokat. De arca ebből semmit sem tükrözött. - Aztán remélem minden megfelel Maria kényelmednek a kastélyban? – fordult Maria felé az apósa. – Maria a szája sarkához emelte szövetszalvétáját mielőtt válaszolt. - A legnagyobb mértékben Monsior – Maria szürke szeme összeakadt Robin pillantásával. – Robin igazán minden tőle telhetőt megtesz a kényelmemért. Olyan figyelmes – mosolygott fel a testes férfira Maria. - Annak örülök, beste kölyke! – borzolta meg fia göndör haját atyaian Coeur. Robin behúzott nyakkal falatozott. Coeur újabb levegőt vett, Mariára majd Robinra nézett, végül összezárta húsos ajkait és csak nyelt egyet. Kissé megrázta a fejét, miközben fel is állt az asztaltól – Megyek elvegyülök egy kicsit – ropogtatta meg kicsit vaskos ujjait, s azzal üresen hagyta az asztalfőt. - Maria! Ne felejtsetek átjönni vízkeresztkor, megtartjuk a kis Luna keresztelőjét. Ismét rátok hárul a keresztszülőség – mosolygott mézesen Loveday. - Amennyiben Robin nem tűnik el napokra az erdőben, ott leszünk – forgatta meg a szemét Maria. – Rám számíthatsz, biztos, hogy ott leszek. Hogy vannak a gyerekek? - Ó tündériek! Persze a kis Luna nem kapta még meg a régi szobádat, majd ha nagyobb lesz – mosolygott Loveday. Robin meg sem hallotta már a két nő fecsegését. Jókat evett a régi otthoni fatálakból. Hiányoztak az apja féle lakomák, pedig egy héten legalább egyszer ő ellátogatott a várba. De mégsem olyan, mintha itt élne. Maria karót nyelve, finom eleganciával étkezett mellette. Apró falatokkal, könnyedén lesütött szemekkel, az alkarjára boruló fekete csipkeszegélyes ujjakkal. Túlságosan is hercegnői volt. Robin mellett főleg. Az egyetlen hely ahova szeretett járni Maria az a két egykori otthon. Mert garantáltan találkozhatott Loveday-jal és Sir Benjaminnal. Robin maga sem értette, hogy tudott a két nő ilyen sokat fecsegni, s hogy ilyen szoros barátnői kapcsolat alakult ki köztük. Habár, Maria hosszú időt töltött még a Holdszálláson, úgy, hogy Loveday volt Holdszállás úrnője. Talán ez is összekovácsolta őket. Robin elmerengve szeme sarkából figyelte a feleségét. Csak arra eszmélt fel, hogy Loveday és Benjamin felemelkednek az asztaltól, s az asztalnál sorban mindenki ezt teszi. Robin megrázva a fejét feljebb ült, mert a háttámlának dőlve már egyre jobban lejjebb csúszott, alváshoz készülődve. - Hova megy mindenki? – nyomott el egy ásítást az asztal felett Robin. Maria büszkén felvetett fejjel foghegyről vetette neki oda. - Az év utolsó táncához készülődnek. Szerinted nekünk nem kellene csatlakoznunk? – invitálta burkoltan Maria. - A tánc baromság, de amennyiben muszáj… - Robin rosszkedvűen végignézett a kiürülő asztalon. Mindenki a zenekar elé igyekezett, párokban. – na jössz már? – mordult Mariára, s hátralökve a székét a tömeg felé indult. Robin félrelökve a tollak és csipkék egyvelegét csúsztatta tenyerét Maria hátára. Ahogy magához húzta megcsapta az orrát Maria vörös hullámos hajából áradó illat. Juharfa illata volt. Mint régen. Maria fényes, dús vörös haja mindig ezt az illatot árasztotta, minden éjszaka. - Ne szorítsd ennyire a kezem! Ez fáj! – próbálta kirántani a kezét Robin szorításából Maria. - Kezdő házas vagyok – vágta rá flegmán Robin. - Egy fenét vagy kezdő! – sziszegte neki Maria. - Te reszketsz – állapította meg Robin. - Fázom – vágta rá Maria a hazugságot. Valójában szüntelen borzongások futottak végig rajta, ahogy Robin érintését érezte a hátán, s hozzásimulhatott a férfihoz tánc közben. - Te bajod! Minek vettél fel olyan ruhát, amiből a fél melled kivan! – morogta rá Robin. - Szóval észrevetted? És a mellemet bámulod? – nézett rá megrovón Maria. - Eszem ágában sem volt, amúgy is láttam már – felelte hidegen Robin, s közben lebiggyesztette alsó ajkát. Holott nagyon is feltűnt neki, ez a lány már nagyon nem az a lány volt, akit feleségül vett. Maria akkor tényleg még lánysorba mehetett. De ma már, telt mellei szinte kibuktak a szoros fűzőből, a szoknya alatt a tollak sokkal szélesebb csípőt sejtettek. Mariát asszonnyá tette. És ez az alkatán is érződött. Már nem volt gyerek. Nő volt, a maga teljes tökéletességével. A zene elhallgatott. Elütötte az éjfélt az óra és az ünneplők között, Maria és Robin elengedte egymást. Néhány másodpercig meredtek egymásra, majd Robin sarkon fordulva eltűnt az ünneplők között. Maria zavartan dörzsölte meg a karját. Robin nélkül tényleg fázott, senkinek sem tűnt fel, hogy Maria egyedül maradt. 6. fejezet Az újév első órájában Maria Robint próbálta megtalálni. Az ünneplők mind egymással voltak elfoglalva. Maria a de Noir-ok közt pedig még mindig feszélyezve érezte magát. Vadak voltak. De Robintól ezt már megszokta. A többiek idegenek voltak. Az egész klán. Ijesztőek, hangosak, és most még részegek is. Maria Robin régi szobája felé vette az útját a várban, bízva benne, hogy Robint ott találja. - Hogy lehet ennyire szerencsétlen a saját fiam! – csattant a folyosó végén Coeur hangja. - Apám engedd, hogy… - vágott közbe Robin. - Elég! Hagyjál az ostoba magyarázataiddal! Komolyan nincs nap, hogy ne kelljen szégyellnem, hogy a fiam vagy! – dörrent rá Coeur. Maria, megtorpant a folyosón, mielőtt a cipője kopogását meghallaná a két beszélgető. – Ki kellene, hogy tagadjalak! - Egyszer már megtetted – felelte rá fröcsögve Robin. – Mi tart vissza, tedd csak meg most is! - Velem ne kakaskodjál! – bődült rá Coeur de Noir a fiára. – Robin! Mikor volt, hogy a magad lábán álltál? Állandóan vonyítasz mint egy pincsikutya! Hazajársz nyalogatni a sebeidet és száraz kenyérért kuncsorogni! Neked mindig kell valami! Hagyjál már a piti dolgaiddal! Vadászkastélyt adtam neked, a fél klán a tiéd! De te! Egy mihaszna gyáva alak vagy! - Apám, ebből elég volt! – koppant Robin csizmája a kövezeten. Maria a falhoz simulva húzódott hátra. - Nekem is elegem van belőled! Neked mindig szükséged van valamire, állandóan kéregetsz. Koldusnak kellett volna menned Londonba! Mint, hogy itt tétlenkedsz az én erdőmben! - A szerződésmásolatot! – csattant türelmetlenül Robin. - Vigyed, és ne is lássalak! Eredj a kis hercegnődhöz! A Merryweather lányhoz! Veled büntet az Isten minden órában engem! – dühöngte Coeur. Robin döngő léptei hallatszottak, Maria besietett a lépcsőfordulóba. Robin a másik irányba indult. - Hé! Lionel! – kiáltotta Robin áthajolva a korláton. - Igen? – hallatszott a férfi hangja egy emelettel lejjebb. - Nem láttad Mariát? – kiáltotta le Robin. - Nem, én, úgy eltüntetek, azt hittük felmentetek ünnepelni – hallatszott a nevetős válasz. Robin csak morgott egyet, s a folyosón végigdöngve érte be a lépcsőn lefelé igyekvő Mariát. - Ne olyan sietősen Madame de Noir! – állította meg Mariát a férje hangja. – Vége az újévi mulatságnak hazamegyünk – szólt Mariára, s kielőzve előresietett a hintóhoz. A kocsis sietve terítette rájuk a vastag meleg szőrméket, hogy amíg utaznak ne fázzanak. Maria mélyen beburkolódzott a prémek közé. Robin csendesen ült mellette a hintóban. Az éjszaka fénye megvilágította a havas tájat. Maria elgondolkodva nézett ki a párás ablakon a sötét fenyvesekre. Vajon min veszekedett Robin az apjával? És miért kellett a szerződésmásolat Robinnak? Mi az amit titkol előle Robin? Egyáltalán elmond neki valamit is? Robin kedvetlenségébe és hallgatásába talán több gond vegyül, mint érdektelenség? Coeur de Noir azóta se tudta megbocsátani, hogy Robin Mariát választotta. A lánya is Merryweather lett, és a fia is egy Merryweather lányt vett feleségül. Maria lopva Robinra pislantott. Robin szokásához híven rosszkedvűen meredt maga elé, a szeme alatt a fekete kontúr azonban már nem csak a klán jellemző jegye volt rajta, hanem mély gondterheltség. Robin most még idősebbnek tűnt, mint amennyivel több volt Mariánál. Maria egyszerűen félt rákérdezni, hogy mi lehet a baj. S tudta jól, Robin túlságosan büszke ahhoz, hogy elárulná, gondjaik vannak. A sólyom sárga szemei rájuk villantak, ahogy elhaladtak a korhadt fatörzs mellett. Robin leugrott a hóba a hintóról, s belépett a félhomályos előtérbe. Maria néhány méterrel utána követte. A fehér szarvasagancsok most még ijesztőbben vakítottak a gyertyafényben. Maria lehúzta a kesztyűjét a tükör előtti komódnál az előtérben. - Ó Madmasille és uram! Hát ilyen hamar hazatértek? – sietett eléjük meleg hangon Francios Dijon, a szakács és mindenes. – És milyen rosszkedvűek! Hát nem volt szép jó mulatság? - Francios, túl sok a kérdés és túl késő van mindhez – felelte epésen Robin. - De a kisasszony ugye szép volt ma uram, hát nem találta elragadónak? Ugye táncoltak egy kicsikét? – kérdezte nyájasan a kövér férfi. - Maria, már nem kisasszony. És a feleségem ma is éppen olyan volt, mint amilyen minden nap – felelte rá szárazon Robin. Maria szárazon nyelt egyet a férje válaszát hallva. Francios zavartan vakargatta a fejét erre. - Öhm, nos igen. Szüksége van még rám ma uram? – kérdezte végül. - Nem, majd holnap – intette le Robin, s felfelé vette a lépcsőfokokat. Maria lopva egy tanácstalan pillantást vetett a szakácsra, s ő is Robin után sietett. - Maria! – fordult hátra Robin, a nőre pillantva. Maria megállt a folyosón, s felnézett rá. – majd el felejtettem mondani: ne menj az erdőbe! - Tessék? – Maria meglepetten bámulta Robin tollait a ruháján. – Azt hittem, az erdőben tőled kell félni – vonta össze a szemöldökét gúnyosan Maria. - Ha neked így jobban, tetszik, akkor félhetsz tőlem is. Mert ha beteszed a lábad az erdőbe garantáltan elfenekellek! – felelte rá morogva Robin, s becsapta maga után a hálószobaajtót. Maria csendesen vetkőzött a hálószobájában. Minden apró külső neszre várta, hogy talán Robin az. Aki meggondolta magát és úgy döntött ma este, megosztja vele az ágyát. Kezdethetnék vidámabban az új évet. Újra házasokként. De tévedett, Robin ma sem jön át. Hiába készült a ma estére is úgy, mint a karácsonyi lakomára. Robin érzéketlenül és unottan ült mellette. S folytatta, amit már fél éve. Rosszkedvű megjegyzésekkel traktálta egész este. Nyugtalanul forgolódott az ágyban. Robinról, a házasságukról és a Robin és apja közötti veszekedésről gondolkodott. Nem is sejtette, hogy Robin hasonlóan tett a saját ágyában. Hiába hunyta le a szemét, akkor is Maria képe lebegett előtte. Tucatszor felhajtotta a takarót, hogy most átmegy és nem érdekli, hogy zárva a retesz, akkor is bejut hozzá és ha kell megerőszakolja a nőt. Aztán mégis csak meredt maga elé. Várta az álmot, ami nem jött. Pedig, ha Maria mellett lehetne, most úgy aludna már mint a bunda. Senki fel sem ébreszthetné. Maria mellett hatalmasakat lehetett szunyálni. A nő csupa selyemben és csipkében, puhán, juharillattal feküdt mellette és most…

Apró lábnyomok vonala futott végig a fenyves tisztásán. Havazott, de a hó még nem takarta el a vadászó férfiak szeme elől a nyomokat. A téli vadászat legnagyobb előnye, hogy a hóban minden látszik. Az állatok mozgása. Alig néhány méterre a guggoló férfi mellett két veréb fürdött a hóban, hevesen rázták szürke szárnyukat, felverték a havat, fáztak is, borzongtak is és eszeveszetten csiripeltek. Veszekedtek talán, hogy kinek jut a frissebb hó. Vagy találtak egy szem mogyorót, amit Robin hullajtott el, mert vadászat közben Lionellel mogyorót ropogtattak. Robin és Lionel a cserjés takarásába húzódtak. Sötét és barna tollakkal, kevert ruhájuk nem ütközött ki az erdő színeiből. Beleolvadtak a cserjés sűrűjébe. Robin a puskáját töltötte meg puskaporral. Lionel szétroppantotta a következp mogyoróhéjat, s fogai között rágta a termést. - Meddig bénázol még vele? – sziszegte rá Lionel. - Mindjárt kész – kattogott a fegyver Robin kezében. Télen nem lehet csapdákat állítani túl feltűnőek, máshogy kell a vadakat elejteni. Ráadásul Robin a legjobb céllövő a csapatban. Nem véletlenül volt a klán fiatal tagjainak koordinátora. Az idősekkel nem is tartoztak egy vadásztársaságba. Robin vezetésével sokszor külön utakat jártak, s csak a legnagyobb vadászatokra jött össze a két generáció. - Mondtam, hogy tartsd szárazon a puskaport! – ropogtatta a mogyorót fogai közt Lionel. - Igen, csakhogy havazik! És reggel beleejtettem az egész pisztolytáskát a fürdővizembe – mérgelődött Robin. Végre elkészült a művelettel. Robin felnézve a fenyőágakra éles madárhangon rikkantott. Jelezte a többieknek, hogy bekerító hadművelet kezdetét veszi. – Fejezd már be a mogyorózást, vagy mókust akarsz újévkor enni? – sziszegte unokabátyjának Robin. - Az asszonynak biztos jól jönne valami mókusbéléses szép bunda – húzódott széles vigyorra Lionel szája. Robin előreosonva hatolt az erdő mélyébe. Lionel fáziskéséssel utána követte. Robin megtorpant. - Mi az mi van? – ütközött bele Lionel. - Nem jó, nem jó. – Robin éles füttyhangon megállította a csapatot. Karjával nagyokat lendítve jelezte, hogy irányt fognak változtatni. - Miért nem folytatjuk – akadékoskodott. - Irányt változtatott! – mutatott a nyomokra Robin. Lionel követte tekintetével fivére kinyújtott karját. S valóban az állat megtorpant és legalább derékszögnyi távolságban kitért az eredeti útvonalból, valami megijeszthette. - Nem járhat sokkal előttünk, ez még egészen friss nyom – érintette meg Robin a nyomokat. Robin a magasba rikkantott. Az új irányt mindig a kukorékolás száma határozta meg. A többiek csendben figyeltek. Talán öt perce haladtak az új irányba teljes csendben, amikor a jobb szél felől madárfütty érkezett. Robin és Lionel összenéztek. - Meglátták! – súgta Lionel, s a két unokatestvér csendesen átkúsztak a cserjés takarásában. Mindenki az időnként felröppenő jelzőhangok irányába indult. Lassan az egész csapat az egészen kicsi erdei tisztáson bóklászó fiatal őzet nézték. Az őz felkapta fejét az erdőbe hasító jelzőfüttyökre, de nem találta idegennek a hangot. A De Noir klán minden tagja jól tudta a madarak énekét utánozni. Ez követelmény volt. Aki nem tud jelezni, az elveszlik az erdőben, hiszen így értekeztek egymással. Lélegzetvisszafojtva figyelték az állatot. Robin csendesen húzta elő korcából a puskatust, s jobb szemét behunyva célra tartott. Valaki a szélsők közül rálépett egy gallyra. Erőset reccsent, az őz megriadt, s a másodpercek pillanattöredéke alatt Robin elsütötte a fegyvert. A lövés hangjára felröppentek a madarak a közeli fákról, rajzott az egész környék, mindenki menekült. A klántagok azonban csak nézték a hóba süppedő állatot. - Nagy vagy Robin! – kurjantották, s a fekete ruhás alakok elözönlötték a kis területet. Robin is felegyenesedett a guggolásból. - Akkor végeztünk – seperte le a mogyoróhéj maradványokat kesztyűjéről Lionel. - Egy hétre való, öt nap múlva ismét nagyvadászatot kell tartanunk – csavarta fekete selyemanyagba fegyverét. Lionel elővette zsebóráját. - Már ennyi az idő?! – képedt el, s sietősen zsebrevágta az ezüstórát. – Mindjárt fél hat és még haza kell vinnünk a vadakat. Vörös volt a hó a vértől. Robin a mellkasán találta el az állatot. A többi közé hajították a tetemet a szánakra, s mentek tovább. - Nem érek haza időben – fintorgott Robin. - Gyalog semmiképp! – bólintotta Lionel. – Gyere úgyis hozzánk vagyunk a legközelebb, még nálam van az egyik ünneplőruhád, és megkapod Thundert. Vele lehet csak igazán vágtázni. - Jó, igyekezzünk - kézfogással búcsúztak el a vadászat zárásaként, Lionel és Robin is egy-egy vadat a nyakába dobva rohantak Lionel kúriája felé. - Ez jól elhúzódott – lépett az előtérbe Lionel. – Charlotte drágám! Készíttess még egy fürdővizet! – kiáltotta fel az emeletre feleségének. - Máris elkéstünk Lionel, siess! Mit akartatok lőni ma medvét? – kiáltotta vissza a fiatal nőhang. - Apa, apa! – Lionel fia rontott ki a szalonból. – Ugye veletek mehetek? Anya is felöltözött szépen és… - Nem! Coeur de Noir utálja az ilyen kis apró lényeket mint te! – rántotta meg fia nadrágjának övét Lionel, hogy visszatartsa a továbbrohanástól. - Fuj, apa csupa vér vagy! – fintorgott a kisfiú. Igazi de Noir volt. Fekete mint az ördög, gonosz kis tekintettel és csibészes élénkséggel. Ráadásul elődökhöz méltón kukorékolt. Ismét rázendített, s ettől az egész kastély harsogott. - Armand! Fejezd be ezt az ordítást! – rázta nadrágba a fiát Lionel, s puhán tarkón suhintotta a gyereket. - Au, ez fájt! – húzódott el Armand. - Hol voltál eddig? Csupa kosz vagy! Az egész társaság el fog késni, azt hiszed a szomszédban van az a vár?! Hogy tehettétek éppen az év utolsó napjára ezt a vadászatot! – rikácsolta Charlotte maga előtt terelgetve a két férfit. – Robin legalább neked lenne eszed! Te már ismered apádat! Ha még egyszer összetörsz valamit a házamban soha többet nem teheted be a lábad úgy vigyázz Robin! Soha többet! – hessegette a vendégszoba felé Robint. - Drágám, ez nem csak a te házad és én beengedem Robint! – kiáltotta utánuk Lionel. - Jaj, ne szólj bele Lionel! Te csak készülődj, már előkészíttettem a hintót szóval igyekezz! – Charlotte behúzta Robinra az ajtót, s a dézsa gőzölgő víz ott állt a szoba közepén, Robin ledobálta magáról véres bőrkabátját és nadrágját, s belemerült a habzó vízbe. Armand végigrohangálta a kúriát éles kukorékolással, dübörgő ugrálással, visítozva, dühöngve. - Az Isten szerelmére Armand fejezd már be! – parancsolt rá az anyja. – Lionel meddig pancsolsz még! Igyekezz már! - Hozd ide a csizmám asszony! – dörmögte le Lionel. – Miért ezt a sötétkék förtelmet hoztad ide, én ugyan fel nem veszem! - Dehogyisnem veszed fel! – ripakodott rá Charlotte. – Én azt mondtam és ráadásul én idén ebben a sötétkék atlaszruhában akarok menni, szóval vedd csak fel! Siess már! Jaj! El fogunk késni! Te nem Robin vagy! Robinnak mindent elnéz az öreg de Noir! De beleremegnek a csontjaim is ha ránkkukorékolna azzal a hordónyi tüdejével! Lionel, öltözz már! - Charlotte még meg sem törölköztem! - Jaj, mindegy az, majd megszáradsz útközben, gyere már! – Armand végigvisított a folyosón, dübörögve csörtetett szülei közé, s a két szülő egyszerre ordított rá. – Armand fejezd már be! - Robin lehunyta a szemét és elmerült a vízben. Pontosan tudta, miért nem akar gyereket. Hát ezért! Őrület ami itt megy!Lassan kezdett kihűlni a víz, Lionel még benyitott rá. - Robin, mi megyünk, sietned kellene, ha nem akarjátok lekésni végképp a vacsorát. Gondolom elmégy még Mariáért? – Lionel várakozóan elhallgatott. Robin komótosan mélyen ülő sötét szemekkel meredt rá. – Vagy megvárjunk és velünk jössz? – habozott Lionel. - Érte megyek, hogyne – bólintott rá meggyőződés nélkül Robin, enyhén megemelve a szemöldökét. Charlotte cipőkopogása hallatszott, s Lionel háta mögött feltűnt a mélykék estélyiruhába öltözött asszony. - Robin, gondolom nem szándékozod megsérteni sem Mariát sem az apádat a tiszteletlenségeddel! – vonta össze vékony szemöldökét Charlotte. – Éjfél előtt beesni elég nagy udvariatlanság lenne! - Ott leszünk – felelte Robin fejbólintással. - Na hagyjad már készülni Charlotte! – tolta el feleségét az ajtóból Lionel. – Ki sem tud szállni a fürdőből, ha bámulod, na menjünk, vegyed a bundádat drágám! Hova tettem a kalapomat! - Melyiket!? - Melyiket melyiket! Azt a szép pávatollasat. - Azt nem veszed fel! Ott az a kakastollas! - Az nem kakas, hanem… - Nem érdekel, hogy milyen tollas, gyere már! – hallatszott az udvarról Charlotte távolodó hangja. Robin kiemelkedett a vízből, s törülközőt a dereka köré tekerve a mosdótálhoz lépett. Nem először volt már Lionelék vendégszobájába, a tükör alatt most is ott volt a borotvapengéje. Felvitte a habot az arcára, s az éles pengét biztos kézzel végighúzta az arcán. - Robin!? – állt a nyitott ajtóban Armand. - Tessék! – nézett a gyerekre a tükörben Robin. - Te is rabló vagy mint apa? – kérdezte fakardját leeresztve. - Igen – mosta le a habot a pengéről a vízben Robin, s a tükörben tartotta a szemkontaktust a gyerekkel. - Neked is van fiad? – kíváncsiskodott Armand. - Nem, nincs – felelte rá nyugodt hangon Robin, s újra végighúzta a pengét az arcán. - Nem is lesz? - Még nem tudom – válaszolta rá Robin. - Miért nem rabolsz egyet magadnak? – mélázott Armand. - Mert gyerekeket nem szoktunk rabolni – mosolyodott el Robin. - Csak élelmet? – csuklott egyet Armand. - Nem csak azt – felelte kitérően Robin. - Hát mit? Nőket? – vigyorodott el Armand. - Kitől tanulsz te ilyeneket? – fordult meg Robin, hogy a gyerekre nézzen. Armand hirtelen elzárkózott és elmosolyodott. - Hát, nem tudom – rántotta meg a vállát, s elfutott. Robin megforgatta a szemét. Ah, gyerekek! Robin gyors vágtára fogta a szürke telivért. Thunder volt Lionel legjobb hátaslova. Száguldtak mindketten mint a szél. Alig negyed óra vágtára volt Robin kastélya. Robin a sötétben alig látott, de túl jól ismerte már az erdőt, hogy tudja merre kell tartania. A kastély olyan sötétbe burkolódzott előtte, nem segítette a hazafelé tartót. Csak a földszinti szalonban égett a gyertya. Sötét volt a kastély. Shadow futott ki Robin elé, ahogy a férfi átvetve lábát, leugrott a lóról. Robin berontott a kastélyba. Maria a rekamién ült, egyenes derékkal, szépen hullámokba rendezett vörös hajjal, éjfekete ruhában, a derekához varrt sötétbarna, fekete és fehérmintás tollakkal. Egy apró bőrkötéses kötetet olvasott, a dübörgő csizmakopogásokra felnézett a könyvből. Szemében szemrehányás tükröződött. Talán négy órája is ülhet már itt a nő ünneplőbe öltözve, és Robinra várva. Maria meglepetten látta, a férfi fekete ünneplőben lépett a kastélyba, göndör fürtjei még feketébbek a nedvességtől, arca frissen borotvált, s a ruhája kifejezetten elegáns. Elmaradhatatlanul tollakkal díszes. - Kész vagy már? – mordult Robintól a sürgető kérdés. - Én? – eresztette le a térdére a kötetet Maria. A kérdés teljesen ostoba volt. Robin aki futtában lihegve állt az előtérben, és Maria aki tökéletes tartással, gondosan rendezett ruhában az indulásra vár órák óta. Maria letette a könyvet a rekamié melletti asztalkára, s elfújta a gyertyát. Ahogy észrevették a gazda hazatért, gyorsan gyújtották a fáklyákat a kastély előtt. Kigördült a hintó a kocsiszínből, egyenesen az ajtó elé. Maria Robin elé ért. Súlyos anyagból készült a ruhája. Látszott, ahogy lépett. Vastag, sűrű alsószoknyák erdeje takarhatja a lány lábait. S szinte habzó tengeri hullámként ömlött utána a fényes fekete uszálya. Annyira szép volt. Robin csak szótlanul bámulta. Maria Robin előtt lépett ki az éjszakába. A fáklyák fénye megcsillant ezüst hajcsattján. Csak az oldalsó tincseket fogta hátra, így hátulról dúsabbnak hatott most a haja. Robin emelte meg Maria uszályát, hogy besegítse a hintóba. Robin átfutott a hintó másik oldalára, s felpattant Maria mellé a kocsiba. Becsapta az ajtót, s a fogat elindult. - Gondolom egész nap vadásztál? – kérdezte gúnyosan Maria. - Gondolom egész nap magaddal foglalkoztál – felelte rá fagyosan Robin. – Biztosan jó időtöltés volt. Kitöltötte a napodat. - Biztos, hogy jobban, mint ahogy te töltötted a tiedet – nézett ki az ablakon Maria. Nem is szóltak többet egymáshoz, míg a de Noir várba értek. A lovagterem mennyezetéről megannyi malomkör alakú vas gyertyatartók csüngtek alá, fényük elárasztotta a hosszú faasztal körül ülő sokaságot. Couer do Noir az egész völgyet meghívta magához az újévi mulatságba. Csak két szék állt üresen az asztalnál. Közvetlenül Coeur mellett. Egyik oldalán leánya ült a férjével. A másik oldalra a fiát várta. Robin a karját nyújtotta Mariának, s sietős léptekkel vezette végig a lovagterem végébe. A vidám falatozásban keveseknek tűnt fel az alaposan elkésett pár sietése.

Maria bekopogott a paplak ajtaján. Kámzsáját hátrahúzta a fejéről, s a karjára helyezett kosárban igazgatta a vadételeket. Bentről széknyikorgás hallatszott. Kopogó cipőtalpak, köhécselés végül a retesz kattanása, s az ajtó felnyílt. - Ó Maria! – csillant fel Jane Fontaille szeme a látógató láttán. – Illetve bocsánat. Madame de Noir! Úgy örülök, gyere csak beljebb. - Köszönöm Madame – mosolygott Maria. – Hoztam némi apróságot! – nyújtotta át a kosarat Maria. - Ó vadhúst hoztál drága gyermekem! Tudod, húst csak mértékkel! Mindig! - Hát persze Miss Heliotrope – Maria a szája elé kapta a kezét. – Hiába, a nyelvem még mindig rosszat mond. A megszokás! - Soha semmit sem szabad megszokásból tenni Maria! Nem ezt tanultad mindig nálam? - De igen madame! – felelte illemtudóan Maria. – Néha úgy érzem azonban…hogy semmi hasznosat nem tanultam egész életemben – simította végig kesztyűs kezével a szépen gyalult étkezőasztalt. - Hogy mondhatsz ilyet gyermekem! – szörnyülködött a kijelentésen Jane Fontaille. - Nem tudom, mostanában…sokszor megfordul ez a fejemben - tette le köpenyét Maria. Nem tette hozzá, hogy az érzés csakis azóta él benne, mióta Robin felesége lett. - Ne haragudjon madame Fontaille, de valójában most a Monsiurehöz jöttem…egy kis lelki meghallgatásért – sütötte le a szemét Maria. - Odaát van, a templomban – intett a fejével Jane s elkezdte kipakolni az ételeket. - Ha megbocsát… - Természetesen – mosolygott melegen Jane, s már rendezkedni is kezdett a konyhában. Maria az oltárnál találta meg a kis falu papját. - Vétkeztem atyám! – tört ki Mariából, s megszorította a férfi érdes kezét. - Mind ezt tesszük gyermekem! – paskolta meg a lány kezét nyugtatóan. - Nem atyám nem ért engem! Az én vétkem súlyosabb mindannyiunknál. Megfogadtam, hogy soha nem veszekszem és ma már nem múlik el nap anélkül, hogy veszekednénk. Két ellentétes ember, hogy is ne veszekedne? – ráncolta a homlokát tanácstalanul Maria. - Két embert mindig egy minden máson felülemelkedő dolog tart össze Maria: a szeretet – mosolygott rá pirospozsgásan a pap. - Tudom jó atyám! De mi van, ha az átok erősebben ül rajtunk mint hinnénk, ha hibát követek el és újra ránk telepszik a szörnyű átok. Ránk és az egész völgyre – sírta Maria lehajtott fejjel. - Egy Holdhercegnő, aki egyszer már megmentette a birtokot már semmit sem tehet. Egy hercegnő egy tett Maria! - Vagyis már nem tiszta a lelkem igaz atyám?! - Nos…egyetlen férjes asszony lelke sem lehet már tiszta – bazsalygott a pap az orra alatt. - Ön humorizál velem – nézett rá oldalt Maria. - Természetesen. Maria, számtalan fiatal párt adtam már össze életemben. Én a helyedben nem nyugtalankodnék. De Holdfölde sorsa már nem rajtatok fog múlni. - Holdfölde az otthonom, és szeretem. Én vagyok Holdfölde holdhercegnője! – szorította ökölbe a kezét Maria. - Nem Madam De Noir! – mondta élesebb hangon a pap. – Emlékszik mit mondtam, amikor először hallotta a történetet? Minden generáció ad egyetlen holdhercegnőt Holdföldének. Észre kell vennie, ami oly fényes akár a napkorong. Új generáció érkezik. Az egész völgy az új Holdhercegnőre vár. - Tessék? – pihegte erőtlenül Maria, s lerogyott a legközelebbi templomsorba. - Az ön generációja adott egy holdhercegnőt, kegyed személyében. De a menyegző is jelezte, hogy váltás történik. A varázslat lecsillapodott. Úgy tűnt a dolgok rendeződtek. Maria a hercegnőség nem örökre szól. - Ön meg akar sérteni engem! – pattant fel Maria ültéből, s felvetett fejjel a templomlépcső felé sietett. - Mariám! Miért tennék ilyet! Az emberek szemében mindaddig te leszel az utolsó hold hercegnő, de a völgy varázsa már lecsillapodott, csendben várja az időt, amikor ismét szükség lesz a holdhercegnő erejére. - Elfáradtam atyám, a legjobb lesz ha hazamegyek – búcsúzott el Maria, s kilépett a templomból. Ahogy elhelyezkedett vastag takarói alatt a nyitott fedelű szánon még visszaintegetett az ablakból integető nevelőnőjének. Jane Maria kosarával a karján rohant felé, s betette Maria lába mellé a szánra. Maria csak megkopogtatta a szán oldalát, hogy a hajtó indítsa a lovakat. Maria fújtatva gondolkodott a pap szavain. Azért jött az atyához, hogy megnyugvást találjon, erre még bosszúsabb lett mint volt. Miért is kellett ennyire felnőni? Amíg Maria Merryweather volt, aki londonból érkezett és kiderült, hogy ő egy Holdhercegnő, addig minden olyan meseszép és varázslatos volt. De most már, minden… - A szánkázás a napi tíz perc értelmes tevékenység, vagy az imádkozás? – felülről a legközelebbi hóval teli lombkoronából huppant a férfi Maria mellé. Csak így, meg sem állítva a szánt. - Te nem tudod leinteni a szánt, mint más normális ember? – förmedt rá Maria. - Így egyszerűbb volt, nincs fölösleges fennakadás – tette fel a lábát a szemközti lécre Robin, s kényelmesen hanyattdőlve, elhelyezkedett az ülésen. - Besodortál egy csomó havat és tűlevelet a szánba! – háborgott Maria, s sepergetni kezdte takarójáról és válláról a fenyő és hómaradványokat, amiket Robin érkezése juttatott a köpenyére. – Követtél igaz? – nézett el Maria ellenségesen. - Láttam a szánt a templom előtt, gondoltam hogy a nevelőnődhöz rohansz. Még mindig annyira gyerek vagy! – jegyezte meg epésen Robin. - Nem én hordok kakastollakat meg sastollakat a kalapomon – vágott vissza Maria. - Ez igenis jól néz ki! Honnan van ez a szőrmekucsmád? Londonból? – ráncolta a homlokát Robin, s le akarta húzni a lány fejéről. Maria visszatartotta a mozdulatot, s ellökte a férfi karját. - Mond miért van mindig olyan szagod mintha az egész napot tyúkólban töltötted volna? – grimaszolt Maria eltávolodva a szán végébe. - Talán mert bepótolom a hiányt, ami otthon nincs – vigyorgott rá gonoszul Robin. - Nem érdekel a napi élménybeszámolód – rángatta a kesztyűjét feljebb az ujjain Maria. - Pedig tegnap hallgatni akartad. - A tegnapi érdekelt, a mai nem – vágta rá Maria. Elhallgattak mindketten. Robin az egyik oldalon bámulta a fenyveseket, Maria a másikon. Közöttük bő egy helynyi távolság. Maria fájón hunyorította össze a szemét, maga sem tudta, a hideg menetszél, vagy más csalt könnyet a szemébe. Már megint az ostoba ellenkezést választotta, csak azért, mert nem merte Robin előtt a valóságot mondani. Robinnak mindig fenyőgyanta illata volt. Az egész ruhájából fenyőillat áradt. És Mariának ez egyszerre juttatta eszébe a karácsonyt és az első találkozásaik félelmét. Robin egyszerre volt vad és ingerlő. Úgy hatott Maria érzékeire, hogy nem is sejtette. Mariának minden tetszett Robinban. Az egész jelleme, Robin nem volt olyan piperkőc, mint a londoniak, sem olyan udvarias. Robin nyers volt, kissé mindig agresszív, határozott, és nem érdekelte senki. Robinnak egyedi stílusa volt, és Maria meg volt győződve róla, hogy a fiú maga varrja a ruháit. Ilyen különleges bőr, szőrme és tollakkal, vászonnal kevert ruhakölteményeket még sehol sem látott senkin sem. És nagyon tetszett neki ez. Voltaképpen a de Noir klán férfitagjainak sajátja. De Robin extrémebb volt még náluk is. Robin annyira polgárpukkasztóan más volt, mint a civilizált világ. Ő az erdővel lélegzett. Robin maga volt egy szelet a fenyvesek tortájából. Tollak, fenyőillat, bőr. S ez az ijesztő vadság vonzotta mindig Maria érzékeit. Ő a jól nevelt londoni lány természetesen az első félelem után egyenesen felkavarónak találta a fiút és egész megjelenését. Robin egyéniség volt. Senki nem érdekelte és semmi. Öntörvényű volt. Minden, ami Maria nem lehetett. S Maria éppen ezt a szabadságot érezte Robin mellett. A szabadság fenyőgyantás illatát. Robin azt csinált amit akart, mert nem itatódott bele úgy az önmérséklet, mint, ahogy Mariába belevéste Miss Heliotrop a tökéletes úriasszonyi viselkedést. Behajtottak a kastély kapuján, ahogy fordult a szán a kastélyhoz vezető útra a sarkon ismét ott figyelt a szürkésbarna sólyom a korhadt fatörzs tetején. Valahányszor elhaladtak itt a sólyom ott ült akár egy őr. Maria nem tudta eldönteni vajon van-e Robinnak valami kapcsolata az állathoz vagy sem. De az a madár olyan kitartó volt. Még le sem lassult eléggé a szán, Robin átszökkent a szánon a hóba. - Robin, a kosarat! – mutatott a lábánál lévő karoskosárra Maria. Robin visszanézett, s egy hangos morgással megmarkolta a kosarat, s leemelte. Kicsit kedvetlenül, de Mariának nyújtotta a kezét, hogy lesegítse. Maria felfogva szoknyáját lépett Robin mellé a hóba. - Elejtettem két vadnyulat, ma az lesz a vacsora – eresztette el azonnal a finom selyemkesztyűs női kezet. Maria a meleg kastélyba lépve kiburkolódzott szőrmeruháiból. - A vadhús nem egészséges. Köszvényes leszel mint apád. Örökölted tőle – mérte végig Robint Maria. - A köszvényt nem lehet örökölni. És apám nem köszvényes csak kifagytak a csontjai – dünnyögte Robin kissé bántottan. - Ha vadhúson élsz állandóan, akkor is köszvényes leszel! – toppantott Maria. Robin megemelte a szemöldökét, de nem reagált inkább. - Te meg ha nem csinálsz semmit elbutulsz – vágta rá Robin. - Már mondtam, vigyél magaddal – lépett a mosdótálhoz Maria, s átöblítette a kezét a vízben. - Nem, nőknek nincs helyük a klánban – vágta rá azonnal elutasítóan Robin. Követte a nő példáját, de Maria mosdóvizébe áztatta csak a sajátját. – Maradj csak itt! – Maria felhajtotta a kosárról a terítőt. - Ó nézd! Jane Heliotrop csomagolt nekünk bort! – tette az asztalra az üveget Maria. - Fehér bor – forgatta meg a tenyerében Robin, s zsebéből előkapott bontójával kihúzta a dugót az üvegből. – Az álszent papja! Milyen jó borai vannak! - Nekünk is lehetnének boraink, mindig apádtól kell kérnünk! Nekünk miért nincsenek? – kérdezett rá Maria, miközben a szövetszalvétát a térdére hajtotta. - Ha elfelejtetted volna, a de Noir-oknak csak fenyvesük van. Láttál már te fenyvesben szőlőt termeszteni? – Maria hangtalanul ült, aztán elvörösödött. Igaz, a helyi pap nyilván a nagybátyjától kapta a bort. A bor a Merryweather birtokról való. A de Noiroknak egy hatalmas fenyves jutott. Tele tobozzal. Nem túl gazdag kínálat. Robin a fejét rázta. - Mekkora egy ostoba liba vagy! Ha elfelejtetted volna, a két család közt éppen a birtokért mentek a harcok. Mert a Merryweatherök még ezt a kis erdőt is sajnálták tőlünk. Mindent magatoknak akartok! Te is ilyen vagy! - Ne azonosíts az őseimmel! – csattant rá Maria, miközben felszeletelte a vadhúst a tányéron. - Te hangoztatod mindig, hogy te Merryweather vagy! – meredt rá sötéten Robin. Robin teletöltött egy serleget a borral, s mohón szomjasan kiitta. Maria bekapott egy szelet nyúlhúst, s miközben rágta figyelte Robint a túloldalon. - Nekem nem töltesz? – kérdezte Maria, de hangjában a követelés hangja csengett. - Azt hittem elborozgattál a sekrestyében az atyával – húzta el gúnyosan a száját Robin. Fekete szeme alatt a sötét kontúr most még erősebben szúrt. Robin teletöltött egy kristálypoharat s a polírozott fán egy határozott mozdulattal átlökte Maria elé. Maria figyelte, ahogy a talpaspohár végigcsúszik az asztal másik végéből egyenesen elé. Robin szokásos módon belehajolva a tányérba, ujjaival húzta le a színhúsokat egymás után az egészről. Olyan mohón és jóízűen tudott enni, csöpögött a zaft az ujjain s Maria zavartan koppantotta kését a tányérhoz. Robin csak az élvezetekre gondolt mindig, most is. - Nem tudnál normálisan enni? – fintorgott Maria. - Mondtam már, a fém elveszi az ízét! Te barbár városi vagy mit értesz ehhez! – legyintett Robin jóízűeket cuppogva hozzá. - Postád érkezett délelőtt – szólalt meg társalgási hangnemben. - Kitől? – nézett fel rá a tányérjából Robin. Göndör fürtjei enyhén a szemébe lógtak, s most csodálkozó szemében egy kis érdeklődő ártatlanság ült. - Az apádtól – húzta ki szoknyája zsebéből a papírost. - Shadow! Eredj érte! - füttyentett a kutyának Robin, s a szövetkendőbe törölgetve zaftos ujjait várta, hogy kutya nyálas pofájában áthozza a levelet neki. – Shadow odaügetett gazdájához, s hálás farokcsóválással fogadta Robin buksisimogató mozdulatait. - Ez a levél. Fel van bontva! - emelte fel Maria felé mutatva a feltépett pecsétes levelet. Haragosan bámult a nőre. - Igen, a levelet kettőnknek címezte! Nézd meg! – bólintott rá Maria. Robin fittyet hányva a címzésre széthajtotta a lapot. - Mi ez? – kérdezte Mariát még bele sem olvasva igazán. - Meghívás az újévi bálra – Maria belekortyolt a borába. Nézte, ahogy Robin elmélyülten fürkészi apja írását. – Honnan van apádnak bora? – kérdezett rá Maria. - Loptuk – felelte egyhangúan Robin, mintegy fölöslegesnek érezve a kérdést. - Hát persze – bólintott Maria, s keményebben rágta a húst a fogai közt. - Amit a Merryweatherek művelnek az is lopás csak nagyban – vágta rá Robin fel sem nézve a levélből. – Mi kicsiben ti nagyban. Maria az asztalra csapta a szövetszalvétát, s szó nélkül távozott. Robin kényelmesen feltette csizmás lábát az asztal sarkára, amit csakis Maria miatt nélkülözött egyébként, s most végre belesimulhatott a háttámlás ebédlőszékbe. Díszesen faragott trónszék volt. Maria szerint giccses és nem illik a kastélyba, de Robin meg sem hallotta az olyan jellegű kirohanásokat. Megszerezte, a trónszék az övé, ezt egy Merryweather úgysem értheti. Robin hatalmasat ásított, s bicskáját előhúzva a farzsebéből kihúzott egy hosszú sastollat a vállára erősített tollgyűjteményből, s a viaszos anyagot hegyezni kezdte. Elmélázva formálta élesre a hegyét. - Leszedhetem az asztalt uram? – kérdezte a bemerészkedő szakács. - Vigyed – mordult rá Robin. – S tüstént tintát és papírt hozzál elibém, meg azt a fekete viaszgyertyát! – Robin amíg az eszközökre várt, élezgette még késével a tollat. - Ne olyan sietősen Maria! – kiáltott Robin hátra sem nézve. - De…honnan? – nyögte Maria visszalépve az ebédlő szárnyas ajtajához. - A késemben visszatükröződik minden ami mögöttem van tudod – emelte meg a trónszék karfájára téve könyökét Robin. A vastag penge fényesen csillogott, ezüstből volt. Akár egy arasznyi tükör. És természetesen látta, hogy Maria már neglizsében van. Vagyis abban a reményben jött még le, hogy Robin már régen felment. Megérkezett a tinta és a pergamen. - Mit művelsz te itt? – lépett közelebb összeráncolt homlokkal Maria az íróeszközöket látva. - Levelet írok apámnak, vagy te válasz nélkül szoktad hagyni a leveleidet? – kérdezett rá gúnyosan Robin. - Nem! – vágta rá durcásan Maria, s összefonta a mellei előtt a karját. Túl lengén jött le. És nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet volt ma részéről. Főleg, hogy Robin még mindig az étkezőasztalnál tollászkodik. Szó szerint. - Azt hitted írni sem tudok mi? – morogta rosszkedvű sértettséggel a hangjában Robin. - Miért nem a dolgozószobában írod meg a leveledet? – figyelte, ahogy Robin lehúzza a gyönyörű sastoll végét az üvegcse szélén. Maria tartott tőle, hogy Robin tintapacák ezreit fogja szanaszét fröcskölni az étkezőasztal fáján, és ezt nagyon nem akarta. Ez a fa szép volt. Túl szép ahhoz, hogy Robin most egyetlen levél miatt összegányolja. Közelebb lépett, hogy tiltakozzon, de az első sorokat látva csalódnia kellett. Robin tökéletes deáksággal, szépen vitte fel a tintát a papírra, s ráadásul nem is akárhogy. Maria álmélkodva tapasztalta, hogy Robin írása nem gyakorlatlan kéz munkája. Hanem egy kiírt kéz írásképét kapta. Egyenes sorvezetéssel, szépen döntött ízléses férfiírással. Valójában most látta először a férje kézírását. Amikor a Fontaille atya anyakönyvében aláírták a házassági anyakönyvet, ott fel sem tűnt neki. Robin sebtiben írta alá, és Fontaille atya adta át aláírásra a lehúzott pennát a férfi kezébe, ugyanúgy mint Mariáéba. - Mert a dolgozószoba messzebb van mint az étkezőasztal, nekem pedig nincs annyi fölösleges időm mint neked, hogy órákat egy levél megírásával töltsek – felelte dorgáló hanghordozással Robin. Maria szinte csalódott volt. Igaz, hogy súlyos hátrány, hogy a saját férje írásképét még csak nem is ismeri, de most hogy látta, úgy érezte becsapták. Robintól ez túlságosan is valamiféle latinos műveltséget sugallt, ami nem illett egész egyéniségébe. Inkább lett volna írástudatlan, aki a feleségének diktálja a leveleit, mert maga csak a nevét tudja leírni. Csalódása annyira eluralkodott rajta, hogy észre sem vette peregnek az órák és az emeleti deszkák megreccsennek a férfi súlya alatt. Maria visszatartotta a lélegzetét. Robin az ajtaja előtt állt meg, halatszott a csizma koppanásán és Shadow jellegzetes lihegése az ajtóküszöbnél. A kutya szimatolt az ajtórésnél. Könnyedén szökkent a kopogás ritmusa az ajtón. - Maria? – Maria nem merte kifújni a levegőt, szorosabban tartotta a mellkasán a takaróját. – Maria?! Tudom hogy ébren vagy – támaszkodott az ajtófélfának Robin, s lehajtott fejjel hallgatódzott. – Alig tíz perce jöttél fel és ne felejtsd el, hogy aludtunk már együtt. Tudom jól, nem vagy az a típus, aki beájul az ágyba és kész. Nyisd ki! Vagy betöröm tudod, hogy nekem mindegy! – Robin lenyomta az ajtókilincset. Természetesen zárva. Nem is számított másra. Maria hónapok óta zárja az ajtaját. Hallja minden éjszaka a retesz kattanását. – Maria! – a hangszálak megremegtek az erősödő hangerőn. Robin belevágta a kését az ajtóba. Maria mezítláb szökkent a hideg kőre, s szinte kitépte a reteszt a helyéből, hogy felrántsa az ajtót. A feje felett remegett az ajtóban a kés, ahogy a falnak csapódott. Maria összehúzta a könnyű anyagot a mellkasán. - Mondjad mi bajod? – szitkozódott Maria, s szürke szemeivel csúnyán meredt az ajtóba vágott késre. - Nem kaptam választ. Miért jöttél le? – emelte meg a szemöldökét Robin. - Nem járkálhatok szabadon a kastélyban? – kérdezte vissza fagyosan Maria. - Ebben az öltözékben? – bámulta Maria alakját leplezetlenül Robin. – Nem gondolod, hogy ehhez hideg van? - Az ágyban nem volt hideg – préselte össze az ajkait Maria. - Miért zárod ezt az ajtót? – kérdezett rá követelően Robin. - Eddig is zártam – felelte Maria, s ideges lett tőle, hogy érződik a hangján a remegés. - Eddig is tudhattad volna, egy retesz nem akadályoz meg abban, ha be akarok jutni a hálószobádba. Nem zárhatod ki a saját férjed a hálószobádból! – fintorgott Robin, s kirántotta a kését az ajtóból. - De igen Robin, megtehetem – felelte királynői fejtartással Maria. - Ez is a kötelességeid része, tudod megfogadtad – emlékeztette Robin. - Nem én mondtam le róla – rekedt el Maria hangja. Robin Marián felejtette a szemét. Maria a torkára szorította a tenyerét, s csak kikerekedett szemekkel meredt a férfira. Robin most félelemetesen magasnak és sötétnek tűnt. Csak a kandallóban lobogó tűz világította meg őket. S Robin tűzfényben mindig vadabb és izgatóbb volt. Shadow már kényelmesen elterült a kandalló előtt, számára a hely ideálisnak tűnt. Semmit sem érzékelt a feszültségből, ami a két gazdája között gyulladt. - Vártál? Mh? – Robin végighúzta a kezét az ajtó érdes szélén, másik kezével visszasüllyesztette összecsukott bicskáját a zsebébe. – Kíváncsi vagyok Maria! – vált rekedtessé Robin hangja is. – Vágytál rám minden éjszaka? Vagy csak most, hogy idén nincs ágymelegítőd. - Van ágymelegítőm! – pihegte Maria szürke szemeit le sem véve Robinról. Alig egy karnyújtásnyira állt tőle. Érezte, ahogy a vékony anyagon átsüt a melle körvonala. Szinte összeesett annyira vágyta a férfi érintését. Robin szemében különösen tükröződött a kandalló fénye, s göndör fürtjei mögül kitartóan Mariát nézte. Mária zihálva kapkodta a levegőt. Egész testében reszketett és erőtlenül állta Robin pillantását. - Igen, hogyne…de valld be…nem annyira jó mint én – futott fel csak egyik szája sarkán a mosoly. Maria ernyedten hagyta, hogy Robin a karjaiba zárja. Szomjasan itta ajkának ízét. Annyira régen érezte már ezt a különös fenyős, friss ízt, szinte fuldoklott a csókban, a tiltakozó karjai erőtlenül hanyatlottak le. Szinte öntudatlanul hagyta, hogy Robin az ágyra döntse, és a hosszú bőrujj alól tenyere meleg tapintásával felgyűrje selyem hálóinge anyagát. Testén újra és újra átfutott a remegés hideg hulláma, Robin rutinos tenyere végigsimította a combját, a derekát, a melleit, olyan gyorsan, hogy fel sem fogta merre járnak testén a férfi tapasztalt ujjai. Vékony ujjaival a férfi göndör hullámos hajába túrt, amelyet már annyira régen érzett az ujjai között. Az egész teste vonaglott és követelte a férfi érintését, s maga sem érzékelte, hogy torkából a vágy hangja törnek utat. Robin ránehezedett, izmos combja lenyomta a puha matracot, ágyéka szorosan feszült Maria lába közé, s vad mohósággal falta Maria ajkait. - Ez őrültség! – fordult le Mariáról, s göndör hajába túrva tántorgott fel az ágyról. Húzta a feje, és szédült a félbemaradt ölelés után. – Shadow! Kotródj kifelé, nem itt alszunk! - szólt rá a kutyára Robin, s nehezen találva a lábaival az utat, behúzta maga után az ajtót. - Robin…- suttogta a mennyezet felé Maria, s felnézett az ágya baldachinjára. Egész testében feldúlt volt. Az előbb még a férfi melege és súlya takarta be, s érintése felkorbácsolta vágyait, s most ismét…itthagyta, akárcsak a nyáron. Mellkasa őrült ütemben emelkedett és süllyedt. Ha kevésbé lett volna úrinő mint amennyire az, most nem érdekli semmi, és Robin után megy, hogy bemásszon abba a hatalmas, fafaragott franciaágyába, s befejezzék, amit elkezdtek. Fogalma sem volt a férfi hogyan képes ennyire visszafogni magát. Hiszen érezte, ismét az övé lehetne, Robin akarta, éppen annyira mint ő. Robin nem mindenben elég vad és ösztönlény. Vagy miért tartóztatja meg mindkettőjüket ennyire? Ma nehezebben fog elaludni, mint az elmúlt hónapokban eddig bármikor. Kívánta a saját férjét, sőt mi több, sóvárgott utána.

Robin előfutára Shadow jelezte, hogy gazdája közeledik a reggelizőszalon felé. Shadow bretagne-i cserszínű basset kutya volt. A szőre olyan, mintha épp az előző percben öntötték volna nyakon egy vödör vízzel. Maria meg volt győződve róla, hogy Robin azért hívta a kutyát Shadownak, mert a kutya mindig csak önmaga árnyékának tűnt. Persze ezt egymás közt soha nem hozták szóba. Shadow úgy terült szét most is a kandalló előtt, mintha az imént verték volna agyon. Robin szerint ez a kivert képű állat a legjobb vadász egész Dél-Angliában. Maria úgy ítélte ez a kiváló minősítés csakis annak köszönhető, hogy a kutya francia és nem angol. Shadow lompos mozgással besompolygott, tipikusan ázott kutyaszagot árasztva magából és pont a kandalló előtt helyezkedett el, hogy további szagmintákat terjengessen a kastélyban. Maria vetett egy szúrós oldalpillantást az állatra, de az természetesen füle botját se mozgatta erre. Shadow túlságosan emlékeztette Robinra és ráadásként ez az ázottképű dög mindig mindenhova elkísérheti Robint. Maria ellenszenve csakis abban a tényben gyökeredzett, hogy ő mindezt nem teheti meg. A kutya kiváltságosabb helyen volt Robin életében mint ő maga. S ezért utálta ezt a kis semmirekellő dögöt. Robin jellegzetes ruganyos léptekkel ért a reggelizőbe. Bőrcsizmájával oldalba dörgölte az állatot, s az asztalra vetett egy pillantást. Robin fél tizenkettőkor ébredt, a reggelit sosem szedik le az asztalról, amiót a Robin kukorékoló, vircsogó hadjáratot intézett a szakács ellen, amiért merészelte leszedni az asztalt, anélkül, hogy ő akár csak ránézhetett volna. Így Robin akármikor érkezett a reggelizőszalonba, a reggeli ott várta, nem egyszer a következő nap tálalásáig. A tea kihűlt, a felcikkezett gyümölcsök már barnultak. Robin szó nélkül elhaladt Maria mellett, s a kenyeres kosárból kiemelt egy hegyes szárú háromszög alakú pirítóst. Valahonnan bőrkabátja alól előhúzta a bicskáját, s kését belemártotta a padlizsánkrémbe. Vastagon kente az erősen fokhagymás pikáns ízű krémet, s bele is harapott a megkent pirítósba. - Nem ülnél le reggelizni? – szólalt meg a sarokból Maria. Csak morgás érkezett feleletként. Maria újra beleszúrta a tűt a hímzésanyagba, s öltött egyet. Robin változatlanul járkálva az asztal körül falta be a padlizsánkrémes pirítósát. – Fogsz ma valami értelmeset is csinálni, vagy a szokásos semmittevéssel töltöd a napod? – kérdezte hűvösen Maria. - Te fogsz ma valami értelmeset csinálni? – kérdezte tele szájjal Robin. – Vagy megint fölösleges és haszontalan dologgal vesztegeted a napod? - Én hímzek, ez hasznos tevékenység – tiltakozott Maria. - Minek? A hímzűtőnek a fonalnak, vagy az anyagnak? – tenyerelt az asztalra Robin erős szájrágással meredve Mariára. - Loveday is hímez – érvelt Maria. - Igen – s kézfejébe törölte a kezét. – Szép mellényeket a nagybátyádnak. - Hímezzek neked? Azt mondtad sosem vennél fel ilyen nevetséges holmit – emlékeztette Maria. - Nem is! De minek hímzel, ha sehova se használod fel? Annyi értelmetlen dolgot csináltok ti nők! Felfoghatatlan – rázta a fejét Robin, s még egy padlizsánkrémes kenyeret befalt Maria borzadó tekintete alatt. - Azt hittem az éneklésem elnyeri a te tetszésedet is – háborgott Maria. - Be kell vallani, Shadow szépen vonyít hozzá – felelte sötét vigyorral a képén Robin. Maria tüntetőlegesen fordult egy kissé ültében, hogy enyhén háttal legyen Robinnak, s hevesebben döfte át a kelleténél a tűt az anyagon. - Mit fogsz ma csinálni? Fára mászol, mint a majmok? – kérdezte gúnyosan felvont szemöldökkel Maria. - És te? Beülsz a szalonba és a hímzőrámádba kapaszkodva várod az estét? – kérdezte vissza könyörtelenséggel a hangjában Robin. - Utálatos durva és erőszakos vagy – szidta el Maria. - Talán nem ilyennek ismertél meg Maria? – Robin a szépen húzott karoszszék támlájára könyökölt és Maria feje felett átnézett a hímzésmintára. - De, pontosan ilyennek – vágta rá sötéten Maria. - Elvárom, hogy ma legalább tíz percet értelmesen tölts – vonta össze a szemöldökét Robin. - Semmi közöd, hozzá, hogy mit csinálok – csattant rá Maria,s lecsapta a hímzőrámát. – Több értelmes dolgot végzek én, mint te az erdőben bóklászva. Úgy emlékszem az egyezség a halkereskedésre állt és nem a vadak újbóli elejtésére. - Elfelejted Maria, hogy a kényelem, amelyet annyira kedvelsz, csakis nekem köszönhető. A nagybátyád semmit sem biztosított számodra. Remélem az a borsónyi agyad felfogta ezt. Tehát amennyiben nem akarod, hogy kitegyem masnikba és szalagokba bugyolált hátsódat a hóba, leszel szíves nem foglalkozni az én dolgaimmal! –A hímzőráma koppanva gurult le Maria öléből, Robin reflexei azonban most is gyorsabbnak bizonyultak. Kifacsarva Maria lendülő karját a szék mögötti kandallópárkányhoz szorította a felpattanó nőt. - Ne merészeld! – sziszegte neki Robin. Maria gyomra felkavarodott a foghagyma szagától. - Istenemre Robin ez undorító! – fintorgott. - Akkor jó! – vigyorodott el Robin, s elengedte Maria csuklóját. - Nem lenne szabad veszekednünk – emlékeztette Maria, fájós csuklóját dörzsölve. Robinnak erős a marka. - Senki sem tilthat meg semmit egy de Noir-nak – vetett fel a fejét Robin. - Az egyezséget te szeged meg nap mint nap. - És Te! – vágta rá önfejűen Maria. - Te! - Te! – egyre sötétebben meredtek egymásra, ahogy ismételték.. Egy perc erőszakos adok-kapok után Maria adta be a derekát. - Robin, ez gyerekes – tért ki Robin elől Maria. Robin a Maria hátsójára tornyozott masniredőket figyelte. - Rémes ez a maskara rajtad! – jegyezte meg Robin. – A tegnapi, na az tetszett – idézte fel magában a tollakkal díszített csípőrészt magában Robin. - Gondoltam, ha betoppansz a karácsonyi vacsora kellős közepén mint akit vadak közül szalasztottak, legalább legyünk egymáshoz öltözve…nagyjából – sötétedett el Maria tekintete. – De természetesen csak megerősödött bennem a megállapítás, hogy egy Merryweather legalább egy holdtávolságnyira van a magad fajtáktól. – Robin széles mosollyal az arcán flegma léptekkel közelebb lépett Mariához, s tenyerét rácsúsztatta a nő derekára. Erősen markolva rántotta Mariát magához, s a fülébe suttogta. - Maria…emlékeztetlek, hogy te, most már de Noir vagy. Így magad is holdtávolságnyira vagy a magad fajta Merryweather-öktől, a saját nagybátyádtól. Nem különös? Talán elgondolkodhatnál már ezen…azt hittem hagytam rá elég időt – vonta fel fekete szemöldökét Robin, s olyan hirtelen engedte el Mariát, hogy az majdnem felbukott. - Shadow! – Robin csettintett egyet a kutyának, s köszönés nélkül távozott. 3. fejezet Hózuhany kíséretében Robint leverte a lábáról a fentről érkező súly. Robin belebokszolt a támadó gyomrába, Shadow ugatva futott vissza hóban hempergő gazdájához. Olyan hirtelen érkezett az egész és annyira figyelmetlen mostanában. - Hé-hé! Lassan a testtel! Csak én vagyok! Robin! – röhögött fájósan dörzsölgetve a hasát a támadó, s hanyatt feküdt a hóban. Robin eltávolodva látta, hogy szőrmesapkát a szemébe húzva, a szintén feketével kihúzott szemű támadója, nem ellenség. - Lionel! – lökte el Robin unokatestvérét, s felugrott a hóból. – A többiek?! - Előreküldtem őket egy kis rókavadászatra – vigyorgott Lionel, s elfogadta Robin kezét, hogy felrántsa a hóból. – Nagyon elgondolkodtál! - Önszántamból sosem tennék ilyet – tiltakozott Robin szokásos mogorva stílusában. - Vagyis Maria ösztönzött a fejtornára? – csattant a kaján nevetés Lionel száján. - Nőn soha nem gondolkodtam – zárkózott el Robin. – Na megyünk utánuk, vagy tereferét tartunk? – indult Robin gyorsítva léptein. - Robin, azért maradtam hátra bevárni téged, mert beszélni akarok veled – állította meg fivérét Lionel. Legalább fél fejjel magasabb volt Robinnál. Nyakában a rókaprémen csillogtak a hópelyhek. Úgy nézett ki, mintha az imént ejtette volna el a vörös rókát, s csak a nyakába dobta volna a vadat. Robin szemezett egy ideig az állat mancsával. - Jó bocs elaludtam! – tárta szét a karját rosszkedvűen Robin. - Rövid volt az éjszaka? Vagy csak kimerítő? – vigyorgott rá Lionel. Robin elfordította a fejét, s újra útnak indult. Ropogott a talpa alatt a hó. Olyan bágyadt volt, mint az út szélén sorjázó fenyőfák. Vastag hóréteg húzta le az ágaikat. Az alsó ágak erőtlenül hanyatlottak a földre, nem bírták tartani a terhet. Lionel felvette Robin lépésritmusát. - Én vagyok a vezető nem? – csattant Robin. - Robin, mindenki látja, hogy nem vagy velünk, sem testben sem lélekben! A tegnapi akciónk ékes bizonyítéka ennek! Majdnem ott maradtál! – emlékeztette a balesetre Robint. - Mert az a kicseszett karácsonyi vacsora járt a fejemben. A Merryweathereknek olyan fontosak ezek a hülye keresztény ünnepek! – dörmögte Robin a havat rúgva maga előtt. - De te de Noir vagy! Ne hagyd hogy eluralkodjanak rajtad ezek a pénzsóvár Merryweatherek! Kiforgattak mindenünkből és aztán tessék, msot elvárják, hogy te tartsd el az ő lányukat is! Holott minden az övék Holdföldén! Én mindig mondtam öcsém, Merryweathert nem szabad elvenni! – lehelte a hidegbe Lionel. - Jól van – morogta Robin. - Figyelmeztettelek, mielőtt belevágtál! – nézte megrovón öccsét Lionel. - Tudom! – vágta rá durcásan Robin. - Miért is vetted el! – bosszankodott Lionel. - Volt egy közös ügyünk – dugta a zsebébe fázósan a kezét Robin, s elnézett inkább a havas tájra semmint, hogy Lionel szemébe nézzen. - Egy közös ügy, amiből természetesen a Merryweatherek jöttek ki jól ismét! Övék maradt egész Holdfölde, plusz Loveday! És az a fösvény Benjamin Merryweather átpasszolta neked ezt a londoni piperkőc lányt… - hadonászott Lionel. - Ő egy holdhercegnő! - Veled minden kamu dumát meg lehet etetni? – kérdezte fintorogva Lionel. – Akkor hercegnő ő ha én pávián vagyok! Egy hercegnő gazdag öcsém! Ennek a Merryweather csajnak még öröksége sincs. Az apja nem hagyott rá semmit, a nagybátyja meg nem adott hozzá hozományt tudtommal. Mi hasznod volt ebből a házasságból? Csak kolonc a nyakunkon, ráadásul még egy éhes szájjal több! Mikor pang a vadászidény! Télen minden állat behúzódik a vackába! És a hülye akciótok eredményeként ránkerőltettek egy halászati törvényt. Mostantól csak halásszunk! Hát azt hiszik értünk mi a halászathoz? Szétunom az agyam, amíg arra téved egy hal! Egy de Noirnak nem pálya az unalom! A halászatot a lelkészeknek találták ki, akik ráérnek meditálgatni az élet dolgain! - És? Mit akarsz? - Küld haza a lányt! És ismét vágjunk bele a régi üzletbe nyíltan! – vágta ki harciasan Lionel. – Ne mond, hogy te nem gondoltál rá! Ismerem a gondolataidat is de Noir vagy Robin! Te is ugyanerre gondolsz! – Robin levegőt vett, aztán mégse kezdett bele. Összepréselte vértelenné váló ajkait, s erőlködve de végül ki bökte. - Nem, én nem egészen erre… - Pontosan tudom, mi akadályoz ebben! – fröcsögte rá Lionel, s kirántotta Robin kezét a zsebéből, s erőszakosan szétfeszítette az ujjait. Robin markában egy kék selyemmasni lapult, mely egy apró vörös tincset kötött át. – Hát ez! – sziszegte Lionel magából kikelve. – Remélem jól szétbaszod helyettünk is, mert ő kurvára kibaszott velünk! – Robin akkorát bemosott unokabátyjának, hogy az elterült a hóban, de azon nyomban le is gáncsolta Robint, s a két unokafivér ádáz harcot vívtak a hóban hemperegve. Robin tollas kalapja elgurult az egyik fenyőfa alá. Lionel rókaprémje még jobban megszakadt a nagy birkózásban. A heves percekig tartó erőfitogtatás végül pihegésben fulladt ki. - Hé, állj, állj le! Ne veszekedjünk, hiszen…unokafivérek vagyunk! – mosolyodott el pihegve Lionel, s összeborzolta Robin kócos göndör fürtjeit. Robin elrántotta a fejét, s a hóban csúszva elfordult rokonától. Vérig sértve mutatta hátát a másiknak. - Robin…az egyetlen, oka amiért a de Noir klán hallgat, az te vagy. És a te kapcsolatod Mariával! Már rég kirobbant volna az egész, de a boldogságod miatt tartjuk a rohadt egyezséghez magunkat és befogjuk a szánkat. - Az én boldogságom? – Robin keserűen felnevetett, s fellökte magát a hóból. Robin zaklatottan járt le-fel, végül az egyik fatörzsnek dőlve keresztbe tette a karját. - Robin? Talán nem… - Nos…nem - Robin belemélyesztette a fogait alsó ajkába, sötét tekintete végigjárta a vakító fehér hótakarót, végül kényszeredetten szűrte a fogai között. – Nem akartam elmondani, mert az ilyesmi senkire sem tartozik, de - Robin felnézett a fenyőfák teteje felé, mert képtelen volt Lionel szemébe nézve mondani a vallomást. - …megvan már talán fél éve is, hogy Mariával nem… - Mi? Miket hadoválsz itt össze? – förmedt rá Lionel, dühtől izzó arccal. - Valami nincs rendben Lionel – rázta a fejét Robin s közben lehajtotta a fejét. Göndör fürtjei szanaszét lebbentek a mozdulattól. – Szinte minden szavunk egymáshoz veszekedés. És Maria egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem szabad veszekednünk, ne veszekedjünk és már a végén azon veszekedtünk, hogy ne veszekedjünk. Nyáron nagyon elszaladtak a dolgok, egy csomó mindent egymás fejéhez vágtunk aztán… nem tudom hogy történt... - És ő…? – vádolta érzéketlenséggel Mariát Lionel. - Nem. Én – sóhajtott Robin. Lionel most már teljesen értetlenül magyarázatra várva nézett fel unokaöccsére. – Úgy éreztem, ő az oka, hogy képtelen vagyok koncentrálni a vadászatokon. Mert…egyfolytában rá gondoltam. Hiszen nem véletlenül vettem feleségül. Vágyok rá, a nap minden percében és képtelen vagyok urrá lenni magamon. Azt hittem ha megszüntetek mindent magunk közt, akkor olyan lesz minden mint az esküvő előtt. De nem…lehet, ki kellene lépnem a klánból Lionel. - Te barom! – lionel hozzávágott egy nyúlcsapdát, s felpattanva a hóból Robinhoz futott. Megrázta a vállát. – Nem fog egy szoknya kiszakítani a de Noir klánból világos? Ő most már de Noir! És a de Noir családban nem a nők mondják meg, hogy mi lesz! A Merryweathereknél ez biztos másképp volt. Azért jutottak oda, ahova. Övék az egész birtok, és mégis egy romos kastélyban pénzgondokkal küzdenek. - Le fogjuk késni a vadászatot! – vette fel a kalapját Robin, leseperve róla a havat. - Hé Robin! – állította meg hangjával Lionel az előrefutót. – Tudod mi a szokás? Újabb kakasokat hozni a klánba. Remélem fejben tartod. Mint unokatestvéred mondom, nem csak a klánban röppent fel a kukorékolás arról, hogy te vagy az első Fekete Kakas aki nem tudja megtojózni a tyúkot az ólban. - Talán a klánon kívül is túl sok idejük van az embereknek másokkal foglalkozni, holott magukkal sem ártana – vágta rá haragosan Robin, s a két fivér futásnak eredt.